A boríték visszakerült, Zoey pedig lezártnak tekintette az ügyet, aminek én nagyon örültem. Pár nappal később azonban csengetés törte meg délutánunk csendességét.
-Kinyitom.- sóhajtottam a kanapéról feltápászkodva. Zoey bólintott és a konyhába ment, hogy elmosogasson. Az ajtó előtt álló két személy egyszerre emelte fel a fejét a küszöbről. Penelope és Robert meglepett arckifejezéssel tekintettek rám, akár csak én rájuk. Előrébb léptem és bezártam magam mögött az ajtót.
-Te ki vagy?- kérdezte Robert.
-A lányuk barátja. Mit keresnek itt?- fontam össze karjaim a mellkasom előtt.
-Visszahoztuk a borítékot. És beszélni szeretnénk Zoeyval.- húzta ki magát Penelope.
-Ő viszont nem akar magukkal találkozni.
-Miért?
-Na vajon? Hagyják őt most már békén! Viszlát!- indultam vissza, de Robert megköszörülte torkát és folytatta.
-Beszélnünk kell.- nyomta meg az utolsó szót.
-Nincs olyan állapotban.
-Talán beteg?- kérdezte Penelope aggódást sem színlelve.
-Úgy is mondhatjuk.- sóhajtottam.
-Mi a baja?
-Hosszú lenne elmondani.
-Akkor fogd rövidre!- sürgetett Robert.
-Zoey elvesztette az emlékezetét. Jöjjenek vissza két hét múlva. Akkor helyrehozhatnak mindent, ha komolyan gondolják, és nem csak a pénzt akartál elhozni.
-Két hét? Miért, mi lesz akkor?
-Letelik a három hónap. Szakasos az amnéziája. Háromhavonta elfelejt mindent, és csak a nevére emlékszik, vagy még pár apró dologra. De elfelejt engem, elfelejti az előző hónapokat.
-Miről maradtunk le, Robert...- suttogta Penelope, ezúttal azonban már látszott, hogy komolyan veszi a veszteséget.
-El se kezd!- förmedt rá a férje.
- Szóval vagy eljátsszák a tökéletes szülőket, és a következő három hónapban hetente meglátogatják, vagy közlik vele a tényeket, és soha többé nem jelennek meg az életében. Van két hetük eldönteni.- zártam le a társalgást, majd visszamentem a házba.
-Mikor mész próbálni?- kérdezte Zoey a konyhaajtóban állva.
-Egy óra múlva.- válaszoltam az órára nézve.
-Bevinnél a városba?
-Persze.- bólintottam az indokra rá sem kérdezve. Megnyugtatott, hogy nem érdeklődött a látogatókról.
A három hónap utolsó napján együtt vacsoráztunk a srácokkal, majd miután ők hazamentek segítettem elmosogatni Zoeynak.
-Holnap reggel nem fogok emlékezni. De szeretném, ha tudnád, hogy nagyon élveztem ezt a három hónapot. És remélem a következő három is ilyen lesz.- mondta mosolyogva.
-Mindent megteszek, hogy ilyen legyen.- mosolyogtam vissza.
-Mit fogsz mondani reggel?
-Elmesélek mindent. Aztán megnézed a DVD-t, és ha jól mennek a dolgok elfogadod a tényeket, és beletörődsz, mint eddig mindig.
-Szeretném megígérni, hogy hinni fogok neked. De nem tehetem.
-Semmi baj. Tudom, hogy rendben lesznek a dolgok.
-Köszönöm Calum, hogy ennyire kitartó vagy. Már rég itt hagyhattál volna.
-Sosem hagylak el.- mondtam magabiztosan, hangom azonban kicsit megremegett. Miután Zoey lefeküdt aludni még hazamentem és leültettem a családot az asztalhoz, mondván beszélni akarok velük Zoeyról. Bármiféle felvezetés nélkül kitettem egy ékköves gyűrűt az asztal közepére, majd vártam a reakciókat.
-Calum, mi ez a gyűrű?- kérdezte anya kissé elsápadva.
-Anya, húsz elmúltam. Bármekkora hülyeség, én tényleg megtennék bármit ezért a lányért.
-Pedig hülyeség.- morogta apa az orra alatt.
-Tudom.
-És mit mondasz neki három hónap múlva? Vagy akkor már karikagyűrűt adsz rá?
-Ez a három hónap ugyanolyan próbaidő, mint az eddigiek.
-De ő ezt nem tudja.- rázta meg fejét a nővérem.
-Nem érzed úgy, hogy kihasználod szegényt?- kérdezte anya.
-Magamat használom ki. Vagy inkább ő engem. Csak nem tud róla.
-Ha ennyire szereted...- simogatta meg vállam, majd apára nézett.
-Úgyis a te döntésed. De ha ennyire komolyan veszed, tényleg ne hátrálj meg. Egy másodpercre se engedd befolyásolni magad!- mondta apa, majd felállt és kiment a konyhába.
-Örülök, hogy szóltál. Így mi is tudunk mindenről.- mosolygott anya, majd újra megsimogatott. A beszélgetés befejezése után elköszöntem, visszamentem Zoeyhoz és óvatosan az ujjára húztam a gyűrűt.
Reggel korábban keltem és kimentem a konyhába reggelit csinálni. Zoey és én a nappaliban találkoztunk össze.
-Jó reggelt!- köszöntöttem, majd lassan elindultam felé.
-Mi történt?- kérdezte zavaros arckifejezéssel.
-Gyere, elmesélek mindent.- mosolyogtam, majd felé nyújtottam a kezem. A tenyerembe adta sajátját, ekkor pillantotta meg a gyűrűt.
-Házasok vagyunk?- kérdezte.
-Még nem.- ráztam meg a fejem mosolyogva, majd kihúztam neki a széket, ő leült és elmeséltem neki mindent, majd megkérdeztem szeretné e látni a videót.
-Talán később.- mondta, majd letörölt egy könnycseppet az arcáról. Felálltam, felhúztam a székről és magamhoz öleltem.
-Nincs semmi baj.- nyugtatgattam, majd elmosolyodtam, mikor éreztem, hogy visszaölel.
-És nem bánta meg, hogy hazudott neki?- kérdezte Loran.
-Nem. Azt bánom, hogy nem mondhatott igent. Mert nem tudta, hogy így lesz.- válaszoltam. Pár perc csend után elköszöntem és elhagytam az épületet.
Az ausztrál tavasz olyan hirtelen forrósággal köszöntött be, hogy egyszeriben megkívántam a londoni őszt. Az esőt, a hideget és a szürkeséget. Mióta is jártam Loranhoz? Alig egy hónapja. De éreztem, hogy még nincs itt az ideje abbahagyni. Erőtlenül indultam meg a lifttől a szobámig, majd az ajtótól az erkélyig. Az óceánban és parton szórakozó emberek és bárok zaja idegesítő zúgásként hallatszott csak el a teraszomig. Sokáig gondolkodtam, hogy lemenjek e fürdeni,de végül meggondoltam magam. Csak a medencéig mentem, és ott is csak a lábamat lógattam bele a hűsítő vízbe.
-Hé, nem is tudtam, hogy visszajöttél.- fogta meg vállam Luke.
-Csak nemrég jöttem meg.- feleltem mosolyogva.
-És milyen jó kedved van. Történt talán valami?- kérdezte mellém ülve.
-Nem. Semmi.
-Nos, az is haladás, ha nem történik semmi. Igaz?-nevetett, majd becsúszott a vízbe.-Gyere te is!-fröcskölt rám, majd hátrébb úszott.
-Bomba!!-kiabált Mike mögülem, majd hatalmas csobbanással megérkezett pontosan elém.
-Ashton?- kérdeztem az arcomat törölgetve.
-Valami dolga van. Azt hiszem Harryvel. Ma van meghallgatása a kis srácnak és ő is elkíséri.
-Milyen jó, hogy ilyen szoros még mindig a viszonya az öccsével.-jegyeztem meg.
-Miért? Te és a nővéred?-kérdezte Luke.
-Nem bírom ezt az új pasiját. De nem találkozunk sokat, szóval nem gáz. Én nem vagyok olyan toleráns, mint te a bátyjaid nőivel.
-Hogy te nem vagy toleráns? Calum, te vagy a tolerancia mintaképe. A szótárban a te neved áll a szó mellett.-nevetett Mike. Elmosolyodtam. Igaza volt.
2015. január 24., szombat
2015. január 12., hétfő
18. Csak semmi pánik
Valahonnan festékszagot hordott a szél, miközben a parkolóban ácsorogva hatodszorra próbáltam bele a kulcsot az autó zárjába.
-Segíthetek, uram?- kérdezte egy hang mögülem.
-Nem!- förmedtem rá idegesen, majd megszédültem és a kilincsbe kapaszkodva leültem a földre. A férfi utánam kapott, de ellöktem magamtól.
-Hívjak egy taxit Önnek?- kérdezte aggódva.
-Nesze!- nyomtam a kezébe a zsebemben talált összeget, majd nekidöntöttem a fejem a kocsinak. Alkohol égette a torkomat, a pólómon felismerhetetlen folyadék nyoma látszódott egy hatalmas pacában, és meg mertem volna esküdni, hogy még három sarokkal arrébb is érzik a belőlem áradó pia és füst szagát. Felnéztem, egy utcai lámpa vakított az arcomba, amitől újabb pár percre szédülni kezdtem.
-Uram, itt a taxija. Melyik hotelben szállt meg?- kérdezte a srác.
-Nagy, sárga... Talán van "D" betű a nevében...- nyögtem, miközben felsegített a földről.
-Van magánál esetleg telefon? Fel tudunk hívni valakit?
-Gyanús vagy...- néztem rá összeszűkült szemekkel, majd a zsebembe nyúltam és elővettem a mobilom.-Lucas! Ő tudni fogja...- kiáltottam, majd a kezébe nyomtam a telefont.
-Luke?- kérdezte a névjegyzéket olvasva.
-Mi van vele?- kérdeztem vissza. Megrázta a fejét, majd a füléhez emelte a mobilt és pár perc beszélgetés után a taxihoz vezetett. Benyomott a hátsó ülésre, bemondta a címet, majd visszaadta a mobilom.
-Legközelebb jobban vigyázzon magára!- mondta, majd becsukta az ajtót és hátrébb lépett.
-Ki volt ez?- kérdeztem a sofőrt.
-Nem tudom. Azt sem tudom, maga kicsoda.- vonta meg vállát.
-Akkor már ketten vagyunk...- dörzsöltem meg homlokom, majd nekidőltem az ablaknak. Szédülésem ugyan alább maradt, a füleim még mindig zúgtak. Idő közben rájöttem, hogy borzasztó messze lehetek a szállástól, mert már fél órája szenvedtem az üvegnek dőlve.
-Mondja, hogy sikerült három várossal odébb egy ilyen estét csapnia?- kérdezte a sofőr szinte röhögve, mégis kíváncsian.
-Három város?
-Valójában négy, de az egyik kikerülhető.
-Azt sem tudom milyen rendezvényre érkeztem.- ráztam meg a fejem.
-Senki sem aggódik magáért? Attól függetlenül, hogy felnőtt férfi...
-Aki igazán aggódna, már nem aggódik.- halvány mosolyom azonnal el is tűnt. Két órával később szó szerint kiborultam a kocsiajtón, de Luke és Mike összevakartak és felcipeltek a szobába. A liftben ugyan beszélgettek, de nekem csak mormogásnak és érthetetlen pusmogásnak tűnt az egész, és a liftzene is bezavart a képbe. Az ágyra borítottak, majd magamra hagytak. Hajnalig azonban csak hánykolódtam, majd négy óratájt ledobáltam a párnákat a földre és ott aludtam el. Alig három órával később Luke rontott be a szobámba. Ruhástól rángatott be a zuhany alá és a leghidegebb fokozatban eresztette rám a vizet. Miután magamhoz tértem két fájdalomcsillapítót nyeltem le egy nagy csésze kávéval, és csatlakoztam a srácokhoz az étkezdében. Egyikük sem szólt egy szót sem az elmúlt éjszakáról. Viccelődtek egymással, hangosan röhögcséltek, lökdösték egymást, mintha semmi sem történt volna.
-Ma is mész Loranhoz?- kérdezte Mike. A kérdés hallatán Luke és Ashton is elhallgattak és felém fordultak.
-Igen, azt hiszem.- válaszoltam a vállamat vonogatva.
-Délután moziba megyünk. Csatlakozol?- bokszolt vállamba Ashton.
-Aha, jól hangzik.- bólogattam. Nem tudtam leplezni mennyire meglep, hogy fel sem hozzák a tegnapi malőrt. Luke megköszörülte a torkát, majd közelebb hajolt.
-Csak hogy tisztázzuk, nincs harag. Kicsit elszaladt veled a ló, de nincs semmi gáz, hiszen előkerültél. És nem derült ki semmi. Szóval ne játszd a megszeppent kisfiút. Senki sem szidott le a kiruccanásodért.- kacsintott, majd hangosan felnevetett, mire a többiek is követték, így én is elmosolyodtam.
Később Lorannak beszámoltam mindenről. Legalábbis azokról a dolgokról, amikről tisztán, vagy csak homályosan voltak emlékképeim.
-És a kocsija?- kérdezte.
-Ott áll a hotel parkolójában. Egy vontató elhozta.
-Akkor visszaállt a világegyetem rendje?
-Fel sem borult.- vontam meg vállam.
-Tudja Mr.Hood, az ember azt hinné, hogy maga egészen visszafogott személyiség, miután ilyen bensőséges témákat boncolgat egy, valljuk be, nem megszokott környezetben.
-Mire gondol?- kérdeztem homlokomat ráncolva.
-Oh, igazán semmire.- legyintett.- Csak annyira, hogy a részeges kalandjának célja volt.
-Avasson be! Milyen céllal ittam magam a sárga földig?- magabiztosan, összefont karokkal dőltem hátra a kanapén.
-Amiért ma is eljött ide. Mondja, álmodik még Zoeyval?- előredőlt és szinte mosolyogva kérdezte.
-Fogalmam sincs.- vontam meg vállam.
-Talán?
-Talán.
-Akkor inkább folytassa! Mi is történt a borítékokkal?
Megelégedett a válasszal. Tudta, hogy igaza van. Kényelmesebb pozíciót vettem fel, és folytattam.
Feszült csendben ültünk. Zoey a levelet olvasgatta, míg én kibontogattam az összes borítékot és összeszámoltam a pénzt.
-Van telefonkönyvünk?-kérdezte.
-Nem hiszem. De talán anyának van egy.
-Áthoznád, kérlek?
-Persze.- bólintottam, és alig 10 perc alatt megjártam a rövid szakaszt.
-Biztos benne van a nevük, akkor ott kell lennie a címnek is.
-Mit akarsz csinálni?
-Felhívom. Ha ő veszi fel, visszaküldjük a pénzt.
-Micsoda? Miért? És... Mégis honnan fogod megismerni? A hangjáról?
-Nem, nem tudom. Csak... Én csak vissza akarom ezt küldeni. Nézd meg mennyi pénz ez!- mutatott az asztalon heverő borítékokra.
-De ez a pénz mind a tiéd.
-Nem érzem magaménak. Ki tudja miért küldték. És ha lefizették a bácsikámat? Vagy zsarolták?
-Tartásdíj.
-Akár az is lehet, de...
-Nem, Zoey. Ez tartásdíj. Ide van írva.- toltam elé az egyik borítékból kivett cetlit. Az egyes időszakokra tartozó összegek voltak felírva, valamint a végösszeg, ami az összes boríték tartalmát jelentette.
-Keressünk neveket!- vette el mellőlem a telefonkönyvet. Húsz perc elteltével egy papírlapon 10 név és lakcím állt.
-Ez mind?- kérdeztem.
-Ez mind.- bólintott, majd elővette mobilját és beütötte az első számot.
-És mit mondasz?
-Nem tudom.- vonta meg vállát, majd kihangosította. Három csörgés után egy nő vette fel.
-Penelope Mitchel, miben segíthetek?- kérdezte sürgetően. Zoey teljesen lefagyott. A telefont figyelte és várt.
-Haló! Van ott valaki?- kérdezte a nő. Zoey rám nézett, mire én közelebb ültem hozzá és a telefonhoz hajoltam.
-Igen, ömm... Talán érdekes lesz a kérdés, de mondja, Penelope... Van magának gyermeke?
-Mi ez, valami felmérés?
-Igen! Pontosan, ahogy mondja. Szóval az érdekelne, hogy van e gyermeke, hány éves, és esetleg a nevét is elárulhatná.
-Mi a felmérés célja?- hangján hallatszott a türelmetlenség.
-Nos... A kollégáim és én azt próbáljuk felméri, hogy mely fiú és lány nevek voltak igazán népszerűek az egyes években.
-Nem volna ez egyszerűbb egy kórházban, ahol vezetik az újszülöttek névjegyzékét is?
-Ez egy remek kérdés, hölgyem!- mintha kigyulladt volna a kis izzó a fejem fölött, Zoey felé fordultam és elmosolyodtam.
-Egyébként nincs gyerekem.
-Köszönöm válaszát. Elnézést, hogy zavartuk. Viszhall!- kinyomtam a telefont.
-Ez gáz...- húzta el száját Zoey, majd kihúzta az első nevet.
-Nem, Zoey! Ez egy remek ötlet! A kórházban, ahol születtél csak meg tudják mondani.
-És azt honnan találod ki, hogy melyik kórházban születtem?
-Oké, igazad van.- válaszoltam kissé letörve.
-Próbálkozzunk inkább tovább. Már csak kilenc lehetőség.- próbált mosolyogni, de látszódott rajta, hogy valójában aggódik. A hatodik próbálkozás után már igazán látszódott rajta, hogy kezdi elveszíteni a reményt.
-Nézd, Zoey, akár el is költözhettek.
-Ígérem, hogy nem fogom a világon élő összes Robert és Penelope Mitchelt felkeresni. Csak még ezt a négyet. Oké? Kérlek!
-Rendben. Még ezt a négyet.- egyeztem bele végül. A következő számnál a már bevált felméréses szöveget mondtam, a válasz azonban ugyanaz volt. Semmi köze Zoeyhoz. A következőnél azonban más választ kaptunk. Robert Mitchel hosszú csend után felelt csak a feltett kérdésre.
-Várna egy percet?- kérdezte, majd hallottuk, hogy lerakja a telefont és elhagyja a helységet, ahol éppen tartózkodott. Alig telt el két perc, visszatért, és felvette a telefont.
-Itt van?- kérdezte.
-Igen.
-A lányunk neve Zoey.- mondta. Zoey közelebb ült és lélegzettét visszafolytva figyelt.
-Szóval Zoey Mitchel?- kérdeztem.
-Igen.
-És melyik évben született?
-Kilencvenhatban. Nem igazán volt népszerű név. Pont ezért választottuk ezt.
-Értem. Szép név.
-Igen, az.
-Köszönöm, a segítségét, Mr. Mitchel.
-Nincs mit.- vágta rá, majd lerakta.
-Ő az?- kérdezte Zoey.
-Gondolom.- bólintottam.
-Talán fel kéne hívnunk azt a maradék kettőt, hátha mégsem ők azok.- kapott a papírért idegesen.
-Zoey, már megvan! Csak ezt a címet kell megkeresni, elküldeni a pénzt és nyugodt lehet a lelkiismereted.
-És ha mégsem ők azok?
-Ha szeretnéd elmegyünk először a címre, megnézzük. A képről úgyis felismerjük. És ha szeretnél beszélni velük...
-Nem. Semmiképp.- szakított félbe.
-Rendben. Akkor írd fel a címet. Most vacsorázzunk valamit, holnap pedig elmegyek veled, és elvisszük a borítékot is. Reggel írunk egy levelet, amiben közöljük velük Victor halálhírét és majd ők eldöntik, hogyan akarják folytatni. Veled, vagy nélküled.
-Rendben van.- bólintott, majd felállt és a konyhába indult. Vacsora közben már másról beszélgettünk, de lefekvés előtt még szóba jött a másnapi program.
-Ha mégsem ők azok?- kérdezte még mindig aggódva.
-Akkor hazajövünk és felhívjuk a maradék kettőt.
-Oké. Úgy jó lesz.- egyezett bele, majd leoltotta a lámpát és közel húzódott hozzám.- Köszönöm, hogy segítesz.
-Érted bármit, Zoey.- feleltem mosolyogva.
Reggel egészen korán kelt, de engem hagyott még egy darabig aludni. Reggeli közben és után megfogalmaztuk a levelet, majd egy nagyobb borítékba tettük a pénzzel együtt és kocsiba ültünk. Alig háromnegyedóra utazás után megérkeztünk. Két házzal lejjebb álltunk meg, hogy rálássunk az állítólagos szülők lakására. Fél óra várakozás után mocorgás látszódott. Széthúzták a függönyt, egy ablak kinyílt, majd Penelope hajolt ki rajta meglocsolni a párkányon lógó növényeket.
-Ő az.- vágtam rá. Zoey a nála lévő, eléggé régi, képre nézett, majd fel a nőre, aztán újra a képre, és újra a nőre.
-De nem biztos, mert...
-Zoey. Ő az.- mondtam magabiztosan.
-Hát jó. És most? Mit csináljak?- kérdezte felém fordulva.
-Vidd oda a borítékot. Elég, ha berakod a postaládába, ha nem szeretnél találkozni velük.
-Nem szeretnék. Azt hiszem nem lenne jó.- rázta meg fejét, majd a kilincsért nyúlt. Remegő kezéből majdnem kiesett a boríték.
-Nyugodj meg!- simítottam meg kézfejét mosolyogva, majd megpusziltam.- Itt várlak.
-Rendben.- bólintott, majd mély levegőt vett, kiszállt és remegő lábakkal, de mégis magabiztosan elsétált a postaládáig, aztán vissza a kocsihoz.
-Mehetünk?
-Mehetünk.- felelte. Hangján érezhető volt, hogy megkönnyebbült. Mintha egy hatalmas kő gördült volna le a mellkasáról.
-Segíthetek, uram?- kérdezte egy hang mögülem.
-Nem!- förmedtem rá idegesen, majd megszédültem és a kilincsbe kapaszkodva leültem a földre. A férfi utánam kapott, de ellöktem magamtól.
-Hívjak egy taxit Önnek?- kérdezte aggódva.
-Nesze!- nyomtam a kezébe a zsebemben talált összeget, majd nekidöntöttem a fejem a kocsinak. Alkohol égette a torkomat, a pólómon felismerhetetlen folyadék nyoma látszódott egy hatalmas pacában, és meg mertem volna esküdni, hogy még három sarokkal arrébb is érzik a belőlem áradó pia és füst szagát. Felnéztem, egy utcai lámpa vakított az arcomba, amitől újabb pár percre szédülni kezdtem.
-Uram, itt a taxija. Melyik hotelben szállt meg?- kérdezte a srác.
-Nagy, sárga... Talán van "D" betű a nevében...- nyögtem, miközben felsegített a földről.
-Van magánál esetleg telefon? Fel tudunk hívni valakit?
-Gyanús vagy...- néztem rá összeszűkült szemekkel, majd a zsebembe nyúltam és elővettem a mobilom.-Lucas! Ő tudni fogja...- kiáltottam, majd a kezébe nyomtam a telefont.
-Luke?- kérdezte a névjegyzéket olvasva.
-Mi van vele?- kérdeztem vissza. Megrázta a fejét, majd a füléhez emelte a mobilt és pár perc beszélgetés után a taxihoz vezetett. Benyomott a hátsó ülésre, bemondta a címet, majd visszaadta a mobilom.
-Legközelebb jobban vigyázzon magára!- mondta, majd becsukta az ajtót és hátrébb lépett.
-Ki volt ez?- kérdeztem a sofőrt.
-Nem tudom. Azt sem tudom, maga kicsoda.- vonta meg vállát.
-Akkor már ketten vagyunk...- dörzsöltem meg homlokom, majd nekidőltem az ablaknak. Szédülésem ugyan alább maradt, a füleim még mindig zúgtak. Idő közben rájöttem, hogy borzasztó messze lehetek a szállástól, mert már fél órája szenvedtem az üvegnek dőlve.
-Mondja, hogy sikerült három várossal odébb egy ilyen estét csapnia?- kérdezte a sofőr szinte röhögve, mégis kíváncsian.
-Három város?
-Valójában négy, de az egyik kikerülhető.
-Azt sem tudom milyen rendezvényre érkeztem.- ráztam meg a fejem.
-Senki sem aggódik magáért? Attól függetlenül, hogy felnőtt férfi...
-Aki igazán aggódna, már nem aggódik.- halvány mosolyom azonnal el is tűnt. Két órával később szó szerint kiborultam a kocsiajtón, de Luke és Mike összevakartak és felcipeltek a szobába. A liftben ugyan beszélgettek, de nekem csak mormogásnak és érthetetlen pusmogásnak tűnt az egész, és a liftzene is bezavart a képbe. Az ágyra borítottak, majd magamra hagytak. Hajnalig azonban csak hánykolódtam, majd négy óratájt ledobáltam a párnákat a földre és ott aludtam el. Alig három órával később Luke rontott be a szobámba. Ruhástól rángatott be a zuhany alá és a leghidegebb fokozatban eresztette rám a vizet. Miután magamhoz tértem két fájdalomcsillapítót nyeltem le egy nagy csésze kávéval, és csatlakoztam a srácokhoz az étkezdében. Egyikük sem szólt egy szót sem az elmúlt éjszakáról. Viccelődtek egymással, hangosan röhögcséltek, lökdösték egymást, mintha semmi sem történt volna.
-Ma is mész Loranhoz?- kérdezte Mike. A kérdés hallatán Luke és Ashton is elhallgattak és felém fordultak.
-Igen, azt hiszem.- válaszoltam a vállamat vonogatva.
-Délután moziba megyünk. Csatlakozol?- bokszolt vállamba Ashton.
-Aha, jól hangzik.- bólogattam. Nem tudtam leplezni mennyire meglep, hogy fel sem hozzák a tegnapi malőrt. Luke megköszörülte a torkát, majd közelebb hajolt.
-Csak hogy tisztázzuk, nincs harag. Kicsit elszaladt veled a ló, de nincs semmi gáz, hiszen előkerültél. És nem derült ki semmi. Szóval ne játszd a megszeppent kisfiút. Senki sem szidott le a kiruccanásodért.- kacsintott, majd hangosan felnevetett, mire a többiek is követték, így én is elmosolyodtam.
Később Lorannak beszámoltam mindenről. Legalábbis azokról a dolgokról, amikről tisztán, vagy csak homályosan voltak emlékképeim.
-És a kocsija?- kérdezte.
-Ott áll a hotel parkolójában. Egy vontató elhozta.
-Akkor visszaállt a világegyetem rendje?
-Fel sem borult.- vontam meg vállam.
-Tudja Mr.Hood, az ember azt hinné, hogy maga egészen visszafogott személyiség, miután ilyen bensőséges témákat boncolgat egy, valljuk be, nem megszokott környezetben.
-Mire gondol?- kérdeztem homlokomat ráncolva.
-Oh, igazán semmire.- legyintett.- Csak annyira, hogy a részeges kalandjának célja volt.
-Avasson be! Milyen céllal ittam magam a sárga földig?- magabiztosan, összefont karokkal dőltem hátra a kanapén.
-Amiért ma is eljött ide. Mondja, álmodik még Zoeyval?- előredőlt és szinte mosolyogva kérdezte.
-Fogalmam sincs.- vontam meg vállam.
-Talán?
-Talán.
-Akkor inkább folytassa! Mi is történt a borítékokkal?
Megelégedett a válasszal. Tudta, hogy igaza van. Kényelmesebb pozíciót vettem fel, és folytattam.
Feszült csendben ültünk. Zoey a levelet olvasgatta, míg én kibontogattam az összes borítékot és összeszámoltam a pénzt.
-Van telefonkönyvünk?-kérdezte.
-Nem hiszem. De talán anyának van egy.
-Áthoznád, kérlek?
-Persze.- bólintottam, és alig 10 perc alatt megjártam a rövid szakaszt.
-Biztos benne van a nevük, akkor ott kell lennie a címnek is.
-Mit akarsz csinálni?
-Felhívom. Ha ő veszi fel, visszaküldjük a pénzt.
-Micsoda? Miért? És... Mégis honnan fogod megismerni? A hangjáról?
-Nem, nem tudom. Csak... Én csak vissza akarom ezt küldeni. Nézd meg mennyi pénz ez!- mutatott az asztalon heverő borítékokra.
-De ez a pénz mind a tiéd.
-Nem érzem magaménak. Ki tudja miért küldték. És ha lefizették a bácsikámat? Vagy zsarolták?
-Tartásdíj.
-Akár az is lehet, de...
-Nem, Zoey. Ez tartásdíj. Ide van írva.- toltam elé az egyik borítékból kivett cetlit. Az egyes időszakokra tartozó összegek voltak felírva, valamint a végösszeg, ami az összes boríték tartalmát jelentette.
-Keressünk neveket!- vette el mellőlem a telefonkönyvet. Húsz perc elteltével egy papírlapon 10 név és lakcím állt.
-Ez mind?- kérdeztem.
-Ez mind.- bólintott, majd elővette mobilját és beütötte az első számot.
-És mit mondasz?
-Nem tudom.- vonta meg vállát, majd kihangosította. Három csörgés után egy nő vette fel.
-Penelope Mitchel, miben segíthetek?- kérdezte sürgetően. Zoey teljesen lefagyott. A telefont figyelte és várt.
-Haló! Van ott valaki?- kérdezte a nő. Zoey rám nézett, mire én közelebb ültem hozzá és a telefonhoz hajoltam.
-Igen, ömm... Talán érdekes lesz a kérdés, de mondja, Penelope... Van magának gyermeke?
-Mi ez, valami felmérés?
-Igen! Pontosan, ahogy mondja. Szóval az érdekelne, hogy van e gyermeke, hány éves, és esetleg a nevét is elárulhatná.
-Mi a felmérés célja?- hangján hallatszott a türelmetlenség.
-Nos... A kollégáim és én azt próbáljuk felméri, hogy mely fiú és lány nevek voltak igazán népszerűek az egyes években.
-Nem volna ez egyszerűbb egy kórházban, ahol vezetik az újszülöttek névjegyzékét is?
-Ez egy remek kérdés, hölgyem!- mintha kigyulladt volna a kis izzó a fejem fölött, Zoey felé fordultam és elmosolyodtam.
-Egyébként nincs gyerekem.
-Köszönöm válaszát. Elnézést, hogy zavartuk. Viszhall!- kinyomtam a telefont.
-Ez gáz...- húzta el száját Zoey, majd kihúzta az első nevet.
-Nem, Zoey! Ez egy remek ötlet! A kórházban, ahol születtél csak meg tudják mondani.
-És azt honnan találod ki, hogy melyik kórházban születtem?
-Oké, igazad van.- válaszoltam kissé letörve.
-Próbálkozzunk inkább tovább. Már csak kilenc lehetőség.- próbált mosolyogni, de látszódott rajta, hogy valójában aggódik. A hatodik próbálkozás után már igazán látszódott rajta, hogy kezdi elveszíteni a reményt.
-Nézd, Zoey, akár el is költözhettek.
-Ígérem, hogy nem fogom a világon élő összes Robert és Penelope Mitchelt felkeresni. Csak még ezt a négyet. Oké? Kérlek!
-Rendben. Még ezt a négyet.- egyeztem bele végül. A következő számnál a már bevált felméréses szöveget mondtam, a válasz azonban ugyanaz volt. Semmi köze Zoeyhoz. A következőnél azonban más választ kaptunk. Robert Mitchel hosszú csend után felelt csak a feltett kérdésre.
-Várna egy percet?- kérdezte, majd hallottuk, hogy lerakja a telefont és elhagyja a helységet, ahol éppen tartózkodott. Alig telt el két perc, visszatért, és felvette a telefont.
-Itt van?- kérdezte.
-Igen.
-A lányunk neve Zoey.- mondta. Zoey közelebb ült és lélegzettét visszafolytva figyelt.
-Szóval Zoey Mitchel?- kérdeztem.
-Igen.
-És melyik évben született?
-Kilencvenhatban. Nem igazán volt népszerű név. Pont ezért választottuk ezt.
-Értem. Szép név.
-Igen, az.
-Köszönöm, a segítségét, Mr. Mitchel.
-Nincs mit.- vágta rá, majd lerakta.
-Ő az?- kérdezte Zoey.
-Gondolom.- bólintottam.
-Talán fel kéne hívnunk azt a maradék kettőt, hátha mégsem ők azok.- kapott a papírért idegesen.
-Zoey, már megvan! Csak ezt a címet kell megkeresni, elküldeni a pénzt és nyugodt lehet a lelkiismereted.
-És ha mégsem ők azok?
-Ha szeretnéd elmegyünk először a címre, megnézzük. A képről úgyis felismerjük. És ha szeretnél beszélni velük...
-Nem. Semmiképp.- szakított félbe.
-Rendben. Akkor írd fel a címet. Most vacsorázzunk valamit, holnap pedig elmegyek veled, és elvisszük a borítékot is. Reggel írunk egy levelet, amiben közöljük velük Victor halálhírét és majd ők eldöntik, hogyan akarják folytatni. Veled, vagy nélküled.
-Rendben van.- bólintott, majd felállt és a konyhába indult. Vacsora közben már másról beszélgettünk, de lefekvés előtt még szóba jött a másnapi program.
-Ha mégsem ők azok?- kérdezte még mindig aggódva.
-Akkor hazajövünk és felhívjuk a maradék kettőt.
-Oké. Úgy jó lesz.- egyezett bele, majd leoltotta a lámpát és közel húzódott hozzám.- Köszönöm, hogy segítesz.
-Érted bármit, Zoey.- feleltem mosolyogva.
Reggel egészen korán kelt, de engem hagyott még egy darabig aludni. Reggeli közben és után megfogalmaztuk a levelet, majd egy nagyobb borítékba tettük a pénzzel együtt és kocsiba ültünk. Alig háromnegyedóra utazás után megérkeztünk. Két házzal lejjebb álltunk meg, hogy rálássunk az állítólagos szülők lakására. Fél óra várakozás után mocorgás látszódott. Széthúzták a függönyt, egy ablak kinyílt, majd Penelope hajolt ki rajta meglocsolni a párkányon lógó növényeket.
-Ő az.- vágtam rá. Zoey a nála lévő, eléggé régi, képre nézett, majd fel a nőre, aztán újra a képre, és újra a nőre.
-De nem biztos, mert...
-Zoey. Ő az.- mondtam magabiztosan.
-Hát jó. És most? Mit csináljak?- kérdezte felém fordulva.
-Vidd oda a borítékot. Elég, ha berakod a postaládába, ha nem szeretnél találkozni velük.
-Nem szeretnék. Azt hiszem nem lenne jó.- rázta meg fejét, majd a kilincsért nyúlt. Remegő kezéből majdnem kiesett a boríték.
-Nyugodj meg!- simítottam meg kézfejét mosolyogva, majd megpusziltam.- Itt várlak.
-Rendben.- bólintott, majd mély levegőt vett, kiszállt és remegő lábakkal, de mégis magabiztosan elsétált a postaládáig, aztán vissza a kocsihoz.
-Mehetünk?
-Mehetünk.- felelte. Hangján érezhető volt, hogy megkönnyebbült. Mintha egy hatalmas kő gördült volna le a mellkasáról.
2015. január 1., csütörtök
17. Michael Bublé
Loran mosolyogva adta vissza a CD-t a következő alkalommal.
-Végignéztem. Aranyos, hogyan próbáltak minél több emléket megmenteni. Figyelemre és dicséretre méltó küzdelem.
-Nos igen...- vontam meg vállam.- Sok mindennel próbálkoztunk.
-Például?
-Zenével. Nem csak a saját számainkkal. Habár egyre hamarabb tanulta meg a dalszövegeket. Fogékonyabb lett, és mintha látszódott volna rajta, hogy valahol már olvasta, vagy hallotta ezeket a sorokat. De akárcsak a személyisége, a zenei ízlése is váltakozó volt. Egy délután arra értem haza, hogy jazz-t hallgat és táncikálva lépeget a konyhában.- lassan mosoly húzódott az arcomra, ahogy felidéztem az emléket.
Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, nehogy megzavarjam a látványt. Néhol hangosan énekelte a szöveget, aztán csak dúdolta, majd megállt és nevetve folytatta a táncot. Halkan mögé lopództam és átkaroltam a derekát. Riadtan fordult ki ölelésemből, és ezzel a lendülettel leverte a vázát az asztalról.
-Jézusom, Calum!- kapott mellkasához.
-Ne haragudj!- nevettem.
-Mióta vagy itt?
-Nem tudtam, hogy ilyen jól tudsz táncolni.- kerültem ki a kérdést mosolyogva.
-Én sem.- kacagott, majd kikerülte a szilánkokat és nekilátott összetakarítani őket.
-Hol találtad?- kérdeztem az albumot forgatva. Michael Bublé feszített rajta, hölgyszíveket megnyerő tekintete pedig valahová a távolba tekintett.
-Abban a szobában volt, amiben olyan hatalmas a rendetlenség.- vonta meg vállát, mintha csak odatévedt volna.
-Nem bántad meg, hogy bementél?- kérdeztem kicsit félve. Megállt a takarításban, felemelte a fejét és kisöpört egy tincset az arcából.
-Nem.- felelt magabiztosan.- Te talán jártál már bent?
-Nem.- ismételtem korábbi válaszát.
-Van egy olyan érzésem, hogy van abban a szobában valami, ami magyarázatot adna pár dologra.
-Mire gondolsz?- kérdeztem közelebb lépve.- Zoey, a bácsikád már nem élt, mikor...
-Tudom.- vágott közbe.- Nem arra gondoltam. Hanem a korábbi múltra. Például a szüleim. Mi van, ha onnan megtudnék valamit?
-Szólj, ha segíthetek valamiben!- zártam le a témát mosolyogva.
-Rendben.- bólintott, majd folytatta az üvegszilánkok eltávolítását.
Este együtt ültünk a tv előtt és a végeszakadatlan reklámblokkot néztük. De nem igazán figyeltünk. Mindkettőnknek máshol járt a figyelme. Ő valószínűleg a családjáról fantáziált, én pedig arról, hogy hagyhatnánk végképp magunk mögött ezt a házat. Veszélyesnek éreztem egyedül hagyni benne Zoeyt.
-Én megyek aludni.- mondta, majd megpuszilta az arcom és elment zuhanyozni. Bólintani se volt időm. Pár perccel később már lefekvéshez készülődött és az ágy szélén ülve szagolgatta a polcon sorakozó kézkrémeket.
-Találkozom a srácokkal. Ma este otthon alszom, nem baj?- kérdeztem.
-Csak nyugodtan.
-Megleszel egyedül?
-Persze. Ne aggódj!- mosolygott, majd elbúcsúztunk. Rázártam az ajtót, de a saját kulcsát nem vettem el tőle. Fejembe húztam a sapkát és elindultam Lukehoz, ahol a többiekkel találkoztunk.
Már fél órája beszélgettünk, hangosan nevettünk egy egy hülye poénon, mikor egy hirtelen keletkezett kínos csendbe Luke kihúzta magát és lassan végignézett mindannyiunkon, majd rajtam állapodott meg tekintete.
-Mi van?- kérdeztem nevetve, széttárt karokkal.
-Zoey hogy van?- érdeklődött.
-Remekül. Jobban, mint valaha.- mosolyogtam belefeledkezve a pillanatba.
-Nem gondolkoztál rajta, hogy...- kezdte óvatos hangsúllyal.
-Hogy?- kaptam fel fejem. Megköszörülte torkát, majd Ashtonra nézett, ezzel átadva a stafétabotot.
-Arra gondoltunk, hogy a következő három hónapra talán hagyhatnád, hogy egyedül próbálkozzon.- mondta Ashton.
-Hagyjam itt egyedül?
-Dehogy is!- vágta rá Mike.
-Csak tudod, már eltelt egy év. Cal, telik az idő.- magyarázkodott Luke.
-Tudom.
-Tényleg képes lennél örökké leragadni mellette?- kérdezte Mike.
-Leragadni?- ráncoltam homlokom.
-Mike úgy értett, hogy örökké mellette állni. Mert nem kell ezt tenned.- javította ki Ashton.
-Ez nem kötelező dolog.- tette hozzá Mike.
-Nem akarom, hogy folytassátok.- ráztam meg fejem.
-Cal, ő már sosem fog úgy élni. Te viszont... nem hanyagolhatod el magad. És minket sem.- fogta meg vállam Luke.
-Csakhogy Zoey a barátnőm, és nem fogom egyedül hagyni.
-Nem kell egyedül hagynod. Vannak olyan intézetek...- kezdte Ashton.
-Nem!- vágtam szavába dühösen.- Nem fogom őrültek közé záratni. Ezt a vitát fölösleges folytatni.- kijelentésem után kivonultam a szobából és elindultam hazafelé. A kapuban állva még megfordultam, ránéztem a másik házra. A zsebemben kutatva megtaláltam a másik kulcsot. Pár percig még töprengtem, mi volna a helyes döntés, majd úgy döntöttem mégis visszatérek hozzá. Egészen halkan osontam el a szobáig, majd befeküdtem mellé az ágyba.
-Calum?- kérdezte suttogva.
-Igen.- válaszoltam szintén halkan.
-Azt hittem hazamész.
-Itthon vagyok.- mosolyogtam, majd átkaroltam és megvártam, míg visszaalszik.
Következő nap a srácok úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, így én sem bocsátkoztam kellemetlen beszélgetésbe.
-Calum! Calum!- kiabált Zoey nevetve.
-Igen?- fordultam felé.
-Nem hiszed el, ki ad koncertet Sydney-ben jövőhéten!- örömében ugrált és rángatta a karomat.
-Kicsoda?- kérdeztem mosolyogva.
-Michael Bublé! Kérlek, Calum, menjünk el!
-Jövőhéten? Akkor már lehet, hogy nem is lesz jegy.
-Nem baj. Akkor csak menjünk oda! Kérlek, hátha látnám élőben!- mosolya egy másodpercre sem tűnt el.
-Megpróbáljuk.- bólintottam.
-Micsoda egybeesés.- kapta fel fejét Loran.
-Nincs ebben semmi véletlen.- vontam meg vállam.
-Hogy mondja?- nézett rám értetlenül.
-Nem volt véletlen. Én csináltam.
-Mit csinált?
-Én tettem oda az albumot. azt reméltem hamarabb meglátja a koncerthirdetést, de nem volt gond, mert a jegyek már rég meg voltak véve.- mosolyogtam. Loran elképedve nézett rám.
-De miért?
-Mielőtt válaszolok, szedje össze az állát.- nevettem.
-Maga megszervezte, hogy...- kezdte kiegyenesedve.
-Hogy Zoeyt boldoggá tegyem. Egy másodperc annak a mosolynak a látványából képes volt feldobni a legszürkébb napokat is. Elfogult voltam, és valljuk be, fiatal.
-És persze szerelmes.
-Igen. Az is.- bólintottam.
-Még mindig jobb, mintha drága sportkocsikra, drogokra és alkoholra költötte volna a pénzt.- nevetett az orra alatt.
Már az operaház előtt ácsorogtunk, mikor Zoey századszorra is elmondta ugyanazt a mondatot.
-El sem hiszem, hogy sikerült jegyet szerezned!
-A jegy a legkevesebb. Remélem a dedikálásra is odaférünk.
-Igen! Igen, az remek volna! Itt a CD. Látod? Elhoztam!- hadart izgatottan. Elmosolyogtam, majd átkaroltam a vállát.
-Örülök, hogy boldog vagy.
-Ez nekünk is jót tesz, igaz, Cal?- emelte rám tekintetét.
-Mire gondolsz?- néztem rá értetlenül.
-Te és én. Itt mindenki, aki ismer úgy tudja, hogy a barátnőd vagyok. Mert az is vagyok. Csak ez ugyebár egy bonyolult helyzet.
-Ne foglalkozz vele!- mosolyogtam, majd megsimítottam a hátát. Pár másodperc múlva vékony ujjai a fülem mögé kerültem, hüvelykujjával pedig az arcomat simogatta, majd laza mozdulattal maga felé fordított és összeérintette ajkainkat.
-Köszönöm, hogy elhoztál.- suttogta. Válaszom csak egy mosoly és egy újabb csók volt.
A koncert két órát vett igénybe, majd a dedikáláson fél órát várakoztunk, hogy sorra kerüljünk.
-Kinek írhatom?- nézett fel az énekes.
-Zoeynak.- vágtam rá azonnal.
-Zoeynak sok szeretettel, Michael Bublé.- diktálta magának.- Már megbocsássatok, de igen fiatalnak tűntök. Mióta hallgatjátok...?
-Igazából nem régóta.- vágott közbe Zoey.- Ez egy bonyolult dolog.- mosolygott szégyenlősen.
-Értem.- nevetett, mint aki pontosan tudja miről van szó.- És megkérdezhetem, mi volt az első véleményed?
-Mikor megtaláltam a CD-t, először utánaolvastam a neten.
-Alapos munkát végeztél?
-Tudta, hogy sok helyen azt írják, a maga zenéjét hátradőlve, csukott szemmel érdemes hallgatni?- kérdezte Zoey nevetve.
-Igen, nos, lehet, hogy igazuk van.- nevetett Michael.- Köszönöm, hogy eljöttetek! További szép estét!
-Viszlát!- búcsúztunk egyszerre.
-Csodálatos volt! Köszönöm, Calum!- hálálkodott még a taxiban is.
-Azért mentünk, hogy jól érezd magad.- mosolyogtam.
-Neked nem tetszett annyira, igaz?
-Nem ez a stílusom.
-De eljöttél velem. És ezt nagyon szépen köszönöm!
-Ezért jöttem el.- mutatóujjamat végighúztam mosolya vonalán. Kicsit elpirult, de hogy ne vegyem észre elfordította a fejét és a vállamra borult.
Pár nappal később épp egy próbáról jöttem haza, mikor ugyanúgy hangosan szólt a zene, de Zoey nem táncolt.
-Zoey!- kiabáltam, hátha előbújik. Nem volt sem a konyhában, sem a nappaliban, sem a szobában. Kezdtem kétségbeesni, mikor kilépett bácsikája szobájából egy dobozzal.
-Zoey, a frászt hoztad rám. Mi az, mit találtál?- kérdeztem tőle.
-Még nem tudom.- felelt mosolyogva, majd lerakta a dobozt a dohányzóasztalra és kibontotta. Borítékok tömkelege bukott ki a földre. Zoey felvett egyet, én pedig összeszedtem a többit. Kibontotta a borítékot és óvatosan belepillantott.
-Mi van benne?- kérdeztem közelebb csúszva.
-Pénz.- ejtette ki ezt az egyetlen szót, majd elővett egy második borítékot és azt is felbontotta. Aztán a következőt, és egymásután hármat még.
-Nincs rajta a címzés?
-Mindre az van írva, hogy Feladó: R & P M. Ez mit jelenthet? Valami rövidítés?- kérdezte a borítékot forgatva, majd tovább bontogatta a többit is. Eközben én már tudtam mit jelent.
-Itt egy levél!- tolta arrébb az eddig kibontott leveleket.
-Olvasd fel!
-"Victor, Zoey pár hónapon belül hozzád költözik, hogy segítsen a ház körül és ellásson. Két évig havonta küldjük majd az összeget, amiről korábban megegyeztünk. Ügyvéd nem hajlandó tárgyalni, mivel Zoey önszántából költözik. Sok szerencsét! Robert és Penelope." Robert és Penelope? Ők lennének az R&P?- kérdezte tekintetét rám emelve.
-Valószínű.
-És az M?
-Robert és Penelope Michel. A szüleid, Zoey.- mondtam vállát megsimítva. Végignézett az asztalon heverő borítékokon, majd újra és újra elolvasta a levelet.
-Végignéztem. Aranyos, hogyan próbáltak minél több emléket megmenteni. Figyelemre és dicséretre méltó küzdelem.
-Nos igen...- vontam meg vállam.- Sok mindennel próbálkoztunk.
-Például?
-Zenével. Nem csak a saját számainkkal. Habár egyre hamarabb tanulta meg a dalszövegeket. Fogékonyabb lett, és mintha látszódott volna rajta, hogy valahol már olvasta, vagy hallotta ezeket a sorokat. De akárcsak a személyisége, a zenei ízlése is váltakozó volt. Egy délután arra értem haza, hogy jazz-t hallgat és táncikálva lépeget a konyhában.- lassan mosoly húzódott az arcomra, ahogy felidéztem az emléket.
Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, nehogy megzavarjam a látványt. Néhol hangosan énekelte a szöveget, aztán csak dúdolta, majd megállt és nevetve folytatta a táncot. Halkan mögé lopództam és átkaroltam a derekát. Riadtan fordult ki ölelésemből, és ezzel a lendülettel leverte a vázát az asztalról.
-Jézusom, Calum!- kapott mellkasához.
-Ne haragudj!- nevettem.
-Mióta vagy itt?
-Nem tudtam, hogy ilyen jól tudsz táncolni.- kerültem ki a kérdést mosolyogva.
-Én sem.- kacagott, majd kikerülte a szilánkokat és nekilátott összetakarítani őket.
-Hol találtad?- kérdeztem az albumot forgatva. Michael Bublé feszített rajta, hölgyszíveket megnyerő tekintete pedig valahová a távolba tekintett.
-Abban a szobában volt, amiben olyan hatalmas a rendetlenség.- vonta meg vállát, mintha csak odatévedt volna.
-Nem bántad meg, hogy bementél?- kérdeztem kicsit félve. Megállt a takarításban, felemelte a fejét és kisöpört egy tincset az arcából.
-Nem.- felelt magabiztosan.- Te talán jártál már bent?
-Nem.- ismételtem korábbi válaszát.
-Van egy olyan érzésem, hogy van abban a szobában valami, ami magyarázatot adna pár dologra.
-Mire gondolsz?- kérdeztem közelebb lépve.- Zoey, a bácsikád már nem élt, mikor...
-Tudom.- vágott közbe.- Nem arra gondoltam. Hanem a korábbi múltra. Például a szüleim. Mi van, ha onnan megtudnék valamit?
-Szólj, ha segíthetek valamiben!- zártam le a témát mosolyogva.
-Rendben.- bólintott, majd folytatta az üvegszilánkok eltávolítását.
Este együtt ültünk a tv előtt és a végeszakadatlan reklámblokkot néztük. De nem igazán figyeltünk. Mindkettőnknek máshol járt a figyelme. Ő valószínűleg a családjáról fantáziált, én pedig arról, hogy hagyhatnánk végképp magunk mögött ezt a házat. Veszélyesnek éreztem egyedül hagyni benne Zoeyt.
-Én megyek aludni.- mondta, majd megpuszilta az arcom és elment zuhanyozni. Bólintani se volt időm. Pár perccel később már lefekvéshez készülődött és az ágy szélén ülve szagolgatta a polcon sorakozó kézkrémeket.
-Találkozom a srácokkal. Ma este otthon alszom, nem baj?- kérdeztem.
-Csak nyugodtan.
-Megleszel egyedül?
-Persze. Ne aggódj!- mosolygott, majd elbúcsúztunk. Rázártam az ajtót, de a saját kulcsát nem vettem el tőle. Fejembe húztam a sapkát és elindultam Lukehoz, ahol a többiekkel találkoztunk.
Már fél órája beszélgettünk, hangosan nevettünk egy egy hülye poénon, mikor egy hirtelen keletkezett kínos csendbe Luke kihúzta magát és lassan végignézett mindannyiunkon, majd rajtam állapodott meg tekintete.
-Mi van?- kérdeztem nevetve, széttárt karokkal.
-Zoey hogy van?- érdeklődött.
-Remekül. Jobban, mint valaha.- mosolyogtam belefeledkezve a pillanatba.
-Nem gondolkoztál rajta, hogy...- kezdte óvatos hangsúllyal.
-Hogy?- kaptam fel fejem. Megköszörülte torkát, majd Ashtonra nézett, ezzel átadva a stafétabotot.
-Arra gondoltunk, hogy a következő három hónapra talán hagyhatnád, hogy egyedül próbálkozzon.- mondta Ashton.
-Hagyjam itt egyedül?
-Dehogy is!- vágta rá Mike.
-Csak tudod, már eltelt egy év. Cal, telik az idő.- magyarázkodott Luke.
-Tudom.
-Tényleg képes lennél örökké leragadni mellette?- kérdezte Mike.
-Leragadni?- ráncoltam homlokom.
-Mike úgy értett, hogy örökké mellette állni. Mert nem kell ezt tenned.- javította ki Ashton.
-Ez nem kötelező dolog.- tette hozzá Mike.
-Nem akarom, hogy folytassátok.- ráztam meg fejem.
-Cal, ő már sosem fog úgy élni. Te viszont... nem hanyagolhatod el magad. És minket sem.- fogta meg vállam Luke.
-Csakhogy Zoey a barátnőm, és nem fogom egyedül hagyni.
-Nem kell egyedül hagynod. Vannak olyan intézetek...- kezdte Ashton.
-Nem!- vágtam szavába dühösen.- Nem fogom őrültek közé záratni. Ezt a vitát fölösleges folytatni.- kijelentésem után kivonultam a szobából és elindultam hazafelé. A kapuban állva még megfordultam, ránéztem a másik házra. A zsebemben kutatva megtaláltam a másik kulcsot. Pár percig még töprengtem, mi volna a helyes döntés, majd úgy döntöttem mégis visszatérek hozzá. Egészen halkan osontam el a szobáig, majd befeküdtem mellé az ágyba.
-Calum?- kérdezte suttogva.
-Igen.- válaszoltam szintén halkan.
-Azt hittem hazamész.
-Itthon vagyok.- mosolyogtam, majd átkaroltam és megvártam, míg visszaalszik.
Következő nap a srácok úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, így én sem bocsátkoztam kellemetlen beszélgetésbe.
-Calum! Calum!- kiabált Zoey nevetve.
-Igen?- fordultam felé.
-Nem hiszed el, ki ad koncertet Sydney-ben jövőhéten!- örömében ugrált és rángatta a karomat.
-Kicsoda?- kérdeztem mosolyogva.
-Michael Bublé! Kérlek, Calum, menjünk el!
-Jövőhéten? Akkor már lehet, hogy nem is lesz jegy.
-Nem baj. Akkor csak menjünk oda! Kérlek, hátha látnám élőben!- mosolya egy másodpercre sem tűnt el.
-Megpróbáljuk.- bólintottam.
-Micsoda egybeesés.- kapta fel fejét Loran.
-Nincs ebben semmi véletlen.- vontam meg vállam.
-Hogy mondja?- nézett rám értetlenül.
-Nem volt véletlen. Én csináltam.
-Mit csinált?
-Én tettem oda az albumot. azt reméltem hamarabb meglátja a koncerthirdetést, de nem volt gond, mert a jegyek már rég meg voltak véve.- mosolyogtam. Loran elképedve nézett rám.
-De miért?
-Mielőtt válaszolok, szedje össze az állát.- nevettem.
-Maga megszervezte, hogy...- kezdte kiegyenesedve.
-Hogy Zoeyt boldoggá tegyem. Egy másodperc annak a mosolynak a látványából képes volt feldobni a legszürkébb napokat is. Elfogult voltam, és valljuk be, fiatal.
-És persze szerelmes.
-Igen. Az is.- bólintottam.
-Még mindig jobb, mintha drága sportkocsikra, drogokra és alkoholra költötte volna a pénzt.- nevetett az orra alatt.
Már az operaház előtt ácsorogtunk, mikor Zoey századszorra is elmondta ugyanazt a mondatot.
-El sem hiszem, hogy sikerült jegyet szerezned!
-A jegy a legkevesebb. Remélem a dedikálásra is odaférünk.
-Igen! Igen, az remek volna! Itt a CD. Látod? Elhoztam!- hadart izgatottan. Elmosolyogtam, majd átkaroltam a vállát.
-Örülök, hogy boldog vagy.
-Ez nekünk is jót tesz, igaz, Cal?- emelte rám tekintetét.
-Mire gondolsz?- néztem rá értetlenül.
-Te és én. Itt mindenki, aki ismer úgy tudja, hogy a barátnőd vagyok. Mert az is vagyok. Csak ez ugyebár egy bonyolult helyzet.
-Ne foglalkozz vele!- mosolyogtam, majd megsimítottam a hátát. Pár másodperc múlva vékony ujjai a fülem mögé kerültem, hüvelykujjával pedig az arcomat simogatta, majd laza mozdulattal maga felé fordított és összeérintette ajkainkat.
-Köszönöm, hogy elhoztál.- suttogta. Válaszom csak egy mosoly és egy újabb csók volt.
A koncert két órát vett igénybe, majd a dedikáláson fél órát várakoztunk, hogy sorra kerüljünk.
-Kinek írhatom?- nézett fel az énekes.
-Zoeynak.- vágtam rá azonnal.
-Zoeynak sok szeretettel, Michael Bublé.- diktálta magának.- Már megbocsássatok, de igen fiatalnak tűntök. Mióta hallgatjátok...?
-Igazából nem régóta.- vágott közbe Zoey.- Ez egy bonyolult dolog.- mosolygott szégyenlősen.
-Értem.- nevetett, mint aki pontosan tudja miről van szó.- És megkérdezhetem, mi volt az első véleményed?
-Mikor megtaláltam a CD-t, először utánaolvastam a neten.
-Alapos munkát végeztél?
-Tudta, hogy sok helyen azt írják, a maga zenéjét hátradőlve, csukott szemmel érdemes hallgatni?- kérdezte Zoey nevetve.
-Igen, nos, lehet, hogy igazuk van.- nevetett Michael.- Köszönöm, hogy eljöttetek! További szép estét!
-Viszlát!- búcsúztunk egyszerre.
-Csodálatos volt! Köszönöm, Calum!- hálálkodott még a taxiban is.
-Azért mentünk, hogy jól érezd magad.- mosolyogtam.
-Neked nem tetszett annyira, igaz?
-Nem ez a stílusom.
-De eljöttél velem. És ezt nagyon szépen köszönöm!
-Ezért jöttem el.- mutatóujjamat végighúztam mosolya vonalán. Kicsit elpirult, de hogy ne vegyem észre elfordította a fejét és a vállamra borult.
Pár nappal később épp egy próbáról jöttem haza, mikor ugyanúgy hangosan szólt a zene, de Zoey nem táncolt.
-Zoey!- kiabáltam, hátha előbújik. Nem volt sem a konyhában, sem a nappaliban, sem a szobában. Kezdtem kétségbeesni, mikor kilépett bácsikája szobájából egy dobozzal.
-Zoey, a frászt hoztad rám. Mi az, mit találtál?- kérdeztem tőle.
-Még nem tudom.- felelt mosolyogva, majd lerakta a dobozt a dohányzóasztalra és kibontotta. Borítékok tömkelege bukott ki a földre. Zoey felvett egyet, én pedig összeszedtem a többit. Kibontotta a borítékot és óvatosan belepillantott.
-Mi van benne?- kérdeztem közelebb csúszva.
-Pénz.- ejtette ki ezt az egyetlen szót, majd elővett egy második borítékot és azt is felbontotta. Aztán a következőt, és egymásután hármat még.
-Nincs rajta a címzés?
-Mindre az van írva, hogy Feladó: R & P M. Ez mit jelenthet? Valami rövidítés?- kérdezte a borítékot forgatva, majd tovább bontogatta a többit is. Eközben én már tudtam mit jelent.
-Itt egy levél!- tolta arrébb az eddig kibontott leveleket.
-Olvasd fel!
-"Victor, Zoey pár hónapon belül hozzád költözik, hogy segítsen a ház körül és ellásson. Két évig havonta küldjük majd az összeget, amiről korábban megegyeztünk. Ügyvéd nem hajlandó tárgyalni, mivel Zoey önszántából költözik. Sok szerencsét! Robert és Penelope." Robert és Penelope? Ők lennének az R&P?- kérdezte tekintetét rám emelve.
-Valószínű.
-És az M?
-Robert és Penelope Michel. A szüleid, Zoey.- mondtam vállát megsimítva. Végignézett az asztalon heverő borítékokon, majd újra és újra elolvasta a levelet.
2014. december 20., szombat
16. A videó
A DVD-vel a kezemben léptem be Loranhoz. Elkérte a lemezt és berakta a lejátszóba, majd leült a foteljébe és tv felé fordult.
-Kezdhetem?- kérdezte Zoey.
-Igen.- feleltem.
-Oké.- halványan elmosolyodott, majd vett egy mély levegőt és lassan kifújta.- Érdekes... Vagyis inkább furcsa saját magamnak beszélni. Még akkor is, ha most egy kamerába mondok mindent. A nevem Zoey Mitchel, 18 éves vagyok és jelenleg ez minden, amit el tudok mondani magamról. Talán még azt, hogy egyetlen név dereng valahonnan, "Grönland bácsi", de Calum állítása szerint ő sajnálatos módon már nem él. És ha már itt tartunk: Calum nagyon is él. Gyere ide!- intett mosolyogva. Mellé ültem és átkaroltam a vállát.- Calum a barátom és egyetlen bizalmasom. Minden, amit magamról tudok, tőle tudom. Ha háromhavonta, vagy akármennyi is az az időtartam, ismétlődni kezd a memóriám, ő biztosan tudni fogja, mit érdemes tudnom. És most, hogy felvesszük ezt a videót elmondhatok magamnak egy pár dolgot.- mosolya lankadt, az asztalra nézett és felvett onnan egy mappát.
-Ezek az orvosi leletek. A papírok minden kezelés alkalmával gyűlnek, megtartunk mindent, mert bizonyítékként szolgálhat.- mondtam.
-Bizonyíték?- nevetett fel halkan.- Mintha valami bűnügyi esetről lenne szó. Az egész csak arról szól, hogy történt valami kis baleset, aminek következtében most ezt kell tennünk.
-Rendben.- egyeztem bele mosolyogva. Itt megakadt a videó, majd képet váltott. Öten ültünk a kanapén. Zoey, Ashton, Luke, Mike és én.
-Olyanok vagyunk így együtt, mint egy család.- mosolygott Ashton.
-Nem akarom, hogy Calum legyen az apukám.- rázta meg fejét Luke.
-Miért? Jó apa lennék!
-Nem. Nem bíznék benned.
-Calum megbízható!- tiltakozott Zoey. Luke védekezőn maga elé tartotta kezeit, majd visszafordult a kamerához.
-Valójában ennyi.- szóltam közbe. Loran megállította a felvételt.
-Hogy-hogy ennyi?
-Ezután már csak bohóckodtunk. Itt nagyjából pont egy éve volt a baleset. Szóval nekünk nehezebb volt, mint neki. Fogalma sem volt róla, mióta tart az egész.
-Akkor folytassa! Már megvolt a videó. Fel is használták?
-Rögtön a következő alkalommal.
Miután Zoey végignézte a videót nem kérdezett és nem mondott semmit, csak némán ült és az ujjait tördelte. Végül felnézett rám és csak halkan préselte ki a szavakat az ajkai között.
-Hogy halt meg?
-Idős volt és beteg.- feleltem.
-A szüleim?
-Fogalmam sincs, hol élnek. De ha szeretnéd felkutatjuk őket valahogy.
-Tudnak erről a... Erről az egészről?- kérdezte a lejátszóra mutatva.
-Nem. Valójában amióta ismerlek nem kerestek téged. És előtte sem.- leültem mellé és próbáltam közel húzódni.- Elköltöztél otthonról. Így találkoztunk mi.
-És ki vagy te nekem?- kérdezte.
-Az vagyok, akit szeretnél.- válaszoltam mosolyogva, habár nem hatotta meg igazán. Az ajtó ebben a pillanatban kinyílt és a három bandatársam lépett be rajta.
-Idő van!- csapta össze tenyereit Luke.
-Jöttünk bemutatkozni.- viccelődött Mike, mire Ashton meglökte őt a könyökével.
-Most nézte meg a videót.- álltam fel a kanapéról.
-Azért nem baj, ha itt vannak. Legalább ismerős arcokat látok, ha csak a képernyőről...- lehajtotta a fejét, majd felállt és megállt négyünkkel szemben.
-Pénteken este színházba megyünk. Vettünk neked is jegyet.- mondta Luke, majd elővette farzsebéből a jegyeket.
-Mit nézünk meg?- kérdezte Zoey.
-Fogalmunk sincs. Te választottad egy hete és megkértél minket, hogy akkor is vigyünk el, ha letelik a három hónap és nem fogsz emlékezni.- magyarázta Mike.
-Ha jól ismerem magamat, akkor biztos tetszeni fog.- mosolyodott el halványan, majd átvette a neki szánt belépőt.
A színház előtt várakoztunk a tömegben. Mindenki fagyoskodott, ezért az emberek próbáltak közelebb bújni egymáshoz, de mi valahogy kiváltunk a tömegből és öten próbáltuk egymást melegen tartani.
-Nézd, Calum!- mutatott az útra Zoey, majd egészen a járdaszegélyig küzdötte magát, és pedig követtem. Rövid időn belül a srácok is ott álltak mellettünk. Először csak kisebb, majd egyre nagyobb pelyhekben és egyre sűrűbben kezdett hullani a hó.
-Add a kezed!- szólt Ashton, majd megfogta Zoey csuklóját és a tenyerét felfelé fordítva kitartotta a hóesésbe.
-Vicces, de azt kell mondjam: életemben nem láttam még ilyen gyönyörű dolgot.- mondta Zoey nevetve.
-Mármint?- kérdezte Mike.
-A hó.
-Ha szerencsénk van egész este esni fog és megmarad holnapra.- mosolyogtam rá, majd megsimítottam hátát.
-Kinyitották a kapukat.- szólalt meg Luke, majd elindult a tömeg áramlatával.
Az előadás után még az előtérben álltunk, Lukeal beszélgettem, de minden második másodpercben Zoeyra pillantottam, aki boldogan beszélgetett és nevetgélt Mikeal és Ashtonnal. Épp elindultunk feléjük, mikor egy kéz elkapta a csuklómat.
-Elnézést! Calum Hood?- kérdezte egy női hang.
-Igen.- fordultam felé. Barna haja kontyba volt fogva, sminkje egyszerű volt, ruhája pedig egészen a padlóig ért.
-A nevem Elena Ray. Tudom, hogy nem szép dolog, de nekem te vagy a kedvencem a bandátokból, és ha nem bánnád, egy közös kép erejére elrabolnálak a többiektől.- mosolya majd' szétrepesztette arcát.
-Rendben.- mosolyogtam, majd beálltam mellé és átkaroltam a hátát. A képet egy számomra idegen nő készítette, aki miután visszaadta a telefonját Elenának, el is ment.
-Mi járatban erre? Azt hittem már rég a következő turnéállomáson vagytok.- nézett hátam mögé, ahol a többiek néha hangosan felnevettek egy egy ostoba faviccen.
-Holnapután indulunk csak. Megígértük Zoeynak, hogy eljövünk.
-Zoey a barátnőd, igaz?
-Úgy is mondhatjuk.- feleltem halkabban, majd megköszörültem a torkom, hogy elkerüljem a kínos témát. Szerencsére nem kellett terelnem, mert már megtette.
-Én visszamennék a szállodába.- lépett mellém Zoey.
-Persze. Azonnal indulunk!
-Maradj nyugodtan! A srácok eljönnek velem. Nyitva hagyom neked az ajtót.- mondta mosolyogva, majd megsimította a karomat.
-Várj, Zoey! Ő itt Elena. Elena Ray.
-Nagyon örvendek!- mosolygott Elena Zoeyra.
-Szintén!- biccentett Zoey.- További jó szórakozást!- simított meg újra, majd búcsúzóul csak mosolygott és visszament a többiekhez. Taxiba szálltak és velük együtt indult vissza a szállodába.
-Ha már így itt maradtunk...- kezdte szégyenlősen.
-Meghívhatlak valamire?- kérdeztem kissé unottan. Leginkább a fáradtság miatt nem tudtam leplezni érzelmeimet. Elena belement a meghívásba, így beültünk egy kávézóba és elfogyasztottunk egy-egy teát, közben beszélgettünk és sok mindent megtudtam róla, mivel én nem nagyon tudtam olyan információval szolgálni, amit ne tudna. Késő este volt már, mikor taxit fogtam neki, és elbúcsúztam tőle, majd én is visszamentem a szállodához. Az ajtó nyitva volt, ahogy Zoey megígérte. Mosolyogva léptem át a küszöböt, levettem a kabátom, majd a zakóm és minden egyéb cuccomat levágtam a sarokba. Forró vízzel lezuhanyoztam, mivel előzőleg átfagytam a hidegben, majd befeküdtem Zoey mellé.
-Hol voltatok?- kérdezte suttogva.
-Meghívtam egy teára. Én keltettelek fel?
-Nem. Reménykedtem benne, hogy meg tudlak várni ébren.
-Miért?
-Meg akartam köszönni.
-Nincs mit megköszönnöd.- mosolyogtam, majd kitapogattam arcát és megsimítottam.
-Újra fel kéne vennünk a videót.
-Miért?
-Rá akarom mondani, hogy milyen nagyszerű ember vagy.- mondta. Éreztem, ahogy elmosolyodik.
-Ugyan, senki sem hinné el.- válaszoltam nevetve.
-Én el fogom hinni.- zárta le a vitát.
Másnap reggel míg mi próbáltunk Zoey a szobában maradt és összepakolta a cuccainkat. Délután együtt ebédeltünk egy étteremben, ahol összeakadtunk Elenával. Miután bemutattam mindenkinek a többiek felajánlották neki, hogy üljön le hozzánk, és csatlakozzon.
-Tényleg nem bánnátok?- kérdezte meglepetten.
-Ülj csak le!- ütögette meg maga mellett a széket Zoey. Én még jobban meglepődtem, mint Elena. Nem ezt a viselkedést vártam. Egyiküktől sem. Ebéd közben beszélgettünk, majd még ücsörögtünk egy darabig. Végül Zoey felállt és a kabátjáért nyúlt.
-Csúnyán kifejezve, pont kapóra jöttél, Elena!- veregette meg vállát.
-Miért?- kérdezte egyik szemöldökét felvonva.
-Hamarosan karácsony, és én még nem vettem semmit a srácoknak. És mára terveztem. Szóval ha most lekötnéd őket, azt nagyon megköszönném.- mondta mosolyogva.
-Jó, hogy mondod!- igazából nekem is van még mit elintéznem!- pattant fel Mike.
-Még nem pakoltam össze. A dobokat pedig muszáj!- követte Ashton.
-Nagyon örülök, hogy megismertelek!- intett Luke Elenának, majd mind a négyen elhagyták az éttermet. Én pedig ott ültem, és nem értettem semmit. Úgy éreztem magam, mint akit cserbenhagytak. Elena pedig csak mosolygott, habár ő is zavarban érezte magát.
-Ha van kedved szétnézhetünk itt a belvárosban. Van valami karácsonyi vásár...- ajánlotta fel.
-Rendben.- sóhajtottam, majd a kabátomért nyúltam. Fél óra séta után összefutottunk Zoeyval és Lukeal.
-Azt hittem nekünk veszel ajándékot.- álltam meg vele szemben.
-Igazából már csak neked kell.- mosolygott, majd leseperte hajáról a havat.
-Hol a sapkád?- kérdeztem.
-A szállodában.
-A legjobb helyen, hogy ne hagyd el.- ráztam fejem rosszallóan, majd levettem a sapkámat és a fejére húztam.
-Köszönöm.- halványan elmosolyodott, majd hálaképp adott egy puszit.
-Nézd! Olyan, mintha Cal korpás lenne.- nevetett Luke, majd beletúrt hajamba és kirázta belőle a pár másodperc alatt megült havat.
-Jól áll neki az ősz haj.- mosolygott Elena.
-Azért ne öregedj meg ilyen hamar. A szállodában találkozunk!- mondta, majd elhaladt mellettünk, Luke pedig követte.
Elena egészen a szállodáig kísért, mondván, neki úgyis mindegy honnan hív taxit. Útközben Zoeyról kérdezősködött én pedig csak annyit mondtam, hogy nehéz napokat élünk, de mindent meg tudok oldani, és ez így is lesz, amíg ő nem akarja máshogy. Az előtérben várakoztunk, és már kezdett kínossá válni a csend, mikor Elena még kínosabbá tette.
-Tudod Calum, én is lányból vagyok.
-Igen. És?- néztem rá értetlenül.
-Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha te és én...
-Ohh...- tudtam, hogy ez a beszélgetés nem sülhet úgy el, ahogy én akarom. Mindenképp magyarázkodnom kellesz.
-Látom, hogy nézel rá.- mondta mosolyogva, de csalódottság sugárzott szemeiből.
-Sajnálom.- mondtam kicsit sem őszintén. Mégis örültem neki, hogy így alakult. Legalább nem kellett kimondanom, hogy "mától soha többé".
-Remélem megérti majd. Mármint ha eltelik újra az az idő.
-Emiatt nem aggódom.
-Nem tudnád elfelejteni, igaz?- kérdezte. Csak időhúzás volt az egész. Fölösleges.
-Nem akarnám.- javítottam ki.
-De ő elfog.
-Nem teljesen.- vágtam rá kicsit erélyesebben.
-Oké, oké. Értem én. Ő az egyetlen, a pótolhatatlan, a mindent jelentő, pótolhatatlan, tökéletes...- szemrehányóan és csalódottan ejtett ki minden egyes szót.
-És szeretem őt.- válaszoltam hidegen. Bólintott, majd elbúcsúzott. Amint ő kilépett az ajtón Zoey és Luke beléptek a másikon.
-Hová megy?- kérdezte Zoey, miközben elkezdte levenni kabátját és a sapkámat.
-Haza.- mondtam, majd ahogy a szemébe néztem, elmosolyodtam.- Van kedvetek vacsorázni?
-Valami meleget együnk! Teljesen átfagytam.- mondta Zoey, majd megfogta a kezem, hogy megmutassa mennyire kihűlt.
-Akkor szólunk a többieknek is és lejövünk enni.- bólintottam mosolyogva.
Hirtelen maradtam csendben, Loran nem számított rá, hogy itt fejezem be a történetet. Az órára nézett és egyből megértette.
-Pontos. Nagyon pontos.- mosolygott.- Mit kapott karácsonyra?
-Egy sapkát és egy műanyag poharat, amit utána mindenhová magammal vittem. Valójában mai napig abból iszom.
-És a sapka?
-Mindig kölcsönvette a sapkáimat, aztán megtartotta őket. Jobban is állt neki, mint nekem.- mondtam mosolyogva.
-Visszaadom a DVD-t.
-Most már nézze végig. Majd holnap visszaadja.- hagytam rá, majd visszamentem a srácokhoz.
-Kezdhetem?- kérdezte Zoey.
-Igen.- feleltem.
-Oké.- halványan elmosolyodott, majd vett egy mély levegőt és lassan kifújta.- Érdekes... Vagyis inkább furcsa saját magamnak beszélni. Még akkor is, ha most egy kamerába mondok mindent. A nevem Zoey Mitchel, 18 éves vagyok és jelenleg ez minden, amit el tudok mondani magamról. Talán még azt, hogy egyetlen név dereng valahonnan, "Grönland bácsi", de Calum állítása szerint ő sajnálatos módon már nem él. És ha már itt tartunk: Calum nagyon is él. Gyere ide!- intett mosolyogva. Mellé ültem és átkaroltam a vállát.- Calum a barátom és egyetlen bizalmasom. Minden, amit magamról tudok, tőle tudom. Ha háromhavonta, vagy akármennyi is az az időtartam, ismétlődni kezd a memóriám, ő biztosan tudni fogja, mit érdemes tudnom. És most, hogy felvesszük ezt a videót elmondhatok magamnak egy pár dolgot.- mosolya lankadt, az asztalra nézett és felvett onnan egy mappát.
-Ezek az orvosi leletek. A papírok minden kezelés alkalmával gyűlnek, megtartunk mindent, mert bizonyítékként szolgálhat.- mondtam.
-Bizonyíték?- nevetett fel halkan.- Mintha valami bűnügyi esetről lenne szó. Az egész csak arról szól, hogy történt valami kis baleset, aminek következtében most ezt kell tennünk.
-Rendben.- egyeztem bele mosolyogva. Itt megakadt a videó, majd képet váltott. Öten ültünk a kanapén. Zoey, Ashton, Luke, Mike és én.
-Olyanok vagyunk így együtt, mint egy család.- mosolygott Ashton.
-Nem akarom, hogy Calum legyen az apukám.- rázta meg fejét Luke.
-Miért? Jó apa lennék!
-Nem. Nem bíznék benned.
-Calum megbízható!- tiltakozott Zoey. Luke védekezőn maga elé tartotta kezeit, majd visszafordult a kamerához.
-Valójában ennyi.- szóltam közbe. Loran megállította a felvételt.
-Hogy-hogy ennyi?
-Ezután már csak bohóckodtunk. Itt nagyjából pont egy éve volt a baleset. Szóval nekünk nehezebb volt, mint neki. Fogalma sem volt róla, mióta tart az egész.
-Akkor folytassa! Már megvolt a videó. Fel is használták?
-Rögtön a következő alkalommal.
Miután Zoey végignézte a videót nem kérdezett és nem mondott semmit, csak némán ült és az ujjait tördelte. Végül felnézett rám és csak halkan préselte ki a szavakat az ajkai között.
-Hogy halt meg?
-Idős volt és beteg.- feleltem.
-A szüleim?
-Fogalmam sincs, hol élnek. De ha szeretnéd felkutatjuk őket valahogy.
-Tudnak erről a... Erről az egészről?- kérdezte a lejátszóra mutatva.
-Nem. Valójában amióta ismerlek nem kerestek téged. És előtte sem.- leültem mellé és próbáltam közel húzódni.- Elköltöztél otthonról. Így találkoztunk mi.
-És ki vagy te nekem?- kérdezte.
-Az vagyok, akit szeretnél.- válaszoltam mosolyogva, habár nem hatotta meg igazán. Az ajtó ebben a pillanatban kinyílt és a három bandatársam lépett be rajta.
-Idő van!- csapta össze tenyereit Luke.
-Jöttünk bemutatkozni.- viccelődött Mike, mire Ashton meglökte őt a könyökével.
-Most nézte meg a videót.- álltam fel a kanapéról.
-Azért nem baj, ha itt vannak. Legalább ismerős arcokat látok, ha csak a képernyőről...- lehajtotta a fejét, majd felállt és megállt négyünkkel szemben.
-Pénteken este színházba megyünk. Vettünk neked is jegyet.- mondta Luke, majd elővette farzsebéből a jegyeket.
-Mit nézünk meg?- kérdezte Zoey.
-Fogalmunk sincs. Te választottad egy hete és megkértél minket, hogy akkor is vigyünk el, ha letelik a három hónap és nem fogsz emlékezni.- magyarázta Mike.
-Ha jól ismerem magamat, akkor biztos tetszeni fog.- mosolyodott el halványan, majd átvette a neki szánt belépőt.
A színház előtt várakoztunk a tömegben. Mindenki fagyoskodott, ezért az emberek próbáltak közelebb bújni egymáshoz, de mi valahogy kiváltunk a tömegből és öten próbáltuk egymást melegen tartani.
-Nézd, Calum!- mutatott az útra Zoey, majd egészen a járdaszegélyig küzdötte magát, és pedig követtem. Rövid időn belül a srácok is ott álltak mellettünk. Először csak kisebb, majd egyre nagyobb pelyhekben és egyre sűrűbben kezdett hullani a hó.
-Add a kezed!- szólt Ashton, majd megfogta Zoey csuklóját és a tenyerét felfelé fordítva kitartotta a hóesésbe.
-Vicces, de azt kell mondjam: életemben nem láttam még ilyen gyönyörű dolgot.- mondta Zoey nevetve.
-Mármint?- kérdezte Mike.
-A hó.
-Ha szerencsénk van egész este esni fog és megmarad holnapra.- mosolyogtam rá, majd megsimítottam hátát.
-Kinyitották a kapukat.- szólalt meg Luke, majd elindult a tömeg áramlatával.
Az előadás után még az előtérben álltunk, Lukeal beszélgettem, de minden második másodpercben Zoeyra pillantottam, aki boldogan beszélgetett és nevetgélt Mikeal és Ashtonnal. Épp elindultunk feléjük, mikor egy kéz elkapta a csuklómat.
-Elnézést! Calum Hood?- kérdezte egy női hang.
-Igen.- fordultam felé. Barna haja kontyba volt fogva, sminkje egyszerű volt, ruhája pedig egészen a padlóig ért.
-A nevem Elena Ray. Tudom, hogy nem szép dolog, de nekem te vagy a kedvencem a bandátokból, és ha nem bánnád, egy közös kép erejére elrabolnálak a többiektől.- mosolya majd' szétrepesztette arcát.
-Rendben.- mosolyogtam, majd beálltam mellé és átkaroltam a hátát. A képet egy számomra idegen nő készítette, aki miután visszaadta a telefonját Elenának, el is ment.
-Mi járatban erre? Azt hittem már rég a következő turnéállomáson vagytok.- nézett hátam mögé, ahol a többiek néha hangosan felnevettek egy egy ostoba faviccen.
-Holnapután indulunk csak. Megígértük Zoeynak, hogy eljövünk.
-Zoey a barátnőd, igaz?
-Úgy is mondhatjuk.- feleltem halkabban, majd megköszörültem a torkom, hogy elkerüljem a kínos témát. Szerencsére nem kellett terelnem, mert már megtette.
-Én visszamennék a szállodába.- lépett mellém Zoey.
-Persze. Azonnal indulunk!
-Maradj nyugodtan! A srácok eljönnek velem. Nyitva hagyom neked az ajtót.- mondta mosolyogva, majd megsimította a karomat.
-Várj, Zoey! Ő itt Elena. Elena Ray.
-Nagyon örvendek!- mosolygott Elena Zoeyra.
-Szintén!- biccentett Zoey.- További jó szórakozást!- simított meg újra, majd búcsúzóul csak mosolygott és visszament a többiekhez. Taxiba szálltak és velük együtt indult vissza a szállodába.
-Ha már így itt maradtunk...- kezdte szégyenlősen.
-Meghívhatlak valamire?- kérdeztem kissé unottan. Leginkább a fáradtság miatt nem tudtam leplezni érzelmeimet. Elena belement a meghívásba, így beültünk egy kávézóba és elfogyasztottunk egy-egy teát, közben beszélgettünk és sok mindent megtudtam róla, mivel én nem nagyon tudtam olyan információval szolgálni, amit ne tudna. Késő este volt már, mikor taxit fogtam neki, és elbúcsúztam tőle, majd én is visszamentem a szállodához. Az ajtó nyitva volt, ahogy Zoey megígérte. Mosolyogva léptem át a küszöböt, levettem a kabátom, majd a zakóm és minden egyéb cuccomat levágtam a sarokba. Forró vízzel lezuhanyoztam, mivel előzőleg átfagytam a hidegben, majd befeküdtem Zoey mellé.
-Hol voltatok?- kérdezte suttogva.
-Meghívtam egy teára. Én keltettelek fel?
-Nem. Reménykedtem benne, hogy meg tudlak várni ébren.
-Miért?
-Meg akartam köszönni.
-Nincs mit megköszönnöd.- mosolyogtam, majd kitapogattam arcát és megsimítottam.
-Újra fel kéne vennünk a videót.
-Miért?
-Rá akarom mondani, hogy milyen nagyszerű ember vagy.- mondta. Éreztem, ahogy elmosolyodik.
-Ugyan, senki sem hinné el.- válaszoltam nevetve.
-Én el fogom hinni.- zárta le a vitát.
Másnap reggel míg mi próbáltunk Zoey a szobában maradt és összepakolta a cuccainkat. Délután együtt ebédeltünk egy étteremben, ahol összeakadtunk Elenával. Miután bemutattam mindenkinek a többiek felajánlották neki, hogy üljön le hozzánk, és csatlakozzon.
-Tényleg nem bánnátok?- kérdezte meglepetten.
-Ülj csak le!- ütögette meg maga mellett a széket Zoey. Én még jobban meglepődtem, mint Elena. Nem ezt a viselkedést vártam. Egyiküktől sem. Ebéd közben beszélgettünk, majd még ücsörögtünk egy darabig. Végül Zoey felállt és a kabátjáért nyúlt.
-Csúnyán kifejezve, pont kapóra jöttél, Elena!- veregette meg vállát.
-Miért?- kérdezte egyik szemöldökét felvonva.
-Hamarosan karácsony, és én még nem vettem semmit a srácoknak. És mára terveztem. Szóval ha most lekötnéd őket, azt nagyon megköszönném.- mondta mosolyogva.
-Jó, hogy mondod!- igazából nekem is van még mit elintéznem!- pattant fel Mike.
-Még nem pakoltam össze. A dobokat pedig muszáj!- követte Ashton.
-Nagyon örülök, hogy megismertelek!- intett Luke Elenának, majd mind a négyen elhagyták az éttermet. Én pedig ott ültem, és nem értettem semmit. Úgy éreztem magam, mint akit cserbenhagytak. Elena pedig csak mosolygott, habár ő is zavarban érezte magát.
-Ha van kedved szétnézhetünk itt a belvárosban. Van valami karácsonyi vásár...- ajánlotta fel.
-Rendben.- sóhajtottam, majd a kabátomért nyúltam. Fél óra séta után összefutottunk Zoeyval és Lukeal.
-Azt hittem nekünk veszel ajándékot.- álltam meg vele szemben.
-Igazából már csak neked kell.- mosolygott, majd leseperte hajáról a havat.
-Hol a sapkád?- kérdeztem.
-A szállodában.
-A legjobb helyen, hogy ne hagyd el.- ráztam fejem rosszallóan, majd levettem a sapkámat és a fejére húztam.
-Köszönöm.- halványan elmosolyodott, majd hálaképp adott egy puszit.
-Nézd! Olyan, mintha Cal korpás lenne.- nevetett Luke, majd beletúrt hajamba és kirázta belőle a pár másodperc alatt megült havat.
-Jól áll neki az ősz haj.- mosolygott Elena.
-Azért ne öregedj meg ilyen hamar. A szállodában találkozunk!- mondta, majd elhaladt mellettünk, Luke pedig követte.
Elena egészen a szállodáig kísért, mondván, neki úgyis mindegy honnan hív taxit. Útközben Zoeyról kérdezősködött én pedig csak annyit mondtam, hogy nehéz napokat élünk, de mindent meg tudok oldani, és ez így is lesz, amíg ő nem akarja máshogy. Az előtérben várakoztunk, és már kezdett kínossá válni a csend, mikor Elena még kínosabbá tette.
-Tudod Calum, én is lányból vagyok.
-Igen. És?- néztem rá értetlenül.
-Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha te és én...
-Ohh...- tudtam, hogy ez a beszélgetés nem sülhet úgy el, ahogy én akarom. Mindenképp magyarázkodnom kellesz.
-Látom, hogy nézel rá.- mondta mosolyogva, de csalódottság sugárzott szemeiből.
-Sajnálom.- mondtam kicsit sem őszintén. Mégis örültem neki, hogy így alakult. Legalább nem kellett kimondanom, hogy "mától soha többé".
-Remélem megérti majd. Mármint ha eltelik újra az az idő.
-Emiatt nem aggódom.
-Nem tudnád elfelejteni, igaz?- kérdezte. Csak időhúzás volt az egész. Fölösleges.
-Nem akarnám.- javítottam ki.
-De ő elfog.
-Nem teljesen.- vágtam rá kicsit erélyesebben.
-Oké, oké. Értem én. Ő az egyetlen, a pótolhatatlan, a mindent jelentő, pótolhatatlan, tökéletes...- szemrehányóan és csalódottan ejtett ki minden egyes szót.
-És szeretem őt.- válaszoltam hidegen. Bólintott, majd elbúcsúzott. Amint ő kilépett az ajtón Zoey és Luke beléptek a másikon.
-Hová megy?- kérdezte Zoey, miközben elkezdte levenni kabátját és a sapkámat.
-Haza.- mondtam, majd ahogy a szemébe néztem, elmosolyodtam.- Van kedvetek vacsorázni?
-Valami meleget együnk! Teljesen átfagytam.- mondta Zoey, majd megfogta a kezem, hogy megmutassa mennyire kihűlt.
-Akkor szólunk a többieknek is és lejövünk enni.- bólintottam mosolyogva.
Hirtelen maradtam csendben, Loran nem számított rá, hogy itt fejezem be a történetet. Az órára nézett és egyből megértette.
-Pontos. Nagyon pontos.- mosolygott.- Mit kapott karácsonyra?
-Egy sapkát és egy műanyag poharat, amit utána mindenhová magammal vittem. Valójában mai napig abból iszom.
-És a sapka?
-Mindig kölcsönvette a sapkáimat, aztán megtartotta őket. Jobban is állt neki, mint nekem.- mondtam mosolyogva.
-Visszaadom a DVD-t.
-Most már nézze végig. Majd holnap visszaadja.- hagytam rá, majd visszamentem a srácokhoz.
2014. december 11., csütörtök
15. Mr. Michael Szívtipró Clifford
Lassan egy év telt el a baleset óta, de mi mind erősek és kitartóak voltunk. Minden egyes alkalommal emlékeztetnem kellett magamat, hogy valójában nem magam miatt csinálom végig újra és újra, hanem miatta. Csakis miatta. Minden harmadik hónapban új történettel hozakodtam elő. Egy alkalommal újra meg akartam magam kímélni a fájdalomtól, így azt mondtam Zoeynak, mikor magához tért, hogy én nem vagyok több, mint a legjobb barátja. Hiteles volt az előadásom. Sikerült megint elhitetnem vele is, és magammal is, hogy nem vagyunk és soha nem is voltunk szerelmesek egymásba. És habár én nem tettem semmit, hogy ez változzon, más megpróbálta.
Egy délutáni próbára Zoey és Mike együtt érkeztek meg. Hangosan, hasukat fogva kacagtak Mike egy idióta poénján. Luke és Ash ekkor már tudták, hogy Mike valójában vonzódik Zoeyhoz. Mindig is tetszett neki. És ezt én is tudtam. Csak sohasem ismertem be magamnak, mert attól féltem, hogy akkor Zoeynak is feltűnik majd, hogy jobban féltem őt a srácok közelében és talán gyanakodni kezd, vagy talán eltaszít magától. Nem voltam féltékeny, csak bosszantott, hogy még arra sem tart méltónak, hogy elárulja, mikor merre járkál.
-Küldtem neked sms-t.- léptem elé komoly arccal.
-Ne haragudj!- mondta még mindig mosolyogva, majd elővette mobilját és elolvasta az üzenetet.- Kávézni voltunk.
-Nem késtem el. Szóval nem szegtem szabályt.- vonta meg vállát Mike, majd felvette gitárját és hangolni kezdett.
-Senki sem gyanúsított meg, Michael.- veregette meg vállát Luke.
-Oké, akkor én most itt hagylak titeket és elmegyek vásárolni. Este találkozunk!- mosolygott mindannyiunkra, de az utolsó mondat már csak egy személynek szólt. És az nem én voltam. Miután elhagyta a próbatermet Mike felé fordultam.
-Hová viszed?- kérdeztem.
-Csak vacsorázunk egyet. Még csak nem is valami komoly étterem.- válaszolt.
-Vigyázz rá!
-Cal, a barátja vagy. Nem az apja. És amúgy is, igazán bízhatnál bennem...- féloldalas mosoly húzódott arcára. A kínos csöndet Ashton beszámolása törte meg.
A próba után hazamentem és a kanapéra borultam.
-Cal, te vagy az?!- kiabált ki Zoey a szobájából.
-Igen.- ültem fel alkarjaimon megtámaszkodva.
-Mit csinálsz ma este?- kérdezte, miközben megindult felém kezében egy nyaklánccal, aminek összegabalyodott a medálja a zsinórral.
-Nem tudom. Lehet, hogy megnézek valami filmet, vagy találkozom pár haverral.- vontam meg vállam.
-Aha...- bólintott, habár hangsúlyán érezhető volt, hogy nem is figyelt arra, amit mondtam.
-Segítsek?- kérdeztem mosolyogva.
-Ohh, kérlek!- leült mellém a kanapéra és a kezembe adta a láncot.
-Figyelj, Zoey... Volna egy ötletem.
-Mivel kapcsolatban?- kérdezte érdeklődőn.
-Tudod, az amnéziád... Szóval arra gondoltam, talán ha te magad mondanád el magadnak, hogy mi történt könnyebb lenne.
-Ezt hogy érted?
-Holnap, vagy holnapután, amikor ráérsz vegyük fel videóra, ahogy elmondod a történteket. Nekem is könnyebb lenne, ha nem kellene folyton a nulláról kezdenem.- magyaráztam, miközben a láncot bogoztam.
-Nem rossz ötlet.- vonta meg vállát.
-Komolyan gondolod?- kérdeztem meglepődve.
-Hálás vagyok neked, amiért ilyen kitartó és türelmes vagy. Igazán jövök neked annyival, hogy megkönnyítem a dolgodat a jövőt illetőleg.- mosolygott.
-Parancsolj!- nyújtottam át a nyakláncot.
-Köszönöm!- puszit nyomott az arcomra, majd felállt és visszament a szobába. Alig pár óra elteltével már indult is a randevúra.
-Szóval Mike és Zoey...?- kérdezte Loran kacéran. Épp csak a szemöldökét nem vonogatta.
-Nem volt valami hosszú lefolyású kapcsolat.- feleltem egyhangúan.
-Maga miatt?
-Részben.
-És még?
-Mind tudjuk, hová tartozunk. Akkor is, ha nem emlékszünk semmire a múltunkból.- mosolyogtam. Loran szintén elmosolyodott és elégedetten bólogatott.
Este tizenegy is elmúlt már, mikor hallottam a kulcsot a zárban elfordulni. Amióta elment ott ültem a kanapén. Csak vacsorát intéztem magamnak, és bekapcsoltam a TV-t, hogy ha valaki felhív azt mondhassam, hogy elfoglalt vagyok. Zoey belépett az ajtón, majd lassan hajtotta be maga után az ajtót.
-Milyen volt a randid?- kérdeztem felállva a kanapéról.
-Ohh..Te még ébren vagy? Pedig azt hittem már aludni fogsz...- fordult meg riadtan.
-Megvártalak.- mutattam a kanapéra, mintha bármi köze lenne a beszélgetésünkhöz. Némán, mosolyogva bólintott, majd levette magassarkúit és az ajtó mellé helyezte őket.
-Kérsz inni?- kérdezte a konyha felé lépkedve.
-Nem. Most nem.- kiáltottam utána összefont karokkal, majd megtámaszkodtam a kanapé háttámláján.
-Mellesleg... Jól szórakoztunk. Köszönöm kérdésed!- kezdte nevetve.- Moziban voltunk, aztán étteremben, és hazafelé még a várost is megnéztük. Gyönyörűek az éjszakai fények és...- már nem is figyeltem arra, amit mondd. Egyre jobban dühített a hangjából áradó boldogság, amit Mike váltott ki belőle.
-Hahó! Figyelsz?- lengette meg előttem tenyerét.
-Elbambultam.- ráztam meg fejem.
-Azt kérdeztem mit csinálsz holnap.
-Miért?
-Elmennék vásárolni és...
-Elkísérlek, ha gondolod.- ajánlottam fel, de láttam rajta, hogy nem erre akart utalni.- Mike már felajánlotta, igaz?- kérdeztem újra feldühödve.
-Ugye nem bánod?- kérdezte közelebb lépve.
-Nem.- fújtam ki a levegőt elfordulva. Inkább lenyeltem a gondolataim, mintsem egyszerre két embert veszítsek el.
-Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy.- megpuszilta az arcom, majd megsimította a vállamat és elindult a szobája felé.
-De! Tudod mit? Mégis csak zavar!- tört ki belőlem.
-Miért?- kérdezte meglepetten.
-Mert... Mert felelős vagyok érted! Vigyáznom kell rád!
-Michael is tud vigyázni rám, Cal...- a hanglejtés, amivel kiejtette a szavakat csak még jobban bosszantott.
-Nagyon örülök, hogy jóban vagytok. De...
-De zavar, hogy randim volt vele?- vágott közbe. Ő talán poénnak szánta a kérdést, de a reakciómból rájött, hogy beletrafált.- Mi a baj vele? Azt hittem te és Mike jó barátok vagytok.- lépett felém értetlen arckifejezéssel.
-Pont ez az. Ismerem Mikeot.
-Ne hazudj! Tudom, hogy nem az a fajta srác, akitől meg kéne óvnod!
-Az a baj Zoey, hogy az egyetlen srác, akitől meg kéne óvjalak, pont én magam vagyok.- minden egyes szót fájdalmas nyögésnek éreztem a végső ítélet előtt. Felvonta egyik szemöldökét és összefonta karjait.
-Ezt hogy érted?
-Én hazudok neked a legtöbbet. És mégis bennem bízol a leginkább.- elindultam felé és közvetlenül vele szemben álltam meg.
-Persze, hogy bízom benned. Akkor is, ha minden, amit mondtál hazugság. Csak te vagy nekem, Cal!- apró mosoly tűnt fel szája sarkában, de hamar távozott is. Összeérintettem homlokainkat, majd jobb tenyeremet arcához emeltem és megcsókoltam. A végtelenségnek tűnő két másodperc az ő reakciójával ért véget. Kezeit vállamra emelte és ellökött magától, majd eltakarta száját. Szemébe könnyek gyűltek és láttam rajta, hogy jobban meglepődött, mint azt vártam. Csak ekkor jutott eszembe, hogy még sohasem láttam sírni. Még a bácsikája halálakor sem.
-Miért sírsz?- kérdeztem közelebb lépve, de ő hátrálni kezdett, egészen a falig. Megtörölte arcát, majd lehajtotta a fejét.
-Miért csókoltál meg?- kérdezte óvatosan rám nézve. Egyik kezemet a farzsebembe dugtam, másikat magam elé tártam ki, de hirtelen értelmes válasz adása nélkül csak a combomra tudtam csapni. Erre felemelte a fejét és újra megtörölte arcát.
-Mert...- kezdtem bele dadogva.
-Ő nem csókolt meg. De te igen.- mondta szipogva.
-Mike nem csókolt meg?- fakadt ki belőlem a kérdés, kissé eltúlzott fellélegzéssel.
-Nem.- rázta meg fejét. Közelebb léptem hozzá, megfogtam a kezét és magamhoz húztam. Egyik kezemmel a hátát simogattam, másikkal a fejét támasztottam a vállamhoz.
-Ne haragudj, Zoey! Elragadtattam magam... Sokkal ésszerűbben kellett volna viselkednem.- kértem elnézést, miközben próbáltam megnyugtatni.
-Biztonságban érzem magam.- suttogta átkarolva a derekamat. Elmosolyodtam, majd belepusziltam a hajába.
Másnap reggel Mike a ház előtt várakozott Zoeyra. Még alsógatyában, kócos hajjal és álmos tekintettel tántorogtam ki a konyhába, mikor Zoey már a cipőit húzta.
-Jó reggelt! Most akartalak felkelteni, hogy szóljak, hogy elmentem.- mondta mosolyogva.
-Mikorra jössz?
-Fogalmam sincs. De ha szeretnéd, sietek vissza.- búcsúképp adott egy puszit, majd eltűnt az ajtó mögött. Pár percig csak álltam ott, majd hatalmasat üvöltve ököllel az ajtóban csaptam. Dühös voltam, csalódott és mérhetetlenül haragudtam magamra. Elhatároztam, hogy soha többé nem engedem, hogy azt higgye, csak barátok vagyunk. Nem voltam hajlandó többé másként kezelni, mint ami valójában volt számomra.
Másnap a próba előtt Mike odalépett hozzám és mint ezeréves barátok próbált velem beszélgetni. Nem bírtam az erőltetett mosolyokat és a színjátszást, ami ráadásul nem is ment neki, így félbeszakítottam, hogy őszinte lehessek hozzá.
-Nézd, Michael, én egyáltalán nem haragszom.
-Ezt jó tudni, de miért is volna okod? Úgy tudtam Zoey és te most nem jártok.
-Szerinte most nem járunk.
-Az a baj, hogy mindent az ő szemszögéből kell vizsgálnunk.
-Tudom. De te... Te még csak nem is ismered őt!- fakadt ki belőlem.
-Calum...
-Nem! Fogalmad sincs róla, mit szeret és mit nem. Nem tudhatod mennyire imád frissen mosott ágyneműben aludni, vagy hogy vannak bizonyos süteményfajták, amiket egyáltalán nem eszik meg, mert nem tetszik neki a neve. Vagy azt, hogy hány cukorral issza a kávét, vagy hogy nem hisz a csodákban, de ha hullócsillagot lát, kíván.
-De Calum...
-Haverok vagyunk Mike. De egyikünk sem érdemli meg őt. Érted?
-Calum, állj már le! Zoeynak szüksége van valakire, és ez a valaki te vagy! Talán nem emlékszik, de tudja jól, hogy közel áll hozzád. Benned bízik. Senki másban. És ez eddig minden alkalommal kiderült.- mondta kissé csalódottan. Bűntudatot éreztem. Kiabáltam a barátommal valami miatt, ami pár hét múlva már senkinek sem fog számítani, mert mindannyiunknak felejtenie kell.
-Új tervet dolgoztam ki.- említettem meg neki óvatosabban.
-Ne beszélj így róla! Ne úgy, mint valami gépezet, amihez terv kell. Csak szeresd! Tényleg rád van szüksége. És én egyáltalán nem tudnám végigcsinálni azt, amit te teszel.
-De ti is újrakezditek minden alkalommal.
-De nem nekünk kell elmagyaráznunk neki, hogy mi is történt vele az elmúlt egy évben.- szólt közbe Luke.
-Most már nem kellesz elmondani.
-Miért?- kérdezte Ashton.
-Mert ő maga fogja elmesélni saját magának. Hogy hitelesebb legyen. Talán könnyebben belenyugszik.- mondtam, majd elmagyaráztam az ötletemet a videóval kapcsolatban, a srácok pedig felajánlották, hogy szólnak pár szót magukról is.
Délután hamarabb értem haza, mint Zoey, habár ezúttal sem tudtam, hogy éppen merre jár, kivel, és mit csinál. Egyszer csak berontott az ajtón és azonnal nekem esett.
-Mit mondtál neki?!- üvöltötte.
-Kinek?- kérdeztem értetlenül.
-Mit mondtál neki?! Miért nem akar találkozni velem?!- zokogott és öklével a mellkasomat ütötte egészen addig, míg meg nem fogtam csuklóit. Kimerült volt, meg sem próbált kiszabadulni. A nyakamhoz emeltem a kezeit, majd megöleltem.
-Nem mondtam neki semmit.
-Ne hazudj!
-Mit szeretnél?- simogattam hátát.
-Tőle akarom hallani, hogy nem kellek. És azt is, hogy miért.- mondta szipogva.
-Rendben. Holnap mindenre választ kapsz.- mondtam, majd tovább nyugtatgattam.
-A videós ötleted...- kezdte berekedve.
-Előbb nyugodj meg. Aztán találjuk ki, hogy mit is fogsz mondani pontosan.- mondtam mosolyogva.
Loran az órájára nézett. Tudtam jól, hogy már tíz perce vége az órámnak, de ő sem szólt érte, és én sem tettem szóvá, hogy esetleg sietnék.
-Még azt mondja el, hogy mit mondott Michael! A videót holnap beszéljük meg.
-Nagyjából ugyanazt mondta el neki, mint nekem. A tudtára akarta adni, hogy velem jobb dolga lesz. Megígérte, hogy nem bántja, és ha szüksége van rá, akkor segít neki, de rám bízta. A videót pedig akár be is hozhatom.
-Nagyszerű! Akkor holnap megnézzük!
-Viszlát!- búcsúztam bólintva, majd elhagytam a rendelőt.
Egy délutáni próbára Zoey és Mike együtt érkeztek meg. Hangosan, hasukat fogva kacagtak Mike egy idióta poénján. Luke és Ash ekkor már tudták, hogy Mike valójában vonzódik Zoeyhoz. Mindig is tetszett neki. És ezt én is tudtam. Csak sohasem ismertem be magamnak, mert attól féltem, hogy akkor Zoeynak is feltűnik majd, hogy jobban féltem őt a srácok közelében és talán gyanakodni kezd, vagy talán eltaszít magától. Nem voltam féltékeny, csak bosszantott, hogy még arra sem tart méltónak, hogy elárulja, mikor merre járkál.
-Küldtem neked sms-t.- léptem elé komoly arccal.
-Ne haragudj!- mondta még mindig mosolyogva, majd elővette mobilját és elolvasta az üzenetet.- Kávézni voltunk.
-Nem késtem el. Szóval nem szegtem szabályt.- vonta meg vállát Mike, majd felvette gitárját és hangolni kezdett.
-Senki sem gyanúsított meg, Michael.- veregette meg vállát Luke.
-Oké, akkor én most itt hagylak titeket és elmegyek vásárolni. Este találkozunk!- mosolygott mindannyiunkra, de az utolsó mondat már csak egy személynek szólt. És az nem én voltam. Miután elhagyta a próbatermet Mike felé fordultam.
-Hová viszed?- kérdeztem.
-Csak vacsorázunk egyet. Még csak nem is valami komoly étterem.- válaszolt.
-Vigyázz rá!
-Cal, a barátja vagy. Nem az apja. És amúgy is, igazán bízhatnál bennem...- féloldalas mosoly húzódott arcára. A kínos csöndet Ashton beszámolása törte meg.
A próba után hazamentem és a kanapéra borultam.
-Cal, te vagy az?!- kiabált ki Zoey a szobájából.
-Igen.- ültem fel alkarjaimon megtámaszkodva.
-Mit csinálsz ma este?- kérdezte, miközben megindult felém kezében egy nyaklánccal, aminek összegabalyodott a medálja a zsinórral.
-Nem tudom. Lehet, hogy megnézek valami filmet, vagy találkozom pár haverral.- vontam meg vállam.
-Aha...- bólintott, habár hangsúlyán érezhető volt, hogy nem is figyelt arra, amit mondtam.
-Segítsek?- kérdeztem mosolyogva.
-Ohh, kérlek!- leült mellém a kanapéra és a kezembe adta a láncot.
-Figyelj, Zoey... Volna egy ötletem.
-Mivel kapcsolatban?- kérdezte érdeklődőn.
-Tudod, az amnéziád... Szóval arra gondoltam, talán ha te magad mondanád el magadnak, hogy mi történt könnyebb lenne.
-Ezt hogy érted?
-Holnap, vagy holnapután, amikor ráérsz vegyük fel videóra, ahogy elmondod a történteket. Nekem is könnyebb lenne, ha nem kellene folyton a nulláról kezdenem.- magyaráztam, miközben a láncot bogoztam.
-Nem rossz ötlet.- vonta meg vállát.
-Komolyan gondolod?- kérdeztem meglepődve.
-Hálás vagyok neked, amiért ilyen kitartó és türelmes vagy. Igazán jövök neked annyival, hogy megkönnyítem a dolgodat a jövőt illetőleg.- mosolygott.
-Parancsolj!- nyújtottam át a nyakláncot.
-Köszönöm!- puszit nyomott az arcomra, majd felállt és visszament a szobába. Alig pár óra elteltével már indult is a randevúra.
-Szóval Mike és Zoey...?- kérdezte Loran kacéran. Épp csak a szemöldökét nem vonogatta.
-Nem volt valami hosszú lefolyású kapcsolat.- feleltem egyhangúan.
-Maga miatt?
-Részben.
-És még?
-Mind tudjuk, hová tartozunk. Akkor is, ha nem emlékszünk semmire a múltunkból.- mosolyogtam. Loran szintén elmosolyodott és elégedetten bólogatott.
Este tizenegy is elmúlt már, mikor hallottam a kulcsot a zárban elfordulni. Amióta elment ott ültem a kanapén. Csak vacsorát intéztem magamnak, és bekapcsoltam a TV-t, hogy ha valaki felhív azt mondhassam, hogy elfoglalt vagyok. Zoey belépett az ajtón, majd lassan hajtotta be maga után az ajtót.
-Milyen volt a randid?- kérdeztem felállva a kanapéról.
-Ohh..Te még ébren vagy? Pedig azt hittem már aludni fogsz...- fordult meg riadtan.
-Megvártalak.- mutattam a kanapéra, mintha bármi köze lenne a beszélgetésünkhöz. Némán, mosolyogva bólintott, majd levette magassarkúit és az ajtó mellé helyezte őket.
-Kérsz inni?- kérdezte a konyha felé lépkedve.
-Nem. Most nem.- kiáltottam utána összefont karokkal, majd megtámaszkodtam a kanapé háttámláján.
-Mellesleg... Jól szórakoztunk. Köszönöm kérdésed!- kezdte nevetve.- Moziban voltunk, aztán étteremben, és hazafelé még a várost is megnéztük. Gyönyörűek az éjszakai fények és...- már nem is figyeltem arra, amit mondd. Egyre jobban dühített a hangjából áradó boldogság, amit Mike váltott ki belőle.
-Hahó! Figyelsz?- lengette meg előttem tenyerét.
-Elbambultam.- ráztam meg fejem.
-Azt kérdeztem mit csinálsz holnap.
-Miért?
-Elmennék vásárolni és...
-Elkísérlek, ha gondolod.- ajánlottam fel, de láttam rajta, hogy nem erre akart utalni.- Mike már felajánlotta, igaz?- kérdeztem újra feldühödve.
-Ugye nem bánod?- kérdezte közelebb lépve.
-Nem.- fújtam ki a levegőt elfordulva. Inkább lenyeltem a gondolataim, mintsem egyszerre két embert veszítsek el.
-Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy.- megpuszilta az arcom, majd megsimította a vállamat és elindult a szobája felé.
-De! Tudod mit? Mégis csak zavar!- tört ki belőlem.
-Miért?- kérdezte meglepetten.
-Mert... Mert felelős vagyok érted! Vigyáznom kell rád!
-Michael is tud vigyázni rám, Cal...- a hanglejtés, amivel kiejtette a szavakat csak még jobban bosszantott.
-Nagyon örülök, hogy jóban vagytok. De...
-De zavar, hogy randim volt vele?- vágott közbe. Ő talán poénnak szánta a kérdést, de a reakciómból rájött, hogy beletrafált.- Mi a baj vele? Azt hittem te és Mike jó barátok vagytok.- lépett felém értetlen arckifejezéssel.
-Pont ez az. Ismerem Mikeot.
-Ne hazudj! Tudom, hogy nem az a fajta srác, akitől meg kéne óvnod!
-Az a baj Zoey, hogy az egyetlen srác, akitől meg kéne óvjalak, pont én magam vagyok.- minden egyes szót fájdalmas nyögésnek éreztem a végső ítélet előtt. Felvonta egyik szemöldökét és összefonta karjait.
-Ezt hogy érted?
-Én hazudok neked a legtöbbet. És mégis bennem bízol a leginkább.- elindultam felé és közvetlenül vele szemben álltam meg.
-Persze, hogy bízom benned. Akkor is, ha minden, amit mondtál hazugság. Csak te vagy nekem, Cal!- apró mosoly tűnt fel szája sarkában, de hamar távozott is. Összeérintettem homlokainkat, majd jobb tenyeremet arcához emeltem és megcsókoltam. A végtelenségnek tűnő két másodperc az ő reakciójával ért véget. Kezeit vállamra emelte és ellökött magától, majd eltakarta száját. Szemébe könnyek gyűltek és láttam rajta, hogy jobban meglepődött, mint azt vártam. Csak ekkor jutott eszembe, hogy még sohasem láttam sírni. Még a bácsikája halálakor sem.
-Miért sírsz?- kérdeztem közelebb lépve, de ő hátrálni kezdett, egészen a falig. Megtörölte arcát, majd lehajtotta a fejét.
-Miért csókoltál meg?- kérdezte óvatosan rám nézve. Egyik kezemet a farzsebembe dugtam, másikat magam elé tártam ki, de hirtelen értelmes válasz adása nélkül csak a combomra tudtam csapni. Erre felemelte a fejét és újra megtörölte arcát.
-Mert...- kezdtem bele dadogva.
-Ő nem csókolt meg. De te igen.- mondta szipogva.
-Mike nem csókolt meg?- fakadt ki belőlem a kérdés, kissé eltúlzott fellélegzéssel.
-Nem.- rázta meg fejét. Közelebb léptem hozzá, megfogtam a kezét és magamhoz húztam. Egyik kezemmel a hátát simogattam, másikkal a fejét támasztottam a vállamhoz.
-Ne haragudj, Zoey! Elragadtattam magam... Sokkal ésszerűbben kellett volna viselkednem.- kértem elnézést, miközben próbáltam megnyugtatni.
-Biztonságban érzem magam.- suttogta átkarolva a derekamat. Elmosolyodtam, majd belepusziltam a hajába.
Másnap reggel Mike a ház előtt várakozott Zoeyra. Még alsógatyában, kócos hajjal és álmos tekintettel tántorogtam ki a konyhába, mikor Zoey már a cipőit húzta.
-Jó reggelt! Most akartalak felkelteni, hogy szóljak, hogy elmentem.- mondta mosolyogva.
-Mikorra jössz?
-Fogalmam sincs. De ha szeretnéd, sietek vissza.- búcsúképp adott egy puszit, majd eltűnt az ajtó mögött. Pár percig csak álltam ott, majd hatalmasat üvöltve ököllel az ajtóban csaptam. Dühös voltam, csalódott és mérhetetlenül haragudtam magamra. Elhatároztam, hogy soha többé nem engedem, hogy azt higgye, csak barátok vagyunk. Nem voltam hajlandó többé másként kezelni, mint ami valójában volt számomra.
Másnap a próba előtt Mike odalépett hozzám és mint ezeréves barátok próbált velem beszélgetni. Nem bírtam az erőltetett mosolyokat és a színjátszást, ami ráadásul nem is ment neki, így félbeszakítottam, hogy őszinte lehessek hozzá.
-Nézd, Michael, én egyáltalán nem haragszom.
-Ezt jó tudni, de miért is volna okod? Úgy tudtam Zoey és te most nem jártok.
-Szerinte most nem járunk.
-Az a baj, hogy mindent az ő szemszögéből kell vizsgálnunk.
-Tudom. De te... Te még csak nem is ismered őt!- fakadt ki belőlem.
-Calum...
-Nem! Fogalmad sincs róla, mit szeret és mit nem. Nem tudhatod mennyire imád frissen mosott ágyneműben aludni, vagy hogy vannak bizonyos süteményfajták, amiket egyáltalán nem eszik meg, mert nem tetszik neki a neve. Vagy azt, hogy hány cukorral issza a kávét, vagy hogy nem hisz a csodákban, de ha hullócsillagot lát, kíván.
-De Calum...
-Haverok vagyunk Mike. De egyikünk sem érdemli meg őt. Érted?
-Calum, állj már le! Zoeynak szüksége van valakire, és ez a valaki te vagy! Talán nem emlékszik, de tudja jól, hogy közel áll hozzád. Benned bízik. Senki másban. És ez eddig minden alkalommal kiderült.- mondta kissé csalódottan. Bűntudatot éreztem. Kiabáltam a barátommal valami miatt, ami pár hét múlva már senkinek sem fog számítani, mert mindannyiunknak felejtenie kell.
-Új tervet dolgoztam ki.- említettem meg neki óvatosabban.
-Ne beszélj így róla! Ne úgy, mint valami gépezet, amihez terv kell. Csak szeresd! Tényleg rád van szüksége. És én egyáltalán nem tudnám végigcsinálni azt, amit te teszel.
-De ti is újrakezditek minden alkalommal.
-De nem nekünk kell elmagyaráznunk neki, hogy mi is történt vele az elmúlt egy évben.- szólt közbe Luke.
-Most már nem kellesz elmondani.
-Miért?- kérdezte Ashton.
-Mert ő maga fogja elmesélni saját magának. Hogy hitelesebb legyen. Talán könnyebben belenyugszik.- mondtam, majd elmagyaráztam az ötletemet a videóval kapcsolatban, a srácok pedig felajánlották, hogy szólnak pár szót magukról is.
Délután hamarabb értem haza, mint Zoey, habár ezúttal sem tudtam, hogy éppen merre jár, kivel, és mit csinál. Egyszer csak berontott az ajtón és azonnal nekem esett.
-Mit mondtál neki?!- üvöltötte.
-Kinek?- kérdeztem értetlenül.
-Mit mondtál neki?! Miért nem akar találkozni velem?!- zokogott és öklével a mellkasomat ütötte egészen addig, míg meg nem fogtam csuklóit. Kimerült volt, meg sem próbált kiszabadulni. A nyakamhoz emeltem a kezeit, majd megöleltem.
-Nem mondtam neki semmit.
-Ne hazudj!
-Mit szeretnél?- simogattam hátát.
-Tőle akarom hallani, hogy nem kellek. És azt is, hogy miért.- mondta szipogva.
-Rendben. Holnap mindenre választ kapsz.- mondtam, majd tovább nyugtatgattam.
-A videós ötleted...- kezdte berekedve.
-Előbb nyugodj meg. Aztán találjuk ki, hogy mit is fogsz mondani pontosan.- mondtam mosolyogva.
Loran az órájára nézett. Tudtam jól, hogy már tíz perce vége az órámnak, de ő sem szólt érte, és én sem tettem szóvá, hogy esetleg sietnék.
-Még azt mondja el, hogy mit mondott Michael! A videót holnap beszéljük meg.
-Nagyjából ugyanazt mondta el neki, mint nekem. A tudtára akarta adni, hogy velem jobb dolga lesz. Megígérte, hogy nem bántja, és ha szüksége van rá, akkor segít neki, de rám bízta. A videót pedig akár be is hozhatom.
-Nagyszerű! Akkor holnap megnézzük!
-Viszlát!- búcsúztam bólintva, majd elhagytam a rendelőt.
2014. december 7., vasárnap
14. Naiv
Loran a tollát kattogtatva próbált ösztönözni. Naiv. Azt hitte, így hamarabb elkezdem. Pár percig csinálta, aztán abbahagyta, hogy megnyújtóztassa elgémberedett ujjait. Ekkor elkezdtem.
-A hetek alatt Zoey egyre kevesebbet volt velem, főleg ha épp nem volt muszáj. Rájöttem, hogy rossz döntéseket hoztam. Kihűltünk. Ő már nem kérdezett, nekem pedig már nem volt mondanivalóm. És fordítva. Úgy feküdtem mellette minden éjjel, mintha valami fal lenne köztünk. Nyomasztott a csend, az elmaradt pillantások és a tehetetlenség. Aztán egyre többet jártam vele emberek közé.
-Miért?
-Mert olyankor boldog volt, nevetett a vicceimen, fogta a kezem, megölelt és még képeket is hajlandó volt készíteni. Én pedig...- nyeltem nagyot.
-Mi történt?
-Csapdába estem. A saját csapdámba.- már akkoriban is tudtam, de ekkor jöttem rá igazán, hogy valójában én vagyok és voltam naiv. Minden, ami korábban Zoeyval és velem történt megszüntethető lett volna egyetlen szóval, vagy mozdulattal. De én mégis bíztam benne, hogy minden helyrejön.
Mikor hazamentünk újra bemutattam őt a szüleimnek, majd hazakísértem és pár óra elteltével magára hagytam. A szobámban ültem a széken és elbambulva bámultam a falat, mikor a nővérem kopogtatott, majd belépett a szobába.
-Csak érdeklődni jöttem.- mosolygott.
-Miről?- fordultam felé.
-Hogy jól vagy-e.
-Tökéletesen.
-Ne hazudj, Calum!
-Most már minden rendben. Jobb, mint az elején. Nem kötődik hozzám annyira és így én se hozzá.
-De ezt te magad sem hiszed el, igaz?
-Tehetetlen vagyok.
-Talán csak beszélned kéne vele.
-Talán. Ha végighallgatna és utána nem menekülne előlem a maradék egy hónapban. Aztán keződhet minden elölről.- ráztam meg a fejem.
-Egy próbát megér.- simogatta meg a hátam mosolyogva, majd kiment a szobából.
Másnap reggel átmentem hozzá, hogy megkérdezzem szüksége van e valamire. A beszélgetés azonban egyáltalán nem úgy zajlott le, mint amire számítottam. Duzzogva és az orrát fennhordva mászkált fel-alá a lakásban, csapkodta az ajtókat és a tárgyakat, sőt egyszer majdnem fel is borított.
-Elmondod mi a baj?- kérdeztem óvatosan.
-Semmi.- vágta rá.
-Ugyan, Zoey...
-Nincs dolgod valahol máshol?- kérdezte csípőre tett kézzel.
-Elzavarsz?
-Csak érdeklődtem.- forgatta szemeit, majd elfordult és rendet rakott az asztalon, persze ezt is a tárgyak dobálásával.
-Másfél hónap múlva visszamegyünk. Lesz egy pár kisebb koncert, rádió interjúk...
-Úgy mondod, mintha érdekelne.- vetette oda flegmán.
-Nem tetszik.
-Mi?
-Ahogy viselkedsz. Te nem ilyen vagy.
-És ugyan honnan tudhatnám, hogy milyen vagyok?
-Nézd, Zoey! Bármennyire sajnálom, nem én tehetek róla, hogy így alakutak a dolgok. Segíteni próbálok, de...
-Igazából azt sem tudom, ki vagy te nekem.- vágott közbe, majd leült a székre és lehajtotta a fejét.-Nem érzem azt, hogy szerelmes vagyok beléd. Mégis, amikor rám mosolyogsz, vagy egyáltalán csak beszélgetsz velem, valamilyen szinten elgyengülök. És azt hiszem ez megrémít.- elhúzta a száját, majd mély levegőt vett és rám nézett. Közelebb léptem hozzá és leguggoltam elé.
-Nem merem kimondani, hogy mit érzek irántad.
-Tudom. Én se merném.
-Csak bízz bennem! Kérlek!
-Van más választásom?- kérdezte vállát megvonva.
-Persze, hogy van. De nem akarom, hogy azért higgy nekem, mert úgy érzed nélkülem semmire se vinnéd. Nem vagy rám utalva. Erős vagy és kitartó! De ha bármire szükséged van, segíteni fogok.
-Most le akarsz koptatni?
-Dehogy is!- ráztam meg fejem, de valójában összezavart. Pár perccel előtte még ő akart elzavarni.
-Rendben. Mert nem is mennék. Nincs hova mennem.
-Nekem sincs hova mennem nélküled.- mondtam halvány mosollyal, majd felálltam, felhúztam a székről és megöleltem.
-Ebédeljünk valahol.- tolt el kicsit magától.
-Rendben. De délután be kell mennünk a kórházba. Beszélnünk kell az orvosoddal.
-Oké.- bólintott.
Habár mi pontosan érkeztünk meg a váróterembe, mégis fél órát várakoztunk. Az orvos előkerülése után Zoeyt egy terembe kísérték, velem pedig a folyosón beszélt a doktor.
-Ha megtörténik, ha nem, kell egy biztos pont az életébe, amiről tudni fogja, hogy köze van hozzád.- mondta.
-Milyen biztos pont? Ha nem emlékszik semmire...
-Nem tudom. Csináltass vele tetoválást, vagy egy karkötőt, vagy egy nyakláncot, aminek a medáljában egy közös képetek van. Mindenképp emlékeztesd őt, hogy te vagy az egyetlen biztos pont az életében. Ha csak három hónapra emlékszik is.
-Még volna pár kérdésem.
-Most nincs sokra idő.
-Akkor csak egyet teszek fel. Mi lesz akkor, ha egy nap majd felkel 80 évesen, és arra gondol, vajon mi a francot művelt egész életében?
-Olyan idős korban már bármilyen betegséget ráfoghatunk. De ne ezzel foglalkozz! Addig, amíg veled van minden alkalommal emlékeztetned kell, hogy ki ő, és hogy te ki vagy.
-Minden tőlem telhetőt megteszek.
-Ez a beszéd!- veregette meg vállam, majd magamra hagyott.
Miután Zoey visszatért hazamentünk és együtt töltöttük a délutánt a többiekkel.
-Tudja, hogy mit mondtak neki odabent, amíg maga az orvossal beszélgetett?
-Sohasem kérdeztem meg, mit csinálnak vele, míg nem volt az a szörnyű eset, ami azóta is rémálmokat okoz.- mondtam oda se nézve.
-Mi történt pontosan?
-A harmadik alkalom egész jól indult, mivel megfogadtam a doktor tanácsát. Egy közös képünket helyeztem az éjjeliszekrényére, és egy medálja is volt. Könnyebb volt vele megérteti a helyzetet. Viszont a közepén Zoey szédülésre panaszkodott, én pedig nem akartam kockáztatni. Mentőt hívtunk a szállodához, de én nem mehettem be vele a kórterembe. Kint ültem egy biztonsági őrrel a folyosón. Egyik percről a másikra megtört a csend és Zoey üvöltve tépte fel az ajtót. Kirohant a folyosóra, majd mikor meglátott hozzám rohant és mögém állt. Csak annyit tudott mondani, hogy nem akar több gyógyszert. Az eltelt 10 perc alatt több gyógyszert nyomtak belé, mint az elmúlt fél évben. Az arcára kiült félelem és kétségbeesettség engem is megrémített. Meg akartam védeni. Olyan szorosan öleltem, mint még soha azelőtt. Beleégett az emlékezetembe, ahogy akkor nézett rám. És gyakran visszatér, ha vele álmodom.
-Nem gondolja, hogy valahogy meg kéne szabadulnia az emlékétől? Hogy azok a Zoeyk valaha egyáltalán léteztek?
-Magának csak abban kéne segítenie, hogy feldolgozzam a történteket.- mordultam rá.
-Igaz.- bólintott.- De ha belegondol, hány életet élt meg mellette? És Zoeynak hány élete volt? Háromhavonta mindent újrakezdeni. A lelki ereje becsületre méltó, Mr. Hood.
-Nem vigasztal.
-Tudom. De őszintének kell lennem magával.
-Köszönöm.- préseltem ki fogaim között az utolsó szót, majd felálltam, elköszöntem és távoztam. A kisfiú a folyosón ezúttal lapokat tépkedett a magazinokból. Az anyja némán nézte, és néha megdicsérte, hogy milyen szépen tépi ki az oldalakat. A titkárnő a pultnál unottan nézte a már megszokott arcokat. Mindig ugyanazok várakoztak. Csak mindig más időpontban. Felhívtam Lukeot, hogy negyedórán belül ott leszek a próbahelyszínen, majd elmentem egy kávézóba, vettem négy jegeskávét és taxiba ültem.
-Megjöttem!- kiabáltam be a terembe, ahol a többiek már hangoltak.
-Hoztál kávét!- lépett elém Mike vigyorogva, majd kivette a kezemből az egyik poharat.
-Milyen volt?- kérdezte Ashton.
-Haladunk.- feleltem halvány mosollyal.
-Próbáljuk végig a holnap esti repertoárt, aztán menjünk ki a helyszínre, nézzünk szét újra, próbáljuk ki a bevonulást és utána menjünk el vacsorázni.- lépett be Luke egy lappal a kezében, amiről mindezt felolvasta.
-Igenis, főnök!- húztuk ki magunkat egyszerre, majd nevettünk.
-Nagyon vicces...- grimaszolt, majd ő s elmosolyodott.
Este még elpróbáltunk két számot a helyszínen, aztán visszamentünk a szállodába és megvacsoráztunk.
-Nem is tudom mikor kajáltunk utoljára így mind a négyen együtt.- jegyezte meg Mike.
-Régen.- mondtam, majd halvány mosolyra húztam a számat, ahogy végignéztem a srácokon. Ott ültem a barátaim között, akik valójában már a testvéreimnek számítottak a banda megalapulása óta. De bármennyire is erőlködtünk, tudtunk mindannyian, hogy már semmi sem a régi. Zoey hiánya nem csak engem viselt meg, de nekem okozta a legnagyobb fájdalmat. Gyakran merült fel bennem a kérdés, hogy jól cselekedtem e annak idején. De a hosszas filozofálást elkerülve inkább csak legyintettem, és továbbra is bizakodtam. Maradtam olyan naiv, mint azelőtt.
-A hetek alatt Zoey egyre kevesebbet volt velem, főleg ha épp nem volt muszáj. Rájöttem, hogy rossz döntéseket hoztam. Kihűltünk. Ő már nem kérdezett, nekem pedig már nem volt mondanivalóm. És fordítva. Úgy feküdtem mellette minden éjjel, mintha valami fal lenne köztünk. Nyomasztott a csend, az elmaradt pillantások és a tehetetlenség. Aztán egyre többet jártam vele emberek közé.
-Miért?
-Mert olyankor boldog volt, nevetett a vicceimen, fogta a kezem, megölelt és még képeket is hajlandó volt készíteni. Én pedig...- nyeltem nagyot.
-Mi történt?
-Csapdába estem. A saját csapdámba.- már akkoriban is tudtam, de ekkor jöttem rá igazán, hogy valójában én vagyok és voltam naiv. Minden, ami korábban Zoeyval és velem történt megszüntethető lett volna egyetlen szóval, vagy mozdulattal. De én mégis bíztam benne, hogy minden helyrejön.
Mikor hazamentünk újra bemutattam őt a szüleimnek, majd hazakísértem és pár óra elteltével magára hagytam. A szobámban ültem a széken és elbambulva bámultam a falat, mikor a nővérem kopogtatott, majd belépett a szobába.
-Csak érdeklődni jöttem.- mosolygott.
-Miről?- fordultam felé.
-Hogy jól vagy-e.
-Tökéletesen.
-Ne hazudj, Calum!
-Most már minden rendben. Jobb, mint az elején. Nem kötődik hozzám annyira és így én se hozzá.
-De ezt te magad sem hiszed el, igaz?
-Tehetetlen vagyok.
-Talán csak beszélned kéne vele.
-Talán. Ha végighallgatna és utána nem menekülne előlem a maradék egy hónapban. Aztán keződhet minden elölről.- ráztam meg a fejem.
-Egy próbát megér.- simogatta meg a hátam mosolyogva, majd kiment a szobából.
Másnap reggel átmentem hozzá, hogy megkérdezzem szüksége van e valamire. A beszélgetés azonban egyáltalán nem úgy zajlott le, mint amire számítottam. Duzzogva és az orrát fennhordva mászkált fel-alá a lakásban, csapkodta az ajtókat és a tárgyakat, sőt egyszer majdnem fel is borított.
-Elmondod mi a baj?- kérdeztem óvatosan.
-Semmi.- vágta rá.
-Ugyan, Zoey...
-Nincs dolgod valahol máshol?- kérdezte csípőre tett kézzel.
-Elzavarsz?
-Csak érdeklődtem.- forgatta szemeit, majd elfordult és rendet rakott az asztalon, persze ezt is a tárgyak dobálásával.
-Másfél hónap múlva visszamegyünk. Lesz egy pár kisebb koncert, rádió interjúk...
-Úgy mondod, mintha érdekelne.- vetette oda flegmán.
-Nem tetszik.
-Mi?
-Ahogy viselkedsz. Te nem ilyen vagy.
-És ugyan honnan tudhatnám, hogy milyen vagyok?
-Nézd, Zoey! Bármennyire sajnálom, nem én tehetek róla, hogy így alakutak a dolgok. Segíteni próbálok, de...
-Igazából azt sem tudom, ki vagy te nekem.- vágott közbe, majd leült a székre és lehajtotta a fejét.-Nem érzem azt, hogy szerelmes vagyok beléd. Mégis, amikor rám mosolyogsz, vagy egyáltalán csak beszélgetsz velem, valamilyen szinten elgyengülök. És azt hiszem ez megrémít.- elhúzta a száját, majd mély levegőt vett és rám nézett. Közelebb léptem hozzá és leguggoltam elé.
-Nem merem kimondani, hogy mit érzek irántad.
-Tudom. Én se merném.
-Csak bízz bennem! Kérlek!
-Van más választásom?- kérdezte vállát megvonva.
-Persze, hogy van. De nem akarom, hogy azért higgy nekem, mert úgy érzed nélkülem semmire se vinnéd. Nem vagy rám utalva. Erős vagy és kitartó! De ha bármire szükséged van, segíteni fogok.
-Most le akarsz koptatni?
-Dehogy is!- ráztam meg fejem, de valójában összezavart. Pár perccel előtte még ő akart elzavarni.
-Rendben. Mert nem is mennék. Nincs hova mennem.
-Nekem sincs hova mennem nélküled.- mondtam halvány mosollyal, majd felálltam, felhúztam a székről és megöleltem.
-Ebédeljünk valahol.- tolt el kicsit magától.
-Rendben. De délután be kell mennünk a kórházba. Beszélnünk kell az orvosoddal.
-Oké.- bólintott.
Habár mi pontosan érkeztünk meg a váróterembe, mégis fél órát várakoztunk. Az orvos előkerülése után Zoeyt egy terembe kísérték, velem pedig a folyosón beszélt a doktor.
-Ha megtörténik, ha nem, kell egy biztos pont az életébe, amiről tudni fogja, hogy köze van hozzád.- mondta.
-Milyen biztos pont? Ha nem emlékszik semmire...
-Nem tudom. Csináltass vele tetoválást, vagy egy karkötőt, vagy egy nyakláncot, aminek a medáljában egy közös képetek van. Mindenképp emlékeztesd őt, hogy te vagy az egyetlen biztos pont az életében. Ha csak három hónapra emlékszik is.
-Még volna pár kérdésem.
-Most nincs sokra idő.
-Akkor csak egyet teszek fel. Mi lesz akkor, ha egy nap majd felkel 80 évesen, és arra gondol, vajon mi a francot művelt egész életében?
-Olyan idős korban már bármilyen betegséget ráfoghatunk. De ne ezzel foglalkozz! Addig, amíg veled van minden alkalommal emlékeztetned kell, hogy ki ő, és hogy te ki vagy.
-Minden tőlem telhetőt megteszek.
-Ez a beszéd!- veregette meg vállam, majd magamra hagyott.
Miután Zoey visszatért hazamentünk és együtt töltöttük a délutánt a többiekkel.
-Tudja, hogy mit mondtak neki odabent, amíg maga az orvossal beszélgetett?
-Sohasem kérdeztem meg, mit csinálnak vele, míg nem volt az a szörnyű eset, ami azóta is rémálmokat okoz.- mondtam oda se nézve.
-Mi történt pontosan?
-A harmadik alkalom egész jól indult, mivel megfogadtam a doktor tanácsát. Egy közös képünket helyeztem az éjjeliszekrényére, és egy medálja is volt. Könnyebb volt vele megérteti a helyzetet. Viszont a közepén Zoey szédülésre panaszkodott, én pedig nem akartam kockáztatni. Mentőt hívtunk a szállodához, de én nem mehettem be vele a kórterembe. Kint ültem egy biztonsági őrrel a folyosón. Egyik percről a másikra megtört a csend és Zoey üvöltve tépte fel az ajtót. Kirohant a folyosóra, majd mikor meglátott hozzám rohant és mögém állt. Csak annyit tudott mondani, hogy nem akar több gyógyszert. Az eltelt 10 perc alatt több gyógyszert nyomtak belé, mint az elmúlt fél évben. Az arcára kiült félelem és kétségbeesettség engem is megrémített. Meg akartam védeni. Olyan szorosan öleltem, mint még soha azelőtt. Beleégett az emlékezetembe, ahogy akkor nézett rám. És gyakran visszatér, ha vele álmodom.
-Nem gondolja, hogy valahogy meg kéne szabadulnia az emlékétől? Hogy azok a Zoeyk valaha egyáltalán léteztek?
-Magának csak abban kéne segítenie, hogy feldolgozzam a történteket.- mordultam rá.
-Igaz.- bólintott.- De ha belegondol, hány életet élt meg mellette? És Zoeynak hány élete volt? Háromhavonta mindent újrakezdeni. A lelki ereje becsületre méltó, Mr. Hood.
-Nem vigasztal.
-Tudom. De őszintének kell lennem magával.
-Köszönöm.- préseltem ki fogaim között az utolsó szót, majd felálltam, elköszöntem és távoztam. A kisfiú a folyosón ezúttal lapokat tépkedett a magazinokból. Az anyja némán nézte, és néha megdicsérte, hogy milyen szépen tépi ki az oldalakat. A titkárnő a pultnál unottan nézte a már megszokott arcokat. Mindig ugyanazok várakoztak. Csak mindig más időpontban. Felhívtam Lukeot, hogy negyedórán belül ott leszek a próbahelyszínen, majd elmentem egy kávézóba, vettem négy jegeskávét és taxiba ültem.
-Megjöttem!- kiabáltam be a terembe, ahol a többiek már hangoltak.
-Hoztál kávét!- lépett elém Mike vigyorogva, majd kivette a kezemből az egyik poharat.
-Milyen volt?- kérdezte Ashton.
-Haladunk.- feleltem halvány mosollyal.
-Próbáljuk végig a holnap esti repertoárt, aztán menjünk ki a helyszínre, nézzünk szét újra, próbáljuk ki a bevonulást és utána menjünk el vacsorázni.- lépett be Luke egy lappal a kezében, amiről mindezt felolvasta.
-Igenis, főnök!- húztuk ki magunkat egyszerre, majd nevettünk.
-Nagyon vicces...- grimaszolt, majd ő s elmosolyodott.
Este még elpróbáltunk két számot a helyszínen, aztán visszamentünk a szállodába és megvacsoráztunk.
-Nem is tudom mikor kajáltunk utoljára így mind a négyen együtt.- jegyezte meg Mike.
-Régen.- mondtam, majd halvány mosolyra húztam a számat, ahogy végignéztem a srácokon. Ott ültem a barátaim között, akik valójában már a testvéreimnek számítottak a banda megalapulása óta. De bármennyire is erőlködtünk, tudtunk mindannyian, hogy már semmi sem a régi. Zoey hiánya nem csak engem viselt meg, de nekem okozta a legnagyobb fájdalmat. Gyakran merült fel bennem a kérdés, hogy jól cselekedtem e annak idején. De a hosszas filozofálást elkerülve inkább csak legyintettem, és továbbra is bizakodtam. Maradtam olyan naiv, mint azelőtt.
2014. november 30., vasárnap
13. Ez a lány, nem az a lány
Három hónappal a baleset után Zoey mosolyogva mozgott velem az utcán, akárhová mentünk. Egyre jobban élvezte a tömeget, a milliónyi lányt, akit féltékennyé tehetett csak azzal, ha közelebb hajolt hozzám, hogy súgjon valamit. Még két állomás volt hátra a turnéból, mikor egyik reggel Zoey sikoltva ébredt, majd szó szerint kiugrott az ágyból és az ággyal szembeni falnak lapult.
-Mi a baj?- ültem fel az ágyban. Oldalra fordult, majd megragadta a szekrényen álló vázát és hozzám vágta. Pontosabban mellém. A porcelán szilánkokra tört, ahogy a falnak csapódott.
-Ki maga?- sikoltott.
-Zoey! Mi a franc folyik itt?- kimásztam az ágyból és próbáltam közelebb jutni hozzá, de ő az ajtó felé rohant. Követtem, próbáltam megnyugtatni, habár magam sem tudtam mivel kéne. Egy ideig bajlódott a zárral, majd kinyitotta és kirontott a folyosóra.
-Jó reggelt!- köszönt rá Mike. Zoey halálsápadtan, lemerevedve nézte őt, majd újra felém fordult. Ezután a másik irányba, és rohanni kezdett. A folyosó végén Lukeba ütközött, aki védekezésképp megfogta felkarját, hogy elkerülje a komolyabb ütközést.
-Minden rendben?- kérdezte mosolyogva, de az arcára pillantva már ő sem értett semmit. Zoey rángatózni kezdett és többször is segítségért kiáltott.
-Hívj már fel valakit!- kiabáltam Mikera, majd odarohantam Lukehoz és átvettem Zoeyt.
-Mi történik itt?- kérdezte Ashton a szobájából kinézve.
-Zoey! Nyugodj meg! Én vagyok az, Calum! Higgadj le, minden rendben van!- magamhoz szorítottam és próbáltam lenyugtatni, de ő továbbra is kapálózott és többször is megütött, így próbált szabadulni. A rendőrség 10 percen belül megérkezett a helyszínre. Azonnal az emeletre siettek, ott átvették Zoeyt és az egyik autóba ültették, amíg minket kihallgattak. Ezután kórházba szállították, ahova már mi is követtük. Luke megúszta egy karcolással, mert őt csak megcsikarta. Én viszont pár kék és zöld folttal lettem gazdagabb a bordáim alatt.
-Meg kell valljam, nem vagyok a modern technológia híve.- vakarta meg fejét az orvos, mikor belépett hozzánk a kórterembe.-Beszéltem Miss Mitchel ausztrál orvosával ezen az internetes, videókamerás...
-Skype.- vágta rá Mike.
-Igen. A Skype-on.
-És akkor együtt kitalálták, hogy mi történt?- kérdeztem fel sem nézve.
-Hogy is fogalmazzak egyszerűen? A barátnőjük amnéziája szakaszos. A három hónappal ezelőtti baleset után maguk újraépítették a memóriáját. Most kezdhetik megint elölről.
-Erről akkor senki sem szólt...- nézett Luke először rám, majd az orvosra.
-Húsz százalék esélye volt annak, hogy ez megtörténik vele. Tudom, hogy nem könnyű így elfogadni, de örüljenek, hogy a nevére emlékszik.
-Persze, hogy emlékszik! Calum vagy ötvenszer elmondta neki, miközben próbálta megnyugtatni.- mondta Ash.
-Nem. Tudja a vezetéknevét is. És a halott nagybácsikájának a nevére is emlékszik. Valamint arra, hogy Ausztráliában él.
-Legutóbb erre sem emlékezett.- sóhajtottam, majd a plafonra emeltem tekintetem.
-Most visszamegyek hozzá. Elvégzünk pár tesztet. Aztán maguk bemennek hozzá és megpróbálják elmagyarázni neki a történteket. És meglátjuk, mi történik.
-Ennyi? Ennyit tud mondani? Hogy "meglátjuk"?- kérdeztem felháborodva. Az orvos segítségérért kiáltó tekintettel nézett a többiekre, de ők meg se mozdultak.
-Sajnálom, jelenleg ennyit tehetek. Esetleg a gyógyszerek...
-Milyen gyógyszerek?!
-Tabletták, amik...
-Nem tömhetik tele tablettákkal!
-Calum, higgadj le!- fogta meg Luke a csuklóm. Az orvos kihátrált a szobából, én pedig kirántottam a karomat Luke szorításából. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire bemehettem Zoeyhoz. Leültem az ágy szélére és a semmibe meredve hümmögtem, mint aki igazán töri valamin a fejét.
-Azt mondják te vagy az "őrangyalom".- két vékony ujját úgy húzogatta a levegőben, mintha óvatosan akarná kikaparni a szemeimet. Rá sem mertem nézni. Csak elmosolyodtam.
-Nem vagyok őrangyal.- ráztam meg fejem. Pár perc kínos csend után megköszörültem a torkom és rávettem magam, hogy a szemeibe nézzek. A gondolatok cikáztak a fejemben, szívem majd' kiugrott a helyéről, mégis nyugodtan kellett tűnnöm.-Hogy érzed magad?- kérdeztem elhaló hangon.
-Jól.
-Remek.- bólintottam.- Majd beszélek az orvosoddal, és remélhetőleg már a héten kijöhetsz innen, és a jövőhéten akár haza is utazhatunk.
-Szeretnék itt maradni.
-Tessék?-tört fel belőlem a kérdés.
-Szeretnék maradni.- ismételte meg. Még fájdalmasabban hatott, mint arra számítottam.
-Miért?
-Hová akarsz vinni?
-Magammal.
-Itt is biztonságban vagyok.- vonta meg vállát.
-Meglátogathatlak azért?- kérdeztem felállva az ágyról.
-Persze.- mosolygott.
-Majd hozok neked süteményt és teát. Rendben?
-Rendben.
-Akkor én most megyek.- elindultam a szobából kifelé, de még az ajtóban visszafordultam elbúcsúzni.
-Mi viselte meg jobban? Az újabb visszaesés, vagy Zoey viselkedése?- törte meg Loran a történetemet, mint valami idegesítő reklám, ami pont a legizgalmasabb résznél szakítja félbe a filmet.
-Nem tudom. Mind a kettő.
-Talán nem véletlenül történt.
-Micsoda?- ráncoltam homlokom.
-Hogy Zoey ilyen állapotban inkább ott maradt. A kórházban.
-Nem volt ott sokáig.
-Miért?- kérdezte a noteszt félre téve.
-Folytatom.
Egy héten keresztül minden nap bementem hozzá, beszélgettem vele, vittem neki valamit, amire szüksége lehetett, vagy kimentem vele sétálni. Újra meg kellett neki mutatnom, hogy én milyen vagyok, és el kellett magyaráznom, hogy mi is van kettőnk között. Ezúttal kevesebb beletörődést mutatott. Rettegni kezdtem, hogy ha ez még párszor előfordul teljesen elveszítem őt. Hamarosan azonban kezdtem belenyugodni, hogy talán ennek így kell lennie. Próbáltam mindenre megoldást találni, de egy cseppet sem közelebb kerülni Zoeyhoz. Úgy gondoltam, ha a három hónap újra fog kezdődni, most van időm. Éltem a szerencsétlen lehetőséggel és kihasználtam a saját nyomorúságomat. És bármennyire fájdalmas volt, megpróbáltam minél távolabb tartani őt magamtól. Mindkettőnknek jobb volt, hogy csak a rajongók előtt voltunk egy pár. Így ő csak ott színészkedett, míg én mindenki másnak és magamnak is egy új személyt mutattam. Tökéletes hazugságban éltünk napokon, majd heteken keresztül. És csak vártam, hogy vajon a harmadik hónap tényleg úgy végződik-e, vagy a 20% eltűnik és már soha nem lesz visszaút.
-Mi a baj?- ültem fel az ágyban. Oldalra fordult, majd megragadta a szekrényen álló vázát és hozzám vágta. Pontosabban mellém. A porcelán szilánkokra tört, ahogy a falnak csapódott.
-Ki maga?- sikoltott.
-Zoey! Mi a franc folyik itt?- kimásztam az ágyból és próbáltam közelebb jutni hozzá, de ő az ajtó felé rohant. Követtem, próbáltam megnyugtatni, habár magam sem tudtam mivel kéne. Egy ideig bajlódott a zárral, majd kinyitotta és kirontott a folyosóra.
-Jó reggelt!- köszönt rá Mike. Zoey halálsápadtan, lemerevedve nézte őt, majd újra felém fordult. Ezután a másik irányba, és rohanni kezdett. A folyosó végén Lukeba ütközött, aki védekezésképp megfogta felkarját, hogy elkerülje a komolyabb ütközést.
-Minden rendben?- kérdezte mosolyogva, de az arcára pillantva már ő sem értett semmit. Zoey rángatózni kezdett és többször is segítségért kiáltott.
-Hívj már fel valakit!- kiabáltam Mikera, majd odarohantam Lukehoz és átvettem Zoeyt.
-Mi történik itt?- kérdezte Ashton a szobájából kinézve.
-Zoey! Nyugodj meg! Én vagyok az, Calum! Higgadj le, minden rendben van!- magamhoz szorítottam és próbáltam lenyugtatni, de ő továbbra is kapálózott és többször is megütött, így próbált szabadulni. A rendőrség 10 percen belül megérkezett a helyszínre. Azonnal az emeletre siettek, ott átvették Zoeyt és az egyik autóba ültették, amíg minket kihallgattak. Ezután kórházba szállították, ahova már mi is követtük. Luke megúszta egy karcolással, mert őt csak megcsikarta. Én viszont pár kék és zöld folttal lettem gazdagabb a bordáim alatt.
-Meg kell valljam, nem vagyok a modern technológia híve.- vakarta meg fejét az orvos, mikor belépett hozzánk a kórterembe.-Beszéltem Miss Mitchel ausztrál orvosával ezen az internetes, videókamerás...
-Skype.- vágta rá Mike.
-Igen. A Skype-on.
-És akkor együtt kitalálták, hogy mi történt?- kérdeztem fel sem nézve.
-Hogy is fogalmazzak egyszerűen? A barátnőjük amnéziája szakaszos. A három hónappal ezelőtti baleset után maguk újraépítették a memóriáját. Most kezdhetik megint elölről.
-Erről akkor senki sem szólt...- nézett Luke először rám, majd az orvosra.
-Húsz százalék esélye volt annak, hogy ez megtörténik vele. Tudom, hogy nem könnyű így elfogadni, de örüljenek, hogy a nevére emlékszik.
-Persze, hogy emlékszik! Calum vagy ötvenszer elmondta neki, miközben próbálta megnyugtatni.- mondta Ash.
-Nem. Tudja a vezetéknevét is. És a halott nagybácsikájának a nevére is emlékszik. Valamint arra, hogy Ausztráliában él.
-Legutóbb erre sem emlékezett.- sóhajtottam, majd a plafonra emeltem tekintetem.
-Most visszamegyek hozzá. Elvégzünk pár tesztet. Aztán maguk bemennek hozzá és megpróbálják elmagyarázni neki a történteket. És meglátjuk, mi történik.
-Ennyi? Ennyit tud mondani? Hogy "meglátjuk"?- kérdeztem felháborodva. Az orvos segítségérért kiáltó tekintettel nézett a többiekre, de ők meg se mozdultak.
-Sajnálom, jelenleg ennyit tehetek. Esetleg a gyógyszerek...
-Milyen gyógyszerek?!
-Tabletták, amik...
-Nem tömhetik tele tablettákkal!
-Calum, higgadj le!- fogta meg Luke a csuklóm. Az orvos kihátrált a szobából, én pedig kirántottam a karomat Luke szorításából. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire bemehettem Zoeyhoz. Leültem az ágy szélére és a semmibe meredve hümmögtem, mint aki igazán töri valamin a fejét.
-Azt mondják te vagy az "őrangyalom".- két vékony ujját úgy húzogatta a levegőben, mintha óvatosan akarná kikaparni a szemeimet. Rá sem mertem nézni. Csak elmosolyodtam.
-Nem vagyok őrangyal.- ráztam meg fejem. Pár perc kínos csend után megköszörültem a torkom és rávettem magam, hogy a szemeibe nézzek. A gondolatok cikáztak a fejemben, szívem majd' kiugrott a helyéről, mégis nyugodtan kellett tűnnöm.-Hogy érzed magad?- kérdeztem elhaló hangon.
-Jól.
-Remek.- bólintottam.- Majd beszélek az orvosoddal, és remélhetőleg már a héten kijöhetsz innen, és a jövőhéten akár haza is utazhatunk.
-Szeretnék itt maradni.
-Tessék?-tört fel belőlem a kérdés.
-Szeretnék maradni.- ismételte meg. Még fájdalmasabban hatott, mint arra számítottam.
-Miért?
-Hová akarsz vinni?
-Magammal.
-Itt is biztonságban vagyok.- vonta meg vállát.
-Meglátogathatlak azért?- kérdeztem felállva az ágyról.
-Persze.- mosolygott.
-Majd hozok neked süteményt és teát. Rendben?
-Rendben.
-Akkor én most megyek.- elindultam a szobából kifelé, de még az ajtóban visszafordultam elbúcsúzni.
-Mi viselte meg jobban? Az újabb visszaesés, vagy Zoey viselkedése?- törte meg Loran a történetemet, mint valami idegesítő reklám, ami pont a legizgalmasabb résznél szakítja félbe a filmet.
-Nem tudom. Mind a kettő.
-Talán nem véletlenül történt.
-Micsoda?- ráncoltam homlokom.
-Hogy Zoey ilyen állapotban inkább ott maradt. A kórházban.
-Nem volt ott sokáig.
-Miért?- kérdezte a noteszt félre téve.
-Folytatom.
Egy héten keresztül minden nap bementem hozzá, beszélgettem vele, vittem neki valamit, amire szüksége lehetett, vagy kimentem vele sétálni. Újra meg kellett neki mutatnom, hogy én milyen vagyok, és el kellett magyaráznom, hogy mi is van kettőnk között. Ezúttal kevesebb beletörődést mutatott. Rettegni kezdtem, hogy ha ez még párszor előfordul teljesen elveszítem őt. Hamarosan azonban kezdtem belenyugodni, hogy talán ennek így kell lennie. Próbáltam mindenre megoldást találni, de egy cseppet sem közelebb kerülni Zoeyhoz. Úgy gondoltam, ha a három hónap újra fog kezdődni, most van időm. Éltem a szerencsétlen lehetőséggel és kihasználtam a saját nyomorúságomat. És bármennyire fájdalmas volt, megpróbáltam minél távolabb tartani őt magamtól. Mindkettőnknek jobb volt, hogy csak a rajongók előtt voltunk egy pár. Így ő csak ott színészkedett, míg én mindenki másnak és magamnak is egy új személyt mutattam. Tökéletes hazugságban éltünk napokon, majd heteken keresztül. És csak vártam, hogy vajon a harmadik hónap tényleg úgy végződik-e, vagy a 20% eltűnik és már soha nem lesz visszaút.
Feliratkozás:
Bejegyzések (Atom)