10. Újrakezdeni

Mint az őrült rontottam be az épületbe, ezzel rögtön felborítva két orvost és egy ápolónőt. Ashton és Luke utánam loholtak és beértek még a recepciós pult előtt. Luke megfogta a vállamat és maga felé fordított.

-Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?- kérdezte. Tekintetéből aggodalom sugárzott, de valószínűleg észrevette, hogy hasonlóan érzek. Ashton hátrébb lépett és magával húzta Lukeot is.

-Maga jött Zoey Mitchelhez?- kérdezte egy orvos. Bólintottam, mire a folyosóra mutatott és elindult, velem a nyomában. A kórteremig csendben követtem, egy ajtó előtt azonban megtorpant és megfogta a kilincset.

-Azt tudnia kell, hogy nincs jó állapotban.- mondta, majd kinyitotta az ajtót. Zoey ott ült az ágyon, felhúzott lábakkal és egy újságot olvasott. Nem értettem miért mondta az orvos, hogy nincs jó állapotban. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig. Hosszú hajának egy tincsével szlalomozott ujjai között, de abbahagyta, mikor felnézett a lapból. Közelebb mentem hozzá és megszorítottam a takarót az ágyán.

-Annyira sajnálom, ami történt! Az egész az én hibám. Kérlek, bocsáss meg nekem!- éreztem, hogy szívverésem egyre gyorsul, de az érzésről eltereltem a figyelmem és igyekeztem nem azonnal visszakönyörögni magam hozzá.

-Hé, te ez a srác vagy az újságból!- letette lábait, előrehajolt és mosolyogva bökött rá az arcomra a tinimagazinban. Értetlenül néztem rá, majd az orvosra, aki csak megrázta a fejét. Visszafordultam hozzá, mosolya még mindig ott ült arcán. Könnybe lábadt szemekkel simítottam meg arcát, erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd közelebb léptem és megöleltem. A lány, akit megismerkedésünk első pillanatától szerettem, akiért átutaztam a fél világot, a szemembe nézett és nem emlékezett rám. Csak azt tudta, hogy az a srác vagyok az újságból.

Pár percig még álltam felette, aztán kimentem a kórteremből.

-Képes most felfogni a történteket?- kérdezte az orvos unottan.

-Talán.- bólintottam.

-Autóbalesete volt. Taxiba ült, a sofőr elmondása szerint erős fejfájásra panaszkodott, eldőlt a hátsó ülésen, hogy pihenjen, ő rá akart szólni, hogy így nem utazhat, ekkor hátra fordult és karamboloztak egy másik gépjárművel. Egyiküknek sem esett komoly baja...

-De Zoey nem emlékszik rám.- vágtam közbe.

-Nem a baleset okozta. A fejfájása napok óta tarthatott. Az emlékezetkiesése valódi oka a fejfájás volt. Korábban verhette be a fejét.

-És attól, hogy beütötte, már lehet amnéziája?

-Ha rossz helyen sérül, lehet. Nézze, Mr. Hood. Amit tudtunk közöltünk vele. Így most tudja a nevét, a lakcímét, a születési dátumát és a halott rokona nevét. Tudja az ön édesanyjának nevét és telefonszámát, így valószínűleg magában is bízni fog.

-Mikor vihetem el innen?- kérdeztem türelmetlenül.

-Leghamarabb holnap.- válaszolt, majd ránézett a kezében tartott papírokra.
-Itt maradhatok még vele?- kérdeztem az ajtóra mutatva. Ránézett az órájára.
-Tíz percet.
-Az semmire sem elég.- morogtam.
-Tíz perc, vagy semmi.- vonta meg vállát hanyagul.
-Legyen.- egyeztem bele. Visszamentem a kórterembe és leültem az ágy szélére, de képtelen voltam a szemébe nézni. Megérintette vállam és rám mosolygott.
-Mi a baj?- kérdezte.
-Most nincs időm mindent elmagyarázni.- emeltem rá tekintetem.
-Azt azért elmondod, hogy te mit keresel itt?
-Miért kérdezel ilyet?
-Hát...- kezdte szégyellősen.- Az újság szerint híres vagy. Én meg őszintén azt sem tudom, ki vagyok.- ráncolta homlokát zavarában. Lehajtottam a fejem és halványan elmosolyodtam. 
-Holnap elmesélem, jó?- kérdeztem óvatosan felé fordulva. Bólogatott, majd újra az újságra nézett.
-Miért nincs most idő?- kérdezte szomorúan.
-Azért, mert nekünk soha nincs semmire időnk. És amúgy sem volnék elég erős egy levegővel elhadarni neked mindent. Erőt kell gyűjtenem.
-Félsz tőlem?
-A reakciódtól. Nem hallod, hogy remeg a hangom most is?
-Bántottalak valaha?- kérdezte. Tekintete cikázott. Hol rám nézett, hol az újságra. Végül a karomon állapodott meg.
-Soha.- válaszoltam.
-Letelt a tíz perc.- nyitott be az orvos. Felálltam az ágyról.
-Akkor holnap visszajössz?- kérdezte megragadva a karomat.
-Persze.- bólintottam, majd rövid gondolkodás után közelebb léptem.- Aludj jól!- nyomtam csókot homlokára, majd szorosan összezártam szemeim és óvatosan megsimítottam a vállát.
-Várni foglak.- mondta. Bólintottam, majd elengedtem és visszamentem az előtérbe. Luke az ajtó előtt ácsorgott és lábait jobbról balra, aztán balról jobbra pakolgatta unalmában.
-Menjünk!- löktem meg vállát, majd elhaladtam mellette.
-Hé, várj! Mi történt?- szaladt utánam.
-Majd ha együtt vagyunk, elmesélem.- vágtam rá, és folytattam utam a kocsi felé. Miután beültünk elmondtam a történteket, és azt is közöltem, hogy nem vagyok hajlandó magára hagyni Zoeyt. Hiába bólogattak, tudtam jól, hogy másnap le akarnak majd beszélni róla. Én mégis visszamentem a kórházba, hogy magammal vihessem, mielőtt bárki meggondolná magát.
-Hová megyünk?- kérdezte a kocsi mellett állva, míg én beraktam a táskáját a csomagtartóba.
-Hazaviszlek.
-Hozzád haza?
-Együtt lakunk.- mosolyogtam rá, majd kinyitottam neki az ajtót.
-Tényleg?- kérdezte vidám hangon, amire én csak mosolyogva bólogattam. A házhoz érve egy darabig ácsorgott a kapuban, majd követett az ajtóig.
-Nehéz lesz. Igaz?- kérdezte megtörve a csendet.
-Mire gondolsz?
-A nulláról kell kezdened. Az orvos szerint ha nem vagy elég kitartó és türelmes akár el is ronthatod. Mit ronthatsz el, Calum?
-Semmit sem fogok elrontani. Nyugodj meg!- mosolyogtam rá.- Szóval ez itt a nappali, ott van a konyha, erre pedig a szobád és a fürdőszoba.- mutattam be újra a lakást.
-És ez?- állt meg a számomra is titokzatos ajtó előtt.
-Nem tudom. Ide csak te jártál be. A bácsikád szobája volt.
-Akkor talán jobb, ha mindkettőnknek titok marad.- hátrébb lépett és megfordult, hogy saját szobájába menjen.
-Segítsek valamiben?- kérdeztem az ajtóban állva.
-Azt mondtad elmeséled.
-Igazad van. Megígértem.- bólintottam, majd leültem mellé az ágyra.
-Csak egyet kérek. Ha nagyon megdöbbentő dologról van szó, kérlek óvatosan próbáld megkörnyékezni. Oké?- nézett rám mosolyogva.
-Oké.- mosolyogtam én is.- Szóval te és én egy párt alkotunk. Nyilvánosan. És tudod a rajongók most igazán aggódnak érted.
-Nem akarlak megbántani, de kétlem, hogy ez így...
-Tudom. Tudom, hogy nem fog menni.- szakítottam félbe mosolyogva.- Amúgy sem sokat jártunk emberek közé. De ha mostanában feltűnnének, kérlek csak annyit tégy meg, hogy belém karolsz, vagy magamhoz húzhatlak. Csak a látszat kedvéért.
-Persze.- bólintott.- Mindenkinek jobb, ha csend van.- mosolygott.
-Egyetértek.- mosolyogtam én is.- Elmenjünk valahova enni? Vagy rendeljünk pizzát?
-Rendeljünk inkább.
-Rendben.- elővettem a telefonom és tárcsázni kezdtem. A kiszállítóra vártunk a kanapén ülve, mikor a vállamra borult és közel bújt hozzám.
-Lehet még egy kérdésem?
-Akárhány kérdésed lehet.- karoltam át.
-A szüleim?
-Robert és Penelope. Fogalmam sincs hol élnek, mit csinálnak. De nem jelentkeztek érted. És őket sem érték el. Ezért hívták az anyukámat, amikor kórházba kerültél. Hihetetlen, de ő volt a legközelebb. Ha nem utaztam volna el...
-Akkor téged hívtak volna.- vágott közbe.
-Nem. Ha nem utaztam volna el, akkor nem történik meg a baleset.- mondtam szemébe nézve. A szobára ülő csendet a csengő törte meg. Miután megettük a pizzát Zoey lezuhanyzott és úgy döntött lefekszik aludni, hogy kiheverje a kórházi ágy kényelmetlen matracát. Ő már a szobájában volt, mikor én is lezuhanyoztam és követtem őt.
-Te itt szeretnél aludni?- kérdezte félve.
-Oh, persze. Ne haragudj! Nem megyek haza, csak kifekszem a kanapéra. Oké? És ha bármi baj van kijöhetsz szólni.- hadartam, miközben összeszedtem a párnámat és a takarómat.
-Köszönöm.- bólintott, majd befeküdt az ágyba.- Jó éjt, Calum!
-Jó éjt, Zoey!- mosolyogtam rá, majd leoltottam a villanyt. Ledobtam a párnámat a kanapé végébe és leültem. Az utcai lámpa fénye besütött a nappaliba és elérte az üvegasztalt, amin megtört és szétszóródott a fény. Több, mint fél órát ültem a félhomályban, mikor nekiálltam elrendezni a fekhelyem. Mikor felálltam és oldalra fordultam megláttam Zoeyt a fal mellett állni.
-Zoey, minden rendben?- léptem felé riadtan.
-Nem lehetne, hogy inkább mégis velem alszol?- kérdezte összefűzött karokkal.- Nem érzem magam biztonságban. Olyan idegen az a szoba.
-De. Persze, azonnal megyek.- válaszoltam, majd felkaptam a cuccaimat és bekísértem a szobába. Alig pár perccel azután, hogy mindketten lefeküdtünk az ágyba Zoey el is aludt.

-Úgy éreztem minden újra rendben van. Pedig semmi sem volt a régi. Az új Zoey nem úgy tekintett rám, mint a barátjára, hanem mint holmi szociális kisegítőre, akit kirendeltek mellé, hogy ne gyújtsa magára a házat. És én kénytelen voltam játszani a szerepet.
-Ugyan miért lett volna muszáj ezt tennie?- kérdezte Loran, majd homlokát ráncolta.- Más személy a maga helyzetében megragadta volna a kormányt és irányította volna a kapcsolatot. Olyanná formálhatta volna Zoeyt, amilyenné akarja. A helyzet, durva példával élve ugyanolyan, mint amikor egy hatéves gyermeknek azt mondjuk, hogy kiskorában imádta a spenótot, ezért meg fogja kóstolni, és majd újra elválik, hogy szereti-e, vagy sem. Amire nem emlékszünk, azt újraformálhatja más. 
-Nem akartam új Zoeyt alkotni. A régit akartam visszakapni. Ezért hagytam, hogy azt tegye, amit szeretne tenni.- feleltem ingerülten.
-Ne húzza fel magát, Mr. Hood. Már úgysem lehet visszamenni a múltba.- olyan hangsúllyal ejtette a szavakat és olyan flegmán vonogatta a vállát, mintha valami kisgyerek volna, aki megunt játékait vágja hozzá árvákhoz. Felsőbbrendűnek érezte magát a polcon porosodó bekeretezett diplomáktól és oklevelektől, amik alatt már nem csak a polc, de talán az egész szekrény roskadozni látszott. De még így is kénytelen voltam beismerni, hogy Ashtonnak igaza van. Annak ellenére, hogy Loran viselkedése olykor megalázó és lenéző volt, képes volt felismertetni velem olyan dolgokat is, amikre sokszor abban az adott pillanatban nem jöttem rá. És Lorannak is igaza volt. Már úgysem lehet visszamenni a múltba.

9. Mosolyszünet

Kezdtem megbánni, hogy annyi időt vesztegettem Loranra, és a történetünk elmesélésére. Végül is semmi különös nem volt benne. Mindig is tudtuk, hogy vége lesz. Csak talán arra nem számítottunk, hogy ilyen hamar. Hazafelé menet megszokásból a mellettem lévő ülésre pillantottam, hogy ellenőrizzem a biztonsági övet. Arról már lesz leszoktam, hogy be is kössem, hiába nem ül ott senki. Vezetés közben még mindig oldalra pillantgattam, még mindig belenéztem a visszapillantóba, indokolatlanul is keresem a tekintetet, ami visszapillant rám. A szálloda parkolójában megállva még kivettem a tárcámat a kesztyűtartóból, majd utoljára belenéztem a tükörbe.
-Ne fordulj meg!- mondta mosolyogva. Nem hallgattam rá. Megfordultam, de nem ült ott. Újra a tükörre néztem, ő pedig csak mosolygott.
-Kezdek megőrülni.- mondtam hátradőlve.
-Semmi baj. Ez így normális.
-Nem volna szabad.- ráztam meg fejem.
-Nem is igazán te irányítod. Az elméd.- mondta, majd körmeire nézett és megsimította őket.
-Oh, Zoey. Csak te tehetsz róla.- dörzsöltem meg arcom, majd újra hátradőltem, de nem nyitottam ki a szememet. Még élvezni akartam az illúziót.
-Esik az eső.- motyogta. Résnyire nyitottam a szemem, de már sötét volt. Csak a parkolóban álló utcai lámpa fénye világította meg a szélvédőt, amin hangosan kopogtak az esőcseppek. Elaludtam a kocsiban. Zoey megint csak az álmom szüleménye volt. Hátranyúltam a kabátomért, de csak a fejemre dobtam, hogy vállamat is takarja és elszaladtam a bejáratig.
-Jó estét!- köszöntött a biztonsági őr, majd kinyitotta előttem az ajtót. Válaszul csak intettem, majd célba vettem a liftet.
-Mr. Hood, csomagja érkezett!- szaladt elém a recepciós. Egy barna zacskó volt igénytelenül körbetekergetve szikszalaggal. Kibontottam és megnéztem tartalmát. Zoey "Don't look at me I'm ugly" pólója lapult benne. Mellette egy cetli: "Ez még hozzád tartozik." Se aláírás, se feladó, se külön cím. Csak az én nevem állt a zacskón.
-Van egy tolla?- kérdeztem, mire a hölgy előkapott a zsebéből egyet.
-Parancsoljon!- nyújtotta át.
-Megtenné, hogy feladja ezt a csomagot erre a címre?- kérdeztem, majd a cetli hátuljára felfirkantottam az adatokat. A hölgy bólintott. Megköszöntem a tollát, majd egy kedves, de kissé erőltetett mosollyal átadtam neki a pólót és folytattam utam a liftig. Miután benyomtam a gombot hátradöntöttem a fejem és unottan hallgattam az idegesítő liftzenét. Mindig is irritált. Gyűlöltem. Az emeleten kiszállva az ajtóhoz siettem, de nem úsztam meg a találkozást. Ash pont előttem nyitotta ki ajtaját és felém fordult, majd aggódó, de őszinte mosoly ült arcára.
-Hé, haver! Jössz kajálni?- kérdezte, majd belökte az ajtót.
-Ilyenkor még lehet kajálni?- kérdeztem vissza. Fogalmam sem volt, mennyi az idő.
-Persze. Még csak hét óra.- nevetett rám.
-Rendben. Csak átöltözöm.
-Megvárlak.- bólintott, majd bezárta az ajtaját és zsebre vágta a kulcsot. Ashton többet foglalkozott ezzel az üggyel, mint bárki más. Loran-t is ő intézte. Luke nem akarta bolygatni, úgy gondolta nekem is jobb úgy, ha nem mond semmit. Mike tagadni akart mindent, lemondóbb volt, mint arra számítottunk. Ash viszont szívét-lelkét beleadva próbált mindent megtenni az én lelki megnyugvásomért. Hálás voltam neki, ugyanakkor utáltam, amiért ennyire önfeláldozó volt. Igaz barát. Csak másképp, mint Luke, vagy Mike.
Az étteremben a pincér mindent és mindenkit félrelökve azonnal az asztalunknál termett és felvette a rendelést. Ezután italokat hozott nekünk, mi pedig vártunk.
-Loran hívott.- törte meg a csendet.
-Ugyan, Ash, nem vagy az apám...- forgattam szemeimet.
-Igaz.- bólogatott a terítőt bámulva.- Csak érdekel, hogy miért.
-Elég lett volna onnan tudnia, mikor utoljára veszekedtünk.
-Mármint...
-A balesettől kellett volna csak mesélnem.- vágtam rá. Ash újra bólogatott.
-Lehet.- vonta meg vállát.
-Biztos.- szögeztem le.
Vacsora közben már nem hozta fel a témát, aminek egyrészt örültem, másrészt aggasztott. Így fogalmam sem volt róla, mire gondol éppen, vagy hogy mit mondana még. Már a desszertre vártunk, mikor kitört belőlem a pánik és kíváncsiság hajtotta vallomás.
-Ma is láttam őt.- sóhajtottam, mintha egy hatalmas kő gördült volna le a mellkasomról. Újra kaptam levegőt. Ashton először a kanala tükörképéből nézett rám, majd lassan felnézett kósza tincsei közül.
-Mikor?- kérdezte kiegyenesedve.
-Elaludtam a kocsiban.- vallottam be halkabban.
-Mikor?- kérdezte újra, egyik szemöldökét felvonva.
-Mikor beálltam a parkolóba. Egyre kimerültebbnek érzem magam. Napról napra fáradtabb vagyok.
-Loran miatt?
-Zoey miatt. A kezelések ugyanúgy megviselnek, mint akkoriban azok a napok. Rögtön a baleset után. És a rá következő hónapok.- hátradőltem és már csak piszkáltam a felismerhetetlenségig széttúrt és szétkavart krémet, ami eredetileg fagylalt volt valamilyen darált erdei gyümölcsökkel. Mirelit gyümölcsökkel. Ki se olvadtak rendesen. Vagy csak a fagylalt tette ehetetlenné.
-Szeretnéd, ha...
-Tudod, mai napig azon gondolkodom, mi lett volna, ha aznap este nem hagyom úgy ott.- vágtam szavába.
-Nem a te hibád volt.- rázta meg fejét.
-Mindenki ezt mondja.
-Mert így igaz. És Zoey sem tehetett róla. Emlékszel, nem ő hibázott.
-Az első pillanattól tudnunk kellett volna, hogy nekünk ez sohasem fog működni.
-Ezt már elmondtad egy párszor.- mondta már rám se nézve. A fagylaltos pohárra és az utolsó csepp fagylaltra koncentrált.
-Pedig ő hitt az ilyenekben. Annyiszor elmondta, hogy a Sors mit akar tőlünk. Megérezte, hogy mi lesz velünk. Ashton, ő tudta az elejétől, hogy nem leszünk jók együtt.
-De mégis kitartott melletted. Elhagyta érted a hitét a Sorssal szemben. Ez valamilyen szinten olyan, mintha kilépne a vallásából és megszegné a hagyományait csak azért, hogy veled lehessen. Ateista lett, hogy kettőtökben higgyen.- mondta mosolyogva, majd intett a pincérnek.
-Mit hozhatok?- kérdezte az úr azonnal odapattanva.
-Hozna még egyet ebből a fagylaltból?- kérdezte kisfiús mosollyal.
-Ne fáradjon!- szóltam közbe, majd Ashton elé toltam a tálkámat.
-Azért hozzon egyet!- mosolygott Ashton. A pincér bólintott, ő pedig nekilátott az én desszertemnek is. Pár perc csend után felnézett rám, de én nem néztem vissza rá. Az ablakot és a tájat bámultam. Habár magam sem tudtam mire fókuszálok pontosan.
-Mit mondott?- kérdezte lerakva a poharat.
-A kocsi hátsóülésén ült. Azt mondta nem baj, ha megőrülök.
-Még mindig olyan, mint volt. Igaz?
-Szarkasztikus volt. És imádni való. Mint mindig.- mosolyodtam el. Ashton szintén így reagált.
Őszintén többet vártam magamtól. A vacsora után alig bírtunk elvonszolni magunkat a liftig, majd onnan a szobáig. Fáradtan zuhantam az ágyba, de rájöttem, kénytelen vagyok legalább leöltözni, még ha zuhanyozni lusta is vagyok. Végül rávettem magam és beálltam a zuhanykabinba. Pár perccel később újra az ágyra borultam. Kényelmesen elhelyezkedtem, majd lehunytam szemeim és csak az alvásra koncentráltam. Minél hamarabb el akartam aludni. Azt reméltem, így hamarabb jelenik meg mellettem fekve, vagy a konyhából kilépve, vagy az ágy végében ülve. Csak látni akartam. Ezúttal meg akartam fogni, el akartam neki mondani mindent. Azt akartam, hogy maradjon velem.
De nem történt semmi. És következő éjjel sem. Harmadnap reggel felkeltem és hiába aludtam végig az éjszakát, mégis olyan volt, mintha egy másodpercre se hunytam volna le a szemem. És ez a kimerültség rányomta a bélyegét az egész napomra.
-Jó lenne, ha reggeliznél valamit.- bökött oldalba Luke.
-Föld hívja Calumot!- lengette meg előttem tenyerét Ashton.- Aludtál egyáltalán bármit az éjjel?
-Végigaludtam az éjszakát.- sóhajtottam, majd arrébb löktem a tányéromon heverő kekszeket.
-Ezek szerint nem eszel?- kérdezte Mike. Bólintottam, majd felálltam az asztaltól. Nem hagyhattam el magam. Nem hagyhattam el a srácokat. Erőt vettem magamon és visszaültem, ők pedig értetlenül néztek rám.
-Sajnálom.- nyögtem magam elé bámulva. Szó nélkül bámultak tovább.
-Ha szeretnéd, abbahagyhatod a kezelést. Senki sem fog kötelezni rá, hogy eljárj.- kezdte Luke.
-De...- emelte fel fejét Ashton.
-Nem! Értem én, hogy jót akarsz neki. Én is jót akarok neki. De ez így nem mehet tovább!- emelte meg hangját, majd megfogta a vállam.- Nézz rá! Rosszabb, mint egy élőhalott!
-Annyira azért nem néz ki szarul...- tette szóvá Mike.
-Loran igenis segíthet! Vagy akármelyik más pszichológus. Mi képtelenek vagyunk rá. Ezért választottuk ezt a módszert.- Ashton hangja is egyre idegesebbé vált, már szinte megfojtotta a villát, amit a kezében tartott.
-Miért? Mi nem vagyunk rá képesek?- kérdezett vissza Luke.
-Ezt pont te kérdezed? Egyetlen egyszer sem próbáltál még vele beszélni!- úgy vitatkoztak fölöttem, mintha én ott se lennék, pedig Ashton rám mutogatott, Luke pedig a vállamat szorongatta.
-Pont azért nem kérdezem, mert felzaklatja!
-De csak így fogja feldolgozni!
-Megkérdezted egyáltalán akarja-e ezt az egészet?- kérdezte végső felháborodásában. Ashton hátradőlt, arca kisimult. Csak most jött rá, hogy Lukenak igaza van. Csak úgy odavetettek Loran elé, hogy szedjen ki belőlem mindent.
-Talán most, hogy már ott kínoztatjuk hetek óta, megkérdezhetnéd, hogy tényleg akarja-e!- enyhült meg hangja. Ashton rám nézett, majd a többiek is. Pár percig teljes csöndben ültünk, majd felálltam az asztaltól és elindultam kifelé az étteremből.
-Most hova mész?- kérdezte Ashton szintén felállva.
-Loranhoz.- mondtam, majd elővettem a zsebemből a kocsikulcsot és a parkoló felé vettem az irányt.
Épp mikor a váróba értem kinyílt az ajtó és egy kisfiú távozott az anyukájával. Loran aláírt pár papírt, majd felemelte a fejét és rám mosolygott.
-Fáradjon beljebb, Mr. Hood!- lépett arrébb, majd mikor átléptem a küszöböt bezárta mögöttünk az ajtót. Leült a fotelbe, de nem vette magához a füzetét.
-Először is az érdekelne, miért döntött úgy, hogy mégis eljön ma.- kérdezte mindenféle kárörvendő mosolytól, vagy hangsúlytól mentesen.
-Tegnap nem jöttem el.
-Tudom.
-Tegnap ő sem jött el.
-Ezt hogy érti?
-Nem meséltem magának semmit, így Zoey nem jelent meg álmomban.
-És ez hiányzott magának?
-Már hogy ne hiányzott volna?- kérdeztem szarkasztikusan felnevetve.
-Kezdje csak el!- mosolygott rám, majd a füzetért nyúlt. Hirtelen megnyugvás öntött el, és már csak arra próbáltam koncentrálni, mi fontosat kell elmesélnem még a baleset előtti időről.

A dolgok újra kezdtek megváltozni. Miután Zoey visszament Ausztráliába csendesedett a világ körülöttünk. És újra nem láttuk egymást hónapokig. Mire mi is hazautaztunk már be voltak táblázva a napjaim. Sorra találkoztunk a barátainkkal, akik feltöltötték a képeket, megosztották az élményeket, én pedig reggeltől késő estig talpon voltam, és mire elhatároztam, hogy átmegyek Zoeyhoz, már semmi erőm nem maradt. De ő csendben és türelmesen várt. Egyik délután hamarabb végeztem, mint amire számítottam, így azonnal taxiba vágtam magam és hazasiettem. Lezuhanyoztam, átöltöztem és szinte futva igyekeztem az utca másik oldalán álló házhoz. Kétszer nyomtam meg a csengőt, de még így is várnom kellett pár percet. Zoey ajtót nyitott, hátratúrta szemébe lógó tincseit, majd széles mosolyt húzott arcára.
-Ne haragudj!- mosolyodtam el én is.
-Hiányoztál!- mondta. Átkarolta a nyakam, én pedig az ő derekát, így kicsit megemeltem és beljebb léptem vele a házba. A vállam fölött átnyúlva belökte az ajtót, majd magához szorított. Pár perc ölelkezés után megcsókoltam, és mosolyogva váltam el tőle.
-És a többiek is puszilnak.- mondtam. Felnevetett.
-Gyere! Mutatok valamit!- megfogta a kezem és maga után húzott, majd leültetett az asztalhoz. Ezután eltűnt a konyhában és egy tálcával tért vissza.
-Mi ez?- kérdeztem közelebb húzódva.
-Én sütöttem!- tette elém büszkén. Egy tepsi sütemény állt előttem, vastagon nyakon öntve csokoládéval. Csak úgy tocsogott a kalóriákban. Olyan büszke tekintettel nézett végig rajta, mintha saját gyermeke lenne. Úgy éreztem, nem is ismerem ezt a lányt. Legalábbis ezt az énjét nem.
-És mikor...?
-Ez a tizenhetedik próbálkozás.- borult az ölembe.- Elfáradtam. És eddig mindegyik rossz lett. A környéken élő dingók és kóbor macskák már rég jól laktak. És azt hiszem néhányat ide is szoktattam.- sóhajtott nagyot. Eltűnt a büszkeség az arcáról, helyére csalódottság lépett.
-Mi volt a baj a többivel?
-Valószínűleg ugyanaz, ami ezzel is lesz. Vagy az volt a hibája, hogy nem finom, vagy kihagytam valamit, vagy túlsütöttem és megégett, vagy egyszerűen csak úgy nézett ki, mint ami már átment valakin, vagy mint amin már átment valaki.- sorolta ujjain számolva a variációkat. Elmosolyodtam, majd megpusziltam a vállát.
-Akkor kóstoljuk meg!
-Nem merlek kitenni ilyen veszélynek.
-Miről beszélsz?- néztem rá értetlenül.
-Romba döntöm az edzésterved. Nézz csak rá! Piskótatészta és csokoládé. Az egész ennyiből áll.
-Már azzal romba dől az edzéstervem, hogy hazajövök hozzád. Ugyanis a holnapi napot semmittevéssel töltjük. Ki sem kelünk az ágyból, filmezni fogunk és pizzát rendelünk.- mondtam, miközben vágtam két szeletet a süteményből.
-Biztos? Nincs találkozód valaki mással?
-A holnapi napom csak rólad szól, Zoey Mitchel!- mosolyogtam, majd a kezébe adtam a süteményt.
-Három... Kettő... Egy!- számolt vissza, majd egyszerre haraptunk bele a piskótába. Zoey hirtelen fintorogni kezdett, majd szalvétáért nyúlt és visszaköpte a falatot.
-Nyugodtan kiköpheted te is.- nevetett rám, mikor látta, hogy még mindig a számban forgatom a piskótát. Miután én is kiköptem a süteményt megöleltem Zoeyt.
-Majd legközelebb!- mosolyogtam rá.
-Nem lesz legközelebb. Úgy látszik mégsem leszek konyhatündér. Marad a pizzafutár és a kínai a belvárosban.- vonta meg vállát.
-Először derítsük ki, hogy ezúttal mi volt a gond!- mondtam, majd felálltam és magammal vonszoltam a konyhába. Az összetevőket végignézve azonnal rátaláltunk a hibádzó pontra.
-Romlott tej. És észre sem vettem.- húzta oldalra a száját.
-Hétvégén megpróbáljuk ketten. Oké?- sokkal inkább fix tervnek szántam, mintsem eldöntendő kérdésnek. Mire megnyugodtam volna, hogy talált egy hobbit, amiben sikert érhet el, újra kudarcba fulladt.
Alig egy héttel később a barátaimmal töltött délutánt még elmentünk Zoeyval sétálni a városba. Azonban a bent nyüzsgő tömeg elkerülhetetlenül csapott le ránk és fényképekért rimánkodva követtek minket utcákon keresztül. Zoey végül leült egy padra és megadóan hátradőlt, míg én továbbra sem tudtam szabadulni. Végül újra elindultunk, de megjelent egy újabb csapat. Zoey ott állt tőlem alig egy méterre, körülöttünk pedig 10-15 lány toporgott, hogy sorra kerülhessenek. Ő pedig csak állt ott, mosolygott, és hiába éreztem erős késztetést, hogy odalépjek, megöleljem és megcsókoljam, nem tehettem meg. Elkeseredetten húztam számat művigyorra, majd elnézést kértem, csuklón ragadtam Zoeyt és megléptünk a tömeg elől.
-Ezt miért csináltad?- kérdezte meglepetten.
-Veled akarok lenni. Nem velük.- válaszoltam durcásan. Megtorpant, és mint akinek földbe gyökereztek a lábai, elmozdíthatatlan lett. Értetlenül néztem rá, majd közel léptem.
-Nekem elegem van ebből...- hajtotta le fejét.
-Miről beszélsz?- kérdeztem állánál felemelve a fejét.
-Úgy bujdosunk, mintha szökevények lennénk.
-Tudtuk, hogy ezzel fog járni...
-Azt hittem más lesz.- vonta meg vállát, majd elfordult.
-Ezzel most mit akarsz mondani?- kérdeztem, majd zsebre dugtam kezeimet.
-Talán kéne egy kis mosolyszünet.
-Mosolyszünet?- hördültem fel szarkasztikusan. Rám nézett és bólogatott.
-Talán jó lenne.
-Na ne röhögtess!- emeltem meg a hangom. Felkaptam a vizet. Nem tudtam hová tenni a viselkedését. Eleinte azt hittem csak viccel, de ekkorra már biztos voltam benne, hogy halálosan komolyan gondolja.
-Most úgyis elutazol. Ha visszajöttél meglátjuk.
-Meglátjuk... Szóval meglátjuk?- kérdeztem még mindig idegesen. Bólintott.
-Kérlek ne emeld fel a hangod, mert...
-Ez rohadtul nem így megy, Zoey!- közelebb léptem, de egyáltalán nem lettem csendesebb.
-Nem érdekel, hogy megy! Nem érted, hogy ez így nem jó?- emelte fel ő is hangját.
-Mindezt azért teszem, mert szeretlek! 
-Sohasem mondtam, hogy ez másképp lenne...
-Hát akkor? Szakítani akarsz?
-Most. Egy időre.- bólintott.
-Ilyen nincs!- vetettem hátra a fejemet, majd felháborodva sóhajtottam. Mire újra ránéztem ő már taxiért intett.
-Még beszélünk.- mondta, majd bármiféle köszönés nélkül bevetette magát a taxiba.
-A rohadt életbe!- üvöltöttem, majd belerúgtam a padkán heverő kőbe, ami messzire repült és egy oszlopnak ütközött. Azonnal követni akartam, ezért én is taxiba szálltam. Csak pár perccel később érkeztem meg a házhoz, még égett a nappaliban a lámpa. Egyenesen berontottam a házba, és minden utamba kerülő tárgyat félrelöktem.
-Nem ronthatsz be csak így!- fordult felém riadtan.
-Miért? Talán már a házból is ki vagyok tiltva?
-Ne játszd a száműzöttet! Ez kettőnkről szól!- kiabálta. Már üvöltöztünk egymással. Aki kívülről látta a vitát azt gondolhatta, hogy még pár perc és meg is öljük egymást.
-Ez csak rólad szól!- vágtam a fejéhez.
-Azt mondod önző vagyok?!
-Igen, jobb lesz, ha így fogod fel!
-Oké! Legalább ezt is elmondtad!- üvöltötte, majd becsapta a fürdőszobaajtót és ezzel bezárkózott.
-Ettől még nem oldódnak meg a problémáid!
-Fogd be!
-Miért nem fogod fel, hogy ezt meg kéne beszélnünk?! Ezt nem vághatod csak úgy rá!- az ajtóval szemben álltam és úgy ordibáltam be neki. Kinyitotta az ajtót, megállt előttem és egészen a képembe mászott.
-Elegem van ebből! Elegem van a vitákból! Elegem van belőled! Tűnj el!- üvöltötte, majd visszazárkózott. Lemerevedve, halálsápadtan álltam az ajtó előtt.
-Hát legyen...- egyeztem bele halkan, majd elhagytam a házat és hazamentem. Otthon senkihez sem szólva áthaladtam a nappalin, bevágtam magam mögött az ajtót és szabad utat adtam indulataimnak. Alig negyedórával később csengettek, majd nyílt a szobám ajtaja.
-Haver, minden oké?- kérdezte Luke a szobába lépve.
-Hogy kerülsz te ide?- kérdeztem morogva.
-A nővéred hívott, hogy zaklatottnak tűnsz. Gondoltam átjövök, hogy megbeszéljük.
-Erre semmi szükség.- ráztam meg fejem.
-Segíteni jöttem, Cal. Nem tehetsz csak úgy ki a házból.
-Zoey megtette.- sóhajtottam.
-Ezt hogy érted?
-Szakítottunk.- vontam meg vállam, mint akit nem is érdekel. Próbáltam erősnek tűnni, hogy azt higgye, már túl is vagyok az egészen, és valójában egyáltalán nem viselt meg.
-Most?- kérdezte ledöbbenve.
-Most.- válaszoltam halkan. Luke mellettem ült az ágyon, mindketten a falat bámultuk és valahol egészen máshol jártunk. Nem volt erőm gondolkodni. Csak hagytam, hogy kiürüljön az agyam és elzsibbadjanak a végtagjaim. Egy idő után elborultam az ágyon, és mire felkeltem Luke már nem volt mellettem. Az indulásig már csak két nap volt, így sokkal szomorúbban hagytam magam mögött Ausztráliát, mint azelőtt bármikor.

-Három nappal az indulás után hívott fel anya, hogy azonnal haza kell mennem, mert Zoey kórházban van. Mindent magam mögött hagytam és ész nélkül rohantam a reptérre, csakhogy mihamarabb hazaérjek.- mondtam Lorannak. Nagyot sóhajtottam és igyekeztem kerülni a tekintetét.
-Mr. Hood. Legközelebb innen folytatja! Rendben?- bezárta a füzetét és hátradőlt a fotelben.
-Rendben.- egyeztem bele, majd elköszöntem és távoztam.

8. Nem tudom.

Felelősnek éreztem magam Zoeyval kapcsolatban, ezért, hogy ne legyen egyedül, a srácok beleegyezésével, egyre többször vittem magammal Zoeyt a koncertekre, akár hosszabb távra is. A turnébusz komoly házirendjét azonban ő sem írhatta felül, és ezt tökéletesen megértette. Akármilyen távra mentünk, ő külön kocsiban utazott, és csak a szállodai szobán osztozkodtunk.
-Mit csináltál ma?- kérdeztem a fürdőszobából kilépve.
-Szétnéztem a városban, és megnéztem pár kiállítást.
-Milyen kiállítást? Megint a festmények?
-Nem. Ezúttal nem.- leült az ágyra és kivett táskájából egy köteg prospektust.
-Mik ezek?
-Olyan munkáltatócégek, akik alkalmaznának az iskolai végzettségem hiányának ellenére.
-Dolgozni akarsz?- kérdeztem felé fordulva. Bólintott, közben a lapokat rendezgette.
-Miért? Ez olyan meglepő?
-Csak nem értem. Azt hittem...- kezdtem, de közbevágott.
-Persze. Most jó. De mi lesz, ha már nem leszünk együtt?- kérdezte fel sem nézve.
-Miért? Úgy gondolod nem leszünk együtt?
-Fogalmam sincs, Calum. Neked ott a banda, nekem meg... Nekem meg nincs rajtad kívül senkim és semmim.
-Ott a ház.- vágtam rá példaként.
-Egyedül nem tudom karbantartani. El kéne adnom. Vagy állást keresnem, hogy legyen pénzem és...
-És ha eladod, hol laknál?
-Albérletben. Akár itt, Amerikában. Vagy valahol máshol.
-Vagy mindig máshol.- vontam meg vállam. Értetlenül nézett rám.
-Nem lóghatok örökké a nyakadon.
-Inkább elhagynál?
-Nem mondtam ilyet.
-De erre utaltál.
-Cal, egy szóval sem mondtam, hogy szakítsunk!- emelte meg hangját.
-Jó. Mert én sem.- feleltem higgadtan. Higgadtságom bosszantani kezdte, szó szerint berontott a fürdőszobába és magára csapta az ajtót. Felvettem egy pulóvert és kimentem az erkélyre. Csak azon járt az eszem, megint milyen gyerekesen viselkedünk. Már fogalmam sem volt, hogy ki ő valójában. Nem az a Zoey volt, akit akkor, a házuk előtt toporogva ismertem meg. Két év alatt folyamatosan változott. És csak most vettem észre. A szerelem tényleg vak, legalábbis meghülyít és idegileg elvágja az embert.
Pár perc múlva az erkély ajtaja kinyílt és ő kilépett rajta.
-Mit csinálsz?- kérdezte vidám hangon, majd magára tekert egy pokrócot. Úgy tett, mintha előbbi beszélgetésünk meg sem történt volna.
-Gondolkodom.- sóhajtottam oda se fordulva.
-És min gondolkodsz?- érdeklődött már kevésbé lelkesen. Mintha olvasott volna gondolataimban. Biztos voltam benne, hogy tudja mi jár a fejemben, de nem akar vele foglalkozni. Ugyanakkor elvárta, hogy ne hazudjak. Mint eddig a legtöbbször, most is a nehezebb utat választottuk.
-Közelebb kellene állnunk egymáshoz.- motyogtam végül.
-Úgy gondolod?
-Miért? Te talán nem?
-Nem tudom.- pár másodperc szünetet tartott, majd rám nézett.- Haragszol rám? Csalódtál bennem?
-Nem tudom.- ráztam meg fejem.
-Oké.- bólintott, majd csókot nyomott vállamra és visszament a szobába. Ott álltam egyedül az erkélyen és szinte éreztem, hogy kicsúszik a kezeim közül az irányítás. Kezdtem elveszíteni Zoey-t.
Reggel tompa zajokra ébredtünk. A szálloda előtt rajongók kezdtek gyülekezni. Még az ágyban feküdtünk, mikor kopogtak az ajtón. Felkeltünk, Zoey a fürdőszobába ment én pedig ajtót nyitottam.
-Nézd meg mennyien vannak!- rontott be Luke, majd Mike és Ash követték. Mike kinyitotta az erkélyajtót és kiállt, hogy integessen a lent várakozó tömegnek.
-Velünk reggeliztek?- kérdezte Ash.
-Persze.- válaszolt Zoey.
-Jól nézel ki.- vigyorgott Ash felé fordulva, majd én is megfordultam. Zoey az egyik pólómat és az egyik rövidnadrágját viselte, és Ashtonnak igaza volt. Kifejezetten jól állt neki. Elmosolyodtam és leültem az ágyra.
-Mike mit csinál?- kérdezte, majd kiment az erkélyre. Alig két perc múlva Mike karjai közül szabadulva rontott vissza a szobába. Mike nevetett, majd bezárta az ajtót.
-Ez az idióta majdnem kidobott az erkélyen!- mutogatott Mikera.
-Ugyan, Zoey...-nevetett még mindig, majd leült az ágyra.
-Menjünk enni!- nyitotta ki az ajtót, majd nélkülünk indult el a folyosón.
Még aznap este még egyszer összekaptunk. Ez a vita azonban tovább tartott. Másnap reggel összefont karokkal, duzzogva hagyta el a szobát és egyenesen az étkezdébe sietett.
-Jó reggelt!- köszönt Mike.
-Csúfolódsz?- kérdezte Zoey szúrós tekintettel, majd elsétált mellette.
-Bal lábbal kelt?- kérdezte rám nézve.
-Nem is aludt.- válaszoltam, majd tenyereimbe temettem arcom és lehunytam szemeim. Én sem aludtam.
-Megint összevesztetek?- kérdezte halkan Luke megfogva a vállam. Felnéztem rá és csak bólintottam egyet.
-És most mi lesz?- kérdezte Ashton.
-Nem tudom.- ráztam meg fejem. Olyan sokszor mondtam már ezt, hogy gyakorlatilag biztos voltam benne, hogy ez a fogalom mindenre használható.- Én most semmit sem tudok.- felálltam a székről és visszavonultam a szobába. Jobban megviselt a múlt éjszaka veszekedése, mint számítottam rá. Tudtam, hogy erősebb vagyok és kitartóbb vagyok. Mégis úgy éreztem magam, mint akit földbe döngöltek, élve eltemettek, megrágtak és kiköptek. Zoey irányított. Minden tőle függött. És én úgy táncoltam, ahogy ő fütyült. Mert attól féltem, elveszítem.

-Alig telt el nap, hogy ne vesztünk volna össze.- vakartam meg a tarkóm. Loran nagyot ásított, majd nyújtózkodott is.
-Untatom talán?- kérdeztem semleges arckifejezéssel.
-Nem, dehogy is!- tiltakozott.- Ne haragudjon! Csak hosszú éjszakám volt. Tudja a betegekhez, akik itt az intézetben laknak ma látogatók jönnek. Havonta egyszer jöhetnek csak. És tegnap egész délután felkészítőórákat tartottunk.
-Maga és még kicsoda?
-Én és még két másik pszichológus, akik az intézetben dolgoznak. Én foglalkozom csak külső betegekkel.
-Én nem vagyok beteg.
-Nem is állítottam. Magának csak ki kell adnia, ami a lelkét nyomja.- mosolyodott el. Ennél kárörvendőbben nem is nézhetett volna rám.
-Mi lenne, ha kifizetném magának a kezelés díját, és nem jönnék többé?- kérdeztem a kanapéról felállva.
-Mondtam már, Mr. Hood, hogy nem érdekel a pénze. Zoey annál inkább.
-Magának semmi köze ehhez az egészhez!
-De...
-Nem. Boldogulok egyedül is. Eddig is boldogultam. Ezután is fogok!- az ajtót olyan erősen vágtam be magam után, hogy még hallottam a falon lógó képet csattani a földön.

7. A hercegnő videói

-Zoey!- kiabáltam be a lakásba ezzel jelezve, hogy hazaértem. Megjelent a folyosó végén egy hatalmas dobozzal. Odasiettem és elvettem tőle a dobozt.
-Hiányoztál!- nyomott csókot az ajkaimra, majd a nappali felé indult.
-Mi ez?- kérdeztem a dobozt lerakva.
-Találtam egy csomó régi videót. És lejátszó is van hozzá!- emelte ki a készüléket.
-Összekössem a TV-vel?
-Megtennéd nekem?- kérdezte mosolyogva. Bólintottam, majd a drótokat kibogozva összeraktam a videót és a tv-t.
-És mit nézünk?- kérdeztem, majd magamhoz öleltem.
-Először ebédeljünk. És mesélj! Milyen volt a próba?- kérdezte, miközben elindult a konyha felé.
-Luke késett. És Ashton eltörte egy dobverőjét. Szóval elhúzódott. De egész jó volt. Mit csináltál egész nap?
-Képzeld, főztem!- felém fordult és magabiztosan kihúzta magát.
-És kidobtad, vagy meg is kóstolhatom?- kérdeztem nevetve.
-Te fogod kidobni.- nevetett ő is.
-Annyira csak nem rossz...
-Fogalmam sincs. Nem igazán mertem megkóstolni.
-Akkor itt az ideje!- ledobtam magamat az asztalhoz és türelmesen vártam. Zoey egy tál tésztával egyensúlyozva jelent meg az ajtóban.
-Kóstold meg!- tette le elém, majd összekulcsolta ujjait és izgatottan dülöngélt előre és hátra. Beleszúrtam a villámat a tésztába, majd lassan a számhoz emeltem. Az első villa után csak annyit tudtam számat legyezve lihegni, hogy "fhorrhóó!", de másodszorra már tökéletesen éreztem az ízét.
-Zoey, ez isteni!- az ölembe húztam és megpusziltam a homlokát.
-Anyukád ajánlotta. Azt mondta rég ettél ilyet.
-Való igaz. És nagyon finom lett! Büszke lehetsz magadra.- mosolyogtam rá.
-Most már én is megkóstolom!-kivette a kezemből a villát és belekóstolt főztjébe, majd elégedetten bólogatott.
-És mit is nézünk?- kérdeztem a dobozra nézve.
-Nem tudom. Van itt egy csomó kazetta...-kiszabadította magát ölelésemből és a doboz mellé guggolt.
-Nézzünk valami vígjátékot. Vagy akció filmet.
-Azt hiszem megvan a JurassicPark. Ah, itt is van!- emelte ki a kazettát.
-Az jó lesz. Úgyis régen láttam már.- bólintottam. A filmnek azonban csak egész későn álltunk neki. Már sötétedett, mire belekezdtünk. Zoey végigfeküdt a kanapén, fejét a combomra hajtotta és úgy nézte a filmet egy darabig. De egész hamar elálmosodott és elaludt. Az én fejem is lebillent néha, ezért a film vége felé úgy döntöttem, inkább kikapcsolom a tv-t, átviszem Zoeyt az ágyba és lefekszem mellé aludni. De amíg a távirányítót próbáltam úgy elérni, hogy őt ne keltsem fel, a videó szaggatni kezdett és a dinoszaurusz megakadt a képernyőn, majd elsötétült és egy teljesen új kép tárult elém. Egy utca képe, a távolból két alak közeledett a kamera felé egészen gyorsan.
-Szólj neki, hogy nézzen ide!- kiáltott érces hangon a kamerát tartó egyén, majd füst úszott a képbe, de azonnal el is tűnt. A közeledő személyek képe kirajzolódott. Egy nő futott egy bicikliző, alig hat éves kislány mellett.
-Zoey, nézz Grönland bácsira!- szólt a nő, majd a kamerába mutatott. Zoey azonban ezzel mit sem törődve hajtott tovább.
-Penelope! Állítsd meg!- kiáltott Grönland bácsi, de a kamerával folyamatosan követte Zoeyt. A kis Zoey egyenesen belefutott az árokba és felborult. A nő odaszaladt, kiemelte és azonnal magához szorította.
-Itt van anyuci, semmi baj!- nyugtatgatta, de Zoey eltolta őt magától és a bicikliért hadonászott.
-Nincs semmi baja.- morogta Grönland bácsi, majd újra követni kezdte Zoeyt a kamerával.
-Hol találtad a videokazettát?- kérdezte Penelope.
-Ott volt a polcon.
-De az lehet, hogy nem üres!
-Nem hiszem, hogy bármi fontos lenne rajta. Zoey most először biciklizik. Ez fontosabb.
-Imádkozz, Victor! Ha Robert filmje van rajta, azt nem úszod meg szárazon!- fenyegette mutatóujjával a nő, majd elfordult a kamerától és lánya után nézett. A videó újra szaggatott, majd csak a sötét képernyő maradt utána. Gondolataimba merülve bámultam a sötétségbe, még nem tértem magamhoz. Hirtelen újra világos lett, amire felkaptam a fejem.
-Boldog szülinapot Zoey!- énekelték, majd lerakták a tortát a kislány elé. A tortán se szám, se figura nem volt. Csak egy egyszerű fehér torta.
-Robert! A gyertya!- kiabált a már felismerhető hang, ami Penelopetól származott.
-Itt van!- lépett be a képbe a férfi. Egy 7-es számú gyertyát tett a tortára, majd meggyújtotta.
-Fújd el a gyertyát, kislányom!- mondta  szinte egyszerre Robert és Penelope.
-De csak most gyújtottad meg...- nézett rájuk értetlenül.
-Igaza van. Fényképezd le inkább!- szólalt meg Victor. Megint ő kezelte a kamerát.
-Rendben.- bólintott Robert, majd lefényképezte lányát. Aztán Robert és Penelope leültek Zoey két oldalára és erőltettek egy mosolyt az arcukra, míg egy rokon lefotózta őket. Zoey egyikükre sem hasonlított igazán. A haja fekete volt, szüleié inkább sötétbarna. Arca hosszúkás, apjáé kerek, anyjáé szögletes.
-Átveszem a kamerát. Ülj oda te is!- nyúlt Robert a kamera felé. Gröndland bácsi leült Zoey mellé, aki csillogó szemekkel nézett fel rá. Amint leült, Zoey az ölébe mászott és hatalmas mosoly jelent meg arcán.
-Oda nézz, a fényképezőre!- mutatott ujjával a gép felé, majd Zoey fejét arra fordította. Szakálla ugyanolyan hosszú volt, mint amilyennek már én is láttam, de mégis más. Egyáltalán nem volt még ősz, és ez megtévesztően hatott. Még így sem tudtam pontos korát megállapítani.

-Addig a videóig nem értettem miért dobta el az iskolát, a barátait és a családját, egy öregedő, beteg és nemtörődöm férfiért.- mondtam Lorannak. Rám nézett és várta a folytatást.
-Azt hiszem tudom, miből jött rá. De szeretném a maga szájából hallani.- dőlt hátra.
-Grönland bácsi nagyszerűen bánt vele. Mindig is tudta, mi kell neki. A szüleiről viszont alig mesélt valamit. Csak annyit tudtam meg, hogy Robert rendező, Penelope pedig szakács volt. Soha semmi mást nem mesélt róluk.
-És Victorról?
-Róla se sokat. De őt legalább így ismertem meg. Nem is Zoey vigyázott rá. Ő vigyázott Zoeyra.- fejeztem be mondandómat, majd felálltam a kanapéról.
-Kicsit eltérnék a témától. De... Felírtam magamnak ide pár kérdést. És szeretném feltenni őket.
-Zoeyval kapcsolatban?
-Is.- bólintott. Visszaültem és megigazítottam a karkötőimet.
-Van olyan mozdulat, amit imádott?
-Amit Zoey csinált?
-Igen.
-Mikor oldalra billentette a fejét, a haja az arcába borult, de ő csak mosolygott. Gyönyörű.
-Miért pont ez?- kérdezte jegyzetelés közben.
-Mondtam már. Gyönyörű.
-Az illata?
-Mai napig megvan a parfüm, amit használt. Ha elfogy, újat veszek.- mély levegőt vettem, mintha akkor is éppen érezném, de végül csalódottan dőltem hátra.

Reggel, mikor felkeltem Zoey már ébren volt. A nappaliban állt és az ablakon át nézett ki az utcára.
-Vársz valakit?- kérdeztem nyújtózkodva. Felém fordult és megrázta fejét.
-Nem. Vagyis de. Rendeltem ebédet.- mosolygott, majd a kocsizaj hallatán kinyitotta az ajtót és kiment a szállítóig.
-Már ennyi az idő?- kérdeztem az órára nézve. Alig pár perc volt délig.
-Kicsit elaludtuk a napot. De semmi baj. Hiszen úgysem lett volna mára programunk.- vonta meg vállát. Kezeimet a fejemhez kaptam és hajamba túrtam.
-Ma mentünk volna arra a kiállításra, igaz?- kérdeztem.
-Igen, arra a kiállításra. Arra, amire már két hete megvettem a jegyeket.
-Sajnálom.- léptem közelebb. Mély levegőt vett, majd felém fordult.
-Semmi baj.- rázta meg fejét, majd átkarolta a nyakam. Egy újabb vitát temettünk el. És nem tudtam örülhetek e neki.
Két héttel később egy rádióban készítettek velünk interview-t, de ezúttal Zoey-t is elhívták. A menedzsment pedig nem mondott semmit. Szabálytalannak éreztem a srácokkal szemben, hogy míg ők egymással hülyéskedtek, mert nem volt jobb dolguk, én Zoeyval voltam mindenhol. Másrészt könnyen lenyeltem a bűntudatot. Hiszen ők nem is akartak barátnőt.
Épp szünetet tartottunk, mikor Zoey kávéért ment, így négyesben maradtunk a srácokkal.
-Beszélnünk kell valamiről!- kezdtem bele a komoly témába. Aggódó tekintetek szegeződtek rám, amitől úgy éreztem mégsem akarom nekik elmondani, amibe belekezdtem.
-Mivel kapcsolatban?- kérdezte Luke.
-Zoey.- nevét kiejtve még fokozódott a feszültség, arcukra kiolvashatatlan érzelmek ültek.
-Valami baj van?- fogta meg vállam Ashton.
-Nem. Igazából semmi. Csak... Pár hete együtt ültünk le filmezni, és egy régi videót néztünk. Nem is ez a lényeg. Zoey elaludt az ölemben, és már én is fáradtam, ezért ki akartam kapcsolni a videót, de az megakadt magától és már egyáltalán nem az ment, amit eredetileg elkezdtünk.- mély levegőt vettem, ami kissé félreérthetővé tette a helyzetet.
-Talán...?-kezdte Mike a szemöldökeit húzogatva, válaszul azonban csak vállba bokszoltam.
-Zoey kiskorában. És a szülei. És Grönland bácsi. Sohasem mesél a családjáról. Csak annyit mondott el, hogy mivel foglalkoztak, de azt sohasem, hogy miért költözött el tőlük. És azt hiszem a videó alapján választ kaptam. Most már csak azt nem tudom, helyesen cselekedtem e, hogy végignéztem a videókat.
-Neki elmondtad?- kérdezte Ash.
-Nem. Nem tudom, megbántanám e vele. Félek, hogy megsértődne, hogy úgy érezné, kutakodtam utána.
-Pedig nem. Hiszen a videó ott volt. És ő elaludt...- mondta Mike.
-De azért mégis. Gondolj bele, Zoey valószínűleg nem tudott róla, hogy azon a kazettán ott vannak azok a felvételek. Lehet, hogy más esetben már elégette volna.- magyarázta Luke, mire egyetértően bólogattak.
-Mi van pontosan a videón?- kérdezte Mike hátradőlve.
-Az egyiken biciklizik. A másikon a 7. születésnapja. Esküszöm nektek srácok, hihetetlen az a videó. Amíg ott ülnek mellette a szülei mosolyog és látszik rajta, hogy boldog. De mikor beül mellé Grönland bácsi, ez a mosoly szélesebb lesz, és egyszerűen beragyogja az egész szobát. Csillogó, vágyakozó szemekkel néz rá, és látszik rajta, mennyire imádja.- magyaráztam, közben elmémben a videó minden egyes képkockáját képes voltam újra felidézni.
-Akkor a válasz egyik fele megvan. Már csak az a kérdés, mit tett Victor, hogy Zoey így tekintsen rá.- mondta Ashton.
-Sssh!- csitított minket Luke, majd előredőlt és bekötötte cipőjét.
-És itt a....- kezdte Mike.
-Ki ne mondd!- állította meg azonnal Zoey.- Hoztam nektek is.- nyújtotta elénk a kávékat, amiket pohártartóban hozott.
-Mennyivel tartozunk?- kérdezte Ash a zsebében turkálva.
-Ma ti rendelitek az ebédet! Ti négyen.- zárta le az üzletet.
-Kövessetek, kérlek!- lépett ki a stúdióból egy hölgy, mi pedig újra elfoglaltuk helyeinket a mikrofonok mögött.
-Na ugye, hogy rövid volt a reklám?!- kérdezte szórakozott hangon a műsorvezető, de választ nem kapott. Végignézett rajtunk, majd megigazította papírjait.- Még mindig itt van velem a legendás 5 seconds of summer, és a csodálatos Zoey! Helló újra, srácok!
-Helló!-köszöntünk egyszerre.
-A szünet alatt beszélgettem veletek egy kicsit külön-külön, és megtudtam egy két dolgot. Szóval mi lenne, ha most csak beszélgetnénk?
-Rendben.- mondta Ashton, mi azonban csak bólintottunk.
-Szóval... Ashton, az a sok széttört dobverő...
-Oh, igen. Nem vagyok rá büszke. De aki még nem tört el dobverőt, nem is igazi dobos.- nevetett, majd igazított haján.
-Akkor igazi gitárosnak számít, aki szakított el húrt a gitáron?- kérdezte Mike.
-Valószínűleg.- válaszolt a férfi.
-Akkor oké.- dőlt hátra mosolyogva.
-És mi újság veled, Luke?
-Én vigyázok az eszközeimre.- mondta büszkén.
-Mondjuk ezt senki sem hiszi el neked.- nevetett Mike.
-Calum is vágta már földhöz a gitárját...- szólalt meg Zoey. A stúdióban hirtelen csönd lett. Zoey értetlenül nézett szét, próbált rájönni, mi a hallgatás oka.
-Hölgyeim, és uraim! Zoey-t hallhattuk élő egyenes adásban beszélni!- nevetett a műsorvezető, mire mi is elnevettük magunkat.
-Ez most azért, mert eddig nem szólaltam meg?- kérdezte mosolyogva.
-Ugyan mi másért?- kérdezte Luke még mindig nevetve.
-El se hitték, hogy itt ülsz.- tette hozzá Ashton.
-Ha már ilyen beszédes kedvedben vagy...- környékezte meg a műsorvezető.- Azt hallottam van egy beceneved.
-Becenév?- kérdezett vissza, majd oldalra fordult. Mike arcára hatalmas vigyor húzódott.
-Pontosan.- bólintott a férfi.
-Nem. Nem becenév.- rázta meg fejét mosolyogva.- Csak egy ember szólít így. És csak ő szólíthat így. Akkor is, ha utálom.- hátra dőlt a székben, hogy ne lássa Mike arcát. Ő azonban még mindig mosolygott.
-És mi is ez a becenév?
-Az persze szigorúan titkos.- zárta le a témát.
Az interview után együtt mentünk haza és Zoey házában összegyűltünk, hogy megebédeljünk és ígéretünket betartva mi fizessük a rendelést.
-Szép volt, hercegnő!- ölelte át Mike. Zoey megsimogatta a hátát, majd eltolta őt magától.
-Ne szokj hozzá, hogy elviselem!- mondta neki, majd leült mellém a kanapéra, felemelte a karomat és átkaroltatta magát.

6. Chicago

-Fárasztó nap volt. Pihend ki magad!- köszönt el tőlem Luke. A szállodai folyosó kihalt volt, Mike és Ash már rég aludtak, rajtunk kívül pedig alig volt valaki ezen a részen.
-Oké. Holnap találkozunk.- csuktam be az ajtót, majd az ágyra pillantottam. A fürdőszobába mentem, megmostam a fogam, majd betartottam a fejem a csap alá. Mikor kiegyenesedtem a víz végigfolyt a hátamon és a póló hozzátapadt a bőrömhöz. Laza mozdulattal megszabadultam a ruháimtól és gyorsan lezuhanyoztam, majd beborultam az ágyba. Épp, hogy lehunytam a szemem már világos volt. Oldalra fordultam, Zoey ott feküdt mellettem, még aludt. Óvatosan csókot nyomtam ajkaira, majd magamhoz húztam, amire ébredezni kezdett.
-Ssssh, nincs semmi baj! Csak én vagyok az.- csitítgattam suttogva, majd belepusziltam hajába. Karját átvetette mellkasomon és megnyugodva pihent tovább.
-Korán van még...- nyöszörögte.
-Nem is kell felkelned.- simogattam meg hátát.
-De.- bólintott, majd eltolt magától és felült. Nagyot nyújtózkodott, közben ásított is egyet, majd mosolyogva fordult felém.- Csinálok reggelit.
-Rendben.- mosolyogtam rá, és megsimítottam karját. Felállt az ágyról és elindult a konyha felé, aminek ajtaja az ággyal  majdnem szemben volt. Lehunytam szemem és mosolyogva kényelmesedtem el a hatalmas franciaágyban. De nyugalmam alig tartott pár percig. Zoey sikoltott, majd nevemet üvöltötte.
-Calum! Calum segíts!- a kiáltás nem a konyha felől hallatszott, olyan volt, mintha több ajtó választana el tőle, ezért a folyosó felé rohantam.
-Zoey!- kiabáltam vissza.
-Calum! Calum segíts!- kiáltott újra. Szinte biztos voltam benne, hogy nincs egyedül, hogy valaki bántja.
-Zoey!!- üvöltöttem, majd az ajtóhoz rohantam, ami mellett ezúttal volt egy ablak. Mikor kinéztem rajta, egy kórházi ágyat láttam, ami üres volt, de az ágynemű rajta gyűrötten hevert. Elkezdtem ököllel püfölni az ablakot, közben pedig éreztem, hogy arcom nedvessé válik a könnyektől. Még mindig a nevét üvöltöttem, pedig torkom már borzasztóan fájt, és kezdtem berekedni. És ő újra kiáltott. Zokogva üvöltötte a nevem és könyörgött, hogy segítsek rajta. Kétségbeesetten kezdtem rángatni a kilincset, de minden hiábavaló volt. Végül azt is ütni és rugdosni kezdtem, ez a zaj azonban már sokkal valósabb volt. Hirtelen felültem az ágyban.
-Calum!- kiabált be Ashton, majd újra kopogtatott. Az ajtó mögül tompán szűrődött be beszélgetésük.
-Lehetséges, hogy ennyire kifáradt?- kérdezte Mike.
-Nem vette fel a telefont se.- tette hozzá Luke. A telefonomra pillantottam, több, mint 5 nem fogadott hívás volt rajta. Kimásztam az ágyból és kinyitottam az ajtót.
-Calum!- Ashton arcán látszott a megkönnyebbülés, mindannyian fellélegeztek.
-Már majdnem rád törtük az ajtót.- fogta meg a vállam Luke.- Most zuhanyoztál?- kérdezte kezét a nadrágjába törölgetve.
-Nem.- ráztam meg fejem értetlenül.
-Akkor... Leizzadtál? Most edzettél?- kérdezte újra.
-Öhm... Igen. Csak az erkélyen. És ezért nem hallottam a telefont se.- tereltem a témát. Ekkor már világos volt, hogy a rémálom miatt vert ki ennyire a víz.
-Menj, zuhanyozz le! Mi elmegyünk kávéért, aztán elviszünk Loranhoz.- mondta Ashton.
-Rendben.- bólintottam, majd bezártam az ajtót.
-Nem edzett, igaz?- kérdezte Mike még az ajtónál.
-Valószínűleg nem.- felelt Ash, de ez már távolabbról hallatszott, ebből gondoltam, hogy elindultak a kávézóba.
A kocsiban én és Mike ültünk hátul, Ashton vezetett. Éreztem, hogy tekintete szúr, miközben én az ablakomon kifelé bámultam. Felkaptam a fejem és a visszapillantó tükörbe néztem, ő viszont zavartalanul figyelt tovább.
-Mit szólnál, ha ma mi is bemennénk?- kérdezte végül.
-Ugyan minek?- kérdeztem.
-Gondoltam...
-Nem. Minden rendben megy. Szépen haladunk.
-Oké. Nem erőltetem.- bólintott Ashton.
-Köszönöm.- bólintottam én is.
-Azért az álmodat meséld el.- tette hozzá félhangosan. Meglepettségem valószínűleg kiült az arcomra, bármennyire próbáltam elrejteni.
Megfogadva Ashton tanácsát már a küszöböt átlépve belekezdtem mondandómba.
-Kezdődnek elölről.- hadartam, majd az ablakhoz mentem, és vissza a könyves polchoz, onnan pedig a kanapéra dobtam magam.
-Mi kezdődik elölről, Mr. Hood?
-A rémálmok. Utoljára akkor álmodtam vele, mikor kórházba került.
-Ez megrémíti Önt?
-Képzelheti.- vetettem oda gúnyosan.
-Mit álmodott?- kérdezte hátradőlve.
-Ott volt velem. Aztán eltűnt... Kiabált, bántották...- egyre csak zihálni kezdtem, dühösnek éreztem magam.
-Kik bántották?- kérdezte még mindig higgadtan.
-Zoey rosszul volt, nem akarta bevenni a gyógyszereket. Kényszerítették! Lenyomták a torkán a tablettákat!- hangom emelkedett, tenyereimet pedig ökölbe szorítottam.
-Mr. Hood, az orvosok jót akartak Zoeynak.
-Meg kellett volna védenem!- sziszegtem fogaim között.
-Higgadjon le, kérem...
-Meg kellett volna védenem!- üvöltöttem ezúttal. A düh lendülete felállított a kanapéról. Oldalra fordultam és saját magamra pillantottam vissza. Az erek a nyakamon és az alkaromon kiduzzadtak, a fülem zúgott és szédültem. Loran megfogta a vállam és visszanyomott a kanapéra.
-Mit szólna most ehhez Zoey? Gondoljon bele, mit mondana!- nézett egyenesen a szemembe.
-Azt mondaná...- kezdtem.- Azt mondaná megváltoztam. Hogy csalódott bennem. És milyen igaza lenne.- törődtem bele végül.
-Rendben van, Mr. Hood. Minden a legnagyobb rendben van. Látja? Maga is fel tudja fogni, mi a helyes.- halvány mosolyt jelent meg arcán, majd megpaskolta vállam és visszaült a foteljébe. Szinte láttam rajta az elégedettséget. Mint aki tapsra vár, mert lenyugtatott, és nem vertem szét a fejét azzal a nyavalyás képpel, ami a háta mögött lóg a falon.

-Köszönjünk Chicago!- kiabálta Luke a mikrofonba, majd a színpad elsötétült és mi a félhomályban indultunk meg a színpadról a BackStage-be. Kinyílt előttünk a folyosó ajtaja és az öltöző felé vettük az irányt. Még be sem léptünk az ajtón, már levettem a pólóm.
-Azt hittem megegyeztünk, hogy csak nekem vetkőzöl...- fonta össze karjait Zoey. Arcomra széles vigyor ült, elé léptem, átkaroltam derekát és csókra húztam magamhoz.
-Hiányoztál.- suttogtam a csókba.
-Undorító vagy.- nevette el magát, majd mégis beletúrt nedves hajamba.
-Én is kapok?- kérdezte Mike közelebb lépve.
-Álmodozz csak Clifford!- tolta el homlokát, majd engem is elengedett és leült a székre.
Lezuhanyoztunk, átöltöztünk, majd Zoeyval kézen fogva hagytuk el az arénát. A paparazzik és a rajongók is hangosak voltak, de az út a kocsiig rövid volt.
-Még mindig ijesztő.- zihálta Zoey, miközben igyekezett kényelmesen elhelyezkedni a kocsiban.
-Sosem fogod megszokni.- nevettem, majd megcsókoltam.
-És... Hová megyünk?- kérdezte kíváncsian, majd közelebb bújt hozzám.
-Meglepetés.- mosolyogtam, majd átkaroltam és belepusziltam a hajába. A szállodához érve kiszálltunk a kocsiból és azonnal a szobába vettük az irányt. A liftnél megálltam, kivettem zsebemből a szobakulcsot és Zoey kezébe nyomtam.
-Menj fel! Még valamit el kell intéznem.- mosolyogtam rá, majd betoltam a liftbe és benyomtam az emelet számát. A liftajtó bezáródott én pedig a recepcióhoz mentem. Pár perccel később már én is a szobában voltam. Zoey az erkélyen állt és az éjszakai fényekben gyönyörködött. Mögé álltam, átkaroltam derekát és csókot nyomtam a nyakára.
-Gyönyörű...- suttogta.
-És ma estére csak a tiéd.- mosolyogtam.
-Ne túlozz, Calum!- hátradöntötte fejét és teljes testével nekem feszült.- A nővéreddel voltam múlthéten.
-Mit csináltatok?
-Vásároltunk... Meghívott hozzátok. És a családoddal ebédeltem. Anyukád megtanított egy két süteményt sütni.
-Legalább nem unatkoztál.- nevettem.
-És most már biztos nem fogok.- fordult felém, aztán átkarolta nyakam, megcsókolt, majd teljes testével megölelt.- Calum...- kezdte érdekes hangsúllyal.
-Igen?- kérdeztem vissza. Kicsit eltolt magától és megpróbált átnézni a vállam fölött.
-Mi az ott?- kérdezte a szobába mutatva. Megfordultam, de egyik kezem még a derekán maradt. Elmosolyodtam.
-A vacsoránk.- megfogtam kezét és magammal húztam az ágyhoz.
-Nagyon jó illata van!- állt meg mellette mosolyogva.- És tényleg itt fogunk enni?
-Az ágyon.- bólintottam.- És még filmet is vettem ki. Van itt akció, vígjáték, romantikus...- soroltam a DVD-ket válogatva.
-Calum...- kezdte, de félbeszakítottam.
-Tudom, tudom. Vihettelek volna étterembe, vagy valami szórakozóhelyre. De mire ideértünk már nem tudtam foglalni a mai napra, és...
-Nem. Ez így is remek.- nevetett.- Csak azt akartam mondani, hogy a desszert diós. És tudod...
-Azonnal kicseréltetem! Pedig szóltam...- bosszankodtam, majd a szállodai telefonért mentem.
-Ne most! Majd ha odaértünk.- fogta meg kezem, majd rám mosolygott.
Vacsora közben kritizáltuk a filmeket, nevettünk, egymást etettük, ezzel le is éve ruháinkat, aztán kidobáltuk a diót az erkélyről, végül együtt zuhanyoztunk és már hajnali kettő is elmúlt, hogy alvásra szántuk magunkat. Zoey a mellkasomon feküdt, egyik kezét maga alá gyűrte, a másikkal nyakamat cirógatta, míg én hátát simogattam és átkaroltam őt.
-Utálom a szállodai ágyakat.- morogta félálomban.
-Miért?- kérdeztem halkan felnevetve.
-Olyan... kemény a matrac. Kényelmetlen.
-De ugye tudod, hogy félig rajtam fekszel?
-Pont ezért.- éreztem, ahogy elmosolyodik és ez engem is mosolyra késztetett.- El se kéne aludnunk.- emelte fel fejét egy kicsit.
-Miért?
-Hajnali három... Már minek?
-Mert borzasztóan fáradt vagy.- mosolyogtam.
-Csak egy kicsit... És amúgy is. Holnap egész nap nem láthatlak.
-Ugyan, Zoey. Ne aggódj! Én itt leszek reggel is. És délelőtt csak veled leszek. Este pedig, ha vége a koncertnek elmegyünk és szétnézünk a városban. Oké?
-Oké.- bólintott, majd visszatette fejét mellkasomra és lehunyta szemeit. Belepusziltam hajába, majd magunkra húztam a vékony takarót és én is elaludtam.
Reggel még mindig mellettem aludt, pedig a nap erősen besütött a szobánkba. Mosolyogva néztem, ahogy alig észrevetetően veszi a levegőt, nyugodt arca hatással volt rám is.
-Tudom, hogy nézel...- dünnyögte, majd közelebb bújt.
-Azt hittem még alszol.- öleltem magamhoz.
-Csak pihentetem a szemem. Túl erős a fény.
-Pedig fel kéne kelnünk. Mit szeretnél ma csinálni?- kérdeztem.
-Nem tudom. Nézzük meg a nevezetességeket nappal is és este is. Mit szólsz?
-Rendben van. De előbb reggelizzünk valamit!- mondtam, majd kimásztunk az ágyból, felöltöztünk, rendbe szedtük magunkat és lementünk az étterembe.
-Nézzenek oda! Megjött a hercegnő!- lépett elénk Mike.
-És Zoey is itt van!- tette hozzá Luke nevetve, mire Zoey vállba bokszolta őt.
-Mi a reggeli?- kérdezte Zoey Ashton mellé lépve.
-Svédasztal. Azt szedsz, ami jól esik. De ezt kifejezetten ajánlom! Isteni finom!- mutatott az egyik ételre.
-Mindenképp megkóstolom.- mosolygott rá Zoey, majd elvett egy tányért és szedett magának reggelit.
-Városnézés. Ahogy mindig is szoktuk.- ült le Luke az asztalunkhoz.
-Kivéve persze, ha nektek más programotok van.- biccentett Mike a fejével Zoey felé.
-Mehetünk együtt is akár.- vontam meg vállam.
-Király! Minél többen, annál jobb!- csapta össze tenyereit Mike.
-Miről van szó?- kérdezte Zoey leülve mellém.
-Van bármi, amit különösen szeretnél megnézni?- kérdezte Mike.
-Nem tudom. Igazából én csak sétálni szeretnék.
-Akkor majd Ashton tart idegenvezetést!- nézett az említett félre Luke.
-Hm? Hogy én?- kérdezte Ash teli szájjal.
-Csak szórakozzunk!- mosolygott Zoey, majd nekilátott a reggelinek.
A belvárosban sétálva beszélgettünk és szórakoztunk, közben szinte minden nevezetességet érintve. A Chicago Bean-nél készítettünk épp képeket, mikor egy férfi odajött hozzánk.
-Elnézést, hogy megzavarom a nézelődést...-kezdte végigmérve ötünket- Csak érdeklődnék, mennyire rajonganak a fiatalok az extrém sportokért.- táskájából prospektusokat válogatott elő és a kezünkbe nyomkodta. Pólóján egy logó mutatta, hogy hivatalból szobrozik egész nap a téren, és nem holmi szélhámos.
-Ezek mind itt a környéken?- kérdezte Zoey.
-Természetesen. A vízisí a parton található, a bungeejumping-hoz azzal a fiatalemberrel kéne autóba szállni és ő elvisz titeket az állomásra.- mutatott maga mögé a parkoló autókhoz. Zoeynak felcsillant a szeme.
-Ki se találd! Azonnal verd ki a fejedből!- fogtam meg kezét.
-De Calum! Kérlek!- fordult felém.
-Talán a bátyád?- kérdezte a férfi.
-Nem. A barátja.- válaszolt Luke vigyorogva.
-Így is érthető. De hidd el, nem olyan veszélyes!- veregette meg vállam.
-Nem szeretném.- ráztam meg fejem még mindig Zoeyra nézve.
-Kifizetem én!- ajánlotta fel.
-Nem arról van szó. Féltelek. Nem akarom, hogy ilyesmit csinálj!
-Ugyan, Cal, mi baj lehet?- kérdezte Mike megvonva a vállát. Értetlen és dühös pillantást vetettem rá, majd visszafordultam Zoeyhoz, aki még mindig kérlelően nézett rám. Hosszú percek teltek el, mire beadtam a derekam. Kocsiba ültünk és alig pár perces út után megérkeztünk a kiindulóponthoz.
-Első ugrás?- kérdezte a srác, miközben felerősítette Zoeyra a felszerelést.
-Igen.- válaszolt izgatottan.
-Nem kell aggódnod. Nem ma tervezem itt hagyni a szakmát.- mondta viccelődve, majd előkészítette a kötelet.
-Mégis mire jó ez? Az adrenalin kell? Vagy engem akarsz az őrületbe kergetni?- kérdeztem elé lépve.
-Fogd fel úgy, mint egy tesztet.
-Utálom a tesztjeidet.- fintorogtam.
-Mi készen állunk, ha te is!- kiáltott a srác, mire Zoey szó nélkül megfordult és elindult kifelé a pallón, de én követtem őt.
-Szóval? Mit kell tennem?- kérdezte egyre nagyobb mosollyal.
-Egyenlőre állj nyugton! Becsatolom a köteleket.- utasította, majd nekilátott. Zoey rám nézett és mosolya lejjebb hervadt.
-Tudom, hogy dühös vagy. De kérlek, hadd élvezzem ki! Egy kicsit örülj velem, Cal!- simított végig karomon. Egy másodpercre mosolyt erőltettem arcomra, majd újra duzzogva néztem rá.
-Készen állsz?- kérdezte a srác, majd hátrébb lépett. Zoey bólintott.
-Csókolj meg!- szólt rám. Meglepődtem a kérésén, de habozás nélkül teljesítettem. Épp, hogy ajkaink összeértek ő széttárta karjait és hátradőlt. Hangos visítása idegőrlően nyugtalanító volt, és azonnal visszarántott a valóságba. Aztán a kötél rándult egyet, majd kis idő elteltével még egyet, és aztán egyre többször, míg végül Zoey már csak himbálózott a levegőben.
-Most leeresztünk a földre!- kiáltotta le a srác, majd rám nézett.- Ugye nem is volt olyan vészes?- gúnyos vigyora fintorgásra késztetett.
-Köszönjük a lehetőséget.- morogtam, majd megfordultam.
-Én a helyedben örülnék, hogy ilyen bevállalós!- kiabált utánam. Én pedig, mint aki meg sem hallotta mentem tovább. Mikor leértünk az érkezési ponthoz Zoey még mindig a földön feküdt.
-Látod? Túlélte.- vetette oda Mike vigyorogva.
-És ha tehetném, újra ugranék! Istenem, ez fenomenális volt!- kezeit felemelte, hogy fokozza a hatást, de még mindig a földön feküdt.
-Menjünk ebédelni! Éhen halok!- fordult meg Luke, majd a többiek is utána indultak. Felsegítettem Zoeyt a földről, és ugyanezzel a lendülettel csókra is húztam.
-Nincs több teszt!- ígértettem meg vele.
-Nincs több ilyen teszt!- emelte ki az "ilyen" szót, majd összekulcsolta ujjainkat és megfordult, hogy követni tudjuk a többieket.
Este együtt vacsoráztunk a többiekkel a szálloda éttermének erkélyén, így végképp elkerülhetetlen volt, hogy ne készítsenek rólunk fényképeket. A vacsora alatt Ashton megmutatta Zoeynak a felvételt, amit az ugrásról készített, majd mindkettőnk beleegyezésével feltöltötte KEEK-re. A vacsora végén már csak ültünk és beszélgettünk.
-Lassan mennünk kéne aludni.- mondta Mike, majd ránk nézett. Zoey teljesen elpilledve borult a vállamra, már alig bírta nyitva tartani a szemét.
-Még koccintsunk!- állt fel Luke.
-Ásványvízzel és narancslével?- kérdezte Zoey nagyot ásítva.
-Ha csak ez jutott.- vonta meg vállát mosolyogva. Mind felálltunk és megfogtuk poharunkat.
-És mire koccintunk?- kérdezte Ash.
-Zoeyra. És a bátorságára.- jelentette ki Luke.
-Zoeyra, és a bátorságára!- ismételtük meg mind, majd koccintottunk, és az asztalt otthagyva nyugovóra tértünk.

5. Koncertek és egy kis LiveStream

Amikor az ajtóhoz léptem még nem kopogtattam. Bentről nevetés hallatszott, majd Loran hangos puffanással ledobta jegyzeteit.
-Loran, maga olyan jó ember...- nevetett egy hang őszintén.
-Mindent megteszek, hogy az legyek.- válaszolt Loran, majd kinyílt egy ajtó, és be is csapódott. Ekkor kopogtattam.
-Jöjjön be!- kiáltott ki Loran. Beléptem a szobába, és leültem a kanapéra. Szétnéztem, csak ekkor tűnt fel a két könyvespolc közötti alig látható ajtó. Lorannak valószínűleg feltűnt, hogy mire figyelek, de nem foglalkozott vele. Kinyitotta jegyzeteit, egész a végére lapozott és bekapcsolta tollát.
-Ma nem akartam eljönni.- vallottam be őszintén.
-Talán az időjárás miatt?- kérdezte, majd megfordult, de látta, hogy ez a feltételezés hiábavaló volt. A jól megszokott ausztrál hőségnek semmi sem szabhatott határt.
-Miután Grönland bácsi meghalt minden megváltozott.
-És erről nem szívesen beszél?
-Nem.- ráztam meg a fejem.
-Mondanám, hogy hagyjuk ki a mai kezelést... De csak halogatnánk, aminek úgyis meg kell történnie. Szóval mit szólna hozzá, ha gyorsan túl lennénk rajta?- kérdezte mosolygó hangon, majd lenézett jegyzeteire. Csak bólintottam, mély levegőt vettem és belekezdtem a mesélésbe.

Zoey és én ahelyett, hogy közelebb kerültünk volna egymáshoz, sokkal inkább eltávolodtunk. Míg őt egyre inkább szidták a rajongók, én egyre tehetetlenebbé váltam. Egyedül lézengett az üres házban, és amikor ideje jutott rá a felújításon dolgozott. Hol egyedül, hogy pedig mi is besegítettünk. A hónapok során elkészültünk a nappalival és a konyhával. A folyosót megcsinálta egyedül, a fürdőszobával pedig nem volt gond. Grönland bácsi szobáját a legvégére hagyta. És azt is egyedül csinálta meg.
Egyik délután, mikor nála voltam a kanapén ücsörögve próbáltuk elütni időnket, miközben még mindig az utálkozó kommenteket olvasgattuk.Zoey felállt mellőlem és kiment a konyhába. Pár perc múlva egy pohár vízzel tért vissza. Kortyolt párat, majd lerakta az asztalra.
-És most mi lesz?- kérdezte fejét a vállamra hajtva. Sokadszorra tette fel a kérdést, de én minden egyes alkalommal türelmesen válaszoltam.
-Mi lenne?- kérdeztem, és átkaroltam vállát.- Veled járok. Nem velük.
-De számít a véleményük. Nem?
-A te véleményed fontosabb. És azok, akik nekünk akarnak jót el fogják fogadni a helyzetet. Csak azért olvasod mindenhol az utálkozó kommenteket, mert arra koncentrálsz.
-Nem érdekel mit mondanak.
-Akkor nincs semmi gond.- mosolyogtam, majd oldalra fordultam a kanapén és hátradőlve magammal húztam Zoeyt. A mellkasomra hajtotta a fejét és kényelmesen elhelyezkedve néztük tovább a tv-t. Egyik kezemet a tarkójára tettem, másikat a hátára és így öleltem szorosan magamhoz.
-Ilyenkor mindig olyan biztonságban érzem magam.
-Tudom. Azért csinálom.- mosolyodtam el. Felemelte fejét, rám mosolygott, majd közelebb kúszott. Ajkaink röviden találkoztak, majd még egyszer, és még egyszer. A negyedik alkalommal a szájra pusziból csók lett, és kezdtünk egyre szenvedélyesebbek lenni. Egyik kezével beletúrt hajamba, másikkal a vállamat támasztotta, míg én a derekát fogtam át karjaimmal. Még el sem kezdődött a pillanat, már valaki véget akart neki vetni. A telefonom hangos csörgése megtörte azt a csendet, amit magunknak teremtettünk. Óvatosan oldalra fordultam, de Zoey az arcomra tette tenyerét.
-Hidd el, nem olyan fontos!- mosolyogta, majd újra megcsókolt és csípőjét az enyémhez szorította. A telefon elhallgatott, én pedig teljesen megfeledkeztem róla, hogy egyáltalán csörgött.
Mire egy újabb turné véget ért már semmi sem volt a régi. Ő is megváltozott. És én is. És így a kapcsolatuk is.
-Kell egy póló.- jelentette ki, majd ledobta magát mellém az ágyra.
-Rengeteg pólód van.- válaszoltam flegmán a gépet nyomkodva.
-De ez most más. Egy olyan póló, amire az van írva: Ne nézz rám, csúnya vagyok...
-Inkább egy olyan: Ne állj velem szóba, hülye vagyok...
-Calum!- a vállamba öklözött, majd közelebb bújt hozzám és átkarolta a nyakam.- Megcsináltatod nekem?
-Én csináltassam meg?
-Kérlek...- suttogta fülembe, majd puszit nyomott a nyakamra.
-Megcsináltatom valamikor a héten...- adtam be a derekam. És ígéretemet betartva elmentem egy ajándékboltba megcsináltatni a pólót.
-Hoztál pólót is és képet is?- kérdezte a pult mögött álló srác.
-Igen.- bólintottam, majd átadtam a pólót és a pendrive-ot, amin a kép volt. A srác megnyitotta a mappát, majd rám nézett, de én nem néztem vissza rá. Kínosan forgattam fejem, nézelődtem a boltban, de már nem volt hová fordulnom.
-Komolyan ezt?- kérdezte egyik szemöldökét felvonva.
-Igen. De nem nekem lesz! A barátnőmnek.- hadartam, mire még kíváncsibb lett. Kiegyenesedett és összefonta karjait.
-Ilyen a stílusa.- vontam meg vállam. Mivel jobb magyarázatot nem tudtam adni, és ezt ő is látta, inkább nekiállt megcsinálni a pólót.
-Sikerült?- kérdezte Zoey, miután bezártam magam mögött az ajtót. A kanapén feküdt, egészen kitekeredve fordult hátra, a karfán vetette hátra fejét, így haja leért a földig.
-Rohadtul kínos volt.- mondtam, majd az arcára dobtam a pólót és átvánszorogtam a konyhába. Miután Grönland bácsi meghalt több időt töltöttem Zoeynál. Gyakran aludtam ott, napokat töltöttem el vele csak úgy, egy szál pólóban és fehérneműben flangálva. De pont ugyanezért egyre komolytalanabbak lettünk, és egyre kevésbé érdeklődtünk egymás iránt. Aztán egyre többet veszekedtünk. És végül kezdtünk képtelenné válni nem megbántani a másikat.
-Ma este megyünk valahová?- kérdezte haját felkontyolva.
-Van a belvárosban valami szabadtéri koncert. Elmehetünk.
-Átöltözöm.- mondta, majd magára csapta az ajtót.
Keserű hangulatából hamar kivetkőzve bújt hozzám a koncert elején. A hangulatingadozásai egyre meglepőbbek lettek és egyre sűrűbben fordultak elő. Hol a torkomnak esett és üvöltözni kezdtünk egymással, hol pedig egyszerűen elválaszthatatlanok lettünk. A koncerten majdnem a tömeg közepén álltunk. Előttem állt, karjait a derekam mögött fűzte össze, fejét pedig a mellkasomnak döntötte. Egy darabig zsebre dugott kezekkel ácsorogtam, majd a hasára tettem kezeim. Felém fordult, rám mosolygott és a nyakamba fúrta a fejét. Ekkor láttam, hogy páran fényképeket készítenek, és már nem csak a koncertről, vagy saját magukról. Zoey oldalra fordította a fejét, majd felnézett rám, aztán eltolt magától és elindult kifelé a tömegből. Pár lépéssel mögötte én is követtem. Két utcával lejjebb taxiért intett, de egy sem állt meg neki. Végül összekulcsolta ujjainkat és szó nélkül indult el hazafelé.
-Miattuk jöttünk el?- kérdeztem.
-Talán.- válaszolt vállát megvonva.
-Hogy érted, hogy talán?
-Nem akarok több bajt.
-Zoey!- fordítottam magam felé, és a vállainál fogva óvatosat rántottam rajta.- Már elfogadták! Nem érted?
-Nem mindenki.
-Aki eddig nem tette, ezután se fogja. Mi lenne, ha néha beszélnél hozzám, mielőtt cselekszel?- elkeseredett hangom virágot hervaszthatott volna. Nem értettem miért nem fogja fel, hogy nem hagyom, hogy ártsanak neki. Megrázta a fejét, majd elmosolyodott.
-Én csak...
-Mondd, hogy ez nem egy újabb hülye teszt!- engedtem el karjait.
-Nem.- rázta meg újra a fejét.
-Hát akkor? Miért próbálsz az őrületbe kergetni?
-Nem állt szándékomban.- közelebb lépett, majd puszit nyomott nyakamra.- Menjünk haza. Oké?- kérdezte.
-Rendben.- válaszoltam enyhültebb hangon. Irányba fordultunk, átkaroltam a vállát és szép lassan hazasétáltunk.
Másnap reggel a srácok hangjára keltem. Zoey a nappaliban állt, Mike és Luke a kanapén ülve nézték a tv-t, Ashton pedig az asztalnál ült és a laptop képernyőjében merült el. Zoey mögé léptem és hátulról belehajoltam a nyakába.
-Jó reggelt!- suttogtam, majd megpusziltam a nyakát.
-Neked is!- fordult meg mosolyogva, majd átkarolta a nyakam.- Kérsz reggelit?
-Igen. Ennék valamit.- mosolyogtam én is. Megfordult és elindult a konyhába, én pedig követtem őt az asztalig, ahol leültem Ashton mellé.
-Ezen a héten tartanunk kéne egy LiveStreamet.- motyogta fel se nézve.
-Oké.- bólintottam.- És hol?
-Nem tudom. Még kitaláljuk.- egy másodpercre rám mosolygott, majd újra a képernyőre szegezte tekintetét.
-Hoztam neked zabpelyhet.- tette le elém a tányért és a tejet.
-Köszönöm.- mosolyogtam rá. Egy másodpercre megállt felettem, majd tovább ment és bevetette magát a fotelre a két srác közé.
-Mit nézünk?- kérdezte elkényelmesedve.
-Nem tudom. Mike kapcsolgat.- nézett fel Luke a telefonjából. A délelőttünk nyugodtan telt, csak pihentünk, kimentünk a kertbe, beszélgettünk. Ebédre már mindenki hazament, mi pedig átmentünk hozzánk, mert anyukám nekünk is főzött. Az ebéd alatt kellemesen beszélgettünk, majd bementünk az én szobámba. Zoey megállt az íróasztalom fölött és végignézett az ott heverő papírokon.
-Két nap múlva koncertezünk. Csak itt a városban.- említettem meg.
-És szeretnéd, hogy elmenjek?
-Ha gondolod eljöhetsz.
-Oké.- bólogatott, majd rám mosolygott.
De a koncert egyáltalán nem úgy alakult, mint ahogy azt mi vártuk.
-Zoey?- kérdezte Mike, míg a gitárokat pakoltuk.
-Nem tudom.- válaszoltam fejemet megrázva, miközben folyamatosan a tömeget bámultam.
Késő este értem csak haza, de azonnal átmentem Zoeyhoz. Még kopogni se kopogtam, az ajtó kinyílt.
-Nem kell számon kérned.- mondta mosolyogva.
-Csak érdeklődni jöttem.- léptem át a küszöböt.
-Minden rendben van.
-Miért nem jöttél?
-Semmi kedvem nem volt.
-Pedig jó lett volna...- megfogtam a kezét és magamhoz húztam.
-Nem volt kedvem hozzájuk. A rajongók, meg a tömeg. Amúgy sem volt rám szükség.- rázta meg fejét.
-Olyan könnyen elrontod a pillanatokat.- morogtam, majd hátrébb léptem.
-Túl sokat vártam tőled. Igaz?- kérdezte ridegen. Minden egyes szó hatszor futott át az agyamon.
-Hogy mondhatsz ilyet?- sziszegtem fogaim között. Összepréseltem ajkaim, majd megfordultam és faképnél hagytam. Alig tettem pár lépést, elkapta a csuklómat, maga felé fordított és hozzám simult. Kezeim a testem mellet lógtak, míg ő egyre szorosabban ölelt.
-Holnap újra összeveszünk.- suttogta.
-Ugyan minek?- morogtam még mindig dühösen.
-Mert félek, hogy már nem félsz, hogy elveszítesz.- suttogta.
-Mindig is félni fogok.- válaszoltam, majd megpusziltam a fejét.

-Mitől is félt pontosan?- kérdezte Loran. Ránéztem, de először nem válaszoltam. Mélyeket lélegeztem, majd a falra néztem.
-Magunktól.- feleltem végül.- Lecserélte a képet?
-Oh, igen.- fordult hátra.- Ez jobban tetszik?- kérdezte visszafordulva. A képen egy tajtékzó tengeren sodródó hajó látszódott.
-Azzal sem volt bajom.- vontam meg vállam.
-Még mindig tudja mihez hasonlítani?
-Zoey a tenger.
-Értem. És Ön?
-A képkeret.
-Nem erre a válaszra számítottam.- kapta fel fejét hirtelen.
-Tudom.- mosolyodtam el.
-És miért is?
-Képes voltam kordában tartani. Csodálatos érzés volt.- sóhajtottam, majd hátradőltem.

Másnap délelőtt átjöttek a srácok, hogy összekészüljünk a LiveStream-re.
-Tegnap mi volt Zoeyval?- kérdezte Luke.
-Rossz kedve volt. Nem jött el.
-De most jön?- kérdezte Ashton a kamerával a kezében.
-Persze.- bólintottam.
-Oké, a kamerát összekötöttem a géppel, és ha minden igaz működik is. Szóval sok sikert srácok!- köszönt el tőlünk Luke bátyja, James.
-És itt a hercegnő!- vigyorgott Mike a járda irányába.
-Ki ne mondd még egyszer!- fenyegette meg mutatóujjával.
-És úgy látszik nyűgös.- jegyezte meg Luke. Mire megfordultam Zoey már előttem állt, átkarolta a nyakamat és megcsókolt.
-Minden rendben?- kérdeztem aggódva.
-Most már igen.- mosolygott, majd beállt a kamera mögé.
-Mi ez a póló?- kérdezte Mike nevetve.- "Ne nézz rám, csúnya vagyok".- olvasta fel.
-És mégis rám néztél.- morogta Zoey.
-Oh, bocsánat.- eltakarta szemét, majd megkereste a széket.
-Kezdhetünk?- kérdezte Ash, majd leült a székre.
-Három...Kettő... Megy!- kiáltotta el magát Zoey, majd ránézett a laptopra, hogy működik e, aztán már csak velünk foglalkozott.
-Hé, srácok! Hatalmas Hello mindenkinek, aki ott ül a képernyő előtt!- kezdte Ashton.
-Én nem látok senkit!- kiabált Mike.
-Most már leveheted a kezed.- szólt rá Luke.
-Oké. Még mindig nem látok senkit. Kivéve titeket!- fordult a fiúk felé.
-Válaszolni fogunk a kérdéseitekre, amiket előzőleg összeírtunk. És... Hol vannak a lapok?- fordultam a srácok felé.
-Itt!- emelte fel Ash, majd belekezdtünk.