4. Hivatalosan árva

Mire kezdett volna igazán komoly lenni a kapcsolatunk már egyáltalán nem tudhattam őt biztonságban. Jóformán csak este jártunk ki, alig beszéltünk, és megtiltottuk magunknak, hogy keressük a másikat. Idegőrlő volt. De ő türelmes volt, én pedig kitartó.

Egyik este belvárost járva, hangosan nevetve beszéltük meg, milyen régóta nem láttuk egymást. Egyik pillanat követte a másikat, de kedvünket szegték.

-Calum! Calum állj meg!!- kiabált utánunk egy 5 főből álló lánycsapat. Időm se volt felfogni mi történik, Zoey hátrébb lépett és nekifeszült a mellkasomnak.

-Nem. Nem, ez nem lesz jó. Most nem jó!- kiabáltam a lányoknak, de ők csak közeledtek. Levettem sapkámat és Zoey fejére húztam.

-Megfulladok, te idióta!- visított fel, majd levegőért kapkodva rángatta le magáról a fekete "hype" feliratú sapkát. A lányok odaértek és Zoeyt félrelökve keresték ki a fényképezőt a telefonjukon.

-Csak egyet!- közöltem hangosan, majd beálltam közéjük.

-Hé, te! Lefotózol minket?- kérdezte egyikük, majd Zoey kezébe nyomta a telefont és beállt közvetlenül mellém. Zoey szembe állt velünk és még egy másodpercre megigazította fején a sapkámat.

-Mosolyt!- adta az utasítást, majd villant a vaku és a kép elkészült. Visszaadta a telefont, majd újra hátrébb lépett.

-Mennünk kell!- ragadtam meg Zoey csuklóját.

-Állj!- ugrott elénk az egyik lány.- Te ki vagy?- kérdezte, és mutatóujjával Zoeyra bökött.

-Calum, ugye ő nem a barátnőd?- kérdezte egy másik.

-Hogy hívnak?- rohanták meg egyszerre. Válasz nélkül rántottam ki közülük, majd az ellenkező irányba indultam el.

-Nem tudok ilyen gyorsan menni!- zihálta Zoey mögöttem.

-Ne haragudj!- lassítottam, majd szorosabban magamhoz húztam.

-Most bajban vagyunk?- kérdezte halkan.

-Te nem. És tudod mit? Én sem. Nem tudtak meg semmit.

-Hát nem tudom...- vonta meg vállát, majd megállt.

-Most mi van?- kérdeztem felé fordulva.

-Bajt hoztam a fejedre.

-Zoey! A francba már... Menjünk haza! Oké?- indultam el újra, de ő ott állt továbbra is, mintha földbe gyökereztek volna lábai.

-Miért nem mondod ki?

-Mert nem igaz! Mehetünk végre?

-Akkor miért nem mondod el nekik? Mondjuk...

-Mondjuk mi?

-Most már úgy is mindegy.- rázta meg fejét, majd elindult.

-Utálom mikor ezt csinálod.- pufogtam.

-Mit fogsz most csinálni?- kérdezte, majd szembefordult velem.

-Ezt hogy érted?

-Csak mondd meg! Mit fogsz most csinálni?

-Veled?

-Kettőnkkel.

-Semmit. Mi maradunk.

-Biztos?

-Biztos.

-És holnap?

-Holnap is. És holnapután. És azután. Amíg csak lehet.- mondtam, majd lassan halvány mosoly jelent meg arcomon. Közelebb lépett és apró tenyerei közé fogta arcomat.

-Most mit csinálsz?- kérdeztem.

-Nem hiszem el, hogy igazi vagy. Tesztelnem kell.

-Nem szeretem a tesztjeidet.

-Ezt szeretni fogod.- mosolygott, majd közel hajolt és összeérintette ajkainkat. Karjaim átfonták derekát és a csók elmélyítésének érdekében kicsit megemeltem őt.

Másnap egészen korán reggel törték rám az ajtót.

-Kelj fel, te idióta!- üvöltötte Luke, majd rávetette magát az ágyamra. Mire kinyitottam a szemem már Ashton is ott ült az ágy mellett, Mike pedig egy szendvicset majszolva telepedett mellé a földre.

-Mi a .....? Tudjátok ti milyen korán van?!- húztam fejemre a takarót.

-Tudod te mekkora szarban vagy?- kérdezte Luke, majd lerántotta rólam a takarót.

-Mázlid, hogy gatyában alszik.- említette meg Ashton.

-Ne már srácok, eszek!- szólt közbe Mike.

-Miről van szó?- kérdeztem megadva magam és felültem az ágyban.

-Zoey.- ejtette ki egyszerűen Ashton.

-Tegnap este...- kezdtem, de Ash közbevágott.

-Tudjuk. Mindenki tudja. Azt is, hogy milyen romantikusan csókolsz utcai lámpa alatt.

-Mi...?- először nem értettem. Aztán kezdett rémleni. Tenyeremet homlokomhoz csaptam és gyakorlatilag kiugrottam az ágyból.

-Most meg hová mész?- kérdezte Luke elkényelmesedve.

-Zoeyhoz.- hadartam, miközben magamra rángattam egy nadrágot és egy pólót. Idejük sem volt közbeszólni, már útban voltam az utca másik végére. Csengettem, kopogtam és még kiabáltam is. Grönland bácsi nyitott ajtót.

-Beszélnem kell Zoeyval!- jelentettem ki magabiztosan.

-Mi a baj?- lépett ki mögüle a keresett személy.

-Gyere!- ragadtam meg csuklóját. Átvonszoltam magunkhoz, majd bezártam az ajtót.

-Sziasztok.- köszönt halkan a fiúknak, majd leült a székemre.

-Itt van. Megnyitottam.- fordította felém Luke a laptopot.

-Én mondtam...- hajtotta le fejét Zoey a kép és a kiírások láttán.- És most mi lesz?

-Nincs visszaút.- rázta meg fejét Ashton.

-Olyan fölösleges vagyok...- halványan elmosolyodva hajtotta le és rázta meg fejét.

-Ezek után te még ki mered ezt jelenteni?- kérdeztem dühösen. Álla alá nyúltam és megemeltem a fejét.- Ha fölösleges lennél, most nem lennénk ilyen helyzetben.

-Ne okold magad, Zoey! Mi is itt vagyunk... és segítünk.- ajánlotta fel Mike.

-Nem éri meg emiatt idegeskedned. És ne foglalkozz a véleményükkel!- sulykoltam belé, látszólag hatástalanul. Tekintete ugyanolyan üres volt, mint addig. Nem tudtam eldönteni, hogy nem képes rám figyelni, vagy egyszerűen nem akar.
-Haza kell mennem.- jelentette ki szomorúan.
-Kikísérlek.- vágtam rá azonnal. A kapunk elhagyása után felém fordult és megállított.
-Remélem nem bántad meg, hogy...
-Ne is folytasd!- vágtam szavába. Egyik tenyeremet az arcára emeltem, mire ő megfogta kezemet és lehunyta szemeit.
-Nem fogunk belehalni. Csak erősnek kell maradnunk és túléljük.- suttogta.
-Én biztos vagyok benne, hogy menni fog.- válaszoltam mosolyogva. Kezemet a szájához emelte, megpuszilta, majd megfordult és hazaindult.
Visszamentem a szobába és elterültem a padlón.
-Sokan írtak már?- kérdeztem.
-Még nem. De majd szétterjed a kép...- válaszolt Mike.
-Ne is mondd...- fújtam ki a levegőt, majd tenyereimmel közrefogtam arcomat és eltakartam szemeim.

-Időnk sem volt feldolgozni.- mondtam fejemet megrázva.
-Egy újabb turné?- kérdezte Loran. Csak bólintottam.- És így mi lett?
-Sokan kérdezték. De nem igazán mondtam semmit. Alig telt el két hónap, Zoey hívott, hogy azonnal a segítségemre van szüksége. És én kérdés nélkül utaztam haza.

Az ajtó előtt ücsörgött, ugyanabban a ruhában, ami akkor volt rajta, mikor először találkoztunk, magassarkúi ugyanúgy a lépcső mellé voltak dobva. Mikor átléptem a kaput felállt és megállt velem szemben.
-Jól vagy?- kérdeztem megölelve.
-Persze. Csak még...
-Tudom, nehéz.
-Borzalmas volt, Calum. Egyedül voltam. Ott álltam egyedül a koporsó felett és senki, de senki nem szólt egy szót sem.
-Sajnálom, hogy nem értem ide időben.- simogattam meg hátát, majd szorosabban magamhoz húztam.
-Anyukád kijött később. És hazakísért.- válaszolt, majd lehunyta szemeit. Elvesztette az egyetlen embert, aki háttérből támogatta, aki tetőt adott fölé, akiről habár én nem is tudtam semmit, ő valószínűleg jobban bízott benne, mint bárki másban. És mégis ugyanolyan erős volt, mint addig. Talán akkor, abban a pillanatban sírt. Vagy a temetésen. Mikor egyedül állt a koporsó felett, és felfogta, hogy senkije nem maradt.
-Segítened kell!- suttogta. Eltolt magától, kinyitotta az ajtót és az asztalhoz lépett. Az asztalon egy fekete-fehér, mintás, díszes urna állt.
-Azt hittem...
-Csak a koporsót temettettem el. Ez volt a végrendelete. Akart egy sírkövet, ahová kijárhatok. De nem itt akar nyugodni.
-Hanem?
-Ahol annyit járt... Grönland.
-Szóval ezért Grönland bácsi?
-Egész fiatal volt, mikor először hallott Grönlandról, és elhatározta, hogy ott fog élni. Több expedíciót is megjárt, minden pénze elment rá. Aztán az egyik expedíción megsérült, elcsúszott és beverte a fejét. Azóta nem járt ott. Az állapota egyre súlyosbodott, és mivel senki sem foglalkozott vele én vállaltam, hogy segítek.
-Feladtál mindent, hogy ápold...
-Nem volt sok minden, amit magam mögött hagyjak.- halvány mosoly jelent meg arcán, majd lenézett az urnára.
-Segítek.- bólintottam. Két nappal később már úton voltunk a világ másik végére, a csomagjaink között egy dobozzal, amiben Grönland bácsi hamvai voltak. 

-Szóval megtudott mindent.- nézett rám Loran.
-Mégis olyan üres volt. Túl egyszerű választ adott. Erre magamtól is gondolhattam volna.- ráztam meg fejem.- Egyértelműbb, komolyabb válaszra vágytam. De nem kaptam meg.
-Később sem?
-Soha.- ráztam meg újra a fejem. Ő szánalommal és együttérzéssel nézettem rám, majd az órájára pillantott, de mire újra felnézett, én már az ajtó irányába indultam.
-Holnap jövök ugyanekkor.- motyogtam.
-Még egy valamit áruljon el!- zárta be az ölében heverő kis könyvet.- Mi történt a képekkel?
-Zoey onnantól kezdve hivatalosan is a barátnőm lett. A rajongóink mindent tudtak.- vontam meg vállam, majd átléptem a küszöböt és becsaptam magam mögött az ajtót. 

3. "Szeretlek"

Némán ültem a kanapén, mutatóujjamat a számhoz nyomtam, így könnyebben tudtam harapdálni alsó ajkamat.
-Nem akarom sürgetni...- kezdte órájára nézve.
-Akkor ne sürgessen!- válaszoltam alig artikulálva, majd folytattam tevékenységemet. Csak ekkor tűnt fel a falon függő óra idegőrlő kattogása, és az a borzalmas festmény a falon, ami egy törött vázából kihajló, haldokló virágokat ábrázolt. Magamat láttam az elhaló csokorban. Zoey volt a víz, ami szép lassan kifolyt alólam, és én ott maradtam kiszáradni. És most Loran P. Cornel próbálja összeragasztani a cserepemet, hogy új vizet öntsön bele. Nem csinált semmi rosszat. Mégis undorítónak és visszataszítónak tartottam a viselkedését. Várakozón nézett rám, szinte sürgetett a tekintetével. Azt várta, hogy végre nyögjem ki, mi történt aznap este. Már csak direkt húzni akartam az agyát. Megmagyarázhatatlan bosszúvágy ébredt bennem. Elengedtem ajkam, majd kényelmes pozíciót vettem fel és újra belekezdtem a mesélésbe.

Annak ellenére, hogy jó ideje ismertem, képtelen voltam tökéletesen eligazodni rajta. Csapongó jelleme és állandóan változó kisugárzása néha őrületbe kergetett, néha annyira magával ragadott, hogy képes voltam éjszakákat tölteni az íróasztalom fölött, miközben dalt írtam róla. Az együtt töltött idő felülmúlhatatlan, felejthetetlen, ugyanakkor utálatos és fájdalmas volt. Hisz mindig tudtuk, hogy véget ér.
-És elhagynál? Bármikor? Bárki másért?- kérdezte rezzenéstelen arccal. Mindig is képes volt tökéletesen leplezni érzelmeit.
-Miért hagynálak el?- kérdeztem kissé idegesen. Felzaklatott, hogy ennyire érzelemmentesen kezeli a témát.
-Valaki másért.
-Nem úgy áll a helyzet.
-Most. De később...
-Később sem.- ráztam meg fejem.
-Oké. Akkor az elkövetkezendő 10 évben...
-Veled leszek, történjen bármi. Zoey, fogd már fel! Szeretlek!- mondtam erőszakosan megszorítva csuklóját. Ő lenézett, majd rám emelte mosolygó tekintetét. Kétségbeesett arckifejezésem megenyhült.
-Nem tudok több hülyeséget kérdezni.- mondta szinte suttogva.
-Sosem foglak megérteni.- nevettem el magam. Szégyenlősen felhúzta vállát, majd hozzám bújt. Karjai átfonták mellkasom, míg én hátát kezdtem simogatni. Az elutasító, vad, érzelemmentes és makacs Zoeyból egyszerre egy szeretetéhes, érzelmes és félénk lány lett. Azt hiszem sosem láttam a kettő közötti átmenetet.
-Csak félek, hogy nem vagyok neked elég jó.- szólalt meg újra halkan. Megfogtam vállait és eltoltam magamtól.
-A francba Zoey, miért kell ilyennek lenned?- kérdeztem feldühödve.
-Ezt hogy érted?
-Megalázóan kiismerhetetlen vagy! Már fél éve járunk, mégsem tudok rólad szinte semmit!- emeltem meg hangom még jobban.
-Nem titkolózom előtted.- rázta meg fejét nyugodt hangsúlyú szavai után, szemében mégis félelem csillogott.
-De igenis titkolózol! Minden egyes mozdulatoddal átversz. Türelmes voltam, de most már talán beavathatnál egy-két dologba!
-Calum, ne kiabálj...- kérte halkan.
-Csak nem értem miért vagy még mindig ennyire zárkózott. Én vagyok az egyetlen, akiben igazán bízhatsz!- rángattam meg vállát.
-Ez önző volt!- lökött el magától. Értetlenül néztem rá, ő pedig riadtan nézett vissza rám. Mint hidegvérű gyilkos, mikor ráeszmél mit tett tekintett le karjaira, majd átkarolta saját vállait és leült az ágyára. Az első veszekedésünk emlékezetesebb maradt, mint az összes többi. Egy mondvacsinált ügyből akkora kiabálás keletkezett, hogy még Grönland bácsi is benyitott a szobába. Zoey felállt és kitolta őt az ajtón, majd suttogva nyugtatta meg, hogy minden rendben van. Bezárta az ajtót, nekitámaszkodott, de nem nézett rám. Bűntudatot keltett bennem, hogy akaratosságommal egy olyan énjét húztam elő, amit még sosem láttam.
-Menj el, kérlek!- motyogta orra alatt, majd kinyitotta előttem az ajtót. Lábaim önmaguktól indultak el a folyosó felé. Még megálltam mellette és megpusziltam a homlokát. Aztán újra elindultam és mire igazán feleszméltem már az ágyamon feküdtem, a plafont bámulva és nem tudtam eldönteni, hogy beázott a tető, vagy tényleg egy könnycsepp gördült végig az arcomon. De a régóta tartó szárazság az utóbbi tényt igazolta.

-Ugyanaz az erős lány volt, mégis annyira összetört, mint az a váza.- emeltem mutatóujjam a képre. Loran megfordult, majd újra rám pillantott. Ekkor újrafogalmazódott bennem a festmény jelentése. Zoey volt a váza, én pedig a víz, és a kapcsolatunk a csokor virág. Ő összetört, én nem tudtam megmaradni vele, és kettőnk nélkül a virágok is meghaltak.
-Sosem kérdezte a családjáról?
-A szüleit nem érdekelte, hogy mit csinál. Ő viszont a bácsikájával akart élni. Ezért otthagyta az iskolát. Ennyit tudtam eleinte.
-És hogy békültek ki az első vita után?
-Rögtön utána...

Dühös voltam magamra és bűntudatom volt.
-A zuhany jót tesz. A zuhany mindig jót tesz.- mormoltam magamban, majd magamhoz vettem a törülközőmet és átvánszorogtam a fürdőszobába. Negyedórán át áztattam magam, majd felvettem a magammal vitt tiszta alsót, és rövidnadrágot, aztán visszaindultam a szobába. Zoey az íróasztalom felett ácsorgott és összefont karokkal olvasgatta a dalszövegeket. Talán megérezte, hogy beértem a szobába, mert azonnal megfordult.
-Anyukád engedett be.- mondta közömbösen, majd leült az íróasztalhoz.- Ezeket te írtad?
-Igen.- bólintottam.
-Nekem?- kérdezte halvány mosollyal.
-Nem mindegyiket. Mármint, ami olyan, azt igen... De van, amit a bandának...- dadogtam.
-Elénekled nekem?- kérdezte hol rám, hol a dalszövegre nézve.
-Melyiket szeretnéd?- kérdeztem elmosolyodva, majd leakasztottam a gitárt a tartóból.
-Ezt!- választotta ki az egyiket, majd átnyújtotta a papírt.
-Oké.- mosolyogtam rá, majd leültem az ágyamra. Ő velem szembe fordította a széket és kényelmesen elhelyezkedett. Már elkezdtem játszani az akkordokat, de még nem énekeltem, mikor felpillantottam rá és csillogó csokibarna szemeibe. Abbahagytam a gitározást, közelebb hajoltam és megcsókoltam. Kellemes csalódás ért, mikor elutasítás helyett visszacsókolt. Mosolyogva váltunk el egymástól, majd újra belekezdtem a dalba és minden erőmet beleadva, a lehető legtöbb érzelemmel adtam elő neki a róla írt dalt.
Annak ellenére, mennyire szélsőséges volt a kapcsolatunk, mellette egésznek éreztem magam. Képes lettem volna érte bármire. Magabiztosabb voltam, mert úgy éreztem szüksége van a támaszomra. Hajlandó voltam kérésének eleget téve hazudni neki, még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy nem mondok igazat. Mosolyogva hallgatta, bármiről meséltem neki. Türelmesen várt, míg visszatértem a turnéról, és hajlandó volt még akkor is órákat várni, mikor késtem egy-egy próba után. Cserébe én is türelmes voltam hozzá és igyekeztem a kedvében járni, amikor csak tudtam.
-Nem értem miért hoztál el vásárolni.- sétált mögöttem az üzletben.
-Mert szeretném, ha olyan ruhákat hordanál, amiket a mai fiatalok hordanak.
-Azt mondod ódivatú vagyok?- megállt és csípőre tette jobb kezét.
-Nem. Egy szóval sem mondtam ilyet. Csodálatos vagy úgy, ahogy vagy. De láttam itt néhány darabot, amit szívesen látnék rajtad.- fogtam meg csuklóját, majd magam után rángattam. Sorra hordtam neki a ruhákat a fülkéhez, majd mikor jelezte, hogy készen van, megnéztem hogy áll neki.
-Ez nagyon jól néz ki!- mosolyogtam rá.
-Ne hazudj!
-Mi nem tetszik benne?- léptem be mellé a fülkébe.
-Nézd meg! A lányok legnagyobb ellensége a tükör. Ő megmondja az igazat.
-Miért?
-Ő megmondja, hogy csúnya és kövér vagy.
-Ugyan, Zoey...- simítottam végig alakján.- Gyönyörű vagy!- kezem megállt derekán, magamhoz húztam, majd hátulról közelítve megpusziltam arcát.
-Mehetünk?- kérdezte mosolyogva.
-Ha nem szeretnél több ruhát, mehetünk.- válaszoltam szintén mosolyogva, majd kiléptem a fülkéből és megvártam, míg visszaöltözik.
A házuk előtt megállva az ablakra pillantott, majd felém fordult.
-Most is csak úgy besurransz?- kérdeztem zsebre dugott kezekkel.
-Nem. Tegnap rákérdezett és elmondtam mindent. Nem örül neki. De nem érdekli mit csinálok, tehát magamért felelek.- válaszolt büszkén. Lenézett a kezében tartott szatyrokra, majd újra felém fordult.
-A ruhákat...- kezdte.
-Nem fogod kifizetni, és már rég megháláltad! Úgyhogy viseld egészséggel!- vágtam szavába, majd átkaroltam és szorosan magamhoz öleltem.
-Köszönöm, Calum.- elhajolt tőlem, majd kinyitotta a kaput és elindult befelé. Még mindig ott álltam, valami nem stimmelt, sokkal inkább hiányzott egy mozdulat. Kinyitottam a kaput és utána mentem. Még a bejárati ajtó előtt elkaptam karját, magam felé fordítottam és megcsókoltam.
-Azt hittem elfelejted...- mosolygott rám, de ajkaink alig pár centire váltak csak el egymástól.
-Szeretlek.- ejtettem ki az egyszerű, mégis hatalmas súllyal bíró szót. Zoey hátrébb hajolt, talán még meg is szédült. Tekintete értetlenséget sugárzott, mintha még sosem hallotta volna ezt a kifejezést. Mintha még senki sem mondta volna neki. Új célt fedeztem fel, magaménak éreztem a feladatot, hogy megmutassam Zoeynak, milyen is valójában szeretettnek lenni. Hogy milyen az, ha valakit igazán, szívből, visszavonhatatlanul szeretnek.
-Miért mondtad ezt?- kérdezte. Kiábrándultam a gondolataimból. Ezúttal én néztem rá értetlenül.
-Mert ez az igazság.- válaszoltam.
-Honnan tudod? Mégis mit szeretsz bennem?
-Nem tudom megmagyarázni. Tudod, Zoey, ha az ember igazán szerelmes, nem tudja megmondani, mit szeret a másikban. Csak érzi. Hiányolja, ha nincs vele. Élvezi az együtt töltött idő minden egyes percét. Aggódik, ha nem hall felőle. És igazán érdekli, mit csinált a nap minden egyes percében.
-Akkor mondanom kell valamit...- kezdte komoly, szinte elkeseredett hangsúllyal.
-Igen?
-Szeretlek.- mosolygott rám.

-Olyan volt, mint egy árva kiskutya, akit nem hozhatok el a menhelyről, mert túl nagy árat fizetne érte. Grönland bácsi egy olyan börtönben tartotta, amiből bármikor kiszabadulhatott, de ha csak másképp vette a levegőt, vissza kellett mennie. Sohasem utáltam úgy a búcsúzkodást, mint akkor, mikor tőle kellett elköszönnöm. Főleg, mikor úgy váltunk el, hogy előtte összevesztünk. Olyankor még a levegő is mérgezettnek tűnt körülöttem.- magyaráztam Lorannak, aki csak jegyzetelgetett füzetébe.
-Miken vesztek össze?
-Látja... Már nem emlékszem. Tényleg fogalmam sincs. De mindig volt valami. Egyszerűen felkaptuk a vizet, és csak duzzogtunk, míg egyikünk meg nem enyhült.
-Szóval mindketten tettek azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgok?
-Felelősnek éreztük magunkat a kapcsolatunkért. Mindig az kért elnézést, aki beismerte, hogy tévedett. Nem volt olyan, hogy ne jutottunk volna dűlőre...
-És az utolsó vita?- kérdezte jegyzeteiből felpillantva.
-Még mindig van mit mesélnem arról,ami azelőtt történt.- válaszoltam.
-Folytassa csak!- bólintott, majd hátradőlt és minden figyelmét nekem szentelte.

Még szerencsésebbnek tartottam a kapcsolatunkat, mikor rájöttem, hogy a srácokkal is jól kijön. Úgy éreztem én magam vagyok szerencsés, amiért a barátaim és a barátnőm remekül szórakoznak együtt, akkor is, ha én épp nem érek rá. Zoey egyre többször lógott velünk, de mindig csak akkor, ha megfelelő volt az időpont. Sosem kérdezett rá, én pedig sosem mondtam neki, mennyire féltettem a rajongóktól.
-Mikorra kell hazaérned?- kérdeztem tőle, majd kinyitottam neki az ajtót, és magam elé engedtem.
-Ma nincs otthon. Szóval elég, ha reggel hazaesek.
-Hogy hogy nincs otthon?- kérdeztem egyik szemöldökömet felvonva.
-Kórházban van. Végre rávettem, hogy menjen el. Csak pár vizsgálat.
-Nem kéne vele lenned?
-Nagyfiú már.- kacsintott rám, majd megállt a próbaterem előtt.
-Miért nem mész be?- kérdeztem a kilincsre téve kezem. Megfogta kézfejem, ezzel megállította a mozdulatot, hogy lenyomjam a kilincset és még az utolsó pillanatban megcsókolt.
-Nem akarom, hogy féltékenyek legyenek...- suttogta mosolyogva, majd lenyomta kezemet, és ezzel kinyílt az ajtó.
-És íme, az angyal leszállt közénk!- sóhajtott fel Mike az ajtó felé fordulva.
-Ennyire vészes a helyzet?- kérdezte Zoey nevetve, majd ledobta cuccait a sarokba.
-Luke lába borzasztóan büdös.- jelentette ki Ashton.
-Ne szagolgasd!- kiáltottam feléjük nevetve, majd összeraktam a gitáromat és bekapcsoltam az erősítőt.
-A ti lábatok sem illatosabb!- duzzogott Luke, majd megindult felém. Ám nem én voltam a célpont, hanem Zoey, mivel ő mellettem állt. Egyszerű, de óvatos mozdulattal a földre nyomta, majd lerángatta róla a cipőjét.
-Luke!! Add vissza a cipőmet!- kiabált Zoey nevetve.
-Szagold meg! Ez se jobb! Egy lány lába is lehet büdös...- vitte a cipőt Luke Ashton felé.
-Vidd már innen!- lökte el nevetve.
-Nem is büdös...- szagolta bele Mike.- Egyszerűen... Nem illatos.
-Akkor az én lábam sem büdös.- dobbantott Luke.
-De igen!- bólintott Ashton.
-Mégpedig annyira, hogy a borz kéri a receptet.- viccelődött Mike, majd visszaadta a cipőt jogos tulajdonosának.
-Hoztunk nektek kaját.- lépett ki Ash a dobfelszerelés mögül.
-Ez kedves.- mosolygott Zoey, majd beült a sarokba.
-Ez a tiéd.- nyújtotta át a zacskót Mike. Zoey kihúzta belőle a péksüteményt, majd beleharapott.
-Ez diós?- kérdezte félig tele szájjal.
-Igen.- bólintott Mike.
-Allergiás vagyok a dióra.- kezét a szája elé emelte, és a már félig szétrágott falatnak keresett egy kukát. Homlokomat ráncolva, bosszús, szinte gyilkos tekintettel néztem végig a srácokon.
-Nem tudhattuk.- vonta meg a vállát Luke.
-Nincs semmi baj.- mosolygott Zoey, majd letette a zacskót.
-Tessék, az enyém kakaós. Edd meg ezt! Nekem nincs bajom a dióval.- ajánlotta fel Ashton.
-Erre semmi szükség. Kimegyek, veszek magamnak valamit.- utasította vissza, majd elhagyta a próbatermet. Pár perc múlva visszatért, leült szokásos helyére és megette a péksüteményt.
-Eljössz a parkba?- kérdezte Luke Zoeyt a próba végén.
-Melyik parkba? Mikor?
-Még nem mondtam. Fellépünk a városban. Csak amolyan szabadtéri örömzenélés.- magyaráztam. Zoey megvonta vállát.
-Még meglátjuk. Mikor is lesz ez?
-Hétvégén.- mondta Ash.
-Rendben. Elmegyek.- mosolygott.
-Annyi lány mellett nem is lesz feltűnő.- nevetett Mike.
-Majd megpróbálok beolvadni, És csinálok mindegyikőtökkel közös képet.
-Csak a fellépés után ne várd meg Calumot.- tette hozzá Luke.
-Feltűnő lenne, ha együtt távoznánk.- mondtam, majd a helyére tettem a gitáromat és felvettem a táskám a földről.
-Persze. Ez csak természetes.- mosolygott rám.

A városközpontban tartott koncert azonban másképp sült el, mint mi azt elképzeltük. Több rajongó jött, mint amire mi számítottunk, így esélyünk sem volt elkerülni a közös képeket. Így Zoey inkább meg sem várta a koncert végét, hamarabb elhagyta a helyszínt. Miután mindenki megkapta a képet, és végre oszlani látszott a tömeg mi is felszabadultabbak lettünk. Elbúcsúztunk egymástól és én azonnal hazafelé vettem az irányt. Lepakoltam a cuccom, majd átmentem Zoeyhoz és becsengettem.
-Szia!- nyitott ajtót mosolyogva. Szétnéztem a nappaliban, Grönland bácsi sehol sem volt.- Alszik.- magyarázta, mikor feltűnt neki, hogy kit keresek.
-Hogy érezted magad?- kérdeztem tőle, miközben követtem a szobájába.
-Csak most értem haza...- kerülte ki kérdésem.
A szobába érve az ablakhoz sétált, kinyitotta és kihajolt rajta.
-Mit csinálsz?- kérdeztem.
-Kitisztítom a fejem.
-Dühös vagy?
-Nem. Csak az a sok rajongó... Fájt tőlük a fejem.
-Akkor... Szeretnéd, hogy elmenjek? Pihennél esetleg?
-Miért szenvedünk mi ennyit, Cal?- kérdezte mosolyogva.
-Miért? Szerinted szenvedünk?
-Mégis minek neveznéd ezt? Olyan, mintha folyamatosan ki akarnánk nyírni egymást pusztán azzal, hogy együtt vagyunk. Nem értem...- mondta, miközben lehajtotta és értetlenül ingatta fejét.
-Kettőnk közül csak én jelentek veszélyt rád.- jelentettem ki ridegen.
-Hm...- vonta meg vállát, majd újra elfordult.
-A rajongók miatt.- folytattam.- Kiszámíthatatlanok, és...
-Akárcsak mi. Milyen összeférhetetlen. Azt akarják, hogy boldog légy. De ha boldog vagy, már nem is akarják annyira.- kínjában kuncogott, majd bezárta az ablakot és összefogta haját. Így sokkal jobban kirajzolódott arcának vonala, szemeit kihangsúlyozták a kilógó kósza tincsek, és ahogy a füle mögé simította az egyiket, félénken elmosolyodott. Közelebb léptem hozzá, megfogtam a hajgumit és laza mozdulattal kibontottam hajából.
-Így csinosabb.- jelentettem ki mosolyogva. Oldalra fordult, majd maga mellé húzott, így mindketten a tükörrel szemben álltunk.
-Főleg, mert így neked is jut.- nevetett, majd haját a nyakamba dobta. A hátamra emeltem, homlokát a fejemre tette, így tényleg úgy néztem ki, mintha nekem lenne hosszú vörös hajam.
-Nem áll jól. Azt hiszem maradok a sajátomnál.- nevettem, majd eldőltem vele az ágyra.
-Jobb is így.- mosolygott, aztán beletúrt hajamba, amitől kirázott a hideg. Percekig néztünk egymás szemeibe, a mosoly el nem tűnt arcunkról, és mindketten vártuk, hogy a másik lépjen. Ez a várakozás mindent megért. Minél tovább vártam vele, annál izgalmasabb és emlékezetesebb volt minden közös perc.
Mire észbe kaptunk már sötétedett.
-Ideje hazamennem.- sóhajtottam nagyot, majd kíséretében elindultam a bejárati ajtóhoz.
-Találkozunk holnap?- kérdezte az ajtóban állva.
-Mindenképp.- mosolyogtam, majd átöleltem és végszóként ajkai közé suttogtam a legszebb és legőszintébb szót.
-Szeretlek.

2. Életem legjobb döntése

A turné első pár hete mindig izgatottsággal teli. Mindenki boldog, tömérdek videó és kép készül, több ezer rajongóval találkozunk, és tízezreknek lépünk fel. Egy hónapja voltunk úton, mikor az a rajongóktól kapott összegyűlt cetliket elkezdtük átnézni. Néhány névre rákerestünk, megköszöntük, hogy eljöttek a koncertre, majd lefeküdtünk aludni. A fáradtság volt az egyetlen dolog, ami visszatartott bennünket.
Az ágyban fekve nyomkodtam a telefont, mikor ismerős képet pillantottam meg a Twitteren. Rákattintottam a névre, majd alaposan megnéztem a képet.
-Hol van a laptop?- kérdeztem kimászva az ágyból.
-Ott.- mutatott Luke maga mellé, majd újra a filmre koncentrált. A gép be volt kapcsolva, csak át kellett lépnem a saját fiókomba. Megnyitva a Twittert újra megkerestem a képet és alaposan végigolvastam a profilt.
-Mit találtál?- kérdezte Luke, majd megdobott popcornnal.
-Zoey követ.
-És ez miért nagy szám?- közelebb ült és újra megdobott.
-A kiírása. Nézd!- fordítottam felé.
-"Nem miattad, miattam."- olvasta fel Luke.- Oké, és ez miért lényeges?
-Érdeklem őt, haver!- löktem meg, mire újra hozzám vágott egy maréknyi kukoricát.
-Én nem akarok beleszólni, haver...- nyújtotta el az utolsó szót gúnyosan-...de nem gondolod, hogy nem ér meg ennyit a csaj?
-Bízd rám! Oké?- mondtam, majd rákattintottam a "követés" gombra. Észre sem vettem, mekkora vigyor ül az arcomon egészen addig, míg Luke meg nem bökött.
-És most mire várunk?- kérdezte még szorosabban mellém ülve.
-Mire várnánk? Semmire.- vontam meg vállam.
-Oké. Akkor várjuk a semmit!- bólintott, majd a fejemre borította a tálban maradt pattogatott kukoricát.
Addig vártuk a semmit, míg végül Luke elaludt a vállamon, de én továbbra is a képernyőt bámultam.
Már egészen világos volt, mikor Luke elemelte rólam a fejét. Erre a mozdulatra felkaptam fejem, ami az éjszaka folyamán lebillent, mikor én is elaludtam. A laptop még mindig ott volt az ölemben, megnyitva rajta Zoey profiljával.

-Mire várt?- kérdezte torkát megköszörülve.
-Talán arra, hogy írjon. Hogy reagáljon valamit.
-Nem kezdeményezett?
-Nem. Számítottam a magabiztosságára. Nem bíztam magamban. Egészen a turné végéig vártam.
-Mi történt akkor?- kérdezte, majd bekapcsolta tollát és jegyzetelni kezdett.
-Megkérdeztem, ott lakik e még, és van e kedve találkozni?- nyeltem nagyot.
-És mi történt?
-Átmentem hozzá.

Az ajtó előtt megállva hezitáltam, majd kopogtattam. Az ajtó kinyílt és a gigászi nagybácsi állt előttem kezében egy szál füstölgő cigivel.
-Jó napot! Zoeyhoz jöttem...- kezdtem magabiztosan.- Megbeszéltük, hogy...- Gröndland bácsi félre állt az ajtóból és fejével befelé intett. Átléptem a küszöböt azonnal a nappaliba érkeztem. Egy kanapé volt a szoba közepén, előtte szürkés színű szőnyeg, annak a végében egy tv, ami abban a pillanatban is ment. A kanapé mögött egy asztal volt négy székkel. A tányérok rendezetten álltak az asztalon, megterítve, evőeszközökkel és poharakkal, de csak két fő részére. Az asztaltól balra egy nyitott ajtón ráláttam a hűtőszekrényre, így feltételeztem, hogy az a konyhába vezet. Balra fordulva láttam, hogy egy folyosó vezet még három szobához. Az egész lakásnak ázott, dohos szaga volt, amire rájátszott még a cigifüst is. Grönland bácsi bezárta mögöttünk az ajtót és felém fordult. Nem szólalt meg, csak fejével intett, hogy kövessem. Elindult a folyosón és megállt a második ajtónál. Kopogás nélkül nyomta le a kilincset és nyitotta ki az ajtót. Újra biccentett, én pedig kérdés nélkül beléptem a szobába.
-Köszönöm!- nyögtem végül, mielőtt bezárta volna előttem az ajtót. Válasz nélkül távozott. Megfordultam és szétnéztem a szobában. A falak vörösek voltak, egy nagy franciaágy volt a falhoz illesztve. Körbe a fal mellett szekrények álltak, és csak egyetlen ablak volt közvetlenül az ajtóval szemben. Ott álltam egyedül a szobában, ami egy külön világa volt a háznak. Itt nem lehetett érezni azt a szagot, ami odakint volt. A falakon képek lógtak, a hozzám legközelebbi képen láttam egy nőt, egy férfit, és felismerhetően Zoeyt kiskorában. Végignéztem a padlón, és ekkor megláttam két lábat kilógni az ágy alól. Az ágy mellé léptem és lefeküdtem a földre. Zoey az ágy alatt feküdt. Mikor rám nézett elmosolyodott egy másodpercre.
-Ez most jó?- kérdeztem egyik szemöldökömet felvonva.
-Döntsd el te!- vonta meg vállát.
-Miért fekszel az ágy alatt?
-Az ágy alatt nem laknak szörnyek.
-Ezt hogy érted?
-A szörnyek bennünk laknak. Ha az ágy alá fekszem, jó helyen lesznek.
-Történt valami, amiről nem tudok?- kérdeztem kezeimet a fejem alá hajtogatva.
-Meghalt a cicám.- a szomorú hír említése ellenére féloldalas mosolyra húzta száját. Ez a mosoly megint más volt, mint az eddig látottak.
-Sajnálom. Mi történt?- kérdeztem közelebb húzódva, így én is az ágy alá kerültem.
-Lenyelte a csikket. Beleesett a táljába.- motyogta, majd rám emelte tekintetét. Ő hason feküdt, én a hátamon, így fordultunk egymás felé.
-Mondott valamit? Elég szűkszavúnak tűnik...- kérdeztem óvatosan utalva.
-Nem tudja. Csak azt, hogy nincs.
-Nem mondtad meg neki?
-Nem veszek vele össze. Ezt még nem értheted. Majd beletanulsz.
-Van annak oka, hogy ennyire tartasz tőle?
-Van. De ezt nem itt és nem most fogom elmondani.- elmosolyodott, majd körmeivel kopogtatni kezdett a padlón.
-Ha nem akarod velem megosztani, elfogadom.- vontam meg vállam egyhangú kijelentésem után. Halkan felnevetett.
-Persze. De közben majd' megöl a kíváncsiság, hogy mi az oka.- kuncogott.
-Kíváncsivá tettél. Ennyi az egész.- mély levegőt vettem, majd lassan fújtam ki. Éreztem langyos lélegzetét a bőrömhöz érni, és ahogy megszólalt átjárt valami különleges érzés, majd kirázott a hideg.
-Minél jobban érdekel, annál élvezetesebb lesz elmondanom.- mondta látszólagos hatalmával kacérkodva. Újra nevetett, majd megrázta fejét és kitolta magát az ágy alól.
-Igen kegyetlenül bánsz az emberekkel, nem gondolod?- vágtam hozzá feltápászkodva. Az ágyon ülve fordult felém és egyik szemöldökét kérdőn felhúzta.
-Nem.- rázta meg fejét.- Csak megválogatom, kivel hogy viselkedek.
-Értem. Szóval velem távolságtartó vagy és közömbös?
-Nem.- válaszolt újra röviden.
-Pedig nekem nagyon is úgy tűnik.- a közelében könnyen befolyásolhatónak éreztem magam. Másodpercek alatt felkaptam a vizet, de ugyanilyen gyorsan enyhültem is meg, amint az ő hangulata is változott. Marionett bábú voltam, amit ő maga a gondolataival rángatott.
-Mit vársz tőlem? Nem ismerlek. Számomra te az a srác vagy, akivel megtelik az internet, ha színpadra lép. Ha közelebb akarlak hozni magamhoz, csak a szomszéd srác vagy, aki képtelen eldönteni mit is akar az élettől és saját magától.- nyers szavai úgy hatottak rám, mintha puszta ököllel vertek volna gyomorszájon.
-Ez felettébb bosszantó.- jelentettem ki dühösen.
-Nekem mondod? Lehet, hogy te vagy az egyetlen, aki az elkövetkezendő hat évtizedre kiéli belőlem a lelket.
-Ezt nem értem.- ráztam meg fejem. Nagyot sóhajtott, majd felállt és közvetlenül elém lépett.
-Tekintsd úgy, drága Calum...- lehelte rám a szavakat. Minden egyes szónál közelebb és közelebb hajolt.- ...hogy én vagyok Rapunzel, a bácsikám a sárkány, és ha minden igaz, te vagy a herceg.
-Vagy éppen te vagy Fiona, én Shrek, és a sárkány szerepe marad.- húztam szám féloldalas mosolyra, miközben egyre közelebb kerültünk egymáshoz.
-És ki Szamár?
-Luke, vagy Mike, vagy Ash. Nem mindegy?- kérdeztem homlokomat ráncolva. Mosolya szégyenlős vigyorrá alakult, majd mielőtt ajkaink összeértek volna széttárta karjait és hátravetette magát az ágyra.
-Ezt most direkt csináltad, ugye?!- fakadt ki belőlem a kérdés, és mint hisztis óvodás, aki nem kapja meg a játékát, dobbantottam egyet.
-Teszteltelek.- nevetett, majd felült.
-Mire fel?
-Tudni akartam tényleg jó lennél e hercegnek.
-Te simán elmennél házisárkánynak.- fontam össze karjaim.
-Te vagy kegyetlen.- dőlt el újra.
-Csak nehezen viselem, ha szórakoznak velem.- mondtam még mindig morcosan.
-Tényleg ezzel akarsz foglalkozni? Mármint a bandával, meg a turné...- váltott hirtelen témát. Hangja megenyhült, sokkal inkább aggódó volt, mintsem érdeklődő.
-Miért kérdezed?- a hirtelen váltás kizökkentett, leültem mellé és értetlenül néztem rá, miközben próbáltam kivenni, mire is gondolhat éppen.
-Nem is élsz igazán.
-De. Nagyon is élek! Ez a pezsgés, ami körülöttünk van...- kezdtem áradozni.- Néha szédülök, le kell üljek egy másodpercre és újra el kell hinnem, hogy ez tényleg megtörténik velünk.
-Én is szerettem volna tehetségesnek lenni valamiben.- mosolyodott el óvatosan.
-Miért? Csak van valami, amiben jó vagy.
-Nem. És a sulit is otthagytam. Hogy vele legyek.- fejével az ajtó felé biccentett.
-Mikor mesélsz róla többet?
-Mindennek megvan a maga ideje, Calum. Várd csak ki!- mosolygott.

-Akkor elhatároztam, hogy várni fogok rá.- motyogtam az ablaknak döntve a fejem. A toronyház sokadik szintjéről tökéletesen belátható volt egész Sidney. Hallottam, ahogy Loran tolla sercegve nyomot hagy a papíron. Aztán abbamaradt a nesz. Megfordultam, de még mindig a kilátásra koncentráltam.
-Hogy várni fog Zoeyra, vagy arra, hogy bevezesse magát az életébe?
-Sosem kértem tőle erőszakosan, hogy magyarázzon meg valamit. Hagytam, hogy magától bontakozzon ki. És mégis mit kaptam cserébe?- hangom kezdett ingerültté válni, ökölbe szorítottam kezeim és úgy mentem vissza a kanapéhoz. Ledobtam magam és dühösen fújtattam.
-Nem gondolja, hogy elhamarkodott lépéseket tett?
-És ő? Ő volt a hibás mindenért! Csakis őt okolhatom!
-Ne kiabáljon, kérem!- szólt rám határozottan. Előredőltem és a hatást fokozván lassan ejtettem ki a következő szavakat.
-A másodperc töredéke alatt beleszerettem egy lányba, akit soha nem ismertem igazán. És mindez mikor derült ki?
-Megint előrébb jár fejben, mint amit elmesél.- ingatta fejét.
-Mit számít magának? Akár a végét is mondhattam volna. Csak onnan, mikor már biztos volt, hogy...- akkora gombóc akadt a torkomon, hogy még csak levegőt se tudtam venni.
-Igenis számít. Ha sorban meséli jobban tudom követni a fonalat.
-Oké.- dőltem hátra, ezzel kicsit fellélegezve.
-Árulja el, mit élvezett benne annyira, ha most így felhúzza magát rajta?
-Volt benne valami... Mint mikor csak azért veszünk meg egy órát, mert jól néz ki.- hoztam fel a példát karjára pillantva.- Az az óra egyedi volt. Csak nekem járt. Csak én tudtam tőle, mennyi az idő. És amikor az órám elromlott, nem dobtam ki, mint mások.
-Hanem próbálta megjavítani.- fejezte be helyettem a gondolatmenetet.
-Igen. Pontosan.- helyeseltem rezzenéstelen arccal.
-Mesélne még erről a bizonyos Grönland bácsiról?
-Maga mondta, nem szaladhatok előre a történetben.
-Akkor folytassa, kérem!- bekapcsolta tollát, majd tekintetét rám emelte, ezzel jelezve, hogy készen áll tovább hallgatni. Próbáltam emlékezni, hol tartottam, de az elmúlt évek minden egyes napját képtelen voltam felidézni. Csak arra tudtam gondolni, mihamarabb érjünk a végére, bármibe kerül is.
-Minden annyira könnyen ment. Egyre többet találkoztunk, egyre többet beszélgettünk, és még a srácok se bánták...- folytattam, miközben felálltam és az ablakhoz sétálva újra a kilátásba révedtem.

Belvárosi utcákat jártunk be órákon át beszélgetve, miközben mindketten egy-egy jegeskávé maradék két kortyával szórakoztunk, és a fennmaradó jégdarabokat kocogtattuk a papírpohár falának. Néha hangosan felnevetett, olyankor hátravetette fejét és haja úgy szállt utána, mintha csak rajzolták volna a mozdulatot. Hirtelen megállt egy falnál, kinézett oldalra, a becsatlakozó utcán nem látott senkit közeledni. Kezében tartott poharának szívószálát körkörösen mozgatta, miközben huncut mosollyal pillantott fel rám a vörös hajfüggöny mögül.
-Utálok veled lenni.- vágta hozzám mosolyogva.
-Ezt most nem értem...- fordultam felé szintén mosolyogva. Tisztában voltam vele, hogy csak poén az egész szituáció.
-Mindig eszembe jut, hogy most hiába szánod rám minden perced, később úgyis lelépsz a turné miatt.
-Nyugtalanít, hogy nem vagyok veled?- hangom sokkal kacérabb és magabiztosabb lett. Büszke voltam magamra, amiért ilyen érzelmeket váltottam ki belőle.
-Nem kifejezetten.- rázta meg fejét.
-Hát akkor?
-Hazudjunk egymásnak!- arca kivirult, még boldogabbnak tűnt, mint azelőtt. Karjait széttárta, majd értetlen arckifejezésemet felismerve le is engedte őket.
-Mit hazudjak neked?
-Hazudd, hogy örökké visszatérsz hozzám! Arra van szükségem, hogy azt hazudd, elég jó vagyok neked, vagy akárki másnak! Tudni akarom, van e esélyem bárki másnál, ha te nem játszod majd a szimpi szomszédsrác szerepet.- hiába tudtam, hogy teljesen komolyan beszél, az a mosoly az arcán annyira megtévesztő volt, hogy kénytelen voltam nevetni.
-Jobbat mondok!- léptem közelebb hozzá.- Senkinek sem lesz esélye nálad!
-Nem! Ne ezt mondd!- dobbantott makacsul.
-De, ezt mondom! Tudod miért?
-Nem...- homlokát ráncolva simult a falhoz.
-Mert egy olyan lánynál kevés az esély, akinek barátja van.- vigyorogtam, majd gondolkodás nélkül a falnak nyomtam és megcsókoltam. A kávés pohár kiesett a kezéből, de a felszabadult kart azonnal felhasználta és átkarolta a nyakamat, az én karjaim pedig a derekát fonták át. Sokkal jobban sült el a pillanat, mint azt vártam. Kimondatlan kérdésemre őszinte választ kaptam, és már biztos voltam benne, hogy Zoey Mitchel életem egyik legjobb döntése volt.

1. A "Flegma" és a "Kitartó"

Fogalmam sincs mi fogott meg benne. Tudtam jól, hogy pár nap és elhagyjuk szülőhazánkat. Mégsem tudtam megállni, hogy ne menjek oda hozzá megkérdezni, miért toporog magassarkúit a kezében tartva azelőtt a ház előtt, este fél tízkor. Mikor meglátta, hogy felé tartok csípőre tette a kezét és peckesen kihúzta magát.
-Már odaadtam minden aprómat egy hajléktalannak és a taxisofőrnek.- kiabálta már messziről. Egy másodpercre megtorpantam, majd újra megindultam felé és lazán zsebre vágtam kezeim.
-A szomszédnál van pótkulcs. Hacsak nem akarsz betörni.- jobb kezemet kihúztam zsebemből és hüvelykujjammal a szomszédos ház felé intettem.
-Ha tudni szeretnéd, én itt lakom.
-És akkor miért nem mész be?- kérdeztem közelebb sétálva.
-Nincs meg a kulcsom.- úgy mondta, mintha elszégyellte volna magát. Lehajtotta fejét és csak óvatosan fordult az ajtó felé. Leült a lépcsőre, majd hosszú sötét hajába túrt. Magassarkúi egymásra borultak a lépcső mellett. Saját házunk felé néztem, majd leültem mellé és megigazítottam a sapkámat. Rám nézett, fekete szemei csillogtak az utcai lámpa fényétől, fekete körömlakkján megtört a fény, egy helyen egy sárga N betű látszódott rajta.
-Talán N betűvel kezdődik a neved?- kérdeztem a körmét megpöckölve.
-Nem. A sárga N a Nirvana-nak tiszteleg.- lehajtotta, majd térdére könyökölt és úgy támasztotta meg fejét.
-Az jó! Melyik a kedvenc számod?
-Mindenki azt várja, hogy a legismertebb számukat nyögjék be az emberek, ha erről kérdezik őket. De nekem a Polly a kedvencem.- mondta, majd pár másodpercre elhallgatott.- Nem szoktam csak úgy idegenekkel beszélgetni.
-Akkor bemutatkozom.- mondtam, majd teljes felsőtestemmel felé fordultam.- Calum Hood. Itt lakom két házzal lejjebb, a szemközti oldalban.
-Calum Hood, a 5Seconds of Summer basszusgitárosa?- kérdezte rezzenéstelen arccal. Tökéletesen tudta leplezni érzelmeit.
-Ismersz más Calum Hood nevű srácot?
-Eddig egyet se ismertem. Zoey vagyok.- igazította meg haját.- Nem ismertelek fel a félhomályban.
-És a sapka is megzavarhatott.
-Talán.
-Mióta laksz itt? Nem láttalak még soha errefelé.
-De, láttál. Én vagyok reggelente a szürke melegítő, aki elfut a házatok előtt, miközben te kivánszorogsz az újságért.
-Most már emlékszem!- emeltem tekintetem újra saját házunkra. Ekkor jutott csak eszembe, hogy a haja vörös, alakja egész formás, és a szürke melegítőjén kívül akkor láttam először bármilyen másik ruhában. És ez a ruha épp hogy leért combja közepéig, fekete volt, és kihangsúlyozta homokóraalakját.
-Jól álcázod magad.- bókoltam.
-Köszönöm.
-És most kire is várunk?- kérdeztem az ajtónak dőlve.
-Grönland bácsira.- válaszolta elmosolyodva.
-Ki az a Grönland bácsi?
-A bácsikám. Nála lakom. Ez az ő háza.- fejét az ajtó felé billentette, majd rám nézett.
-És hol van most a bácsikád?
-Fogalmam sincs.- rázta meg fejét. Felemeltem karom és megkocogtattam az ajtót. Értetlenül nézett rám.
-Ezt a verziót még nem próbáltad?- kérdeztem tőle, majd felálltam és a kezemet nyújtottam neki, hogy segítsek a felállásban. Ő azonban nem fogadta el segítségem, inkább feltápászkodott magától, majd megigazította ruhája alját. Az előszobában lámpa gyúlt, majd kinyílt az ajtó. Egy nagy szakállú, középmagas, pocakos férfi nyitott ajtót. Zoeyra nézett, majd rám, aztán az órájára, ami vaskos csuklóján feszült.
-Elkéstél.- morogta, majd megfordult.
-Mint mindig.- mondta Zoey. Elindult befelé, de mielőtt bezárta volna az ajtót még a szemeimbe nézett és halványan, de láttam, hogy elmosolyodott. Akkor mosolygott rám másodszor. De már akkor tudtam, hogy szerelmes vagyok a mosolyába.
Másnap reggel már korántsem voltam olyan kómás, mint általában. Kiléptem az ajtón és az újságért mentem. Hiába néztem szét az utcán, a szürke melegítő sehol sem volt. Házuk derékig érő kapuja be volt hajtva, a függöny az utcára nyíló ablakon még össze volt húzva és az egész utcán síri csönd honolt. Addig a pillanatig fel sem tűnt, hogy mosolygok. Ott abban a másodpercben azonban sarkon fordultam, megszorítottam az újságot és bementem a házba. Ledobtam a papírköteget az asztalra, majd a szobámba igyekeztem. Első dolgom volt megnyitni a Twittert a laptopon, a követőimre kattintottam és türelmesen végiggörgettem.
-Nincs Zoey...- morogtam orrom alatt, majd felálltam és az ablakomhoz léptem. A kertben a nővérem terítette az asztalt, kimentem hozzá és a falnak dőlve néztem, ahogy a tányérokat pakolássza.
-Vendégeket várunk?- kérdeztem megtörve a csendet.
-Igen. De csak én. A barátnőim jönnek át.- válaszolt mosolyogva. Pár percet még álltam felette, majd odaléptem mellé és az egyik tányért kezdtem forgatni.
-Nem ismered azt a lányt, aki ott lakik abban a kisebb, fehér házban?
-Lakik ott egy lány?- nézett rám meglepődve.- Azt hittem ott csak egy vén hapsi lakik.
-Most költözhetett ide... Még én sem nagyon láttam.
-Akkor honnan tudod, hogy ott lakik?
-Tegnap beszéltem vele.
-Akkor te ismered. Miért kell, hogy én is ismerjem?- csípőre tette a kezét, majd a tányérra nézett, amit épp forgattam.
-Nem tudom a nevét.
-Beszélgettél egy lánnyal, aki csak egy ideje lakik itt és a nevét sem tudod?- kérdezte, miközben elindult felém és visszaigazította a tányért a helyére.
-A vezetéknevét. Csak azt nem tudom.
-Anya biztos ismeri a férfit. Kérdezd meg tőle!- mutatott a konyha felé. Anya a tűzhely mellett állt és kavargatott valamit egy hatalmas lábasban.
-Nem tudod ki az a férfi, aki abban a házban lakik?- kérdeztem. A konyha ablakából pont rá lehetett látni a házra. A függöny ekkor már el volt húzva. Anya kinézett az ablakon, majd megrázta a fejét.
-Magának való férfi. A szomszédjánál is csak azért van pótkulcs, hogyha nem lenne mozgás a ház körül pár napig, menjen át megnézni, hogy él e még egyáltalán.
-És hogy hívják?
-Talán Victor.
-Victor.- ismételtem meg csendesebben.- És a vezetékneve?
-Fogalmam sincs. Miért érdekel ennyire?
-Sohasem láttam még...
-Szakálla van, kicsit pocakos, és szerintem nincs senki, aki mosson, vagy főzzön rá. Szoktam látni, mikor ételt rendel és kimegy érte a kapuig. De egy hete már, hogy nem láttam ételfutáros kocsit. Azért remélem nincs vele baj...- hangja együtt érző és sajnálattal teli lett.
-Nem hiszem.- mondtam, majd leültem a nappaliban a kanapéra.
Mali-Koa és a barátnői hangosan nevetgélve beszélgettek kint az udvaron, miközben én a garázsban ücsörögtem egy ládán és apának adogattam a szerszámokat, amiket kért. Már egészen kezdtem elfelejteni Zoeyt és az ő titokzatos Grönland bácsikáját, mikor az utcára pillantva megláttam az ételfutár szolgálat autóját megállni a házuk előtt. Kettőt dudált, majd leállította a motort és a csomagtartóhoz ment. Kinyílt az ajtó és várakozásaimmal ellentétben nem a szakállas férfi, hanem Zoey lépett ki rajta. Oldalra dobta kócos vörös haját és a kapuig sétált. A pólón, amit viselt látszott, hogy elnyűtt darab volt, alját levágta, ujjai is hiányoztak. Rövidnadrágjának jobb szára fel volt hasítva és egy fekete lánc lógott le a térde fölé. A futársrác átnyújtotta a dobozt, Zoey ránézett, kifizette, majd visszaadta a számlát. A srác látszólag értetlenül nézett rá, de Zoey rezzenéstelen arccal fordult meg és indult vissza a ház felé. Félúton a kapu és az ajtó között még megfordult és rám nézett. Kihúztam magam és jobb kezem a magasba emeltem, ezzel intve neki. Pár másodpercig nézett csak, majd újra elindult befelé. Kezem még mindig a magasban volt, lassan engedtem le. Nem tudtam mire vélni viselkedését. Ismeretlen érzés tört rám. Még nem is ismertem, már úgy éreztem kicsúszik a kezeim közül.
Az utolsó hétvégénket töltöttük otthon, mégis úgy döntöttük a srácokkal, hogy összefutunk a városban. Végül a mi utcánkba kanyarodva futottunk versenyt a házunkig. Mike nyert, Luke pedig vesztett.
-Ilyen szűk nadrágban nem lehet rendesen futni!- védekezett még zihálva.
-Nekem mégis sikerült.- nevetett Mike megtámaszkodva a kerítésen. Ashton rám nézett és észrevette, hogy egyáltalán nem rájuk, hanem a szemben álló házra koncentrálok. Előrször ő is arra fordult, majd meglengette előttem tenyerét.
-Föld hívja Calumot!- rángatta meg vállamat Luke.
-Mi van?- kérdeztem nevetést imitálva.
-Van ott valami, ami izgatja a fantáziád.- mutatott Ashton a ház irányába. Egyszerre 3 fej közeledett arcomhoz és mindannyian szemöldökeiket húzogatták.
-Csaj van a dologban.- jelentette ki Mike, majd nekidőlt a kerítésnek és összefűzte karjait.
-Ugyan srácok! Ezt már ezerszer megbeszéltük.- ráztam meg fejem.
-Azt beszéltük, hogy nincs értelme. Nem azt, hogy nem lehet.- mondta Luke.
-Semmi közöm hozzá. A nevét se tudom.- vakartam meg tarkómat.
-Basszus, mi ütött beléd, haver? Miből tart rákérdezni? Ha bejön a csaj inkább menj oda, mintsem az egész turné alatt azt hallgassuk, hogy "Oh, mi lett volna, ha...?"- Ashton hangja komolyabb volt, mint a többieké.
-Fölösleges.- ráztam meg fejem, felnyitottam a garázskaput és kivittem a kosárlabdát a kocsifelhajtóra, majd a kapu feletti palánkra kezdtünk dobálni. Fél órája volt már, hogy játszottunk, mikor átadtam a labdát Mikenak és félreálltam pihenni. Luke és Ashton velem szemben álltak, de már nem Mike hárompontosára figyeltek, hanem jóval mögé. Luke jobb kezét kihúzta összefont karjai közül és mutatóujjával az utcára mutatott.
-Róla lenne szó?- kérdezte elvigyorodva. Szemeimet forgatva fordultam meg, hogy azonnal visszafordulhassak tiltakozni. De nem volt rá se okom, se alkalmam. Zoey és két másik lány, egy szőke és egy fekete hajú, tartottak felénk a járdán. Előttünk elhaladva lassítottak, majd az egyik lány meg is állt.
-Zoey, te hazudtál nekünk!- rúgott barátnője felé.- Azt mondtad semmi érdekes nem történik a környéken! Pedig itt kosarazik a 5 Seconds of Summer. Közölném veled, hogy ez igenis érdekes!
-Fogd be!- legyintett, majd tovább indult.
-Hé, Zoey!- lépett közelebb Luke, majd rám nézett. Amolyan "Mi a szart művelsz, öreg??!" tekintettel néztem rá, de semmi esélyem nem volt elkerülni a szituáció folytatását.
-Igen?- fordult meg fejét hátravetve. Lukeba gyakorlatilag belefagyott a szó. Terve ennyiből állt: megszólította, és kész.
-Tudtok kosarazni?- kérdezte Ashton.
-Nem. De így csak viccesebb lehet!- nevetett a szőke, majd elvette Ashtontól a labdát és rádobta.
-Csak a palánkot se találtad el.- nevetett a fekete hajú lány, majd a labdáért nyúlt.
-Bemutatnád a barátnőidet, Zoey?- lépett közelebb Mike,ezzel megszakítva a kettőnk közti szemkontaktust.
-Majd ők bemutatkoznak, ha akarnak. Amúgy sem maradnak sokáig.
-Azért mégis... Valahogy szólítanunk kell őket.- erősködött Luke.
-Black and Yellow.- mondta Zoey.
-Mint a Wiz Khalifa szám?- nevetett Ashton.
-Aha. Ikrek vagyunk.- mondta a fekete hajú.
-És ő fekete hajú, én meg szőke.- tette hozzá testvére.
-Ők pedig nem hülyék, ellentétben veletek.- fejezte be a gondolatmenetet Zoey.
-Jó becenevek.- nevetett Mike, majd kosárra dobott.
-Hé, jó a pólód! Zoey biztos elhordaná, ha odaadnád neki!- bökte meg Black Luke Nirvana-s pólóját.
-Szereted?- kérdezte Luke.
-Nem ekörül forog a világ. De igen.
-Szerinte Kurt Cobain helyes férfi volt.- említette meg Yellow.
-Nyert-e valaha Kurt Cobain szépségversenyt?- tette fel a kérdést Mike.
-Nem hiszem. Ellentétben Zoeyval.- bökte oldalba a két lány egyszerre.
-Ez nem igaz.- rázta meg fejét, majd ellökte őket magától.- Gyerekesek vagytok.
-Mióta ismeritek egymást?- kérdeztem igazából az ikreket, de akaratlanul is Zoeyra néztem.
-Azt hitted nincsenek barátaim, igaz?- nevetett fel halkan, majd átsétált az én oldalamra.
-Nem mondtam ilyet.
-Régóta. Elég régóta ahhoz, hogy tudjam bízhatok bennük.- elmosolyodott, de ez a mosoly egyáltalán nem olyan volt, mint a múltkori. Az idő telt, mi pedig egyre jobban kezdtük megismerni a lányokat, és élveztük a társaságukat. Még mindig a garázsbehajtón ücsörögtünk, pedig már sötétedett. Elterültünk a meleg betonon és a naplementétől gyönyörű színekben játszó eget kémleltük.
-Hát, így nem vettük meg a nyakláncot.- sóhajtott fel Yellow.
-Milyen nyakláncot?- kérdeztem. Szinte egyszerre vonták meg vállukat.
-Annyira nem is lényeges.- mondta Black.
-De most komolyan, sosem tudjuk meg mi az igazi nevetek?- kérdezte Mike oldalra fordulva. Mielőtt bárki válaszolhatott volna hirtelen érdekes szag csapott meg minket. A szag tulajdonosa megköszörülte torkát, mire a három lány felült, és mi is követtük őket. Érezhetően megfagyott a levegő a feszültségtől. Grönland bácsi egy szót sem szólt, csak némán végignézett a társaságon oda és vissza, majd megakadt a szeme Zoeyn.
-Menjünk, lányok!- állt fel Zoey a földről. A két lány és ő köszönés nélkül távoztak. Grönland bácsi mögöttük baktatott és még útközben rágyújtott egy szálra.
-Ez ki volt?- kérdezte Luke.
-A bácsikája.- válaszoltam még mindig utánuk nézve. Zoey, ezúttal két barátnője társaságában, újra eltűnt a bejárati ajtó mögött. Akkor már abban sem voltam biztos, hogy a turné után találkozunk még.

-Szóval alig pár napja találkozott vele, már komoly érzelmeket táplált iránta?- kérdezte a doki megtörve a csendet. Felemeltem a fejem és némán bólogattam.
-Érzett valaha így, Mr. Cornel?- kérdeztem vissza. Szürke öltönye tökéletesen vasalt volt, áradt róla a méregdrága kölni illata és a fizetett óra vége felé percenként nézett Rolex márkájú órájára, amit valószínűleg az enyémhez hasonló drága óradíjból vásárolt. Loran P. Cornel. 47 éves. Pszichológus. Ez is a srácok ötlete volt.
-Azt hiszem, még soha.
-Akkor nincs mit magyaráznom magának. Nem értheti meg.- mondtam hidegen.
-Mi volt az első benyomása?
-Ő volt az a flegma lány, akit elsőre felejthetőnek tartottam. Majd rájöttem, hogy én vagyok az a kitartó srác, aki akkor is mellette marad, ha ő végkép elutasít mindenkit.
-Kicsit talán előreszaladt, a történetében. És le is járt az időnk, Mr. Hood. Van esetleg kérdése?- nézett le jegyzeteire, majd rám pillantott.
-Mit írt fel oda?- kérdeztem előredőlve.
-Hogy honnan kell folytatnia legközelebb, valamint a neveket, és az időpontját is.
-Szóval mikor kell jönnöm?
-Holnap, ugyanígy. Megfelel?
-Meg.- bólintottam, majd felálltam és elindultam az ajtó felé.- Még egy kérdésem volna.- fordultam vissza.
-Mégpedig?
-Érdekli magát egyáltalán ez az egész? Vagy csak a pénzem miatt hallgat meg, és azért, mert a barátaim magára erőltettek még valamit?
-A barátai semmit sem erőltettek rám, a pénze pedig nem számít. Nézze, Mr. Hood...- állt fel foteljéből.- Lehet, hogy a kinézetem alapján pénzéhes agykurkásznak tűnök, aki a füzetébe rajzolgat, míg páciensei kiöntik a lelküket. A barátai nem véletlenül engem kerestek fel. Nem hencegni akarok, de én tényleg odafigyelek magára. Ahogy Ön meg tudta jegyezni a ruha minden egyes darabját, ugyanúgy én is fel tudom idézni, a füzetem nélkül is akár.- emelte meg a bőrkötéses vaskos jegyzettömböt. A kilincset szorongatva bólintottam, ezt mondandója elfogadásának és köszönésnek is szántam egyaránt, majd távoztam a rendelőből.