Leverten és kimerülten mentem a stúdióba reggel. A srácok azzal a lendülettel fordítottak is vissza.
-Így nem lehet dolgozni!- tolt a vállamnál fogva Mike.
-Kérlek, srácok! Hadd maradjak! Eltereli a figyelmem.- tértem ki előle, majd leültem a keverőpult mellé. Nem is foglalkoztak velem. Megint úgy beszéltek rólam, mint aki ott sincs. És fejben tényleg máshol jártam. Egészen délutánig. Hazaérve egy boríték fogadott az asztalon.
-Még ne nyisd ki!- szólt rám Zoey a konyhából kilépve. Leraktam a levelet és zsebre dugott kezekkel hátrébb léptem.
-Mi van benne?- kérdeztem fejemmel a boríték felé bökve.
-Csak egy levél. Neked.
-Akkor miért nem olvashatom el?- vontam fel egyik vállam.
-Mert még nincs itt az ideje.
-Hát akkor?
-Ne idegesíts fel...- mély levegőt vett, majd elment mellettem, de én direkt arrébb húzódtam, így fél vállal belém ütközött. Elkaptam a karját, majd a derekát és magamhoz húztam.
-Sajnálom.
-Nem számít. Holnap úgysem emlékszem rá.
-De én igen. Hagynál ilyen bűntudattal élni?- kérdeztem tekintetét keresve, de ő végig elnézett mellettem. Oldalra fordult, így egy másodpercre a szemembe nézett, majd tovább fordult és tekintete a borítékon állapodott meg.
-Most már érted?- kérdezte újra rám nézve.
-Igen.- bólintottam, majd összeérintettem homlokainkat.
-Szokj le erről a szarról. Büdös vagy.- tolt el magától. Dohánytól bűzló ujjaimat végighúztam arcán, majd ajkain. Mint aki a legkeserűbb mérget érzi, elhúzta száját és újra hátrébb lépett. Megfordult, hosszú, vöröslő haja a szemembe csapott, de egy másodpercig sem bántott. Mozdulatlanul állva néztem, ahogy besétál a szobába és magára zárja az ajtót.
Az estét a kanapén töltöttem, reggel pedig korán keltem, hogy elolvassam a levelet.
"Kedves Calum!
Hálával kéne feléd fordulnom mindazért,
amit értetem tettél eddig. De ez most nem megy.
Az egyetlen, amit érzek, harag. De a következő Zoey
nem én vagyok. Adj meg neki..nekem mindent,
amire szükségem van. Szeress mint eddig. És ne
hagyd, hogy bármit tudjak, ami nem fontos.
Csókol, a te Zoeyd."
Darabokra téptem a levelet és kidobtam. A kazettát kitettem az asztalra, rajta egy cetlivel. "Nézd meg, kint várlak." Ezután magamhoz vettem mindent, amire szükségem volt, és az ajtó előtt, a lépcsőn ülve rágyújtottam. Nem figyeltem az időt, de meg vagyok győződve róla, hogy húsz percnél nem telt el több, mikor már nyílt az ajtó. Zoey leült mellém, majd csak némán meredt a semmibe.
-Nem kértem, hogy szokj le?- kérdezte.
-Tessék?- pöcköltem le a hamut a betonra.
-Nem számolod a napokat, Calum.- mondta üres tekintettel. Még mielőtt újra visszakérdezhettem volna, folytatta.- Csak holnap kezdődik. De megnyugtattál. Csináld így holnap is.- megsimogatta a hátam, majd elindult befelé. Halvány mosollyal bólintottam.
Másnaphoz számítva napokon belül rendeződött a viszonyunk. Elmúltak a kételyek és Zoey, habár nem a korábban megszokott, de kellő bizalommal fordult felém. Amerikába érve új programokat szerveztem neki, meccsekre hordtam, korcsolyázni is tanultunk, és egyre közelebb került hozzám. Önként fogta a kezem, velem aludt, és nem félt a tömegtől sem. Ott volt a koncerteken, a rajongók képeket csináltak vele, és ő vidáman szórakozott még a srácokkal is. És egy koncert után, a kocsihoz menet hirtelen vége szakadt mindennek. Zoey az egyik pillanatban még nevetgélt, hangosan kiabált és lökdösődött Lukeal, a másikban viszont ájultan és hangtalanul rogyott a földre. Ashton utána kapott, és azonnal próbálta lábra állítani. Egyszerre mind a négyen, mint gyakorlott mentőápolók siettünk Zoeyval a kocsiig, ahová beülve már hívtam a kórházat, Luke pedig a sofőrrel beszélt, jobban mondva, az adrenalintól fűtve ordított.
-Nem lélegzik.- suttogta Mike. Ashton felnézett.
-Mit mondtál?- kérdeztem hátra fordulva. Ashton megrázta a fejét, de Mike nem tudott hazudni.
-Zoey nem lélegzik.- mondta könnyes szemekkel.
-Nem. Az nem lehet!- ráztam felem, majd menet közben, az üléseken átmászva arrébb túrtam Ashtont és megszorítottam Zoey kezét.
-Mindjárt ott vagyunk...- mondta Luke.
-A mindjárt kevés! Most azonnal ott kell lennünk! Zoey, tarts ki, kérlek! Nem hagyhatsz itt...- üvöltöttem. A zárt tér megtelt a hangommal, a többiek az ajkaikat összepasszírozva próbáltak nem sírva fakadni, mint ahogy én tettem. A kórházhoz érve már hordággyal várt minket két nővér és egy orvosnak tűnő alak. Zoey eltűnt a hosszú folyosókon, engem pedig lenyomtak egy székre. A kórteremből csak a hosszú, egyre erősödő hangú sípolás hallatszott ki. Üvölteni akartam. Ashton mégis úgy szorított a műanyag székhez, hogy megszólalni se volt erőm.
-Hallod amit mondok?!- kérdezte Luke a vállamat megrázva.- Minden rendben lesz! Ígérem, hogy minden rendben lesz!
-Talán nem most kéne ilyeneket ígérni...- ült le mellém Mike.
-Zoey rendbe fog jönni.- mondta Ashton.
-Nem! Mégis mi a szarért kell hazudni!? Basszus... Zoey haldoklik! Sőt, már nem él!- üvöltötte, dühének lendülete felrántotta őt a székről. Csaknem egymásnak estek, mikor a sípolás abbamaradt és szakadozva jelentkezett újra. A csend, ami a folyosót ellepte hideg volt és tiszta. Mintha egy rémálomból keltem volna, könnyektől nedves arccal, remegő lábakkal és levegőt alig véve indultam el az ajtóhoz. Az ajtófélfába kapaszkodva lassan megkönnyebbült mosolyra húzódott a szám, ahogy láttam Zoey mellkasát levegőtől telve megemelkedni.
-Kérem, fáradjon ki!- indult el felém az egyik nő.
-Nem. Nem hagyom itt!- félretoltam és azonnal az ágy mellé mentem.
-A pulzusa stabilizálódik. De ezen a héten már biztosan nem engedjük haza.- mondta az orvos.
-Fog most emlékezni?- néztem fel rá.
-Várjuk meg, amíg felébred.- válaszolta, majd átnyújtotta a kezében tartott mappát a nőnek, aki korábban ki akart küldeni.
-Addig itt maradok veled.- szorítottam meg újra és újra a kézfejét.
-Mennyi az idő?- kérdezte Luke.
-Pont éjfél.- felelt Mike.
Később Zoeyt átvitték egy másik kórterembe, az éjszakát pedig mind a négyen mellette töltöttük.
-Ahh- nyúlt a táskájába Loran.- Jó, hogy mondja. Hogy kell ezen beállítani az időt?- kérdezte felém nyújtva a telefont. Elvettem tőle, majd felálltam és dühömben kidobtam a készüléket az ablakon. Loran tátott szájjal, értetlenül nézett rám.
-Majdnem meghalt!- préseltem ki a szavakat a fogaim között.
-Ez még nem indok arra, hogy kidobja a telefonomat az ablakon.- húzta ki magát.
-Tessék! Ez elég lesz még hat ilyen vacakra.- dobtam az asztalra pár bankót, majd dühösen csapkodva elhagytam a rendelőt. Nem először távoztam dühösen. De nem is utoljára.
