13. Ez a lány, nem az a lány

Három hónappal a baleset után Zoey mosolyogva mozgott velem az utcán, akárhová mentünk. Egyre jobban élvezte a tömeget, a milliónyi lányt, akit féltékennyé tehetett csak azzal, ha közelebb hajolt hozzám, hogy súgjon valamit. Még két állomás volt hátra a turnéból, mikor egyik reggel Zoey sikoltva ébredt, majd szó szerint kiugrott az ágyból és az ággyal szembeni falnak lapult.
-Mi a baj?- ültem fel az ágyban. Oldalra fordult, majd megragadta a szekrényen álló vázát és hozzám vágta. Pontosabban mellém. A porcelán szilánkokra tört, ahogy a falnak csapódott.
-Ki maga?- sikoltott.
-Zoey! Mi a franc folyik itt?- kimásztam az ágyból és próbáltam közelebb jutni hozzá, de ő az ajtó felé rohant. Követtem, próbáltam megnyugtatni, habár magam sem tudtam mivel kéne. Egy ideig bajlódott a zárral, majd kinyitotta és kirontott a folyosóra.
-Jó reggelt!- köszönt rá Mike. Zoey halálsápadtan, lemerevedve nézte őt, majd újra felém fordult. Ezután a másik irányba, és rohanni kezdett. A folyosó végén Lukeba ütközött, aki védekezésképp megfogta felkarját, hogy elkerülje a komolyabb ütközést.
-Minden rendben?- kérdezte mosolyogva, de az arcára pillantva már ő sem értett semmit. Zoey rángatózni kezdett és többször is segítségért kiáltott.
-Hívj már fel valakit!- kiabáltam Mikera, majd odarohantam Lukehoz és átvettem Zoeyt.
-Mi történik itt?- kérdezte Ashton a szobájából kinézve.
-Zoey! Nyugodj meg! Én vagyok az, Calum! Higgadj le, minden rendben van!- magamhoz szorítottam és próbáltam lenyugtatni, de ő továbbra is kapálózott és többször is megütött, így próbált szabadulni. A rendőrség 10 percen belül megérkezett a helyszínre. Azonnal az emeletre siettek, ott átvették Zoeyt és az egyik autóba ültették, amíg minket kihallgattak. Ezután kórházba szállították, ahova már mi is követtük. Luke megúszta egy karcolással, mert őt csak megcsikarta. Én viszont pár kék és zöld folttal lettem gazdagabb a bordáim alatt.
-Meg kell valljam, nem vagyok a modern technológia híve.- vakarta meg fejét az orvos, mikor belépett hozzánk a kórterembe.-Beszéltem Miss Mitchel ausztrál orvosával ezen az internetes, videókamerás...
-Skype.- vágta rá Mike.
-Igen. A Skype-on.
-És akkor együtt kitalálták, hogy mi történt?- kérdeztem fel sem nézve.
-Hogy is fogalmazzak egyszerűen? A barátnőjük amnéziája szakaszos. A három hónappal ezelőtti baleset után maguk újraépítették a memóriáját. Most kezdhetik megint elölről.
-Erről akkor senki sem szólt...- nézett Luke először rám, majd az orvosra.
-Húsz százalék esélye volt annak, hogy ez megtörténik vele. Tudom, hogy nem könnyű így elfogadni, de örüljenek, hogy a nevére emlékszik.
-Persze, hogy emlékszik! Calum vagy ötvenszer elmondta neki, miközben próbálta megnyugtatni.- mondta Ash.
-Nem. Tudja a vezetéknevét is. És a halott nagybácsikájának a nevére is emlékszik. Valamint arra, hogy Ausztráliában él.
-Legutóbb erre sem emlékezett.- sóhajtottam, majd a plafonra emeltem tekintetem.
-Most visszamegyek hozzá. Elvégzünk pár tesztet. Aztán maguk bemennek hozzá és megpróbálják elmagyarázni neki a történteket. És meglátjuk, mi történik.
-Ennyi? Ennyit tud mondani? Hogy "meglátjuk"?- kérdeztem felháborodva. Az orvos segítségérért kiáltó tekintettel nézett a többiekre, de ők meg se mozdultak.
-Sajnálom, jelenleg ennyit tehetek. Esetleg a gyógyszerek...
-Milyen gyógyszerek?!
-Tabletták, amik...
-Nem tömhetik tele tablettákkal!
-Calum, higgadj le!- fogta meg Luke a csuklóm. Az orvos kihátrált a szobából, én pedig kirántottam a karomat Luke szorításából. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire bemehettem Zoeyhoz. Leültem az ágy szélére és a semmibe meredve hümmögtem, mint aki igazán töri valamin a fejét.
-Azt mondják te vagy az "őrangyalom".- két vékony ujját úgy húzogatta a levegőben, mintha óvatosan akarná kikaparni a szemeimet. Rá sem mertem nézni. Csak elmosolyodtam.
-Nem vagyok őrangyal.- ráztam meg fejem. Pár perc kínos csend után megköszörültem a torkom és rávettem magam, hogy a szemeibe nézzek. A gondolatok cikáztak a fejemben, szívem majd' kiugrott a helyéről, mégis nyugodtan kellett tűnnöm.-Hogy érzed magad?- kérdeztem elhaló hangon.
-Jól.
-Remek.- bólintottam.- Majd beszélek az orvosoddal, és remélhetőleg már a héten kijöhetsz innen, és a jövőhéten akár haza is utazhatunk.
-Szeretnék itt maradni.
-Tessék?-tört fel belőlem a kérdés.
-Szeretnék maradni.- ismételte meg. Még fájdalmasabban hatott, mint arra számítottam.
-Miért?
-Hová akarsz vinni?
-Magammal.
-Itt is biztonságban vagyok.- vonta meg vállát.
-Meglátogathatlak azért?- kérdeztem felállva az ágyról.
-Persze.- mosolygott.
-Majd hozok neked süteményt és teát. Rendben?
-Rendben.
-Akkor én most megyek.- elindultam a szobából kifelé, de még az ajtóban visszafordultam elbúcsúzni.

-Mi viselte meg jobban? Az újabb visszaesés, vagy Zoey viselkedése?- törte meg Loran a történetemet, mint valami idegesítő reklám, ami pont a legizgalmasabb résznél szakítja félbe a filmet.
-Nem tudom. Mind a kettő.
-Talán nem véletlenül történt.
-Micsoda?- ráncoltam homlokom.
-Hogy Zoey ilyen állapotban inkább ott maradt. A kórházban.
-Nem volt ott sokáig.
-Miért?- kérdezte a noteszt félre téve.
-Folytatom.

Egy héten keresztül minden nap bementem hozzá, beszélgettem vele, vittem neki valamit, amire szüksége lehetett, vagy kimentem vele sétálni. Újra meg kellett neki mutatnom, hogy én milyen vagyok, és el kellett magyaráznom, hogy mi is van kettőnk között. Ezúttal kevesebb beletörődést mutatott. Rettegni kezdtem, hogy ha ez még párszor előfordul teljesen elveszítem őt. Hamarosan azonban kezdtem belenyugodni, hogy talán ennek így kell lennie. Próbáltam mindenre megoldást találni, de egy cseppet sem közelebb kerülni Zoeyhoz. Úgy gondoltam, ha a három hónap újra fog kezdődni, most van időm. Éltem a szerencsétlen lehetőséggel és kihasználtam a saját nyomorúságomat. És bármennyire fájdalmas volt, megpróbáltam minél távolabb tartani őt magamtól. Mindkettőnknek jobb volt, hogy csak a rajongók előtt voltunk egy pár. Így ő csak ott színészkedett, míg én mindenki másnak és magamnak is egy új személyt mutattam. Tökéletes hazugságban éltünk napokon, majd heteken keresztül. És csak vártam, hogy vajon a harmadik hónap tényleg úgy végződik-e, vagy a 20% eltűnik és már soha nem lesz visszaút.

12. Különböző életek

Késő estig tartó partikra hordtam magammal, hogy új embereket ismerjen meg és minél több élménye legyen. És minél több időt töltött el másokkal, annál jobban ragaszkodott hozzám is. Az első pár alkalommal rettegve lépett be a hatalmas, emberekkel teli termekbe. Mikor már kezdte megszokni beszélgetésekbe elegyedett, de egy másodpercre sem engedte, hogy magára hagyjam. És a sokadik eseményen már csak néha megkeresett a szemével, hogy biztosan tudja, nem hagytam ott.
-Örülök, hogy megismertelek!- mosolygott és integetett egy srácnak, majd leült mellém az asztalhoz.
-Jól érzed magad?- kérdeztem.
-Igen. Köszönöm, hogy elhoztál!- mosolygott ezúttal rám, majd adott egy puszit az arcomra.
-Mit szólnál hozzá, ha hazamennénk?
-Máris?- kérdezte csalódottan, majd végignézett a tömegen.
-Nem vagy fáradt?
-De. Igazad van. Menjünk!- megfogta a kezem és felhúzott, majd elindult a kijárat felé.
-Zoey! Várj kérlek!- lépett mellénk az a srác, akitől már korábban elbúcsúzott.- Elkérhetem a számodat?- kérdezte egy cetlivel és egy tollal a kezében. Zoey rám nézett, majd elmosolyodott.
-Velem van.- jelentettem ki az ajtó felé nézve.
-Tessék?- kérdezte a fiú.
-Azt mondtam, velem van.- ismételtem meg ezúttal felé fordulva.
-Nekem azt mondták, hogy ti nem jártok.- nézett ránk értetlenül.
-Nekem úgy tűnik, járunk.- vonta meg Zoey a vállát, majd egy másodpercre megemelte összekulcsolt ujjainkat.
-Akkor...- nézett le a cetlire és a tollra.
-Bocs, haver.- magabiztosan átkaroltam Zoey vállát, majd megindultam vele az utcára. Taxiba ültünk és visszamentünk a hotelba.
-Ismerted egyáltalán?- kérdezte tőlem Zoey a fürdőszobaajtóban állva.
-Fogalmam sincs ki volt az.- vontam meg vállam, majd levettem a pólóm, a földre dobtam és leborultam az ágyra.
-Fotós.- mondta, de már a fürdőben volt.
-Milyen fotós?
-Modellfotós.- felelt fogmosás közben.
-Aha. Az jó.- sóhajtottam egyet, majd megnyújtózkodtam.
-Meg sem kérdezed, hogy miért mondtam el?
-Munkát ajánlott?
-Elutasítottam.
-Miért?
-Mert nekem nincs szükségem ilyesmire. És ha modellkednék mindig máshol lennék, mint te.- adta a hosszú, de egyszerű választ.
-Ez igaz.- bólintottam, majd a tarkóm alá helyeztem a tenyereimet. Zoey lekapcsolta a villanyt a fürdőszobában, majd az ágyhoz sétált.
-Miért ide dobtad a pólód?- kérdezte, majd lehajolt a darabért, de ekkorra én már felültem és magammal rántottam az ágyra.
-Örülök, hogy itt vagy.- mosolyogtam rá, majd szorosan magamhoz örültem.
-Nem hiszem, hogy annyira örülsz...- mosolya fájdalmat rejtett.
-Dehogynem! És nem érdekel mi történt, mert...
-Oh, az lehetetlen!- nevetett rám.
-Miért?
-Mert valószínűleg én vagyok itt az egyetlen, aki élvezi ezt a helyzetet.
-Mármint?
-Az amnéziát.
-Élvezed?
-Nevetséges. Nem igaz?- mosolygott, majd elfordult. Megfogtam a vállát és újra magam felé fordítottam.
-Nem érdekel mi történik a fejedben, amíg velem vagy!
-Ezek erős szavak, Cal...
-Tudom.
-Rendben.- arcát a nyakamba fúrta, majd felhúzta lábait és magunkra borította a takarót.
-Ennyire fáradt vagy?
-Igen.- dünnyögte. Mosolyogva simogattam meg a hátát, majd én is lehunytam szemem.

Loran töltött nekem egy kis vizet, majd közelebb tolta a poharat az üvegasztalon. Először értetlenül néztem rá, majd úgy döntöttem jobb, ha ezúttal nem kötök bele minden egyes mozdulatába. Ittam pár kortyot, majd halkan megköszöntem és újra hátradőltem a kanapén.
-Ez mikor történt?
-Ekkor még két hónap se telt el a baleset óta.
-És újra rendben volt minden. Egész gyorsan ment, nem igaz?- kérdezte, és mint aki jól végezte dolgát, bezárta a noteszét és felállt a kanapéról.
-Ugye tudja, hogy még nincs vége?
-Persze. De a foglalkozásnak igen. Holnap találkozunk!
-Rendben.- egyeztem bele, habár megsértődve. Úgy éreztem nem szakíthat félbe pont itt. Annyi mondanivalóm lett volna még. Mégis engedelmesen kisétáltam az ajtón. Végignéztem a folyosón ülő embereken. Egy kisfiú ült a földön és a virágföldet pakolta a bal markával ki a cserépből, majd a jobb markával vissza a cserépbe. A nő, aki kísérte, és feltételeztem, hogy az anyja az, a szék karfáján könyökölt, úgy támasztotta a fejét. Szemei le voltak hunyva, sovány volt és kimerültnek tűnt. Mellettük egy középkorú hölgy ült, aki véresre rágott körmeit vizsgálgatta. A vele szemben ülő férfi némán és mozdulatlanul meredt a semmibe. Mikor elhaladtam előtte megrázta a fejét, valószínűleg csak elbambult és én rántottam vissza a valóságba. Utánam a kisfiú ment be az anyukájával. Még hallottam, ahogy Loran köszönti őket, majd szól a titkárnőjének, hogy takarítsa össze a földet a padlóról.
A hőség ellenére a fejembe húztam a sapkámat és úgy gyalogoltam el egy közeli kifőzdéig. Mike és Ashton már odabent ültek, mikor én odaértem.
-Milyen napja volt, Mr. Hood?- kérdezte Mike vigyorogva.
-Ezzel csak ne is viccelj!- megütögettem a vállát, így ő beljebb csúszott és én leülhettem mellé.
-Luke késik.- jegyezte meg Ashton.
-Épp kérdezni akartam.
-Meghoztam a rendelésüket.- mosolygott ránk a pincérlány, majd letette az asztalra a krumplikat és a húsokat.
-Azt mondta, valami fontos dolgot intéz. De valószínűleg megint gitárt vásárol.- mondta Mike, majd maga elé húzta az egyik sült krumplis tálat.
-Ha a banda befuccsol elmehetsz jósnak.- mondta Ash egy halvány mosollyal, majd beljebb ült az ülésen. Luke csaknem lihegve vágta le magát mellé, majd becsúsztatta az újonnan vett gitárt az asztal alá. Egyikünk sem szólalt meg, csak ettünk tovább csendesen.
-Most mi van?- kérdezte fél oktávval magasabbra csúszott hangon.
-Meg se mutatod?- kérdeztem.
-De.- felelt, majd kinyitotta a tokot.
-Szép. De mi lesz most az eddigi 5 gitároddal?- kérdezte Mike.
-Ha nagyon érdekel, ezt nem magamnak vettem.- válaszolt felháborodást színlelve.
-Hanem?- kérdezte Ash.
-Niallnek. A születésnapjára.
-Honnan tudod, hogy ilyet szeretne?- nézte meg újra a hangszert Mike.
-Tegnap együtt voltunk a hangszerboltban és ez tetszett neki. Szóval mi ezt adjuk neki ajándékba.
-Kösz, hogy elintézted!- veregette meg vállát Ash.
-Most már egyél!- toltam elé az egyik tálat.
-Mi volt Lorannál? Vagy már lemaradtam?
-Alig haladtunk valamire.- vontam meg vállam. Innentől kezdve nem is firtatták a témát. Beszélgettünk ugyan, de nem hozták fel újra.
Másnap már a kanapén ültem, mikor Loran belépett a szobába.
-Üdvözlöm, Mr. Hood! Hogy telt az éjszakája? Tudott aludni?- kérdezte az ajtót bezárva.
-Sokáig próbáltunk. De aludtam pár órát.
-Nagyszerű!- leült a kanapéra, majd a noteszéért nyúlt. Mielőtt elvette volna rátettem a tenyerem a tömzsi kis füzetre. Értetlenül nézett rám.
-Nekik is van történetük. Igaz?
-A kint ülőknek?- kérdezte hátradőlve.
-Igen.
-Persze, hogy van. Különben nem járnának ide.
-A kisfiú?
-Mr. Hood, a szakmai titoktartás...
-Nem érdekel. Biztos vagyok benne, hogy a férfi tudja a történetemet. Különben nem nézett volna úgy rám, ahogy tegnap nézett.
-Igen. Ő tudja.- bólintott.
-Miért?
-Ugyanolyan makacs, mint maga. Ő börtönben ült.
-Mit követett el?
-Semmit. Pont ezért van itt. A bíró rosszul ítélt. Húsz év letöltendőből tizenkettőt bent töltött, mire észrevették a hibát.
-És a nő?
-Rákos.- halvány mosoly ült ki arcára, de azonnal reagált.- Ne értse félre! Nem a betegségének örülök. De tudja, az a nő az utolsó millióit rám költi. Pedig tudja, hogy meg fog halni.
-Bizonyára megnyugtatja a tudat, hogy van, aki meghallgatja.
-Eltalálta. A férje évekkel ezelőtt elhagyta. Jóformán csak én vagyok neki.
-És a kisfiú?
-Aki az anyukájával jár ide?
-Igen. Aki a virágföldet pakolgatta.
-Nehéz gyerekkort él. Apa nélkül. És az édesanyja sem elég erős.
-Nem szeretnék ennél többet tudni.- hátradőltem és elengedtem a noteszt.
-Megnyugodott, Mr. Hood?
-Meg.- bólintottam. És közben csak arra tudtam gondolni, hogy Loran mekkora hatalommal bír. Minden egyes páciensét zsinegeken mozgatja, mintha csak marionettbábok lennének. És én is egy báb vagyok. Mindannyiunk élete másként alakult, mégis egy helyre futottunk össze. És ez a hely az a szoba volt, az a légtér a négy fal között, ahol megannyi titok elhangzott már. Ahol a hallgatóság, azaz Loran előtt már rengeteg életesemény zajlott le. Mintha csak könyvet olvasna, megélheti azokat az életeket, amiket végighallgat.

11. Zoey visszatér

Három napja tartózkodtunk Ausztráliában, mikor visszarendeltek minket a turnéra.
-Bármikor átmehetsz anyáékhoz, Mali Koa szívesen segít bármiben, és engem is felhívhatsz. Minden nap beszélünk, és amikor csak lehet meglátogatlak. Oké?- hadartam pakolás közben.
-Tényleg muszáj elmenned?- kérdezte lehajtott fejjel. Megálltam egy másodpercre és felé fordultam.
-Sajnos.
-Kár.- húzta fel egyik vállát, majd megsimította a takarót és leült az ágyra.
-Zoey, ha van valami baj, most mondd el! Most még tudok segíteni.- guggoltam le elé.
-Valahányszor szétnézek a házban úgy érzem nem vagyok idevalósi.
-Ezt hogy érted?
-Nem érzem magaménak. Ez nem az én otthonom.
-Pedig itt laksz.
-Nem akarok itt lakni. Nincs, ami ideköt. Hiszen nem emlékszem semmire.- vonta meg vállát.
-Akkor...Velem jössz?
-Bárhová.- vágta rá lelkesedését leplezve. Halványan elmosolyodott, majd rám emelte tekintetét.
-Pakolj össze!- mosolyogtam én is.
A többiekkel csak a reptéren találkoztunk. Befelé menet Zoey mögém húzódott és csak óvatosan pislogott a fiúk felé.
-Nem eszünk meg.- nevetett Ashton.
-Fogalmam sincs hogyan kell ilyen társaságban viselkedni.- motyogta még mindig félve.
-Ne butáskodj! Barátok vagyunk. Akkor is, ha nem emlékszel.- mosolygott Luke.
-Azt hiszem tudom mindenki nevét. Elolvastam minden tinimagazint.- mosolygott, majd végignézett mindenkin.- Ashton, Luke, Mike.- sorolta.
-És te vagy a hercegnő.- mosolygott rá Mike. Alig észrevehetően megráztam fejem, de Zoey észrevette.
-Eddig is így hívtál, vagy most találtad ki?- kérdezte halkabban.
-Eddig is így hívtalak.- válaszolt Mike egy bizonytalan mosoly kíséretében.
-Csak neki engedted meg. És csak ő hívott így.- tette hozzá Ashton. Zoey bólintott, majd újra közelebb lépett hozzám. A történtek ellenére büszke voltam magamra, hogy bennem bízik a leginkább. A repülőn is mellettem ült, kérdezősködött a múltjáról, nekem pedig kötelességem volt mindenre válaszolni.
Érkezésünkkor hatalmas tömeg tolongott a repülőtéren. Zoey megfogta bőröndjét, majd felém fordult.
-Most?- kérdezte.
-Most.- válaszoltam. Kinyújtotta kezét, majd összekulcsolta ujjainkat és szorosan mellém húzódott. Levettem a sapkámat és a fejére húztam. Felvettem a saját táskámat a vállamra és elindultunk a kapu felé. Ashton és Luke előttünk mentek, Mike pedig a telefonját nyomkodva mögöttünk kullogott.
-És mit kell csinálni?- kérdezte súgva.
-Amit jónak látsz. Lehajthatod a fejed, mosolyoghatsz rájuk, felőlem csókot is dobhatsz feléjük.- mosolyogtam rá.
-Az azért túlzás lenne. Végül is többségük talán gyűlöl engem.- nevetett.
-Csak féltékenyek.
-Féltékenyek, mert itt jövök a balodon. És a féltékenység gyűlöletet vált ki belőlük.
-Beszélgessünk tovább.- mosolyogtam újra. Bólintott, majd végignézett a sikoltozó tömegen, akik mind a telefonjaikkal hadonászva próbáltak közelebb kerülni hozzánk.
-Mindig ennyien vannak?- kérdezte újra felém fordulva.
-Van, hogy többen.
-És te ezt kibírod?
-Te is kibírod. Pedig néha igazán kellemetlen.
-Ez most is kellemetlen.
-Csak azért, mert még nem vagy hozzászokva. Újra meg fogod tanulni.
-És ha nem?
-Bízz bennem!- hüvelykujjammal megsimítottam kézfejét. A repteret elhagyva azonnal próbára siettünk. Az esti koncertet már nem hagyhattuk ki, és az elmaradt koncerteket is be kellett pótolnunk, amihez időpontokat kellett keresnünk.
Este a szállodában együtt vacsoráztunk a többiekkel, majd felmentünk a szobába és kipihentük a nap fáradalmait. Másnap reggel Ashton és én edzéssel indítottuk a napot, míg Zoey, Luke és Mike városnézésre indultak. Este a koncert után Zoey már az ágyban feküdt, mikor én lezuhanyoztam és követtem őt. Leültem az ágy szélére és magamhoz vettem a telefont, míg ő a hátát felém fordítva feküdt.
-Mike azt mondta, hogy talán nem is baj, hogy így alakultak a dolgok.- motyogta.
-Miért mondta ezt?- fordultam felé. Megfordult és rám nézett.
-Azt mondta sokat veszekedtünk. És hogy jobb, ha nem emlékszem rá. Ez igaz?
-Igen.- válaszoltam egyenesen.- Tényleg sokat veszekedtünk.
-Szerinte nem tértem vissza igazán. Félt engem.
-Mitől?
-Nem tudom. Azt nem árulta el.
-Mikenak nincs oka féltenie téged. Visszatértél. Vissza fogsz térni. Mert én segítek neked.- mosolyodtam el egy másodpercre, majd újra komoly tekintettel figyeltem rá.
-Örülsz neki, hogy nincsenek emlékeim?
-Nem.
-Miért?- kérdezte felülve.
-Mert nem csak a rossz dolgokat felejtetted el. Hanem a jókat is.
-És ez bánt?
-Hát persze. Mert csak az utóbbi időben veszekedtünk. Előtte viszont...
-Értem.- szakított félbe. Pár perc csend ült a szobára, majd kimászott a takaró alól és leült mellém az ágy szélére.
-Még nem is meséltél, hogy hogy tetszett a város.
-Tudod, még mindig nem ismerlek.
-Tudom.
-De bízom benned.
-Tudom.
-És nem érdekel, hogy mit mond Michael, vagy bárki más.
-Rendben.
-Tudod mennyire féltem?
-Most már nem félsz?
-Először abban reménykedtem, hogy csak hazudsz. Aztán már szinte vágytam rá, hogy mégis igaz legyen. Sóvárogva figyeltem az órát, ahogy minden másodpercben kattan. Idegőrlő volt. Csak arra vártam, hogy végre ideérj. Mert tudni akarok még dolgokat. Mesélj még rólam!- szeméből kíváncsiság csillogott, mosolyra húzta a száját és mint aki zavarba jött, felhúzta vállait egy picit.
-Rendben.- válaszoltam mosolyogva.

-Azt hittem hazudni fogok neki, hogy helyrehozzam a dolgokat. De képtelen voltam. A szemébe néztem, és úgy éreztem őszintének kell lennem.
-És aztán mit tett?- kérdezte fel sem nézve.
-Megcsókoltam.
-És ő hogy reagált?
-Visszacsókolt. Újra magaménak éreztem. Nem uraltam őt, de tudtam, hogy az enyém. Biztos voltam benne, hogy csak bennem bízik. És ez magabiztossá tett. Felelős lettem érte.

Később már eldőltünk az ágyon, és magamhoz húztam. Simogattam a hátát és puszikat nyomtam a hajába, a homlokára és csak mosolyogtam. Számomra minden a réginek tűnt. Mintha semmi sem változott volna. Már egészen lassan lélegzett, mikor a fején helyeztem el egyik kezem, másikat pedig a hátán hagytam.
-Ez olyan furcsa érzés.- suttogta félálomban.
-Miért?- kérdeztem.
-Olyan kellemes. Biztonságos.- ejtette ki a szavakat. Éreztem, hogy szívverésem gyorsul, ahogy az utolsó szót kimondta. Kicsit szorosabban húztam magamhoz, majd megnyugodva hallgattam, ahogy halkan szuszogva elalszik a mellkasomon. Beteljesedettnek éreztem magam. Mint egy kisgyerek, akinek teljesült a hullócsillagnál tett kívánsága. Boldog voltam és szerelmes.

10. Újrakezdeni

Mint az őrült rontottam be az épületbe, ezzel rögtön felborítva két orvost és egy ápolónőt. Ashton és Luke utánam loholtak és beértek még a recepciós pult előtt. Luke megfogta a vállamat és maga felé fordított.

-Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?- kérdezte. Tekintetéből aggodalom sugárzott, de valószínűleg észrevette, hogy hasonlóan érzek. Ashton hátrébb lépett és magával húzta Lukeot is.

-Maga jött Zoey Mitchelhez?- kérdezte egy orvos. Bólintottam, mire a folyosóra mutatott és elindult, velem a nyomában. A kórteremig csendben követtem, egy ajtó előtt azonban megtorpant és megfogta a kilincset.

-Azt tudnia kell, hogy nincs jó állapotban.- mondta, majd kinyitotta az ajtót. Zoey ott ült az ágyon, felhúzott lábakkal és egy újságot olvasott. Nem értettem miért mondta az orvos, hogy nincs jó állapotban. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig. Hosszú hajának egy tincsével szlalomozott ujjai között, de abbahagyta, mikor felnézett a lapból. Közelebb mentem hozzá és megszorítottam a takarót az ágyán.

-Annyira sajnálom, ami történt! Az egész az én hibám. Kérlek, bocsáss meg nekem!- éreztem, hogy szívverésem egyre gyorsul, de az érzésről eltereltem a figyelmem és igyekeztem nem azonnal visszakönyörögni magam hozzá.

-Hé, te ez a srác vagy az újságból!- letette lábait, előrehajolt és mosolyogva bökött rá az arcomra a tinimagazinban. Értetlenül néztem rá, majd az orvosra, aki csak megrázta a fejét. Visszafordultam hozzá, mosolya még mindig ott ült arcán. Könnybe lábadt szemekkel simítottam meg arcát, erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd közelebb léptem és megöleltem. A lány, akit megismerkedésünk első pillanatától szerettem, akiért átutaztam a fél világot, a szemembe nézett és nem emlékezett rám. Csak azt tudta, hogy az a srác vagyok az újságból.

Pár percig még álltam felette, aztán kimentem a kórteremből.

-Képes most felfogni a történteket?- kérdezte az orvos unottan.

-Talán.- bólintottam.

-Autóbalesete volt. Taxiba ült, a sofőr elmondása szerint erős fejfájásra panaszkodott, eldőlt a hátsó ülésen, hogy pihenjen, ő rá akart szólni, hogy így nem utazhat, ekkor hátra fordult és karamboloztak egy másik gépjárművel. Egyiküknek sem esett komoly baja...

-De Zoey nem emlékszik rám.- vágtam közbe.

-Nem a baleset okozta. A fejfájása napok óta tarthatott. Az emlékezetkiesése valódi oka a fejfájás volt. Korábban verhette be a fejét.

-És attól, hogy beütötte, már lehet amnéziája?

-Ha rossz helyen sérül, lehet. Nézze, Mr. Hood. Amit tudtunk közöltünk vele. Így most tudja a nevét, a lakcímét, a születési dátumát és a halott rokona nevét. Tudja az ön édesanyjának nevét és telefonszámát, így valószínűleg magában is bízni fog.

-Mikor vihetem el innen?- kérdeztem türelmetlenül.

-Leghamarabb holnap.- válaszolt, majd ránézett a kezében tartott papírokra.
-Itt maradhatok még vele?- kérdeztem az ajtóra mutatva. Ránézett az órájára.
-Tíz percet.
-Az semmire sem elég.- morogtam.
-Tíz perc, vagy semmi.- vonta meg vállát hanyagul.
-Legyen.- egyeztem bele. Visszamentem a kórterembe és leültem az ágy szélére, de képtelen voltam a szemébe nézni. Megérintette vállam és rám mosolygott.
-Mi a baj?- kérdezte.
-Most nincs időm mindent elmagyarázni.- emeltem rá tekintetem.
-Azt azért elmondod, hogy te mit keresel itt?
-Miért kérdezel ilyet?
-Hát...- kezdte szégyellősen.- Az újság szerint híres vagy. Én meg őszintén azt sem tudom, ki vagyok.- ráncolta homlokát zavarában. Lehajtottam a fejem és halványan elmosolyodtam. 
-Holnap elmesélem, jó?- kérdeztem óvatosan felé fordulva. Bólogatott, majd újra az újságra nézett.
-Miért nincs most idő?- kérdezte szomorúan.
-Azért, mert nekünk soha nincs semmire időnk. És amúgy sem volnék elég erős egy levegővel elhadarni neked mindent. Erőt kell gyűjtenem.
-Félsz tőlem?
-A reakciódtól. Nem hallod, hogy remeg a hangom most is?
-Bántottalak valaha?- kérdezte. Tekintete cikázott. Hol rám nézett, hol az újságra. Végül a karomon állapodott meg.
-Soha.- válaszoltam.
-Letelt a tíz perc.- nyitott be az orvos. Felálltam az ágyról.
-Akkor holnap visszajössz?- kérdezte megragadva a karomat.
-Persze.- bólintottam, majd rövid gondolkodás után közelebb léptem.- Aludj jól!- nyomtam csókot homlokára, majd szorosan összezártam szemeim és óvatosan megsimítottam a vállát.
-Várni foglak.- mondta. Bólintottam, majd elengedtem és visszamentem az előtérbe. Luke az ajtó előtt ácsorgott és lábait jobbról balra, aztán balról jobbra pakolgatta unalmában.
-Menjünk!- löktem meg vállát, majd elhaladtam mellette.
-Hé, várj! Mi történt?- szaladt utánam.
-Majd ha együtt vagyunk, elmesélem.- vágtam rá, és folytattam utam a kocsi felé. Miután beültünk elmondtam a történteket, és azt is közöltem, hogy nem vagyok hajlandó magára hagyni Zoeyt. Hiába bólogattak, tudtam jól, hogy másnap le akarnak majd beszélni róla. Én mégis visszamentem a kórházba, hogy magammal vihessem, mielőtt bárki meggondolná magát.
-Hová megyünk?- kérdezte a kocsi mellett állva, míg én beraktam a táskáját a csomagtartóba.
-Hazaviszlek.
-Hozzád haza?
-Együtt lakunk.- mosolyogtam rá, majd kinyitottam neki az ajtót.
-Tényleg?- kérdezte vidám hangon, amire én csak mosolyogva bólogattam. A házhoz érve egy darabig ácsorgott a kapuban, majd követett az ajtóig.
-Nehéz lesz. Igaz?- kérdezte megtörve a csendet.
-Mire gondolsz?
-A nulláról kell kezdened. Az orvos szerint ha nem vagy elég kitartó és türelmes akár el is ronthatod. Mit ronthatsz el, Calum?
-Semmit sem fogok elrontani. Nyugodj meg!- mosolyogtam rá.- Szóval ez itt a nappali, ott van a konyha, erre pedig a szobád és a fürdőszoba.- mutattam be újra a lakást.
-És ez?- állt meg a számomra is titokzatos ajtó előtt.
-Nem tudom. Ide csak te jártál be. A bácsikád szobája volt.
-Akkor talán jobb, ha mindkettőnknek titok marad.- hátrébb lépett és megfordult, hogy saját szobájába menjen.
-Segítsek valamiben?- kérdeztem az ajtóban állva.
-Azt mondtad elmeséled.
-Igazad van. Megígértem.- bólintottam, majd leültem mellé az ágyra.
-Csak egyet kérek. Ha nagyon megdöbbentő dologról van szó, kérlek óvatosan próbáld megkörnyékezni. Oké?- nézett rám mosolyogva.
-Oké.- mosolyogtam én is.- Szóval te és én egy párt alkotunk. Nyilvánosan. És tudod a rajongók most igazán aggódnak érted.
-Nem akarlak megbántani, de kétlem, hogy ez így...
-Tudom. Tudom, hogy nem fog menni.- szakítottam félbe mosolyogva.- Amúgy sem sokat jártunk emberek közé. De ha mostanában feltűnnének, kérlek csak annyit tégy meg, hogy belém karolsz, vagy magamhoz húzhatlak. Csak a látszat kedvéért.
-Persze.- bólintott.- Mindenkinek jobb, ha csend van.- mosolygott.
-Egyetértek.- mosolyogtam én is.- Elmenjünk valahova enni? Vagy rendeljünk pizzát?
-Rendeljünk inkább.
-Rendben.- elővettem a telefonom és tárcsázni kezdtem. A kiszállítóra vártunk a kanapén ülve, mikor a vállamra borult és közel bújt hozzám.
-Lehet még egy kérdésem?
-Akárhány kérdésed lehet.- karoltam át.
-A szüleim?
-Robert és Penelope. Fogalmam sincs hol élnek, mit csinálnak. De nem jelentkeztek érted. És őket sem érték el. Ezért hívták az anyukámat, amikor kórházba kerültél. Hihetetlen, de ő volt a legközelebb. Ha nem utaztam volna el...
-Akkor téged hívtak volna.- vágott közbe.
-Nem. Ha nem utaztam volna el, akkor nem történik meg a baleset.- mondtam szemébe nézve. A szobára ülő csendet a csengő törte meg. Miután megettük a pizzát Zoey lezuhanyzott és úgy döntött lefekszik aludni, hogy kiheverje a kórházi ágy kényelmetlen matracát. Ő már a szobájában volt, mikor én is lezuhanyoztam és követtem őt.
-Te itt szeretnél aludni?- kérdezte félve.
-Oh, persze. Ne haragudj! Nem megyek haza, csak kifekszem a kanapéra. Oké? És ha bármi baj van kijöhetsz szólni.- hadartam, miközben összeszedtem a párnámat és a takarómat.
-Köszönöm.- bólintott, majd befeküdt az ágyba.- Jó éjt, Calum!
-Jó éjt, Zoey!- mosolyogtam rá, majd leoltottam a villanyt. Ledobtam a párnámat a kanapé végébe és leültem. Az utcai lámpa fénye besütött a nappaliba és elérte az üvegasztalt, amin megtört és szétszóródott a fény. Több, mint fél órát ültem a félhomályban, mikor nekiálltam elrendezni a fekhelyem. Mikor felálltam és oldalra fordultam megláttam Zoeyt a fal mellett állni.
-Zoey, minden rendben?- léptem felé riadtan.
-Nem lehetne, hogy inkább mégis velem alszol?- kérdezte összefűzött karokkal.- Nem érzem magam biztonságban. Olyan idegen az a szoba.
-De. Persze, azonnal megyek.- válaszoltam, majd felkaptam a cuccaimat és bekísértem a szobába. Alig pár perccel azután, hogy mindketten lefeküdtünk az ágyba Zoey el is aludt.

-Úgy éreztem minden újra rendben van. Pedig semmi sem volt a régi. Az új Zoey nem úgy tekintett rám, mint a barátjára, hanem mint holmi szociális kisegítőre, akit kirendeltek mellé, hogy ne gyújtsa magára a házat. És én kénytelen voltam játszani a szerepet.
-Ugyan miért lett volna muszáj ezt tennie?- kérdezte Loran, majd homlokát ráncolta.- Más személy a maga helyzetében megragadta volna a kormányt és irányította volna a kapcsolatot. Olyanná formálhatta volna Zoeyt, amilyenné akarja. A helyzet, durva példával élve ugyanolyan, mint amikor egy hatéves gyermeknek azt mondjuk, hogy kiskorában imádta a spenótot, ezért meg fogja kóstolni, és majd újra elválik, hogy szereti-e, vagy sem. Amire nem emlékszünk, azt újraformálhatja más. 
-Nem akartam új Zoeyt alkotni. A régit akartam visszakapni. Ezért hagytam, hogy azt tegye, amit szeretne tenni.- feleltem ingerülten.
-Ne húzza fel magát, Mr. Hood. Már úgysem lehet visszamenni a múltba.- olyan hangsúllyal ejtette a szavakat és olyan flegmán vonogatta a vállát, mintha valami kisgyerek volna, aki megunt játékait vágja hozzá árvákhoz. Felsőbbrendűnek érezte magát a polcon porosodó bekeretezett diplomáktól és oklevelektől, amik alatt már nem csak a polc, de talán az egész szekrény roskadozni látszott. De még így is kénytelen voltam beismerni, hogy Ashtonnak igaza van. Annak ellenére, hogy Loran viselkedése olykor megalázó és lenéző volt, képes volt felismertetni velem olyan dolgokat is, amikre sokszor abban az adott pillanatban nem jöttem rá. És Lorannak is igaza volt. Már úgysem lehet visszamenni a múltba.

9. Mosolyszünet

Kezdtem megbánni, hogy annyi időt vesztegettem Loranra, és a történetünk elmesélésére. Végül is semmi különös nem volt benne. Mindig is tudtuk, hogy vége lesz. Csak talán arra nem számítottunk, hogy ilyen hamar. Hazafelé menet megszokásból a mellettem lévő ülésre pillantottam, hogy ellenőrizzem a biztonsági övet. Arról már lesz leszoktam, hogy be is kössem, hiába nem ül ott senki. Vezetés közben még mindig oldalra pillantgattam, még mindig belenéztem a visszapillantóba, indokolatlanul is keresem a tekintetet, ami visszapillant rám. A szálloda parkolójában megállva még kivettem a tárcámat a kesztyűtartóból, majd utoljára belenéztem a tükörbe.
-Ne fordulj meg!- mondta mosolyogva. Nem hallgattam rá. Megfordultam, de nem ült ott. Újra a tükörre néztem, ő pedig csak mosolygott.
-Kezdek megőrülni.- mondtam hátradőlve.
-Semmi baj. Ez így normális.
-Nem volna szabad.- ráztam meg fejem.
-Nem is igazán te irányítod. Az elméd.- mondta, majd körmeire nézett és megsimította őket.
-Oh, Zoey. Csak te tehetsz róla.- dörzsöltem meg arcom, majd újra hátradőltem, de nem nyitottam ki a szememet. Még élvezni akartam az illúziót.
-Esik az eső.- motyogta. Résnyire nyitottam a szemem, de már sötét volt. Csak a parkolóban álló utcai lámpa fénye világította meg a szélvédőt, amin hangosan kopogtak az esőcseppek. Elaludtam a kocsiban. Zoey megint csak az álmom szüleménye volt. Hátranyúltam a kabátomért, de csak a fejemre dobtam, hogy vállamat is takarja és elszaladtam a bejáratig.
-Jó estét!- köszöntött a biztonsági őr, majd kinyitotta előttem az ajtót. Válaszul csak intettem, majd célba vettem a liftet.
-Mr. Hood, csomagja érkezett!- szaladt elém a recepciós. Egy barna zacskó volt igénytelenül körbetekergetve szikszalaggal. Kibontottam és megnéztem tartalmát. Zoey "Don't look at me I'm ugly" pólója lapult benne. Mellette egy cetli: "Ez még hozzád tartozik." Se aláírás, se feladó, se külön cím. Csak az én nevem állt a zacskón.
-Van egy tolla?- kérdeztem, mire a hölgy előkapott a zsebéből egyet.
-Parancsoljon!- nyújtotta át.
-Megtenné, hogy feladja ezt a csomagot erre a címre?- kérdeztem, majd a cetli hátuljára felfirkantottam az adatokat. A hölgy bólintott. Megköszöntem a tollát, majd egy kedves, de kissé erőltetett mosollyal átadtam neki a pólót és folytattam utam a liftig. Miután benyomtam a gombot hátradöntöttem a fejem és unottan hallgattam az idegesítő liftzenét. Mindig is irritált. Gyűlöltem. Az emeleten kiszállva az ajtóhoz siettem, de nem úsztam meg a találkozást. Ash pont előttem nyitotta ki ajtaját és felém fordult, majd aggódó, de őszinte mosoly ült arcára.
-Hé, haver! Jössz kajálni?- kérdezte, majd belökte az ajtót.
-Ilyenkor még lehet kajálni?- kérdeztem vissza. Fogalmam sem volt, mennyi az idő.
-Persze. Még csak hét óra.- nevetett rám.
-Rendben. Csak átöltözöm.
-Megvárlak.- bólintott, majd bezárta az ajtaját és zsebre vágta a kulcsot. Ashton többet foglalkozott ezzel az üggyel, mint bárki más. Loran-t is ő intézte. Luke nem akarta bolygatni, úgy gondolta nekem is jobb úgy, ha nem mond semmit. Mike tagadni akart mindent, lemondóbb volt, mint arra számítottunk. Ash viszont szívét-lelkét beleadva próbált mindent megtenni az én lelki megnyugvásomért. Hálás voltam neki, ugyanakkor utáltam, amiért ennyire önfeláldozó volt. Igaz barát. Csak másképp, mint Luke, vagy Mike.
Az étteremben a pincér mindent és mindenkit félrelökve azonnal az asztalunknál termett és felvette a rendelést. Ezután italokat hozott nekünk, mi pedig vártunk.
-Loran hívott.- törte meg a csendet.
-Ugyan, Ash, nem vagy az apám...- forgattam szemeimet.
-Igaz.- bólogatott a terítőt bámulva.- Csak érdekel, hogy miért.
-Elég lett volna onnan tudnia, mikor utoljára veszekedtünk.
-Mármint...
-A balesettől kellett volna csak mesélnem.- vágtam rá. Ash újra bólogatott.
-Lehet.- vonta meg vállát.
-Biztos.- szögeztem le.
Vacsora közben már nem hozta fel a témát, aminek egyrészt örültem, másrészt aggasztott. Így fogalmam sem volt róla, mire gondol éppen, vagy hogy mit mondana még. Már a desszertre vártunk, mikor kitört belőlem a pánik és kíváncsiság hajtotta vallomás.
-Ma is láttam őt.- sóhajtottam, mintha egy hatalmas kő gördült volna le a mellkasomról. Újra kaptam levegőt. Ashton először a kanala tükörképéből nézett rám, majd lassan felnézett kósza tincsei közül.
-Mikor?- kérdezte kiegyenesedve.
-Elaludtam a kocsiban.- vallottam be halkabban.
-Mikor?- kérdezte újra, egyik szemöldökét felvonva.
-Mikor beálltam a parkolóba. Egyre kimerültebbnek érzem magam. Napról napra fáradtabb vagyok.
-Loran miatt?
-Zoey miatt. A kezelések ugyanúgy megviselnek, mint akkoriban azok a napok. Rögtön a baleset után. És a rá következő hónapok.- hátradőltem és már csak piszkáltam a felismerhetetlenségig széttúrt és szétkavart krémet, ami eredetileg fagylalt volt valamilyen darált erdei gyümölcsökkel. Mirelit gyümölcsökkel. Ki se olvadtak rendesen. Vagy csak a fagylalt tette ehetetlenné.
-Szeretnéd, ha...
-Tudod, mai napig azon gondolkodom, mi lett volna, ha aznap este nem hagyom úgy ott.- vágtam szavába.
-Nem a te hibád volt.- rázta meg fejét.
-Mindenki ezt mondja.
-Mert így igaz. És Zoey sem tehetett róla. Emlékszel, nem ő hibázott.
-Az első pillanattól tudnunk kellett volna, hogy nekünk ez sohasem fog működni.
-Ezt már elmondtad egy párszor.- mondta már rám se nézve. A fagylaltos pohárra és az utolsó csepp fagylaltra koncentrált.
-Pedig ő hitt az ilyenekben. Annyiszor elmondta, hogy a Sors mit akar tőlünk. Megérezte, hogy mi lesz velünk. Ashton, ő tudta az elejétől, hogy nem leszünk jók együtt.
-De mégis kitartott melletted. Elhagyta érted a hitét a Sorssal szemben. Ez valamilyen szinten olyan, mintha kilépne a vallásából és megszegné a hagyományait csak azért, hogy veled lehessen. Ateista lett, hogy kettőtökben higgyen.- mondta mosolyogva, majd intett a pincérnek.
-Mit hozhatok?- kérdezte az úr azonnal odapattanva.
-Hozna még egyet ebből a fagylaltból?- kérdezte kisfiús mosollyal.
-Ne fáradjon!- szóltam közbe, majd Ashton elé toltam a tálkámat.
-Azért hozzon egyet!- mosolygott Ashton. A pincér bólintott, ő pedig nekilátott az én desszertemnek is. Pár perc csend után felnézett rám, de én nem néztem vissza rá. Az ablakot és a tájat bámultam. Habár magam sem tudtam mire fókuszálok pontosan.
-Mit mondott?- kérdezte lerakva a poharat.
-A kocsi hátsóülésén ült. Azt mondta nem baj, ha megőrülök.
-Még mindig olyan, mint volt. Igaz?
-Szarkasztikus volt. És imádni való. Mint mindig.- mosolyodtam el. Ashton szintén így reagált.
Őszintén többet vártam magamtól. A vacsora után alig bírtunk elvonszolni magunkat a liftig, majd onnan a szobáig. Fáradtan zuhantam az ágyba, de rájöttem, kénytelen vagyok legalább leöltözni, még ha zuhanyozni lusta is vagyok. Végül rávettem magam és beálltam a zuhanykabinba. Pár perccel később újra az ágyra borultam. Kényelmesen elhelyezkedtem, majd lehunytam szemeim és csak az alvásra koncentráltam. Minél hamarabb el akartam aludni. Azt reméltem, így hamarabb jelenik meg mellettem fekve, vagy a konyhából kilépve, vagy az ágy végében ülve. Csak látni akartam. Ezúttal meg akartam fogni, el akartam neki mondani mindent. Azt akartam, hogy maradjon velem.
De nem történt semmi. És következő éjjel sem. Harmadnap reggel felkeltem és hiába aludtam végig az éjszakát, mégis olyan volt, mintha egy másodpercre se hunytam volna le a szemem. És ez a kimerültség rányomta a bélyegét az egész napomra.
-Jó lenne, ha reggeliznél valamit.- bökött oldalba Luke.
-Föld hívja Calumot!- lengette meg előttem tenyerét Ashton.- Aludtál egyáltalán bármit az éjjel?
-Végigaludtam az éjszakát.- sóhajtottam, majd arrébb löktem a tányéromon heverő kekszeket.
-Ezek szerint nem eszel?- kérdezte Mike. Bólintottam, majd felálltam az asztaltól. Nem hagyhattam el magam. Nem hagyhattam el a srácokat. Erőt vettem magamon és visszaültem, ők pedig értetlenül néztek rám.
-Sajnálom.- nyögtem magam elé bámulva. Szó nélkül bámultak tovább.
-Ha szeretnéd, abbahagyhatod a kezelést. Senki sem fog kötelezni rá, hogy eljárj.- kezdte Luke.
-De...- emelte fel fejét Ashton.
-Nem! Értem én, hogy jót akarsz neki. Én is jót akarok neki. De ez így nem mehet tovább!- emelte meg hangját, majd megfogta a vállam.- Nézz rá! Rosszabb, mint egy élőhalott!
-Annyira azért nem néz ki szarul...- tette szóvá Mike.
-Loran igenis segíthet! Vagy akármelyik más pszichológus. Mi képtelenek vagyunk rá. Ezért választottuk ezt a módszert.- Ashton hangja is egyre idegesebbé vált, már szinte megfojtotta a villát, amit a kezében tartott.
-Miért? Mi nem vagyunk rá képesek?- kérdezett vissza Luke.
-Ezt pont te kérdezed? Egyetlen egyszer sem próbáltál még vele beszélni!- úgy vitatkoztak fölöttem, mintha én ott se lennék, pedig Ashton rám mutogatott, Luke pedig a vállamat szorongatta.
-Pont azért nem kérdezem, mert felzaklatja!
-De csak így fogja feldolgozni!
-Megkérdezted egyáltalán akarja-e ezt az egészet?- kérdezte végső felháborodásában. Ashton hátradőlt, arca kisimult. Csak most jött rá, hogy Lukenak igaza van. Csak úgy odavetettek Loran elé, hogy szedjen ki belőlem mindent.
-Talán most, hogy már ott kínoztatjuk hetek óta, megkérdezhetnéd, hogy tényleg akarja-e!- enyhült meg hangja. Ashton rám nézett, majd a többiek is. Pár percig teljes csöndben ültünk, majd felálltam az asztaltól és elindultam kifelé az étteremből.
-Most hova mész?- kérdezte Ashton szintén felállva.
-Loranhoz.- mondtam, majd elővettem a zsebemből a kocsikulcsot és a parkoló felé vettem az irányt.
Épp mikor a váróba értem kinyílt az ajtó és egy kisfiú távozott az anyukájával. Loran aláírt pár papírt, majd felemelte a fejét és rám mosolygott.
-Fáradjon beljebb, Mr. Hood!- lépett arrébb, majd mikor átléptem a küszöböt bezárta mögöttünk az ajtót. Leült a fotelbe, de nem vette magához a füzetét.
-Először is az érdekelne, miért döntött úgy, hogy mégis eljön ma.- kérdezte mindenféle kárörvendő mosolytól, vagy hangsúlytól mentesen.
-Tegnap nem jöttem el.
-Tudom.
-Tegnap ő sem jött el.
-Ezt hogy érti?
-Nem meséltem magának semmit, így Zoey nem jelent meg álmomban.
-És ez hiányzott magának?
-Már hogy ne hiányzott volna?- kérdeztem szarkasztikusan felnevetve.
-Kezdje csak el!- mosolygott rám, majd a füzetért nyúlt. Hirtelen megnyugvás öntött el, és már csak arra próbáltam koncentrálni, mi fontosat kell elmesélnem még a baleset előtti időről.

A dolgok újra kezdtek megváltozni. Miután Zoey visszament Ausztráliába csendesedett a világ körülöttünk. És újra nem láttuk egymást hónapokig. Mire mi is hazautaztunk már be voltak táblázva a napjaim. Sorra találkoztunk a barátainkkal, akik feltöltötték a képeket, megosztották az élményeket, én pedig reggeltől késő estig talpon voltam, és mire elhatároztam, hogy átmegyek Zoeyhoz, már semmi erőm nem maradt. De ő csendben és türelmesen várt. Egyik délután hamarabb végeztem, mint amire számítottam, így azonnal taxiba vágtam magam és hazasiettem. Lezuhanyoztam, átöltöztem és szinte futva igyekeztem az utca másik oldalán álló házhoz. Kétszer nyomtam meg a csengőt, de még így is várnom kellett pár percet. Zoey ajtót nyitott, hátratúrta szemébe lógó tincseit, majd széles mosolyt húzott arcára.
-Ne haragudj!- mosolyodtam el én is.
-Hiányoztál!- mondta. Átkarolta a nyakam, én pedig az ő derekát, így kicsit megemeltem és beljebb léptem vele a házba. A vállam fölött átnyúlva belökte az ajtót, majd magához szorított. Pár perc ölelkezés után megcsókoltam, és mosolyogva váltam el tőle.
-És a többiek is puszilnak.- mondtam. Felnevetett.
-Gyere! Mutatok valamit!- megfogta a kezem és maga után húzott, majd leültetett az asztalhoz. Ezután eltűnt a konyhában és egy tálcával tért vissza.
-Mi ez?- kérdeztem közelebb húzódva.
-Én sütöttem!- tette elém büszkén. Egy tepsi sütemény állt előttem, vastagon nyakon öntve csokoládéval. Csak úgy tocsogott a kalóriákban. Olyan büszke tekintettel nézett végig rajta, mintha saját gyermeke lenne. Úgy éreztem, nem is ismerem ezt a lányt. Legalábbis ezt az énjét nem.
-És mikor...?
-Ez a tizenhetedik próbálkozás.- borult az ölembe.- Elfáradtam. És eddig mindegyik rossz lett. A környéken élő dingók és kóbor macskák már rég jól laktak. És azt hiszem néhányat ide is szoktattam.- sóhajtott nagyot. Eltűnt a büszkeség az arcáról, helyére csalódottság lépett.
-Mi volt a baj a többivel?
-Valószínűleg ugyanaz, ami ezzel is lesz. Vagy az volt a hibája, hogy nem finom, vagy kihagytam valamit, vagy túlsütöttem és megégett, vagy egyszerűen csak úgy nézett ki, mint ami már átment valakin, vagy mint amin már átment valaki.- sorolta ujjain számolva a variációkat. Elmosolyodtam, majd megpusziltam a vállát.
-Akkor kóstoljuk meg!
-Nem merlek kitenni ilyen veszélynek.
-Miről beszélsz?- néztem rá értetlenül.
-Romba döntöm az edzésterved. Nézz csak rá! Piskótatészta és csokoládé. Az egész ennyiből áll.
-Már azzal romba dől az edzéstervem, hogy hazajövök hozzád. Ugyanis a holnapi napot semmittevéssel töltjük. Ki sem kelünk az ágyból, filmezni fogunk és pizzát rendelünk.- mondtam, miközben vágtam két szeletet a süteményből.
-Biztos? Nincs találkozód valaki mással?
-A holnapi napom csak rólad szól, Zoey Mitchel!- mosolyogtam, majd a kezébe adtam a süteményt.
-Három... Kettő... Egy!- számolt vissza, majd egyszerre haraptunk bele a piskótába. Zoey hirtelen fintorogni kezdett, majd szalvétáért nyúlt és visszaköpte a falatot.
-Nyugodtan kiköpheted te is.- nevetett rám, mikor látta, hogy még mindig a számban forgatom a piskótát. Miután én is kiköptem a süteményt megöleltem Zoeyt.
-Majd legközelebb!- mosolyogtam rá.
-Nem lesz legközelebb. Úgy látszik mégsem leszek konyhatündér. Marad a pizzafutár és a kínai a belvárosban.- vonta meg vállát.
-Először derítsük ki, hogy ezúttal mi volt a gond!- mondtam, majd felálltam és magammal vonszoltam a konyhába. Az összetevőket végignézve azonnal rátaláltunk a hibádzó pontra.
-Romlott tej. És észre sem vettem.- húzta oldalra a száját.
-Hétvégén megpróbáljuk ketten. Oké?- sokkal inkább fix tervnek szántam, mintsem eldöntendő kérdésnek. Mire megnyugodtam volna, hogy talált egy hobbit, amiben sikert érhet el, újra kudarcba fulladt.
Alig egy héttel később a barátaimmal töltött délutánt még elmentünk Zoeyval sétálni a városba. Azonban a bent nyüzsgő tömeg elkerülhetetlenül csapott le ránk és fényképekért rimánkodva követtek minket utcákon keresztül. Zoey végül leült egy padra és megadóan hátradőlt, míg én továbbra sem tudtam szabadulni. Végül újra elindultunk, de megjelent egy újabb csapat. Zoey ott állt tőlem alig egy méterre, körülöttünk pedig 10-15 lány toporgott, hogy sorra kerülhessenek. Ő pedig csak állt ott, mosolygott, és hiába éreztem erős késztetést, hogy odalépjek, megöleljem és megcsókoljam, nem tehettem meg. Elkeseredetten húztam számat művigyorra, majd elnézést kértem, csuklón ragadtam Zoeyt és megléptünk a tömeg elől.
-Ezt miért csináltad?- kérdezte meglepetten.
-Veled akarok lenni. Nem velük.- válaszoltam durcásan. Megtorpant, és mint akinek földbe gyökereztek a lábai, elmozdíthatatlan lett. Értetlenül néztem rá, majd közel léptem.
-Nekem elegem van ebből...- hajtotta le fejét.
-Miről beszélsz?- kérdeztem állánál felemelve a fejét.
-Úgy bujdosunk, mintha szökevények lennénk.
-Tudtuk, hogy ezzel fog járni...
-Azt hittem más lesz.- vonta meg vállát, majd elfordult.
-Ezzel most mit akarsz mondani?- kérdeztem, majd zsebre dugtam kezeimet.
-Talán kéne egy kis mosolyszünet.
-Mosolyszünet?- hördültem fel szarkasztikusan. Rám nézett és bólogatott.
-Talán jó lenne.
-Na ne röhögtess!- emeltem meg a hangom. Felkaptam a vizet. Nem tudtam hová tenni a viselkedését. Eleinte azt hittem csak viccel, de ekkorra már biztos voltam benne, hogy halálosan komolyan gondolja.
-Most úgyis elutazol. Ha visszajöttél meglátjuk.
-Meglátjuk... Szóval meglátjuk?- kérdeztem még mindig idegesen. Bólintott.
-Kérlek ne emeld fel a hangod, mert...
-Ez rohadtul nem így megy, Zoey!- közelebb léptem, de egyáltalán nem lettem csendesebb.
-Nem érdekel, hogy megy! Nem érted, hogy ez így nem jó?- emelte fel ő is hangját.
-Mindezt azért teszem, mert szeretlek! 
-Sohasem mondtam, hogy ez másképp lenne...
-Hát akkor? Szakítani akarsz?
-Most. Egy időre.- bólintott.
-Ilyen nincs!- vetettem hátra a fejemet, majd felháborodva sóhajtottam. Mire újra ránéztem ő már taxiért intett.
-Még beszélünk.- mondta, majd bármiféle köszönés nélkül bevetette magát a taxiba.
-A rohadt életbe!- üvöltöttem, majd belerúgtam a padkán heverő kőbe, ami messzire repült és egy oszlopnak ütközött. Azonnal követni akartam, ezért én is taxiba szálltam. Csak pár perccel később érkeztem meg a házhoz, még égett a nappaliban a lámpa. Egyenesen berontottam a házba, és minden utamba kerülő tárgyat félrelöktem.
-Nem ronthatsz be csak így!- fordult felém riadtan.
-Miért? Talán már a házból is ki vagyok tiltva?
-Ne játszd a száműzöttet! Ez kettőnkről szól!- kiabálta. Már üvöltöztünk egymással. Aki kívülről látta a vitát azt gondolhatta, hogy még pár perc és meg is öljük egymást.
-Ez csak rólad szól!- vágtam a fejéhez.
-Azt mondod önző vagyok?!
-Igen, jobb lesz, ha így fogod fel!
-Oké! Legalább ezt is elmondtad!- üvöltötte, majd becsapta a fürdőszobaajtót és ezzel bezárkózott.
-Ettől még nem oldódnak meg a problémáid!
-Fogd be!
-Miért nem fogod fel, hogy ezt meg kéne beszélnünk?! Ezt nem vághatod csak úgy rá!- az ajtóval szemben álltam és úgy ordibáltam be neki. Kinyitotta az ajtót, megállt előttem és egészen a képembe mászott.
-Elegem van ebből! Elegem van a vitákból! Elegem van belőled! Tűnj el!- üvöltötte, majd visszazárkózott. Lemerevedve, halálsápadtan álltam az ajtó előtt.
-Hát legyen...- egyeztem bele halkan, majd elhagytam a házat és hazamentem. Otthon senkihez sem szólva áthaladtam a nappalin, bevágtam magam mögött az ajtót és szabad utat adtam indulataimnak. Alig negyedórával később csengettek, majd nyílt a szobám ajtaja.
-Haver, minden oké?- kérdezte Luke a szobába lépve.
-Hogy kerülsz te ide?- kérdeztem morogva.
-A nővéred hívott, hogy zaklatottnak tűnsz. Gondoltam átjövök, hogy megbeszéljük.
-Erre semmi szükség.- ráztam meg fejem.
-Segíteni jöttem, Cal. Nem tehetsz csak úgy ki a házból.
-Zoey megtette.- sóhajtottam.
-Ezt hogy érted?
-Szakítottunk.- vontam meg vállam, mint akit nem is érdekel. Próbáltam erősnek tűnni, hogy azt higgye, már túl is vagyok az egészen, és valójában egyáltalán nem viselt meg.
-Most?- kérdezte ledöbbenve.
-Most.- válaszoltam halkan. Luke mellettem ült az ágyon, mindketten a falat bámultuk és valahol egészen máshol jártunk. Nem volt erőm gondolkodni. Csak hagytam, hogy kiürüljön az agyam és elzsibbadjanak a végtagjaim. Egy idő után elborultam az ágyon, és mire felkeltem Luke már nem volt mellettem. Az indulásig már csak két nap volt, így sokkal szomorúbban hagytam magam mögött Ausztráliát, mint azelőtt bármikor.

-Három nappal az indulás után hívott fel anya, hogy azonnal haza kell mennem, mert Zoey kórházban van. Mindent magam mögött hagytam és ész nélkül rohantam a reptérre, csakhogy mihamarabb hazaérjek.- mondtam Lorannak. Nagyot sóhajtottam és igyekeztem kerülni a tekintetét.
-Mr. Hood. Legközelebb innen folytatja! Rendben?- bezárta a füzetét és hátradőlt a fotelben.
-Rendben.- egyeztem bele, majd elköszöntem és távoztam.