Lezárom (avagy 24. és vége)

Kedves volt olvasók!

Ma elém került a blogom. Végigolvastam, és leszámítva a  kiszámíthatóságot és a rengeteg gépelési és szóismétlési hibát úgy érzem, nem lőttem nagyon mellé a sztorival.
Mai napig emlékszem, hogy akartam lezárni. Úgyhogy most lezárom.
Fogadjátok szeretettel.

Nem emlékszem már pontosan a napra, amikor először találkoztunk. Azt mondják, vannak betegségek, amik egyáltalán nem fertőzők, nem lehet őket lekapni mint egy vírust. De belebetegedni bármibe lehetséges. A saját bőrömön tapasztaltam meg milyen az: újrakezdeni.
A videó mindig jó ötlet volt. Folyamatosan gyűltek hozzá a felvételek, mindig egyre több mindent mondott el magának saját magáról. Megfogadtam minden tanácsot, amit csak kaptam. Nem kerestem többé, nem zaklattam, próbáltam megbirkózni a ténnyel és együtt élni a tudattal, hogy neki ott a szüleivel már jobb és így nekem is jobb kell legyen. Azt hittem ha majd én mindent megsemmisítek, akkor ő sem fog semmit találni, amivel hozzám kötődne. Azonban tévedtem.
Alig volt három hete a szüleivel, amikor egy délután megkeresett a szállodában, ahol éppen megszálltunk. A legnagyobb meglepetés nem is az volt, hogy felkeresett, hanem hogy a szobám ajtaján kopogtatott. Ahogy ajtót nyitottam még a szám is tátva maradt.
-A....A nevem Zoey Mitchel és....- kezdte.-A szüleim Ausztráliából fizették az utamat, hogy találkozhassak veled. Ez a videó...- turkálni kezdett mély oldaltáskájában.- ... Azt hiszem erről te tudnál nekem a legtöbbet mesélni.
Ha nem tévedek percek teltek el némán, ahogy bámultam őt a szoba ajtajában állva. Elkeseredetten, kétségbeesetten nézett rám.
-Gyere be.-félre álltam az ajtóból és beengedtem a szobába.
-A szüleim nem igazán voltak képesek mesélni. Megesküdtek, hogy azért, mert fogalmuk sincs az elmúlt éveimről és nem azért, mert távol akarnának tartani tőled, vagy a múltamtól. Csak annyit kértek, hogy ha tisztáztuk, menjek haza.
-Rendben van. Kérdezz nyugodtan.- szinte suttogtam. Tudtam, hogy ha én kezdek el mesélni, akkor sosem fog hazamenni. Reálisan kellett gondolkodnom. Úgy kellett lebeszélnem magamról, hogy azt sem tudhatta, valaha szerelmes volt belém.
-Kíváncsiságból kerestem a saját nevemre az interneten.
-Gondolom meglepődtél.- halványan elmosolyodtam, de láttam rajta, hogy nincs igazán kedve "viccelődni".
-Mondanom sem kell... Nem igazán tudtam hová tenni a dolgokat.- hosszú másodperces csendeket tartott egy egy mondat között.- Csak annyit kérek, légy velem őszinte.
-Rendben. Megígérem.
-Oké. Tehát. Ki vagy te?
-A nevem Calum Hood. Egy zenekarban játszom és...
-Nem, nem úgy értem. Ezeket már tudom az internetről. Arra vagyok kíváncsi, hogy hozzám mi közöd van.
-Nos....-a gondolatok villámgyorsan cikáztak az agyamban, aztán elhatároztam magam. Ha most beszélek vele utoljára, őszintén akarok vele beszélni. Elmondtam mindent. A bontakozó szerelmet, a vitákat, a nagybácsija elvesztését, minden egyes memóriakiesés utáni küzdelmet. Megnéztük együtt a videót, néhol megállítottam, elmeséltem mit miért vettünk fel. Néha elsírta magát, akkor bocsánatot kért, majd kérte, hogy folytassam, akármennyire is elszomorítja. Elmeséltem az eljegyzést, és azt is, hogy nem mondott nekem soha igent, aztán azt is, hogy miért nem házasodtunk össze. 
-Az egészben a legszomorúbb,...- szipogta-...hogy neked annyi emléked van rólam. Én pedig csak a nevedet tudom.
-Nem, ez nem igaz.- ráztam meg a fejem és a videóra mutattam.- Tudod nagyon jól, hogy ki vagyok. Csak nem emlékszel.
Elmeséltem neki, hányszor álmodtam vele a baleset után, hányszor hittem magam mellett, amikor nem is volt ott. És fogalmam sem volt, hogy ezeknek az álmoknak és illúzióknak a java még hátra van.

-Miután mindent megbeszéltünk még velem töltötte a hetet, majd haza ment a szüleihez. Három nappal azután, hogy hazament felhívott, hogy amióta találkoztunk úgy érzi nem ott van az otthona, és gondot okozna e vele, ha visszajönne. Kértem tőle pár nap gondolkodási időt, ami inkább arra szolgált, hogy a menedzsmenttel és a fiúkkal megbeszéljek mindent. Hiszen ha csak rajtam múlik, azonnal igent mondtam volna. Azt mondta megbeszélte a szüleivel és hogy megértik a döntését. Fogalmam sincs és soha nem is kérdeztem sem őt, sem a szüleit, hogy tud e a múltban történtekről. Komoly felelősséget vállaltam azzal, hogy visszafogadtam magam mellé. A rohamai sűrűsödtek, egyre gyakrabban felejtett el dolgokat.
-Hogyhogy egyre gyakrabban? Nem háromhavonta?- kérdezett bele Loran.
-Nem volt teljes kiesés. Csak szépen lassan, mint egy idős szenilis személy, elfelejtette, hogy hol lakott, elfelejtette a szüleit, a bácsikáját. Elfelejtett dolgokat magával vinni, a telefonját, a kulcsait.
-Meddig tartották ezt az állapotot?
-Sokáig. Velem volt még másfél évig. Minden egyes nap együtt keltünk és együtt feküdtünk.- akaratlanul is elmosolyodtam. Loran is észrevette, nem szólt semmit, de tudtam, kíváncsi rá, min mosolygok.
-Mindig védekeztünk. Tudja, hogy ne essen teherbe. Mégis mit gondolt volna, 9 hónap alatt háromszor felejti el, hogy mitől lesz egyre nagyobb a hasa.
-Na igen, ez sarkalatos pontja egy ilyene bonyolult kapcsolatnak.- ő is elmosolyodott.
-Háromszor vettem feleségül. Mind a három esküvőnk csodálatos volt. Az utolsóra még a szülei is eljöttek, habár nem mutatkoztak be neki, és Robert nem volt hajlandó az oltárhoz kísérni a lányát.
-Gondolja, hogy feladták?

-Úgy gondolom, hogy az első pillanattól kezdve nem akartak küzdeni érte. Sosem haragutam. Sokkal inkább haragudtam volna, ha keresztbe tesznek nekem. Habár az előbb említett találkozásunk után már nem voltak olyan megfontolt és kigondolt terveim, mint előtte. Csak éltünk. Napról napra, hónapról hónapra.
-Jól érzem, Mr. Hood, hogy lassan a története végére ér?- kérdezte az óráját nézve.
-Megengedi, hogy befejezzem ma? És akkor többet nem jönnék.
-Egy pillanat.- felállt, kiment a váróba, majd öt perccel később két automatás kávéval tért vissza.
-Folytassa kérem!- mosolygott, majd elém tolta az egyik kávét.
-Köszönöm.- felvettem a kávét, belekortyoltam, majd könyökeimmel a térdeimre támaszkodtam és folytattam.
-Egyre gyorsabban felejtett, de annál gyorsabban jött rá a dolgokra. Az utolsó esküvőnk után két hónappal újra kórházba került.

A kórházi folyosókat, akárhol is jártunk, már könnyű volt megszokni és kiismerni. Megtanultam a váróban kényelmesen aludni a kemény műanyag székeken és a szervezetem is hozzászokott a büfés szendvicshez és automatás kávéhoz. Minél több doktor látta, úgy tűnt annál közelebb vagyunk a probléma forrásához. Mindig más gyógyszereket kapott, hol jobban volt tőlük, hol rosszabbul. Az utolsó két hónap olyan volt, mint egy kísérletezés. Vagy beválik a módszer, vagy nem. Veszíteni nem fogunk semmit. Pár hét és megint nem emlékszik majd.

Az egyik vizsgálat során nem csak egy orvos, hanem három agykutató és egy egyetemi pszichológus is beszélgetett Zoeyval. Elhatároztam, hogy soha többé nem szólok bele abba, hogyan kezelik, vagy hogy milyen terápiákat alkalmaznak. Nekem nincs se hozzáértésem, se végzettségem. Csak türelmem és kitartásom.

-Mr. Hood?- lépett ki a kórteremből egy köpcös szemüveges ember.
-Igen? Én vagyok.- léptem elé.
-A nevem Thomas Smith, a legegyszerűbben úgy tudom elmondani, mivel foglalkozom, ha csak annyit mondok: agykutatás. Agyi funkciókat vizsgálunk, stimulálni próbáljuk azokat, vizsgáljuk a reakciókat, satöbbi. Ez most nem is fontos. A barátnőjéről szeretnék Önnel beszélni.
-Valójában... a feleségem.
-Gratulálok!- mosolygott, majd kinyitotta a hóna alatt szorongatott mappát.- Nos, tudom, hogy Önnek ez nem sokat mond, de ezek az eredmények sajnos elég lelombozók. Kollégáimmal tartunk tőle, hogy habár a kedves neje még nincs 30 éves, hamarosan elérheti egy 70-80 éves korú ember demencia szintjét.

-Úgy érti teljesen el fog felejteni mindent?

-Nem véletlen, hogy a szakaszos emlékezetkiesés mellett már egyre gyakrabban feledkezik meg dolgokról. Sajnos nem látjuk az okát. Minden vizsgálatot elvégeztek a kollégák, MRI, röntgen vizsgálatok sora, de semmi. Se tumor, se vérrög, se semmi egyéb. Mondja, a baleset előtt is voltak ilyesmi problémák?

-Nem. Amikor a balesete után mentem be hozzá a kórházba, már nem emlékezett rám. Akkor még azt sem tudták, hogy szakaszos kiesés. Azt mondták, 20% volt az esélye, de megtörtént.
-Tudom, Mr. Hood, hogy nagyon sok mindenen mentek keresztül Zoeyval. Fel sem foghatom, mennyire nehéz lehetett Önnek, a családjának, a barátainak megemészteni mindezt. De úgy gondoljuk... Illetve, sajnos ki kell jelentenünk mint tényt, hogy a kedves felesége nem menthető.
Habár tudtam, hogy valami hasonlót fog mondani, mégis a földhöz vágott minden egyes szava. Próbáltam annyira erős maradni, amennyire csak tudtam.
-Gondolom van javaslatuk.-sóhajtottam.
-Van, természetesen. Még vele nem közöltük. Nem azért, mert döntésképtelen állapotban lenne, hanem mert úgy gondoltuk joga van hamarabb elgondolkodni rajta Önnek, mint neki.
-Értem. És köszönöm.
-A javaslatunk pedig... Nem túl bonyolult és nem túl összetett, de annál nehezebb.- mély levegőt vett és kivett a mappa végéről egy kék lapot.- Az intézetünkben jó helyen lenne. Vigyáznánk rá, folyamatos megőrzés és vizsgálatok alatt tartanánk, amíg tudunk, segítünk megkönnyíteni az életét.

-Nem, nem, nem, ne haragudjon, de intézetről szó sem lehet.- kezdtem azonnal tiltakozni.
-Kérem hallgasson meg! Ez nem egy elmegyógyintézet. Nem is öregek otthona. Semmi hasonlóról nincs szó. Egy szanatórium. Ide az emberek önként érkeznek és gyógyulni vágynak. Amerikában csak egy kis intézmény üzemel, 50 fővel, de szoríthatunk itt is helyet Zoeynak. Azonban inkább ajánlanám az európai intézetet. Habár messzebb van, jóval felszereltebb, nagyobb kapacitással bír és a gondozóink is sokkal képzettebbek. Természetesen kivételesen bánnák Zoeyval, és az Ön látogatásait is másképp fogjuk kezelni, mint bármely egyéb betegek esetében. És mielőtt úgy gondolná, hogy haszonszerzési céllal fényezem  cégünket, szó sincs róla. Számos nagyszerű támogatóval rendelkezünk, Zoey bentlakása és ellátása semmivel sem kerülne többe egy átlag beteg költségeinél.- miközben beszélt a kezembe nyomta a papírt. Ahogy befejezte a mondandóját fejével a kis prospektusra bökött, azt várta, hogy majd lelkesen elkezdem forgatni, és megköszönöm a nagylelkű felajánlást.
-Ha nem bánja, szánnánk erre néhány éjszakát. Felvetem neki a lehetőséget, de meg kell értenie, nem akarom, hogy azt higgye, be akarom dugni valami intézetbe. Ez nekem és neki is nehéz döntés lesz.
-Természetesen megértem. És várni fogjuk a válaszukat. Bármelyik elérhetőségen kereshetnek, illetve itt a névjegykártyám is, ha személyesen velem beszélne.
-Köszönöm, Mr. Smith.- kezet ráztunk, majd ő visszament a kollégáihoz, hogy aztán együtt hagyják el a termet és én végre bemehessek hozzá.

Kimerültnek tűnt. Mint aki napok óta nem aludt, nem evett.
-Ez a sok vizsgálat...- kezdte.
-Gondolom jól kimerítettek.- válaszoltam, odahúztam az ágya mellé egy széket és leültem. Megfogtam a kezét, adtam egy csókot a kézfejére és simogattam a karját.
-Ha megint elfelejtek mindent, újra feleségül veszel?
-Hogyne! Ne viccelj!- nevettem- A fiúk imádták mind a három lagzinkat. A negyediket, a tizediket és a negyvenediket is imádják majd.
-Hajnaldó lennél minden egyes alkalommal feleségül venni?- kérdezte nevetve.

-Természetesen.- bólintottam mosolyogva.

-Egy héttel később már kiengedték a kórházból és volt pár napunk kettesben lenni. Ekkor mondtam el neki a pszichológusok és az orvosok javaslatát. Arra kértem gondolkozzon el rajta, elmagyaráztam, amit eddig minden alkalommal.
-Pontosan mit is?- kérdezett Loran.
-Hogy nincs a terhemre, nem akarom elzavarni, de nem is fogok beleszólni a döntésébe. Igyekszem továbbra is mindent megadni neki, és akárhogy is dönt, mindig számíthat rám.
-És végül?
-Végül nem én döntöttem az intézeti megoldás mellett. Hanem ő.
-Hogy mondta el magának?
-Egy délután mikor hazaértem leültetett és azt mondta, nekem akarja megkönnyíteni. Hogy számolgatta a napokat és nincs sok hátra. Harminchoz közel, fizikailag teljesen egészségesen képes volt úgy beszélni magáról, mint aki haldoklik.-nagyokat nyeltem és sóhajtoztam. Nem akartam elbőgni magam, de közel voltam hozzá.
-Ha szeretné, befejezheti. Gondolom itt a vége. Elment és Önök azóta nem találkoztak.- mondta Loran miközben összezárta a noteszt.
-Nem. Nem így lett vége. Pont ezért ilyen nehéz. Ha így lett volna, most nem ülnék itt, látogatnám és még mindig igyekeznék visszahozni a régi Zoeyt. De már sosem fogom.
-Értem már.- lehajtotta a fejét.- Fogadja őszinte részvétem.
-Ő döntött így. Még csak bele sem szólhattam. Két hónapja volt az intézetben. Thomas Smith, az orvos, aki felajánlotta a segítségem még megpróbálta utoljára emlékeztetni arra, ki is vagyok. De 100 százalékig biztos vagyok benne, hogy nem ugyanúgy próbálkozott, mint én. Már sosem fogom megtudni, mit mondott neki. Hogy megmutatta e a videót, az interneten a millió közös fényképet vagy hogy engedte e őt beszélni a szüleivel. Csak felhívott, hogy ha el akarok búcsúzni azonnal szálljak repülőre, de szerinte nem lenne jó ötlet. Aztán pár nappal később már azért hívott, hogy mit csináljon a ruháival, a bőröndökkel.- éreztem, hogy a meleg könnycseppek lassan végig gördülnek az arcomon.-Beszéltem a szüleivel. Megadtam az intézet címét, hogy elmehessenek a hamvakért, a ruhákért, és megígértem, hogy kiegyenlítem a számlát, sőt a repülőjegyeiket is kifizettem.
-A szülők mit szóltak?
-Penelope azóta sem szólt hozzám. Robert megköszönte az éveket, a segítséget. Néha megkeres, megkérdezi hogy vagyok. Mindig ugyanazt mondom neki.
-Mégpedig?
-Hogy sajnálom. Sajnálom, hogy nem kerestem meg őket hamarabb, hogy nem engedtem Zoeynak, hogy úgy éljen, ahogy akar, vagy ahogyan tud. Az a lány, akit mindig is meg akartam tartani, akit irányítani akartam egyszer csak a kezébe vette az életét, amiről semmit sem tudott és véget vetett neki. Próbáltam nyugtatni magam, hogy így nem szenved, nem riad meg reggelente, mert fogalma sincs róla, hogy hol van. Nem kínozzák kezelésekkel és gyógyszerekkel, habár mindenki tudta, hogy visszafordíthatatlan az állapota. - a hangom minden mondat után elcsuklott, a kezeim kihűltek a fejem pedig iszonyatosan kezdett fájni. Egyszerre voltam ideges, szomorú és csalódott.
-Örülök, hogy eljött hozzám. Habár néha nehezen jutottunk egyről a kettőre, de tudom, hogy végül is megérte végig csinálni. Ezt már csak azért is merném így kijelenteni, mert ezer betegem közül csak öten nyílnak meg ennyire, mint maga.-mondta Loran, a kezei összekulcsolva hevertek az ölében, és fel sem nézett rám.-Tudom, hogy nehéz. Talán még nehezebb, mert nem lehetett vele. De nem kell úgy éreznie, hogy meg tudta volna akadályozni. Mert valószínűleg késő lett volna. Akár oda megy, akár nem, Zoey elhatározta magát, még akkor is, ha nem volt tudatában a döntése súlyával.
-És engem ez miért vigasztalna?
-Ezért van itt. Hogy kitaláljuk. Mivel a barátja, Ashton még a legelső találkozásunk előtt szigorúan meghagyta nekem, hogy nem adhatok gyógyszereket, valami mást javasolnék. Egy új barátnőt, új barátokat. Utazzon el, ha vége ennek a turnénak, hagyja otthon a telefonját és a családját vigye magával. Beszélgessenek, szórakozzanak. Az idő, Mr.Hood, az idő mindent meggyógyít majd. Most egy nagyon nehéz, hosszú és rögös út áll Ön előtt, de ha bármire szüksége volna, engem itt talál.
-Köszönöm.- bólintottam, de a mondandója felére nem is emlékeztem. Elbúcsúztunk, kifizettem az utolsó órát a recepción, majd beültem a kocsimba és a hotel felé vettem az irányt, ahol állandó szobám volt már foglalva. Azon gondolkodtam, hogy lehet ilyen közhelyekkel elengedni valakit, aki ennyire megnyílik egy orvosnak. Méghogy idő meg elutazni, kikapcsolódni. Felhívtam Ashtont, közöltem, hogy vége van, megköszöntem, hogy ezt elintézte nekem, aztán rövid beszélgetés után leraktam a telefont. Az első tanácsot azonnal megfogadtam. Kikapcsoltam a mobilt. Ledobtam az ágyra, aztán lezuhanyoztam. Ételt rendeltem, megebédeltem majd bekapcsoltam a TV-t. Nem azért, mert nézni akartam, hanem hogy valami zaj megtörje azt a csendet, ami egyébként sosem szokott zavarni, most viszont úgy éreztem, belebolondulok.
-Sosem fogod tudni lezárni.- az ismerős hangtól azonnal kirázott a hideg és rögtön könnyek szöktek a szemembe.
-Nem, nem fogom. Ha folyton eszembe jutsz.- meg sem fordultam. Tudtam, hogy nincs ott. Ez megint csak valami halucinálás, valami álom, amiből úgyis fel fogok kelni, ha megfordulok. Élvezni akartam, pedig iszonyatosan fájt.
-Nézz rám...- suttogta.
-Nem lehet. Nem vagy itt.
-De emlékszel rám. Nézz rám, kérlek.
-Bárcsak...- nagyot nyeltem, már nem bírtam a könnyekkel.- Bárcsak neked adhattam volna ezt az élénk memóriát. Amivel még mindig ennyire élesen fel tudom idézni a hangodat. Az illatodat.
-Akkor te nem emlékeztél volna rám. És én nem tudtalak volna minden alkalommal meggyőzni magamról.
-Ne mondj ilyet...Kérlek...
-Calum, nézz rám.
-Miért tetted? Miért teszed még mindig ezt velem?
-Mert szeretlek, Cal.
-Nem sze...
-Ne mondd ki. Igenis szeretlek. Ugyanúgy, mint mikor legelőször mondtam ki. Mikor először csókoltál meg és mikor először bújtattál a rajongóid elől.- eltelt talán egy perc is, míg teljesen csendben volt. Még mindig nem mertem megfordulni. Már a fejemet sem emeltem fel. Mély levegőket vettem, próbáltam megnyugodni. Arra gondoltam, hogy elhiszem, ha el tudom hitetni magammal, hogy nincs ott, akkor biztosan felkelek, vagy eltűnik majd.
-Calum... Örökké hálás leszek.- szinte a nyakamon éreztem a lélegzetét, a karjait a nyakam körül, a mellkasát az enyémhez feszülve.
-Bárcsak én is elfelejtenék mindent. Hogy ne fájjon ennyire. Hogy ne legyen ennyire fájdalmas nélküled elaludni és felkelni. Bárcsak megint itt lennél, hogy megölelhesselek, hogy elmondhassam ki vagyok és miért vagyok itt, hogy megnézzük a videót újra és újra. Aztán éljünk boldogan éljünk hetekig, aztán elölről kezdjünk mindent.- üvölteni tudtam volna, de csak motyogtam az orrom alatt.
-Bárcsak ne ismertelek volna meg.- olyan halkan mondtam ki és olyan meglepő volt számomra is, mintha nem is gondoltam volna végig. Egyszerűen csak kicsúszott a számon. A legőszintébb mondatom volt, amit valaha kimondtam, ha nem is hallotta rajtam kívül senki más. Ekkor fordultam meg, hogy meggyőzzem magam, tényleg egyedül vagyok. A szoba üres volt. Az ajtó zárva, a szervízkocsi, amin az ebédemet hozták ott állt a szekrény előtt, rajta az üres tányérok. Még csak a pincér sem járt bent, míg háttal álltam, pedig már negyed óra is eltelt, hogy kértem, vigye el a kocsit. Ekkor vettem észre, hogy a tv még mindig megy, de addig nem is hallottam. Teljesen kizártam mindent. Leültem az ágy szélére és megtöröltem az arcom. Lassan rájöttem, hogy én követtem el minden egyes hibát. Iszonyú bűntudatom lett és ez napokig nem is hagyott nyugodni. Azt hittem, ahogy a srácok és a szüleim is, hogy a Lorannal való beszélgetések, a terápia majd segít a feldolgozásban. Pedig azután, hogy utoljára kijöttem a rendelőjéből, még rosszabb volt, mint előtte.
Zoey eutanáziája után az intézménnyel és a szüleivel való közös megegyezés után kiadtuk egy hivatalos közleményt, miszerint súlyos agydaganatot diagnosztizáltak nála, aminek következtében hónapokon át tartó kezelés és küzdelem után sajnos elhunyt. Kitartó volt, erős, halála pedig csendes volt és nyugodt, hála a fájdalomcsillapítóknak.
Próbáltuk kizárni a történteket a zenénkből, de nem sikerült, habár nem rajtunk múlt. Sokan azt hitték, hogy az Amnesia-t neki vagy róla írtuk, ami természetesen nem volt igaz. A dal sokkal korábban született meg, és köze sem volt hozzá. De attól a naptól még nekünk is nehéz volt elvonatkoztatni. Hiába tiltakoztunk vagy magyarázkodtunk, elkönyvelték, mint "Zoey dala".
Sosem fogom elfelejteni a koncerteket azon az éven. A tömegek gyertyákkal, virágokkal, fényképekkel érkeztek, és minden alkalommal egy emberként énekelték az Amnesia-t.
Hálás. Csak erre fogok emlékezni.

Vége.



Remélem elnézitek a késlekedést, a szomorú lezárást, a drámai mozdulatokat.
Még mindig imások írni, habár reálisabban látom a dolgokat, mint három-négy éve. Ebből én sosem fogok megélni.
Boldog vagyok úgy, ahogy most élek, a párommal (3éve jóbanrosszbanboldogan) a kiskutyánkkal, az egyetemen és a baráti társaságommal. Mindenkinek, aki valaha olvasta, vagy valamikor ide tévedne csak annyit üzenek: én sem adtam fel, csak rájöttem, ez nem elég.
Legyetek boldogok, vigyázzatok magatokra.
Viki.

ha figyeli még valaki ezt az oldalt, az látja, hogy írtam :D

hello

Valaki felnyomhatta a blogomat, mert kb minden le lett blokkolva . :D semmi baj, jó ez így.
Sajnálom, hogy cserben hagytalak titeket. Fontosabb volt a barátom , a kibontakozó szerelem, mint bármi más a világon, és ezért nem fogom szégyellni magam. Gondolkodtam rajta, hogy folytatom, de időközben nagyon eltávolodtam a bandától, a húgom nagyobb fan, mint én valaha voltam, szóval sajnos ez kimarad. Viszont van új ötletem és az érettségik után talán lesz néha egy két olyan hónapom, amikor lesz kedvem írni. itt fogok tudni bármilyen infót közölni, szóval aki figyeli még ezt a blogot, az majd láthatja, hogy mi újság, hol vagyok elérhető.

a Blogger felületével én mindig is meg voltam elégedve, megtanultam használni is, szóval több mint valószínű, hogy ez marad.
Illetve kérnék mindenkit, hogy majd ha esetleg sikerülne NEADJISTEN MONDJUK EGYSZER VALAHA AZ ÉLETBEN HA LESZ OLYAN SZERENCSÉM kiadni egy könyvet, és megosztom itt a címet, akkor tessék megvenni ;)

Sok puszi

Viki (vagy hogy hívnak engem)
2016.05.19. nagyon késő este

23. "Bánni fogod, ha elmegyek"

-Milyen idegesítő ez a csend.- szorongatta a kórházi ágy érdes, szúrós takaróját, majd rám nézett és óvatosan mosolygott.
-Szeretnél beszélgetni?- néztem fel a telefonomból.
Bólogatott.
Kihúztam magam, megköszörültem a torkom, megigazítottam a pólómat és közelebb húztam a széket, amin addig ültem.
-Miről szeretnél beszélgetni?- kérdeztem nagy sóhajjal.
-Nem tudom.- vonta meg vállát.
-Na de mégis. Csak érdekel valami. Vagy mesélhetek valamit. Sok rajongó aggó...
-Beleuntál már. Igaz?- vágott egyből a közepébe.
-Mibe?- nem is gondoltam komolyan a kérdést. Egyből megráztam a fejem.- Megígértem, hogy vigyázok rád.
-Kinek ígérted meg?
-Neked.
-De én erre már nem emlékszem.
-Gondolod, hogy hazudnék? Pont neked?
-Nem. De mivel nem emlékszem, nem kell megtartanod a szavad.
-De én emlékszem. És szeretném betartani az ígéretem. Nem teszünk olyan ígéreteket, amiket nem tudunk teljesíteni.
-Nincs jobb dolgod, mint...
-El akarsz zavarni?- vontam fel egyik szemöldököm.
-Nem. Nincs  jobb dolgod, mint engem pátyolgatni? Több millió lány álmodozik arról, hogy csak egy percet veled tölthessen.
-Neked pedig több millió perc adatott az életedből, amit velem tölthetsz.- mosolyogtam büszkén.
-De nekem nem volt ez az álmom.
-Honnan tudod? Nem emlékszel.
-Nem emlékszem.
-Nem bizony. Nézd, nem akarom rád erőltetni a jóindulatomat, vagy a segítségemet. De szeretnélek biztonságban tudni. És ez egyenlőre csak úgy megy, ha itt vagyok melletted.
-Vannak olyan speciális intézetek, ahová beadhatnál.
-Mégis mi értelme lenne?- elfordultam az ágytól és a mellette álló szekrényre néztem.
-A gyógyszerek nem fognak meggyógyítani.- bökött fejével a dobozok felé.
-Az intézetben sem fognak meggyógyítani.
-De legalább nem lennék a nyakadon. Púp a hátadon, A sokadik kerék.
-Hányféleképp tudod még lehordani magad? És egyébként is, egyáltalán nem vagy teher, Zoey. Igazán sokat számít, hogy itt vagy. Erőt adsz.
-Aztán el is veszem, mert foglalkozni kell velem. Meg kell nézni a videót, el kell mondani mindent, újra hozzá kell szoktatni a légkörhöz, gyógyszereket kell szerezni, kórházba kell vinni...
-Nem kaphat mindig mindenki jó lapokat. Zoey, én tényleg boldog vagyok veled. És szeretlek!- mosolyogtam. Ő viszont nem reagált.
-Oké, ez talán egy kicsit erős volt.- dőltem hátra.
-Kicsit.- bólogatott.
-Kimegyek a mosdóra. Hozzak esetleg valamit? Enni, inni?
-Menj haza, Calum...
-Tessék?
-Menj haza, kérlek!
-Miért? Aludtam eleget, ettem is rendesen, és próbán is voltam. A szabadidőmet töltöm itt.
-Szeretném, ha hazamennél. Hogy egyedül legyek kicsit.
-Nem elég, ha kiülök a folyosóra pár órára, aztán visszajövök?
-Nem. Most nem elég.
-Rendben.- sóhajtottam. Akkor hazamegyek. Aludj jól, Zoey!- megsimítottam a kezét, majd kisétáltam a folyosóra.
-Mr. Hood! Máris megy?- kérdezte a nővér a recepción.
-Igen. Most nincs beszélgetős kedvében.- mosolyogtam, majd intettem és kisétáltam.
-Mr. Hood! Várjon kérem!- szaladt utánam. Még a kocsimnál utolért.
-Miben segíthetek?
-Olyan... kellemetlen ez. De kérhetnék egy szívességet?
-Hogyne!
-Odaadná ezt a borítékot Ash... Mr. Irwinnek?- kérdezte, majd talpig vörösödve átnyújtotta a borítékot.
-Telefonszám? Lakcím?- kérdeztem hatalmas mosollyal.
-Csak telefonszám.- emelte ki a "csak" szócskát.
-Rendben. Átadom.- kacsintottam.
-Köszönöm szépen! Örök hálám!- épp csak meg nem ölelt örömében.- Akkor, viszont látásra!
-Öhmm.... Kisasszony!- kiáltottam utána.
-Igen?
-Ráér holnap este? Inkább úgy mondom, tegye magát szabaddá. Randevúja lesz! Viszlát!- intettem, majd beültem a kocsiba, ezzel válaszidőt egyáltalán nem hagyva a nővérnek, aki tátott szájjal, földbegyökerezett lábakkal bámult a kocsim után. Nevetve fordultam ki a kórház kapuján, majd az utcából és a szálloda felé vettem az irányt.


-Másnap reggel próbáltunk, megnéztük a színpadot, hülyéskedtünk és ugráltunk kicsit. Aznap egész nap próbáltunk, ezért csak a rákövetkező napon tudtam meglátogatni Zoeyt. Mike és én kocsiba ültünk és a kórházba mentünk. Az egy szörnyű nap volt.
-Amelyiket kihagyta? Ennyire kötődött hozzá?- kérdezte Loran.
-Ez egy elég hülye kérdés volt.
-Pardon?
-Hogy kötődtem e hozzá. Mégis mit gondol?
-Akkor a kihagyott nap?
-Az is. És az a nap, amikor meg akartam látogatni.

-Jó napot!- köszöntem az ismerős nővérnek.
-Jó napot Mr. Hood, Mr. Clifford!- bólintott Mike felé is.
-Milyen volt az estéje?- kacsintottam rá. Felkapta a fejét, hirtelen elvörösödött, majd újra elmosolyodott.
-Remek. Köszönöm!
-Ahh, te randiztál Ashtonnal?- kérdezte Mike csaknem röhögve.
-Mi olyan vicces ezen?- kérdezte egyik szemöldökét felvonva.
-Nem lehetett megmaradni mellette. Miután hazaért még vagy egy órán keresztül azt hallgattuk, hogy milyen tökéletes randevú volt.- nevetett Mike.
-Nem lehetett lelőni.- mosolyodtam el én is.
-Komolyan?- kérdezte elfojthatatlan lelkesedéssel.
-Bizony.- bólogatott Mike.
-Felkelt már Zoey, egyébként?- kérdeztem, majd megköszörültem a torkom.
-Ma reggel volt vizsgálata. Lehet, hogy még...- szeme megállt a pult alatt valamin. Egy másodpercre elsápadt, majd megrázta magát és félve mosolygott csak rám.
-Egy másodperc türelmét kérném!- amint elfordult eltűnt a mosoly az arcáról. Elsétált a folyosóra, majd pár perc elteltével egy másik nővérrel beszélgetve jött vissza.
-Nos?- kérdeztem széles mosollyal az arcomon.
-Nagyon sajnálom, Mr...
-Már akartam szólni...- vágtam közbe.- Szólíthat Calumnak.
-Attól félek nem most jött el az ideje az udvariaskodásnak. Zoey ágyán egy másik beteg fekszik.
-Ezt hogy érti?- kérdeztem, közben eltorzult arcom, és egyetlen másodperc alatt kétségbe estem.
-Nos azt hiszem el... Eltűnt.- dadogta.
-Washington egyik legjobb, legbiztonságosabb kórháza, mégis hogy érti azt, hogy eltűnt!?
-Nem tűnt el, Mr. Hood.- lépett mellém az orvos, elvett két mappát a pult mögül és aláírta őket, majd az egyiket elém tolta.- Elvitték a szülei.
-A szülei?!- felháborodásomnak a fél oktávval feljebb csúszott hangom adott igazán jelentőséget. A lapon a zárójelentés, betegjárólap, és egy teljesen kivehetően és olvashatóan írt "Robert Mitchel" aláírás volt olvasható a "saját felelősségre" felirat mellett.
-Saját felelősségre?! Én miért nem vihettem el saját felelősségre?!- támadtam az orvosnak.
-Mert maga nem családtag.
-Ők sem a családja!
-Anyakönyvi kivonattal bizonyították a rokoni kapcsolatot. Joguk volt kivenni a lányukat a kórházból.- idegesítő higgadtsággal, szinte suttogva ejtette ki a szavakat. A váróterem összes betege, látogatója minket figyelt.
-Menjünk be a társalgóba! Jöjjön velem!- beszálltunk a liftbe és két emelettel feljebb kiszálltunk, majd bementünk egy kulccsal is zárható terembe.
-A szülei 16 éves kora óta felé se szagoltak!! Mégis miből gondolja, hogy ez most jobb lesz?- fakadtam ki.
-Mr. Hood, tudja előfordul, hogy az ember rájön mit is vesztett, és a mélyponton segíteni akar. Ezért vettem el újra a feleségemet, amikor kiderült, hogy rákos.
-Maga nem ismeri a szüleit!
-Ahogy mondja. De én orvos vagyok. Nem ismeretség vagy érzelmek alapján döntöm el, hogy mit tegyek. Robert és Penelope Mitchel Ausztráliából utaztak idáig, hogy magukkal vigyék a lányukat és segítsék hátralévő életében. Talán pont kapóra jött a betegsége, tekintve, hogy Zoey nem emlékszik szülei kegyetlenségére, vagy nagybátyja halálára, ahogy két hónap múlva magára sem fog emlékezni. A szülei olyan környezetet, olyan történetet és múltat építhetnek fel neki, amilyet csak akarnak. Mellesleg az ápolásért jár egy bizonyos összeg, amit ha nem házi-ápolóra költenek, akkor megtarthatnak, mint segély.
-És maga úgy gondolja, hogy ez így tökéletesen rendben van?
-Én elvégeztem a dolgom, Mr. Hood. A barátnője, vagy akárkije magának Zoey Mitchel, gyógyíthatatlan. A gyógyszerek maximum 2-5évet hosszabbíthatnak a szenvedésein.
-Dehát Zoey nem szenved.
-Nem Zoeyról beszéltem. Hadd adjak egy jó tanácsot, Mr. Hood. Kövesse Zoey példáját, és felejtsen el mindent.- az orvos kiment az ajtón és eltűnt a következő kórteremben. Dühöngve és csapkodva hagytam el a kórházat, bevágtam magam a kocsiba, és beindítottam a motort.
-Ne vezessek inkább én?- kérdezte Mike.
-Nem kell.- puffogtam, majd elindultam. A hotel előtt megállva odadobtam a kulcsot a biztonsági őrnek, majd egyenesen a lift felé vettem az irányt és alig öt perc múlva már a szobámban voltam.



srry, hogy ilyen sokáig nem volt rész. nem volt ihlet :( remélem nem vesztettem sok olvasót, és még esetleg többen lesztek! igyekszem a következővel :)

22. Éjfél

Leverten és kimerülten mentem a stúdióba reggel. A srácok azzal a lendülettel fordítottak is vissza.
-Így nem lehet dolgozni!- tolt a vállamnál fogva Mike.
-Kérlek, srácok! Hadd maradjak! Eltereli a figyelmem.- tértem ki előle, majd leültem a keverőpult mellé. Nem is foglalkoztak velem. Megint úgy beszéltek rólam, mint aki ott sincs. És fejben tényleg máshol jártam. Egészen délutánig. Hazaérve egy boríték fogadott az asztalon.
-Még ne nyisd ki!- szólt rám Zoey a konyhából kilépve. Leraktam a levelet és zsebre dugott kezekkel hátrébb léptem.
-Mi van benne?- kérdeztem fejemmel a boríték felé bökve.
-Csak egy levél. Neked.
-Akkor miért nem olvashatom el?- vontam fel egyik vállam.
-Mert még nincs itt az ideje.
-Hát akkor?
-Ne idegesíts fel...- mély levegőt vett, majd elment mellettem, de én direkt arrébb húzódtam, így fél vállal belém ütközött. Elkaptam a karját, majd a derekát és magamhoz húztam.
-Sajnálom.
-Nem számít. Holnap úgysem emlékszem rá.
-De én igen. Hagynál ilyen bűntudattal élni?- kérdeztem tekintetét keresve, de ő végig elnézett mellettem. Oldalra fordult, így egy másodpercre a szemembe nézett, majd tovább fordult és tekintete a borítékon állapodott meg.
-Most már érted?- kérdezte újra rám nézve.
-Igen.- bólintottam, majd összeérintettem homlokainkat.
-Szokj le erről a szarról. Büdös vagy.- tolt el magától. Dohánytól bűzló ujjaimat végighúztam arcán, majd ajkain. Mint aki a legkeserűbb mérget érzi, elhúzta száját és újra hátrébb lépett. Megfordult, hosszú, vöröslő haja a szemembe csapott, de egy másodpercig sem bántott. Mozdulatlanul állva néztem, ahogy besétál a szobába és magára zárja az ajtót.
Az estét a kanapén töltöttem, reggel pedig korán keltem, hogy elolvassam a levelet.

"Kedves Calum!
Hálával kéne feléd fordulnom mindazért,
amit értetem tettél eddig. De ez most nem megy.
Az egyetlen, amit érzek, harag. De a következő Zoey
nem én vagyok. Adj meg neki..nekem mindent,
amire szükségem van. Szeress mint eddig. És ne
hagyd, hogy bármit tudjak, ami nem fontos.

Csókol, a te Zoeyd."

Darabokra téptem a levelet és kidobtam. A kazettát kitettem az asztalra, rajta egy cetlivel. "Nézd meg, kint várlak." Ezután magamhoz vettem mindent, amire szükségem volt, és az ajtó előtt, a lépcsőn ülve rágyújtottam. Nem figyeltem az időt, de meg vagyok győződve róla, hogy húsz percnél nem telt el több, mikor már nyílt az ajtó. Zoey leült mellém, majd csak némán meredt a semmibe.
-Nem kértem, hogy szokj le?- kérdezte.
-Tessék?- pöcköltem le a hamut a betonra.
-Nem számolod a napokat, Calum.- mondta üres tekintettel. Még mielőtt újra visszakérdezhettem volna, folytatta.- Csak holnap kezdődik. De megnyugtattál. Csináld így holnap is.- megsimogatta a hátam, majd elindult befelé. Halvány mosollyal bólintottam.
Másnaphoz számítva napokon belül rendeződött a viszonyunk. Elmúltak a kételyek és Zoey, habár nem a korábban megszokott, de kellő bizalommal fordult felém. Amerikába érve új programokat szerveztem neki, meccsekre hordtam, korcsolyázni is tanultunk, és egyre közelebb került hozzám. Önként fogta a kezem, velem aludt, és nem félt a tömegtől sem. Ott volt a koncerteken, a rajongók képeket csináltak vele, és ő vidáman szórakozott még a srácokkal is. És egy koncert után, a kocsihoz menet hirtelen vége szakadt mindennek. Zoey az egyik pillanatban még nevetgélt, hangosan kiabált és lökdösődött Lukeal, a másikban viszont ájultan és hangtalanul rogyott a földre. Ashton utána kapott, és azonnal próbálta lábra állítani. Egyszerre mind a négyen, mint gyakorlott mentőápolók siettünk Zoeyval a kocsiig, ahová beülve már hívtam a kórházat, Luke pedig a sofőrrel beszélt, jobban mondva, az adrenalintól fűtve ordított.
-Nem lélegzik.- suttogta Mike. Ashton felnézett.
-Mit mondtál?- kérdeztem hátra fordulva. Ashton megrázta a fejét, de Mike nem tudott hazudni.
-Zoey nem lélegzik.- mondta könnyes szemekkel.
-Nem. Az nem lehet!- ráztam felem, majd menet közben, az üléseken átmászva arrébb túrtam Ashtont és megszorítottam Zoey kezét.
-Mindjárt ott vagyunk...- mondta Luke.
-A mindjárt kevés! Most azonnal ott kell lennünk! Zoey, tarts ki, kérlek! Nem hagyhatsz itt...- üvöltöttem. A zárt tér megtelt a hangommal, a többiek az ajkaikat összepasszírozva próbáltak nem sírva fakadni, mint ahogy én tettem. A kórházhoz érve már hordággyal várt minket két nővér és egy orvosnak tűnő alak. Zoey eltűnt a hosszú folyosókon, engem pedig lenyomtak egy székre. A kórteremből csak a hosszú, egyre erősödő hangú sípolás hallatszott ki. Üvölteni akartam. Ashton mégis úgy szorított a műanyag székhez, hogy megszólalni se volt erőm.
-Hallod amit mondok?!- kérdezte Luke a vállamat megrázva.- Minden rendben lesz! Ígérem, hogy minden rendben lesz!
-Talán nem most kéne ilyeneket ígérni...- ült le mellém Mike.
-Zoey rendbe fog jönni.- mondta Ashton.
-Nem! Mégis mi a szarért kell hazudni!? Basszus... Zoey haldoklik! Sőt, már nem él!- üvöltötte, dühének lendülete felrántotta őt a székről. Csaknem egymásnak estek, mikor a sípolás abbamaradt és szakadozva jelentkezett újra. A csend, ami a folyosót ellepte hideg volt és tiszta. Mintha egy rémálomból keltem volna, könnyektől nedves arccal, remegő lábakkal és levegőt alig véve indultam el az ajtóhoz. Az ajtófélfába kapaszkodva lassan megkönnyebbült mosolyra húzódott a szám, ahogy láttam Zoey mellkasát levegőtől telve megemelkedni.
-Kérem, fáradjon ki!- indult el felém az egyik nő.
-Nem. Nem hagyom itt!- félretoltam és azonnal az ágy mellé mentem.
-A pulzusa stabilizálódik. De ezen a héten már biztosan nem engedjük haza.- mondta az orvos.
-Fog most emlékezni?- néztem fel rá.
-Várjuk meg, amíg felébred.- válaszolta, majd átnyújtotta a kezében tartott mappát a nőnek, aki korábban ki akart küldeni.
-Addig itt maradok veled.- szorítottam meg újra és újra a kézfejét.
-Mennyi az idő?- kérdezte Luke.
-Pont éjfél.- felelt Mike.
Később Zoeyt átvitték egy másik kórterembe, az éjszakát pedig mind a négyen mellette töltöttük.

-Ahh- nyúlt a táskájába Loran.- Jó, hogy mondja. Hogy kell ezen beállítani az időt?- kérdezte felém nyújtva a telefont. Elvettem tőle, majd felálltam és dühömben kidobtam a készüléket az ablakon. Loran tátott szájjal, értetlenül nézett rám.
-Majdnem meghalt!- préseltem ki a szavakat a fogaim között.
-Ez még nem indok arra, hogy kidobja a telefonomat az ablakon.- húzta ki magát.
-Tessék! Ez elég lesz még hat ilyen vacakra.- dobtam az asztalra pár bankót, majd dühösen csapkodva elhagytam a rendelőt. Nem először távoztam dühösen. De nem is utoljára.

21. Nincs szükségem (rád)

Mint a szemészeten a tábla. Egy bizonyos távolságból minden hármas, ötös, hatos és kilences nyolcasnak tűnik. Ugyanígy váltak nyolcasokká a napok Zoey mellett. Féltem a következő hónapoktól. Az újságok és az internet tele volt az esküvő cikkeivel, a pincébe meg azért csak nem zárhattam be, hogy ne lásson semmit. Döntenem kellett. És tudtam, hogy Ashton az egyetlen, aki meg tud győzni a döntésem helyességéről. A stúdióban ültünk és dalszövegeken törtük a fejünket, mikor szünettartást kezdeményeztünk. Luke és Mike kiszellőztették a fejüket, én pedig megkértem Ashtont, hogy maradjon bent, mert beszélni szeretnék vele.
-És miről lenne szó?- kérdezte mosolyogva, majd lehuppant a fotelbe.
-Úgy érzem kifutok az időből.- mondtam homlokomat az ablak üvegének nyomva.
-Mit fogsz tenni?
-Azt hittem, majd te megmondod.- fordultam felé.
-Nem, Calum. Neked kell döntést hoznod. Mindenről. És ez hatalmas teher, de mi mind biztosak vagyunk benne, hogy helyesen fogsz cselekedni.
-Szerinte csak az időmet fecsérlem.
-Mert nem fogja fel mennyit jelent ez neked.
-Nem veszem feleségül.- ráztam meg fejem, majd a plafonra emeltem tekintetem. Pár másodperc múlva újra ránéztem. Némán meredt rám vissza, majd hátradőlt és széttárta karjait.
-És mit fogsz mondani neki?
-Hogy az esküvő napját át kell helyezni. És addigra eltelik a három hónap.
-Nem fog örülni.
-Visszaveszem a gyűrűt. És...
-De ezzel csak otthon intézted a helyzetet. A sajtó továbbra is harsogni fog az eseményről. Illetve arról, hogy nem történt meg.
-Tudom.- bólintottam, majd újra megfordultam.- De nem vehetem feleségül. Hogy magyaráznám meg a következő Zoeynak, hogy el kell válnunk?
-Miért kéne elválnotok?
-Nem élhetem le az egész életemet úgy, hogy három havonta rettegve kelek fel a reakciója miatt. Ez nonszensz. Ki kell találnom valami mást.
-Vannak intézetek, ahol...
-Be se fejezd a mondatot.- mordultam rá.
-Sajnálom. Nem tudok segíteni.- felállt és elindult a másik szoba felé. Még pár percig ácsorogtam az ablakban, majd én is visszamentem. A több órás meddő próbálkozás után mind úgy döntöttünk, jobb, ha hazamegyünk és kipihenjük magunkat, és ha ihletünk adódik, felvéssük egy papírra és másnap megbeszéljük. Ezzel a lendülettel indultam haza. Zoey a kanapén fekve olvasott, mikor beléptem.
-Milyen napod volt?- kérdezte felnézve.
-Hosszú és eredménytelen. Neked?
-Lusta és eseménytelen. Ennél valamit?
-Igen, éhes vagyok.
-Anyukád hozott át valami húst. Ott van a hűtőben.
-Te nem eszel?- kérdeztem megállva felette.
-De.- mosolygott, majd felállt és követett a konyhába. Vacsora közben beszélgettünk, ami jót tett a lelkiismeretemnek. Amíg mosolygott nem fájt a tudat, hogy valami hihetetlenül kegyetlen dolgot készülök elkövetni vele. Ha nem lett volna elég a hazugság a gyűrűről, az esküvőről és a korábbi dolgokról.

Loran töltött egy pohár vizet, majd leült, de nem nyúlt a noteszért.
-Mikor mondta meg neki?
-A második hónap végén. Közöltem vele, hogy átvertek, akiknél a helyet foglaltuk és sajnos más helyet kell találnunk, ami időbe telik. Eszébe sem jutott, hogy már csak egy hónap van hátra. Lázasan kereste az új helyeket, de már nem talált semmit. Aztán volt egy vitánk...

Már csak egy hét volt a három hónapból, mikor Zoey megállt az asztal mellett és lecsapta mellém a telefont.
-Miért hazudtál?- kérdezte könnybe lábadt szemekkel.
-Miről beszélsz?- néztem rá értetlenül, de tudtam jól, mit tudott meg.
-Az egyetlen, aki hazudott, te vagy! Lemondtad a helyszínt. És még rá is fizettél! Miért?
-Zoey, hadd magyarázzam meg!
-Hallgatlak!- összefűzte karjait és szipogva lépett hátrébb. Felálltam és mély levegőt vettem.
-Nem vehetlek feleségül.
-Miért?- kérdezte, könnyei lassan gördültek végig az arcán.
-Mert pár nap múlva erre a vitára sem fogsz emlékezni, nem hogy arra, mikor volt vagy lesz az esküvőd.- próbáltam higgadt maradni, annak ellenére, hogy még ezer dolgot a fejéhez tudtam volna vágni ezzel kapcsolatban.
-Miért kérted meg a kezem?- arcát törölgetve ült le az asztalhoz.
-Mert szeretlek.
-És akkor miért nem akarsz elvenni?
-Mert most még tudod ki vagyok, és tudod, hogy ki vagy te nekem, de...
-Nem bízol bennem?
-Magamban. Hogy meg tudlak e győzni.
-Eddig mindig sikerült, nem? Vagy erről is hazudtál?
-Egy házasságot más elmagyarázni.
-Ez nem igaz! Neked csak eleged van a gondviselésemből. Beleuntál a felvigyázásba, az örökös újrakezdésbe!
-Zoey...
-Csak mondd ki, hogy "nincs szükségem..."

-Rád.- fejeztem be a mondatot.- Amint kimondtam Zoey visszaadta a gyűrűt és bezárkózott a szobába. Hajnalig zokogott, én pedig csak ültem az ajtó előtt és hallgattam a tettem következményét.
-Még egy kérdésem van.- szakított újra félbe.- Amit Ashtonnak mondott a válásról, mikortól érezte így?
-Az első perctől kezdve.
-Mármint amikor megtudta, hogy szakaszos az emlékezetvesztése.
-Persze.
-Érdekes.
-Miért? Maga nem rettegne?
-Én máshogy döntöttem volna.
-Mégpedig?
-Az intézet jó megoldás.
-Zoey nem volt klinikai eset. Nem volt se skizofrén, se depressziós, csak amnéziás.- ráztam meg a fejem rosszallóan. Loran oldalra billentette a fejét, mint aki nem értett egy szót a mondatból.
-Nem gondolja, hogy így nagyobb veszélyt jelentett magára?
-Nem jelentett.
-De jelenthetett volna.
-Az a múlt.- bukott ki belőlem, némi felháborodással.
-Maga pont a múlt miatt jár ide, Mr. Hood.- önelégült vigyor csúszott szét arcán. Loran megint jól megmondta a magáét. Büszkén húzta ki magát, mint aki azt várja, hogy a várótermében ülő betegek bejöjjenek és állva tapsoljanak minimum tíz percig. Ehelyett csak egy flegma pillantást kapott a vele szemben ülő betegtől. Kicsit összeroskadt önbizalma, de tovább tartva sznob szokását, órájára pillantott, majd megrázta csuklóját és kiejtette a végszót.
-Akkor holnap találkozunk!
-Ahogy mondja.- bólintottam, majd búcsú nélkül léptem ki a kellemesen hűs nyári esőbe.

20. Waters

A videó végignézése után Zoey némán ült a kanapén. A nyugtalan csendet azonban az ajtó kicsapódása és hangos kiabálás törte meg. A bandatársaim egymást lökdösve estek be az ajtón. Mike megállt, széttárta karjait és Zoeyra nézett. A levegő újra megfagyott.
-Tudod, kik vagyunk?- kérdezte egyik szemöldökét felvonva.
-Talán.- sóhajtotta Zoey.
-Most nézte végig.- mondtam.
-Calum, kérdezhetek valamit? Négyszemközt. Azaz... Nyolc.- számolt utána Luke, majd elindult a konyha felé, mi pedig követtük őt.
-Szóval?- hajtottam be az ajtót.
-Hogy fogadta a gyűrűt?
-Jól. Jövőhéten a nővéremmel és anyával elmennek ruhát nézni.
-Várj, te komolyan gondoltad, hogy feleségül veszed?!- fakadt ki Mikeból a kérdés némi felháborodással.
-Igen.- magabiztosságom kicsit megrémítette őket.
-Calum!- kiabált át a nappaliból. Egy másodperc alatt mellette voltam. Leültem a kanapéra és szembe fordultam vele.
-Valami baj van?- kérdeztem mosolyogva.
-Nem. Csak egyedül éreztem magam.- mondta fejét lehajtva. Haja az arcába borult. Ugyanazzal a mozdulattal seperte ki szeme elől a hajzuhatagot, amivel legelőször elbűvölt.
-Ma délután újra bemutatom neked a családomat.
-Biztos borzasztóan kellemetlen, hogy mindig újra kell kezdened. És nekik is. Hogy mindig be kell mutatkozniuk. Na és ezek a srácok? Biztosan haragszanak, amiért te újra és újra próbálod felépíteni a múltam, jelenem és jövőm.
-Ne butáskodj!- simítottam meg karját.
-A vőlegényem vagy.- pillantott a gyűrűjére.- De nem is ismerlek.
-Itt az alkalom!- szakította félbe Ashton.
-Menjünk ebédelni!- nyitotta ki az ajtót Luke.- Közben lesz időd eldönteni mindent.
-Mi mindent?- nézett rá értetlenül Zoey.
-Hogy egyáltalán kell e neked ez a kis vakarcs.- veregette meg vállam nevetve Mike, amire válaszom egy óvatos, de hatásos ütés volt a hasfalába. Zoey elmosolyodott, majd elindult az ajtó felé.
Alig két héttel később egy harmadlagos meghívás révén jutottunk el egy fogadásra, ahol a bandánk fellépett. Nem mint sztárvendég, csak mint egyszerű zenekar, akik a háttérzenét szolgáltatták. A fogadást rendező személy egy régi jó barátunk, Kyle volt, aki az este folyamán sorra mutatta be nekünk a gazdagabbnál gazdagabb és híresebbnél híresebb jól menő producereket és lemezkiadó-tulajdonosokat. Hiába szajkóztuk, hogy a saját kiadónk jól fut és ha most leállnánk is elélnénk életünk végéig. Az egyik bemutatott fél azonban különlegesebb volt annál, hogy csak lazán kezet rázzunk és újra elmormoljuk ugyanazokat a mondatokat.
-Mr. Waters, ezek az ifjú urak itt a jövő nemzedékének hírnökei!- lépett mellénk Kyle.
-Üdv, srácok!- nyújtotta kezét a férfi, közben mind bemutatkoztunk. Egész öltönye nagyobb volt rá minimum egy számmal, az ing ráncosan bukott ki nadrágjából, lábfeje pedig érdekesen hanyagul állt.
-Maga mivel foglalkozik, Mr. Waters?- kérdezte Mike unottan.
-Szólítsatok Edwardnak.- mosolygott.- Veterán vagyok.
-Úgy érti, katona?- kérdezte Zoey.
-Ahogy mondja, hölgyem. De már leszereltem.
-A menyasszonyom, Zoey Mitchel.- karoltam át derekát.
-Nagyon örvendek!- mosolygott rá is Edward.
-Szintén.- bólintott Zoey.
-Az egész fogadás, az adományok és ez az egész nagy ünnepség Mr. Waters tiszteletére lett rendezve.- mondta Kyle.
-Valójában nem csak nekem. Egy olyan szervezetnek gyűjtünk, akik katonákat látnak el gyógyszerekkel, élelemmel és felszerelésekkel a frontokon, valamint klinikáknak, akik művégtagok gyártásával foglalkoznak.- magyarázta Edward, majd felhúzta lábán a nadrágot. Alóla műanyagból és fémből összeépített szerkezet látszódott, ami a vádliját és a lábfejét helyettesítette. Ezért állt olyan furcsa pózban a lába.
-Csoda, hogy járni tud...- súgta fülembe Zoey, de nem elég halkan.
-Csak pár hete.- nevetett Edward.- De csodálatos érzés újra egyedül közlekedni.
-Legalább már tudjuk miért jöttünk ide.- vonta meg vállát Mike, majd ledöntötte az utolsó korty alkoholt a pohárból.
-Mivel foglalkoztok pontosan?- nézett végig rajtunk.
-Mi egy zenekar vagyunk. Én gitározok, ahogy Mike is. Asthon dobol, Calum pedig basszuson játszik.- mutatott rajtunk végig Luke.
-És te, Zoey?
-Én csak lelkes rajongótábor vagyok.- mosolygott, majd leengedett egy tincset kontyából és azzal takarta el arcát.
-A legjobb rajongó, aki valaha létezett.- emelte poharát Mike, majd beleivott.
-Hogy kerül hozzád mindig teli pohár?- kérdezte Luke.
-Látod azt a csajt? Járkál egy tálcával, ami tele van mindenféle finomsággal. De engem csak a pia érdekel róla. Szóval ha erre jön...
-Szerintem ebből elég is.- vette el tőle a poharat Ashton.
-Ha megbocsájt, Mr. Waters, a srácoknak ideje színpadra állniuk. Fiúk, utánam!- intett Kyle, mi pedig követtük.
Míg játszottunk szememmel a nem túl népes közönségünket figyeltem. De újra és újra megakadt a szemem Zoeyn. Végig Edwarddal beszélgetett, hol nevetett valamin, hol egyszerűen bólogatott, de azt is mosolyogva.
Este már az ágyon ült, mikor én lezuhanyozva betámolyogtam a szobába.
-Sokat beszélgettél Edwarddal.- álltam meg vele szemben, miközben a hajamat szárítottam a törülközővel.
-Megdicsérte a gyűrűmet. És megköszönte a pénzt, amit a banda ajánlott fel.
-Értem.
-Elhívhatnánk az esküvőre.
-Minek?- bukott ki belőlem a kérdés, némi ellenszenvvel.
-Nekem nincsenek barátaim.
-De ő sem az...
-Calum, úgy érzem féltékeny vagy...- nézett fel laptopja képernyőjéből.
-Jól érzed.- fújtam ki a levegőt.
-De nincs semmi okod.- mosolygott.
-Tudom. Hülyeség.
-Pontosan! Hiszen... Érted több millió lány rajong. Ölelgetnek, puszilgatnak. És még alig ismerlek, ami ijesztő. Mégis itt ez a gyűrű.- emelte fel kezét.-Összeköt.
-De az a több millió lány semmi sincs ahhoz képest, ami te vagy nekem.
-Ugyanerről beszélek.- nevetett, majd felállt a laptoptól és felém sétált.- Te mindent megteszel azért, hogy ne veszíts el. Vársz, felkészülsz, tűrsz, vigyázol rám. Mike azt mondta, melletted nincs okom félni.
-Ígérem, minden rendben lesz!- mondtam. Felemeltem a kezét és megpusziltam a gyűrűt, aztán magamhoz öleltem.
-Nem kértem, hogy tégy ígéretet.- rázta meg fejét, aztán kifordult ölelésemből és a fürdőszobába ment fogat mosni. Ledobtam magam az ágyra és magam elé húztam a laptopot, amin az internet volt megnyitva. Több oldal, mindegyik ugyanazzal a tartalommal: esküvői ruhák. Elmosolyodva tettem vissza a gépet a helyére.

Loran megköszörülte a torkát. Újabban ezt tette, ha elakadtam a történetben. Ezzel jelezte, hogy ne is folytassam, mert közbe akar szólni.
-Tudja, Mr. Hood, meglepő, hogy nem volt bűntudata.
-De volt. Egy kevés.
-És hogy gyűrte le?
-Zoey boldog volt. Az ő boldogsága engem tett boldoggá. Bármit megtettem a mosolyáért. Bármennyit hazudtam volna még.
-És utólag sem bánja?
-Ezeket a kérdéseket fölöslegesen teszi fel.- álltam fel a kanapéról.
-Azért válaszoljon!- mosolygott magabiztosan.
-Nem bánom. Sohasem bántam. Azt viszont igen, hogy többet is tehettem volna.

19. "Igen" nélkül

A boríték visszakerült, Zoey pedig lezártnak tekintette az ügyet, aminek én nagyon örültem. Pár nappal később azonban csengetés törte meg délutánunk csendességét.
-Kinyitom.- sóhajtottam a kanapéról feltápászkodva. Zoey bólintott és a konyhába ment, hogy elmosogasson. Az ajtó előtt álló két személy egyszerre emelte fel a fejét a küszöbről. Penelope és Robert meglepett arckifejezéssel tekintettek rám, akár csak én rájuk. Előrébb léptem és bezártam magam mögött az ajtót.
-Te ki vagy?- kérdezte Robert.
-A lányuk barátja. Mit keresnek itt?- fontam össze karjaim a mellkasom előtt.
-Visszahoztuk a borítékot. És beszélni szeretnénk Zoeyval.- húzta ki magát Penelope.
-Ő viszont nem akar magukkal találkozni.
-Miért?
-Na vajon? Hagyják őt most már békén! Viszlát!- indultam vissza, de Robert megköszörülte torkát és folytatta.
-Beszélnünk kell.- nyomta meg az utolsó szót.
-Nincs olyan állapotban.
-Talán beteg?- kérdezte Penelope aggódást sem színlelve.
-Úgy is mondhatjuk.- sóhajtottam.
-Mi a baja?
-Hosszú lenne elmondani.
-Akkor fogd rövidre!- sürgetett Robert.
-Zoey elvesztette az emlékezetét. Jöjjenek vissza két hét múlva. Akkor helyrehozhatnak mindent, ha komolyan gondolják, és nem csak a pénzt akartál elhozni.
-Két hét? Miért, mi lesz akkor?
-Letelik a három hónap. Szakasos az amnéziája. Háromhavonta elfelejt mindent, és csak a nevére emlékszik, vagy még pár apró dologra. De elfelejt engem, elfelejti az előző hónapokat.
-Miről maradtunk le, Robert...- suttogta Penelope, ezúttal azonban már látszott, hogy komolyan veszi a veszteséget.
-El se kezd!- förmedt rá a férje.
- Szóval vagy eljátsszák a tökéletes szülőket, és a következő három hónapban hetente meglátogatják, vagy közlik vele a tényeket, és soha többé nem jelennek meg az életében. Van két hetük eldönteni.- zártam le a társalgást, majd visszamentem a házba.
-Mikor mész próbálni?- kérdezte Zoey a konyhaajtóban állva.
-Egy óra múlva.- válaszoltam az órára nézve.
-Bevinnél a városba?
-Persze.- bólintottam az indokra rá sem kérdezve. Megnyugtatott, hogy nem érdeklődött a látogatókról.
A három hónap utolsó napján együtt vacsoráztunk a srácokkal, majd miután ők hazamentek segítettem elmosogatni Zoeynak.
-Holnap reggel nem fogok emlékezni. De szeretném, ha tudnád, hogy nagyon élveztem ezt a három hónapot. És remélem a következő három is ilyen lesz.- mondta mosolyogva.
-Mindent megteszek, hogy ilyen legyen.- mosolyogtam vissza.
-Mit fogsz mondani reggel?
-Elmesélek mindent. Aztán megnézed a DVD-t, és ha jól mennek a dolgok elfogadod a tényeket, és beletörődsz, mint eddig mindig.
-Szeretném megígérni, hogy hinni fogok neked. De nem tehetem.
-Semmi baj. Tudom, hogy rendben lesznek a dolgok.
-Köszönöm Calum, hogy ennyire kitartó vagy. Már rég itt hagyhattál volna.
-Sosem hagylak el.- mondtam magabiztosan, hangom azonban kicsit megremegett. Miután Zoey lefeküdt aludni még hazamentem és leültettem a családot az asztalhoz, mondván beszélni akarok velük Zoeyról. Bármiféle felvezetés nélkül kitettem egy ékköves gyűrűt az asztal közepére, majd vártam a reakciókat.
-Calum, mi ez a gyűrű?- kérdezte anya kissé elsápadva.
-Anya, húsz elmúltam. Bármekkora hülyeség, én tényleg megtennék bármit ezért a lányért.
-Pedig hülyeség.- morogta apa az orra alatt.
-Tudom.
-És mit mondasz neki három hónap múlva? Vagy akkor már karikagyűrűt adsz rá?
-Ez a három hónap ugyanolyan próbaidő, mint az eddigiek.
-De ő ezt nem tudja.- rázta meg fejét a nővérem.
-Nem érzed úgy, hogy kihasználod szegényt?- kérdezte anya.
-Magamat használom ki. Vagy inkább ő engem. Csak nem tud róla.
-Ha ennyire szereted...- simogatta meg vállam, majd apára nézett.
-Úgyis a te döntésed. De ha ennyire komolyan veszed, tényleg ne hátrálj meg. Egy másodpercre se engedd befolyásolni magad!- mondta apa, majd felállt és kiment a konyhába.
-Örülök, hogy szóltál. Így mi is tudunk mindenről.- mosolygott anya, majd újra megsimogatott. A beszélgetés befejezése után elköszöntem, visszamentem Zoeyhoz és óvatosan az ujjára húztam a gyűrűt.
Reggel korábban keltem és kimentem a konyhába reggelit csinálni. Zoey és én a nappaliban találkoztunk össze.
-Jó reggelt!- köszöntöttem, majd lassan elindultam felé.
-Mi történt?- kérdezte zavaros arckifejezéssel.
-Gyere, elmesélek mindent.- mosolyogtam, majd felé nyújtottam a kezem. A tenyerembe adta sajátját, ekkor pillantotta meg a gyűrűt.
-Házasok vagyunk?- kérdezte.
-Még nem.- ráztam meg a fejem mosolyogva, majd kihúztam neki a széket, ő leült és elmeséltem neki mindent, majd megkérdeztem szeretné e látni a videót.
-Talán később.- mondta, majd letörölt egy könnycseppet az arcáról. Felálltam, felhúztam a székről és magamhoz öleltem.
-Nincs semmi baj.- nyugtatgattam, majd elmosolyodtam, mikor éreztem, hogy visszaölel.

-És nem bánta meg, hogy hazudott neki?- kérdezte Loran.
-Nem. Azt bánom, hogy nem mondhatott igent. Mert nem tudta, hogy így lesz.- válaszoltam. Pár perc csend után elköszöntem és elhagytam az épületet.
Az ausztrál tavasz olyan hirtelen forrósággal köszöntött be, hogy egyszeriben megkívántam a londoni őszt. Az esőt, a hideget és a szürkeséget. Mióta is jártam Loranhoz? Alig egy hónapja. De éreztem, hogy még nincs itt az ideje abbahagyni. Erőtlenül indultam meg a lifttől a szobámig, majd az ajtótól az erkélyig. Az óceánban és parton szórakozó emberek és bárok zaja idegesítő zúgásként hallatszott csak el a teraszomig. Sokáig gondolkodtam, hogy lemenjek e fürdeni,de végül meggondoltam magam. Csak a medencéig mentem, és ott is csak a lábamat lógattam bele a hűsítő vízbe.
-Hé, nem is tudtam, hogy visszajöttél.- fogta meg vállam Luke.
-Csak nemrég jöttem meg.- feleltem mosolyogva.
-És milyen jó kedved van. Történt talán valami?- kérdezte mellém ülve.
-Nem. Semmi.
-Nos, az is haladás, ha nem történik semmi. Igaz?-nevetett, majd becsúszott a vízbe.-Gyere te is!-fröcskölt rám, majd hátrébb úszott.
-Bomba!!-kiabált Mike mögülem, majd hatalmas csobbanással megérkezett pontosan elém.
-Ashton?- kérdeztem az arcomat törölgetve.
-Valami dolga van. Azt hiszem Harryvel. Ma van meghallgatása a kis srácnak és ő is elkíséri.
-Milyen jó, hogy ilyen szoros még mindig a viszonya az öccsével.-jegyeztem meg.
-Miért? Te és a nővéred?-kérdezte Luke.
-Nem bírom ezt az új pasiját. De nem találkozunk sokat, szóval nem gáz. Én nem vagyok olyan toleráns, mint te a bátyjaid nőivel.
-Hogy te nem vagy toleráns? Calum, te vagy a tolerancia mintaképe. A szótárban a te neved áll a szó mellett.-nevetett Mike. Elmosolyodtam. Igaza volt.