-Milyen idegesítő ez a csend.- szorongatta a kórházi ágy érdes, szúrós takaróját, majd rám nézett és óvatosan mosolygott.
-Szeretnél beszélgetni?- néztem fel a telefonomból.
Bólogatott.
Kihúztam magam, megköszörültem a torkom, megigazítottam a pólómat és közelebb húztam a széket, amin addig ültem.
-Miről szeretnél beszélgetni?- kérdeztem nagy sóhajjal.
-Nem tudom.- vonta meg vállát.
-Na de mégis. Csak érdekel valami. Vagy mesélhetek valamit. Sok rajongó aggó...
-Beleuntál már. Igaz?- vágott egyből a közepébe.
-Mibe?- nem is gondoltam komolyan a kérdést. Egyből megráztam a fejem.- Megígértem, hogy vigyázok rád.
-Kinek ígérted meg?
-Neked.
-De én erre már nem emlékszem.
-Gondolod, hogy hazudnék? Pont neked?
-Nem. De mivel nem emlékszem, nem kell megtartanod a szavad.
-De én emlékszem. És szeretném betartani az ígéretem. Nem teszünk olyan ígéreteket, amiket nem tudunk teljesíteni.
-Nincs jobb dolgod, mint...
-El akarsz zavarni?- vontam fel egyik szemöldököm.
-Nem. Nincs jobb dolgod, mint engem pátyolgatni? Több millió lány álmodozik arról, hogy csak egy percet veled tölthessen.
-Neked pedig több millió perc adatott az életedből, amit velem tölthetsz.- mosolyogtam büszkén.
-De nekem nem volt ez az álmom.
-Honnan tudod? Nem emlékszel.
-Nem emlékszem.
-Nem bizony. Nézd, nem akarom rád erőltetni a jóindulatomat, vagy a segítségemet. De szeretnélek biztonságban tudni. És ez egyenlőre csak úgy megy, ha itt vagyok melletted.
-Vannak olyan speciális intézetek, ahová beadhatnál.
-Mégis mi értelme lenne?- elfordultam az ágytól és a mellette álló szekrényre néztem.
-A gyógyszerek nem fognak meggyógyítani.- bökött fejével a dobozok felé.
-Az intézetben sem fognak meggyógyítani.
-De legalább nem lennék a nyakadon. Púp a hátadon, A sokadik kerék.
-Hányféleképp tudod még lehordani magad? És egyébként is, egyáltalán nem vagy teher, Zoey. Igazán sokat számít, hogy itt vagy. Erőt adsz.
-Aztán el is veszem, mert foglalkozni kell velem. Meg kell nézni a videót, el kell mondani mindent, újra hozzá kell szoktatni a légkörhöz, gyógyszereket kell szerezni, kórházba kell vinni...
-Nem kaphat mindig mindenki jó lapokat. Zoey, én tényleg boldog vagyok veled. És szeretlek!- mosolyogtam. Ő viszont nem reagált.
-Oké, ez talán egy kicsit erős volt.- dőltem hátra.
-Kicsit.- bólogatott.
-Kimegyek a mosdóra. Hozzak esetleg valamit? Enni, inni?
-Menj haza, Calum...
-Tessék?
-Menj haza, kérlek!
-Miért? Aludtam eleget, ettem is rendesen, és próbán is voltam. A szabadidőmet töltöm itt.
-Szeretném, ha hazamennél. Hogy egyedül legyek kicsit.
-Nem elég, ha kiülök a folyosóra pár órára, aztán visszajövök?
-Nem. Most nem elég.
-Rendben.- sóhajtottam. Akkor hazamegyek. Aludj jól, Zoey!- megsimítottam a kezét, majd kisétáltam a folyosóra.
-Mr. Hood! Máris megy?- kérdezte a nővér a recepción.
-Igen. Most nincs beszélgetős kedvében.- mosolyogtam, majd intettem és kisétáltam.
-Mr. Hood! Várjon kérem!- szaladt utánam. Még a kocsimnál utolért.
-Miben segíthetek?
-Olyan... kellemetlen ez. De kérhetnék egy szívességet?
-Hogyne!
-Odaadná ezt a borítékot Ash... Mr. Irwinnek?- kérdezte, majd talpig vörösödve átnyújtotta a borítékot.
-Telefonszám? Lakcím?- kérdeztem hatalmas mosollyal.
-Csak telefonszám.- emelte ki a "csak" szócskát.
-Rendben. Átadom.- kacsintottam.
-Köszönöm szépen! Örök hálám!- épp csak meg nem ölelt örömében.- Akkor, viszont látásra!
-Öhmm.... Kisasszony!- kiáltottam utána.
-Igen?
-Ráér holnap este? Inkább úgy mondom, tegye magát szabaddá. Randevúja lesz! Viszlát!- intettem, majd beültem a kocsiba, ezzel válaszidőt egyáltalán nem hagyva a nővérnek, aki tátott szájjal, földbegyökerezett lábakkal bámult a kocsim után. Nevetve fordultam ki a kórház kapuján, majd az utcából és a szálloda felé vettem az irányt.
-Másnap reggel próbáltunk, megnéztük a színpadot, hülyéskedtünk és ugráltunk kicsit. Aznap egész nap próbáltunk, ezért csak a rákövetkező napon tudtam meglátogatni Zoeyt. Mike és én kocsiba ültünk és a kórházba mentünk. Az egy szörnyű nap volt.
-Amelyiket kihagyta? Ennyire kötődött hozzá?- kérdezte Loran.
-Ez egy elég hülye kérdés volt.
-Pardon?
-Hogy kötődtem e hozzá. Mégis mit gondol?
-Akkor a kihagyott nap?
-Az is. És az a nap, amikor meg akartam látogatni.
-Jó napot!- köszöntem az ismerős nővérnek.
-Jó napot Mr. Hood, Mr. Clifford!- bólintott Mike felé is.
-Milyen volt az estéje?- kacsintottam rá. Felkapta a fejét, hirtelen elvörösödött, majd újra elmosolyodott.
-Remek. Köszönöm!
-Ahh, te randiztál Ashtonnal?- kérdezte Mike csaknem röhögve.
-Mi olyan vicces ezen?- kérdezte egyik szemöldökét felvonva.
-Nem lehetett megmaradni mellette. Miután hazaért még vagy egy órán keresztül azt hallgattuk, hogy milyen tökéletes randevú volt.- nevetett Mike.
-Nem lehetett lelőni.- mosolyodtam el én is.
-Komolyan?- kérdezte elfojthatatlan lelkesedéssel.
-Bizony.- bólogatott Mike.
-Felkelt már Zoey, egyébként?- kérdeztem, majd megköszörültem a torkom.
-Ma reggel volt vizsgálata. Lehet, hogy még...- szeme megállt a pult alatt valamin. Egy másodpercre elsápadt, majd megrázta magát és félve mosolygott csak rám.
-Egy másodperc türelmét kérném!- amint elfordult eltűnt a mosoly az arcáról. Elsétált a folyosóra, majd pár perc elteltével egy másik nővérrel beszélgetve jött vissza.
-Nos?- kérdeztem széles mosollyal az arcomon.
-Nagyon sajnálom, Mr...
-Már akartam szólni...- vágtam közbe.- Szólíthat Calumnak.
-Attól félek nem most jött el az ideje az udvariaskodásnak. Zoey ágyán egy másik beteg fekszik.
-Ezt hogy érti?- kérdeztem, közben eltorzult arcom, és egyetlen másodperc alatt kétségbe estem.
-Nos azt hiszem el... Eltűnt.- dadogta.
-Washington egyik legjobb, legbiztonságosabb kórháza, mégis hogy érti azt, hogy eltűnt!?
-Nem tűnt el, Mr. Hood.- lépett mellém az orvos, elvett két mappát a pult mögül és aláírta őket, majd az egyiket elém tolta.- Elvitték a szülei.
-A szülei?!- felháborodásomnak a fél oktávval feljebb csúszott hangom adott igazán jelentőséget. A lapon a zárójelentés, betegjárólap, és egy teljesen kivehetően és olvashatóan írt "Robert Mitchel" aláírás volt olvasható a "saját felelősségre" felirat mellett.
-Saját felelősségre?! Én miért nem vihettem el saját felelősségre?!- támadtam az orvosnak.
-Mert maga nem családtag.
-Ők sem a családja!
-Anyakönyvi kivonattal bizonyították a rokoni kapcsolatot. Joguk volt kivenni a lányukat a kórházból.- idegesítő higgadtsággal, szinte suttogva ejtette ki a szavakat. A váróterem összes betege, látogatója minket figyelt.
-Menjünk be a társalgóba! Jöjjön velem!- beszálltunk a liftbe és két emelettel feljebb kiszálltunk, majd bementünk egy kulccsal is zárható terembe.
-A szülei 16 éves kora óta felé se szagoltak!! Mégis miből gondolja, hogy ez most jobb lesz?- fakadtam ki.
-Mr. Hood, tudja előfordul, hogy az ember rájön mit is vesztett, és a mélyponton segíteni akar. Ezért vettem el újra a feleségemet, amikor kiderült, hogy rákos.
-Maga nem ismeri a szüleit!
-Ahogy mondja. De én orvos vagyok. Nem ismeretség vagy érzelmek alapján döntöm el, hogy mit tegyek. Robert és Penelope Mitchel Ausztráliából utaztak idáig, hogy magukkal vigyék a lányukat és segítsék hátralévő életében. Talán pont kapóra jött a betegsége, tekintve, hogy Zoey nem emlékszik szülei kegyetlenségére, vagy nagybátyja halálára, ahogy két hónap múlva magára sem fog emlékezni. A szülei olyan környezetet, olyan történetet és múltat építhetnek fel neki, amilyet csak akarnak. Mellesleg az ápolásért jár egy bizonyos összeg, amit ha nem házi-ápolóra költenek, akkor megtarthatnak, mint segély.
-És maga úgy gondolja, hogy ez így tökéletesen rendben van?
-Én elvégeztem a dolgom, Mr. Hood. A barátnője, vagy akárkije magának Zoey Mitchel, gyógyíthatatlan. A gyógyszerek maximum 2-5évet hosszabbíthatnak a szenvedésein.
-Dehát Zoey nem szenved.
-Nem Zoeyról beszéltem. Hadd adjak egy jó tanácsot, Mr. Hood. Kövesse Zoey példáját, és felejtsen el mindent.- az orvos kiment az ajtón és eltűnt a következő kórteremben. Dühöngve és csapkodva hagytam el a kórházat, bevágtam magam a kocsiba, és beindítottam a motort.
-Ne vezessek inkább én?- kérdezte Mike.
-Nem kell.- puffogtam, majd elindultam. A hotel előtt megállva odadobtam a kulcsot a biztonsági őrnek, majd egyenesen a lift felé vettem az irányt és alig öt perc múlva már a szobámban voltam.
srry, hogy ilyen sokáig nem volt rész. nem volt ihlet :( remélem nem vesztettem sok olvasót, és még esetleg többen lesztek! igyekszem a következővel :)
2015. július 26., vasárnap
2015. március 21., szombat
22. Éjfél
Leverten és kimerülten mentem a stúdióba reggel. A srácok azzal a lendülettel fordítottak is vissza.
-Így nem lehet dolgozni!- tolt a vállamnál fogva Mike.
-Kérlek, srácok! Hadd maradjak! Eltereli a figyelmem.- tértem ki előle, majd leültem a keverőpult mellé. Nem is foglalkoztak velem. Megint úgy beszéltek rólam, mint aki ott sincs. És fejben tényleg máshol jártam. Egészen délutánig. Hazaérve egy boríték fogadott az asztalon.
-Még ne nyisd ki!- szólt rám Zoey a konyhából kilépve. Leraktam a levelet és zsebre dugott kezekkel hátrébb léptem.
-Mi van benne?- kérdeztem fejemmel a boríték felé bökve.
-Csak egy levél. Neked.
-Akkor miért nem olvashatom el?- vontam fel egyik vállam.
-Mert még nincs itt az ideje.
-Hát akkor?
-Ne idegesíts fel...- mély levegőt vett, majd elment mellettem, de én direkt arrébb húzódtam, így fél vállal belém ütközött. Elkaptam a karját, majd a derekát és magamhoz húztam.
-Sajnálom.
-Nem számít. Holnap úgysem emlékszem rá.
-De én igen. Hagynál ilyen bűntudattal élni?- kérdeztem tekintetét keresve, de ő végig elnézett mellettem. Oldalra fordult, így egy másodpercre a szemembe nézett, majd tovább fordult és tekintete a borítékon állapodott meg.
-Most már érted?- kérdezte újra rám nézve.
-Igen.- bólintottam, majd összeérintettem homlokainkat.
-Szokj le erről a szarról. Büdös vagy.- tolt el magától. Dohánytól bűzló ujjaimat végighúztam arcán, majd ajkain. Mint aki a legkeserűbb mérget érzi, elhúzta száját és újra hátrébb lépett. Megfordult, hosszú, vöröslő haja a szemembe csapott, de egy másodpercig sem bántott. Mozdulatlanul állva néztem, ahogy besétál a szobába és magára zárja az ajtót.
Az estét a kanapén töltöttem, reggel pedig korán keltem, hogy elolvassam a levelet.
"Kedves Calum!
Hálával kéne feléd fordulnom mindazért,
amit értetem tettél eddig. De ez most nem megy.
Az egyetlen, amit érzek, harag. De a következő Zoey
nem én vagyok. Adj meg neki..nekem mindent,
amire szükségem van. Szeress mint eddig. És ne
hagyd, hogy bármit tudjak, ami nem fontos.
Csókol, a te Zoeyd."
Darabokra téptem a levelet és kidobtam. A kazettát kitettem az asztalra, rajta egy cetlivel. "Nézd meg, kint várlak." Ezután magamhoz vettem mindent, amire szükségem volt, és az ajtó előtt, a lépcsőn ülve rágyújtottam. Nem figyeltem az időt, de meg vagyok győződve róla, hogy húsz percnél nem telt el több, mikor már nyílt az ajtó. Zoey leült mellém, majd csak némán meredt a semmibe.
-Nem kértem, hogy szokj le?- kérdezte.
-Tessék?- pöcköltem le a hamut a betonra.
-Nem számolod a napokat, Calum.- mondta üres tekintettel. Még mielőtt újra visszakérdezhettem volna, folytatta.- Csak holnap kezdődik. De megnyugtattál. Csináld így holnap is.- megsimogatta a hátam, majd elindult befelé. Halvány mosollyal bólintottam.
Másnaphoz számítva napokon belül rendeződött a viszonyunk. Elmúltak a kételyek és Zoey, habár nem a korábban megszokott, de kellő bizalommal fordult felém. Amerikába érve új programokat szerveztem neki, meccsekre hordtam, korcsolyázni is tanultunk, és egyre közelebb került hozzám. Önként fogta a kezem, velem aludt, és nem félt a tömegtől sem. Ott volt a koncerteken, a rajongók képeket csináltak vele, és ő vidáman szórakozott még a srácokkal is. És egy koncert után, a kocsihoz menet hirtelen vége szakadt mindennek. Zoey az egyik pillanatban még nevetgélt, hangosan kiabált és lökdösődött Lukeal, a másikban viszont ájultan és hangtalanul rogyott a földre. Ashton utána kapott, és azonnal próbálta lábra állítani. Egyszerre mind a négyen, mint gyakorlott mentőápolók siettünk Zoeyval a kocsiig, ahová beülve már hívtam a kórházat, Luke pedig a sofőrrel beszélt, jobban mondva, az adrenalintól fűtve ordított.
-Nem lélegzik.- suttogta Mike. Ashton felnézett.
-Mit mondtál?- kérdeztem hátra fordulva. Ashton megrázta a fejét, de Mike nem tudott hazudni.
-Zoey nem lélegzik.- mondta könnyes szemekkel.
-Nem. Az nem lehet!- ráztam felem, majd menet közben, az üléseken átmászva arrébb túrtam Ashtont és megszorítottam Zoey kezét.
-Mindjárt ott vagyunk...- mondta Luke.
-A mindjárt kevés! Most azonnal ott kell lennünk! Zoey, tarts ki, kérlek! Nem hagyhatsz itt...- üvöltöttem. A zárt tér megtelt a hangommal, a többiek az ajkaikat összepasszírozva próbáltak nem sírva fakadni, mint ahogy én tettem. A kórházhoz érve már hordággyal várt minket két nővér és egy orvosnak tűnő alak. Zoey eltűnt a hosszú folyosókon, engem pedig lenyomtak egy székre. A kórteremből csak a hosszú, egyre erősödő hangú sípolás hallatszott ki. Üvölteni akartam. Ashton mégis úgy szorított a műanyag székhez, hogy megszólalni se volt erőm.
-Hallod amit mondok?!- kérdezte Luke a vállamat megrázva.- Minden rendben lesz! Ígérem, hogy minden rendben lesz!
-Talán nem most kéne ilyeneket ígérni...- ült le mellém Mike.
-Zoey rendbe fog jönni.- mondta Ashton.
-Nem! Mégis mi a szarért kell hazudni!? Basszus... Zoey haldoklik! Sőt, már nem él!- üvöltötte, dühének lendülete felrántotta őt a székről. Csaknem egymásnak estek, mikor a sípolás abbamaradt és szakadozva jelentkezett újra. A csend, ami a folyosót ellepte hideg volt és tiszta. Mintha egy rémálomból keltem volna, könnyektől nedves arccal, remegő lábakkal és levegőt alig véve indultam el az ajtóhoz. Az ajtófélfába kapaszkodva lassan megkönnyebbült mosolyra húzódott a szám, ahogy láttam Zoey mellkasát levegőtől telve megemelkedni.
-Kérem, fáradjon ki!- indult el felém az egyik nő.
-Nem. Nem hagyom itt!- félretoltam és azonnal az ágy mellé mentem.
-A pulzusa stabilizálódik. De ezen a héten már biztosan nem engedjük haza.- mondta az orvos.
-Fog most emlékezni?- néztem fel rá.
-Várjuk meg, amíg felébred.- válaszolta, majd átnyújtotta a kezében tartott mappát a nőnek, aki korábban ki akart küldeni.
-Addig itt maradok veled.- szorítottam meg újra és újra a kézfejét.
-Mennyi az idő?- kérdezte Luke.
-Pont éjfél.- felelt Mike.
Később Zoeyt átvitték egy másik kórterembe, az éjszakát pedig mind a négyen mellette töltöttük.
-Ahh- nyúlt a táskájába Loran.- Jó, hogy mondja. Hogy kell ezen beállítani az időt?- kérdezte felém nyújtva a telefont. Elvettem tőle, majd felálltam és dühömben kidobtam a készüléket az ablakon. Loran tátott szájjal, értetlenül nézett rám.
-Majdnem meghalt!- préseltem ki a szavakat a fogaim között.
-Ez még nem indok arra, hogy kidobja a telefonomat az ablakon.- húzta ki magát.
-Tessék! Ez elég lesz még hat ilyen vacakra.- dobtam az asztalra pár bankót, majd dühösen csapkodva elhagytam a rendelőt. Nem először távoztam dühösen. De nem is utoljára.
-Így nem lehet dolgozni!- tolt a vállamnál fogva Mike.
-Kérlek, srácok! Hadd maradjak! Eltereli a figyelmem.- tértem ki előle, majd leültem a keverőpult mellé. Nem is foglalkoztak velem. Megint úgy beszéltek rólam, mint aki ott sincs. És fejben tényleg máshol jártam. Egészen délutánig. Hazaérve egy boríték fogadott az asztalon.
-Még ne nyisd ki!- szólt rám Zoey a konyhából kilépve. Leraktam a levelet és zsebre dugott kezekkel hátrébb léptem.
-Mi van benne?- kérdeztem fejemmel a boríték felé bökve.
-Csak egy levél. Neked.
-Akkor miért nem olvashatom el?- vontam fel egyik vállam.
-Mert még nincs itt az ideje.
-Hát akkor?
-Ne idegesíts fel...- mély levegőt vett, majd elment mellettem, de én direkt arrébb húzódtam, így fél vállal belém ütközött. Elkaptam a karját, majd a derekát és magamhoz húztam.
-Sajnálom.
-Nem számít. Holnap úgysem emlékszem rá.
-De én igen. Hagynál ilyen bűntudattal élni?- kérdeztem tekintetét keresve, de ő végig elnézett mellettem. Oldalra fordult, így egy másodpercre a szemembe nézett, majd tovább fordult és tekintete a borítékon állapodott meg.
-Most már érted?- kérdezte újra rám nézve.
-Igen.- bólintottam, majd összeérintettem homlokainkat.
-Szokj le erről a szarról. Büdös vagy.- tolt el magától. Dohánytól bűzló ujjaimat végighúztam arcán, majd ajkain. Mint aki a legkeserűbb mérget érzi, elhúzta száját és újra hátrébb lépett. Megfordult, hosszú, vöröslő haja a szemembe csapott, de egy másodpercig sem bántott. Mozdulatlanul állva néztem, ahogy besétál a szobába és magára zárja az ajtót.
Az estét a kanapén töltöttem, reggel pedig korán keltem, hogy elolvassam a levelet.
"Kedves Calum!
Hálával kéne feléd fordulnom mindazért,
amit értetem tettél eddig. De ez most nem megy.
Az egyetlen, amit érzek, harag. De a következő Zoey
nem én vagyok. Adj meg neki..nekem mindent,
amire szükségem van. Szeress mint eddig. És ne
hagyd, hogy bármit tudjak, ami nem fontos.
Csókol, a te Zoeyd."
Darabokra téptem a levelet és kidobtam. A kazettát kitettem az asztalra, rajta egy cetlivel. "Nézd meg, kint várlak." Ezután magamhoz vettem mindent, amire szükségem volt, és az ajtó előtt, a lépcsőn ülve rágyújtottam. Nem figyeltem az időt, de meg vagyok győződve róla, hogy húsz percnél nem telt el több, mikor már nyílt az ajtó. Zoey leült mellém, majd csak némán meredt a semmibe.
-Nem kértem, hogy szokj le?- kérdezte.
-Tessék?- pöcköltem le a hamut a betonra.
-Nem számolod a napokat, Calum.- mondta üres tekintettel. Még mielőtt újra visszakérdezhettem volna, folytatta.- Csak holnap kezdődik. De megnyugtattál. Csináld így holnap is.- megsimogatta a hátam, majd elindult befelé. Halvány mosollyal bólintottam.
Másnaphoz számítva napokon belül rendeződött a viszonyunk. Elmúltak a kételyek és Zoey, habár nem a korábban megszokott, de kellő bizalommal fordult felém. Amerikába érve új programokat szerveztem neki, meccsekre hordtam, korcsolyázni is tanultunk, és egyre közelebb került hozzám. Önként fogta a kezem, velem aludt, és nem félt a tömegtől sem. Ott volt a koncerteken, a rajongók képeket csináltak vele, és ő vidáman szórakozott még a srácokkal is. És egy koncert után, a kocsihoz menet hirtelen vége szakadt mindennek. Zoey az egyik pillanatban még nevetgélt, hangosan kiabált és lökdösődött Lukeal, a másikban viszont ájultan és hangtalanul rogyott a földre. Ashton utána kapott, és azonnal próbálta lábra állítani. Egyszerre mind a négyen, mint gyakorlott mentőápolók siettünk Zoeyval a kocsiig, ahová beülve már hívtam a kórházat, Luke pedig a sofőrrel beszélt, jobban mondva, az adrenalintól fűtve ordított.
-Nem lélegzik.- suttogta Mike. Ashton felnézett.
-Mit mondtál?- kérdeztem hátra fordulva. Ashton megrázta a fejét, de Mike nem tudott hazudni.
-Zoey nem lélegzik.- mondta könnyes szemekkel.
-Nem. Az nem lehet!- ráztam felem, majd menet közben, az üléseken átmászva arrébb túrtam Ashtont és megszorítottam Zoey kezét.
-Mindjárt ott vagyunk...- mondta Luke.
-A mindjárt kevés! Most azonnal ott kell lennünk! Zoey, tarts ki, kérlek! Nem hagyhatsz itt...- üvöltöttem. A zárt tér megtelt a hangommal, a többiek az ajkaikat összepasszírozva próbáltak nem sírva fakadni, mint ahogy én tettem. A kórházhoz érve már hordággyal várt minket két nővér és egy orvosnak tűnő alak. Zoey eltűnt a hosszú folyosókon, engem pedig lenyomtak egy székre. A kórteremből csak a hosszú, egyre erősödő hangú sípolás hallatszott ki. Üvölteni akartam. Ashton mégis úgy szorított a műanyag székhez, hogy megszólalni se volt erőm.
-Hallod amit mondok?!- kérdezte Luke a vállamat megrázva.- Minden rendben lesz! Ígérem, hogy minden rendben lesz!
-Talán nem most kéne ilyeneket ígérni...- ült le mellém Mike.
-Zoey rendbe fog jönni.- mondta Ashton.
-Nem! Mégis mi a szarért kell hazudni!? Basszus... Zoey haldoklik! Sőt, már nem él!- üvöltötte, dühének lendülete felrántotta őt a székről. Csaknem egymásnak estek, mikor a sípolás abbamaradt és szakadozva jelentkezett újra. A csend, ami a folyosót ellepte hideg volt és tiszta. Mintha egy rémálomból keltem volna, könnyektől nedves arccal, remegő lábakkal és levegőt alig véve indultam el az ajtóhoz. Az ajtófélfába kapaszkodva lassan megkönnyebbült mosolyra húzódott a szám, ahogy láttam Zoey mellkasát levegőtől telve megemelkedni.
-Kérem, fáradjon ki!- indult el felém az egyik nő.
-Nem. Nem hagyom itt!- félretoltam és azonnal az ágy mellé mentem.
-A pulzusa stabilizálódik. De ezen a héten már biztosan nem engedjük haza.- mondta az orvos.
-Fog most emlékezni?- néztem fel rá.
-Várjuk meg, amíg felébred.- válaszolta, majd átnyújtotta a kezében tartott mappát a nőnek, aki korábban ki akart küldeni.
-Addig itt maradok veled.- szorítottam meg újra és újra a kézfejét.
-Mennyi az idő?- kérdezte Luke.
-Pont éjfél.- felelt Mike.
Később Zoeyt átvitték egy másik kórterembe, az éjszakát pedig mind a négyen mellette töltöttük.
-Ahh- nyúlt a táskájába Loran.- Jó, hogy mondja. Hogy kell ezen beállítani az időt?- kérdezte felém nyújtva a telefont. Elvettem tőle, majd felálltam és dühömben kidobtam a készüléket az ablakon. Loran tátott szájjal, értetlenül nézett rám.
-Majdnem meghalt!- préseltem ki a szavakat a fogaim között.
-Ez még nem indok arra, hogy kidobja a telefonomat az ablakon.- húzta ki magát.
-Tessék! Ez elég lesz még hat ilyen vacakra.- dobtam az asztalra pár bankót, majd dühösen csapkodva elhagytam a rendelőt. Nem először távoztam dühösen. De nem is utoljára.
2015. február 28., szombat
21. Nincs szükségem (rád)
Mint a szemészeten a tábla. Egy bizonyos távolságból minden hármas, ötös, hatos és kilences nyolcasnak tűnik. Ugyanígy váltak nyolcasokká a napok Zoey mellett. Féltem a következő hónapoktól. Az újságok és az internet tele volt az esküvő cikkeivel, a pincébe meg azért csak nem zárhattam be, hogy ne lásson semmit. Döntenem kellett. És tudtam, hogy Ashton az egyetlen, aki meg tud győzni a döntésem helyességéről. A stúdióban ültünk és dalszövegeken törtük a fejünket, mikor szünettartást kezdeményeztünk. Luke és Mike kiszellőztették a fejüket, én pedig megkértem Ashtont, hogy maradjon bent, mert beszélni szeretnék vele.
-És miről lenne szó?- kérdezte mosolyogva, majd lehuppant a fotelbe.
-Úgy érzem kifutok az időből.- mondtam homlokomat az ablak üvegének nyomva.
-Mit fogsz tenni?
-Azt hittem, majd te megmondod.- fordultam felé.
-Nem, Calum. Neked kell döntést hoznod. Mindenről. És ez hatalmas teher, de mi mind biztosak vagyunk benne, hogy helyesen fogsz cselekedni.
-Szerinte csak az időmet fecsérlem.
-Mert nem fogja fel mennyit jelent ez neked.
-Nem veszem feleségül.- ráztam meg fejem, majd a plafonra emeltem tekintetem. Pár másodperc múlva újra ránéztem. Némán meredt rám vissza, majd hátradőlt és széttárta karjait.
-És mit fogsz mondani neki?
-Hogy az esküvő napját át kell helyezni. És addigra eltelik a három hónap.
-Nem fog örülni.
-Visszaveszem a gyűrűt. És...
-De ezzel csak otthon intézted a helyzetet. A sajtó továbbra is harsogni fog az eseményről. Illetve arról, hogy nem történt meg.
-Tudom.- bólintottam, majd újra megfordultam.- De nem vehetem feleségül. Hogy magyaráznám meg a következő Zoeynak, hogy el kell válnunk?
-Miért kéne elválnotok?
-Nem élhetem le az egész életemet úgy, hogy három havonta rettegve kelek fel a reakciója miatt. Ez nonszensz. Ki kell találnom valami mást.
-Vannak intézetek, ahol...
-Be se fejezd a mondatot.- mordultam rá.
-Sajnálom. Nem tudok segíteni.- felállt és elindult a másik szoba felé. Még pár percig ácsorogtam az ablakban, majd én is visszamentem. A több órás meddő próbálkozás után mind úgy döntöttünk, jobb, ha hazamegyünk és kipihenjük magunkat, és ha ihletünk adódik, felvéssük egy papírra és másnap megbeszéljük. Ezzel a lendülettel indultam haza. Zoey a kanapén fekve olvasott, mikor beléptem.
-Milyen napod volt?- kérdezte felnézve.
-Hosszú és eredménytelen. Neked?
-Lusta és eseménytelen. Ennél valamit?
-Igen, éhes vagyok.
-Anyukád hozott át valami húst. Ott van a hűtőben.
-Te nem eszel?- kérdeztem megállva felette.
-De.- mosolygott, majd felállt és követett a konyhába. Vacsora közben beszélgettünk, ami jót tett a lelkiismeretemnek. Amíg mosolygott nem fájt a tudat, hogy valami hihetetlenül kegyetlen dolgot készülök elkövetni vele. Ha nem lett volna elég a hazugság a gyűrűről, az esküvőről és a korábbi dolgokról.
Loran töltött egy pohár vizet, majd leült, de nem nyúlt a noteszért.
-Mikor mondta meg neki?
-A második hónap végén. Közöltem vele, hogy átvertek, akiknél a helyet foglaltuk és sajnos más helyet kell találnunk, ami időbe telik. Eszébe sem jutott, hogy már csak egy hónap van hátra. Lázasan kereste az új helyeket, de már nem talált semmit. Aztán volt egy vitánk...
Már csak egy hét volt a három hónapból, mikor Zoey megállt az asztal mellett és lecsapta mellém a telefont.
-Miért hazudtál?- kérdezte könnybe lábadt szemekkel.
-Miről beszélsz?- néztem rá értetlenül, de tudtam jól, mit tudott meg.
-Az egyetlen, aki hazudott, te vagy! Lemondtad a helyszínt. És még rá is fizettél! Miért?
-Zoey, hadd magyarázzam meg!
-Hallgatlak!- összefűzte karjait és szipogva lépett hátrébb. Felálltam és mély levegőt vettem.
-Nem vehetlek feleségül.
-Miért?- kérdezte, könnyei lassan gördültek végig az arcán.
-Mert pár nap múlva erre a vitára sem fogsz emlékezni, nem hogy arra, mikor volt vagy lesz az esküvőd.- próbáltam higgadt maradni, annak ellenére, hogy még ezer dolgot a fejéhez tudtam volna vágni ezzel kapcsolatban.
-Miért kérted meg a kezem?- arcát törölgetve ült le az asztalhoz.
-Mert szeretlek.
-És akkor miért nem akarsz elvenni?
-Mert most még tudod ki vagyok, és tudod, hogy ki vagy te nekem, de...
-Nem bízol bennem?
-Magamban. Hogy meg tudlak e győzni.
-Eddig mindig sikerült, nem? Vagy erről is hazudtál?
-Egy házasságot más elmagyarázni.
-Ez nem igaz! Neked csak eleged van a gondviselésemből. Beleuntál a felvigyázásba, az örökös újrakezdésbe!
-Zoey...
-Csak mondd ki, hogy "nincs szükségem..."
-Rád.- fejeztem be a mondatot.- Amint kimondtam Zoey visszaadta a gyűrűt és bezárkózott a szobába. Hajnalig zokogott, én pedig csak ültem az ajtó előtt és hallgattam a tettem következményét.
-Még egy kérdésem van.- szakított újra félbe.- Amit Ashtonnak mondott a válásról, mikortól érezte így?
-Az első perctől kezdve.
-Mármint amikor megtudta, hogy szakaszos az emlékezetvesztése.
-Persze.
-Érdekes.
-Miért? Maga nem rettegne?
-Én máshogy döntöttem volna.
-Mégpedig?
-Az intézet jó megoldás.
-Zoey nem volt klinikai eset. Nem volt se skizofrén, se depressziós, csak amnéziás.- ráztam meg a fejem rosszallóan. Loran oldalra billentette a fejét, mint aki nem értett egy szót a mondatból.
-Nem gondolja, hogy így nagyobb veszélyt jelentett magára?
-Nem jelentett.
-De jelenthetett volna.
-Az a múlt.- bukott ki belőlem, némi felháborodással.
-Maga pont a múlt miatt jár ide, Mr. Hood.- önelégült vigyor csúszott szét arcán. Loran megint jól megmondta a magáét. Büszkén húzta ki magát, mint aki azt várja, hogy a várótermében ülő betegek bejöjjenek és állva tapsoljanak minimum tíz percig. Ehelyett csak egy flegma pillantást kapott a vele szemben ülő betegtől. Kicsit összeroskadt önbizalma, de tovább tartva sznob szokását, órájára pillantott, majd megrázta csuklóját és kiejtette a végszót.
-Akkor holnap találkozunk!
-Ahogy mondja.- bólintottam, majd búcsú nélkül léptem ki a kellemesen hűs nyári esőbe.
-És miről lenne szó?- kérdezte mosolyogva, majd lehuppant a fotelbe.
-Úgy érzem kifutok az időből.- mondtam homlokomat az ablak üvegének nyomva.
-Mit fogsz tenni?
-Azt hittem, majd te megmondod.- fordultam felé.
-Nem, Calum. Neked kell döntést hoznod. Mindenről. És ez hatalmas teher, de mi mind biztosak vagyunk benne, hogy helyesen fogsz cselekedni.
-Szerinte csak az időmet fecsérlem.
-Mert nem fogja fel mennyit jelent ez neked.
-Nem veszem feleségül.- ráztam meg fejem, majd a plafonra emeltem tekintetem. Pár másodperc múlva újra ránéztem. Némán meredt rám vissza, majd hátradőlt és széttárta karjait.
-És mit fogsz mondani neki?
-Hogy az esküvő napját át kell helyezni. És addigra eltelik a három hónap.
-Nem fog örülni.
-Visszaveszem a gyűrűt. És...
-De ezzel csak otthon intézted a helyzetet. A sajtó továbbra is harsogni fog az eseményről. Illetve arról, hogy nem történt meg.
-Tudom.- bólintottam, majd újra megfordultam.- De nem vehetem feleségül. Hogy magyaráznám meg a következő Zoeynak, hogy el kell válnunk?
-Miért kéne elválnotok?
-Nem élhetem le az egész életemet úgy, hogy három havonta rettegve kelek fel a reakciója miatt. Ez nonszensz. Ki kell találnom valami mást.
-Vannak intézetek, ahol...
-Be se fejezd a mondatot.- mordultam rá.
-Sajnálom. Nem tudok segíteni.- felállt és elindult a másik szoba felé. Még pár percig ácsorogtam az ablakban, majd én is visszamentem. A több órás meddő próbálkozás után mind úgy döntöttünk, jobb, ha hazamegyünk és kipihenjük magunkat, és ha ihletünk adódik, felvéssük egy papírra és másnap megbeszéljük. Ezzel a lendülettel indultam haza. Zoey a kanapén fekve olvasott, mikor beléptem.
-Milyen napod volt?- kérdezte felnézve.
-Hosszú és eredménytelen. Neked?
-Lusta és eseménytelen. Ennél valamit?
-Igen, éhes vagyok.
-Anyukád hozott át valami húst. Ott van a hűtőben.
-Te nem eszel?- kérdeztem megállva felette.
-De.- mosolygott, majd felállt és követett a konyhába. Vacsora közben beszélgettünk, ami jót tett a lelkiismeretemnek. Amíg mosolygott nem fájt a tudat, hogy valami hihetetlenül kegyetlen dolgot készülök elkövetni vele. Ha nem lett volna elég a hazugság a gyűrűről, az esküvőről és a korábbi dolgokról.
Loran töltött egy pohár vizet, majd leült, de nem nyúlt a noteszért.
-Mikor mondta meg neki?
-A második hónap végén. Közöltem vele, hogy átvertek, akiknél a helyet foglaltuk és sajnos más helyet kell találnunk, ami időbe telik. Eszébe sem jutott, hogy már csak egy hónap van hátra. Lázasan kereste az új helyeket, de már nem talált semmit. Aztán volt egy vitánk...
Már csak egy hét volt a három hónapból, mikor Zoey megállt az asztal mellett és lecsapta mellém a telefont.
-Miért hazudtál?- kérdezte könnybe lábadt szemekkel.
-Miről beszélsz?- néztem rá értetlenül, de tudtam jól, mit tudott meg.
-Az egyetlen, aki hazudott, te vagy! Lemondtad a helyszínt. És még rá is fizettél! Miért?
-Zoey, hadd magyarázzam meg!
-Hallgatlak!- összefűzte karjait és szipogva lépett hátrébb. Felálltam és mély levegőt vettem.
-Nem vehetlek feleségül.
-Miért?- kérdezte, könnyei lassan gördültek végig az arcán.
-Mert pár nap múlva erre a vitára sem fogsz emlékezni, nem hogy arra, mikor volt vagy lesz az esküvőd.- próbáltam higgadt maradni, annak ellenére, hogy még ezer dolgot a fejéhez tudtam volna vágni ezzel kapcsolatban.
-Miért kérted meg a kezem?- arcát törölgetve ült le az asztalhoz.
-Mert szeretlek.
-És akkor miért nem akarsz elvenni?
-Mert most még tudod ki vagyok, és tudod, hogy ki vagy te nekem, de...
-Nem bízol bennem?
-Magamban. Hogy meg tudlak e győzni.
-Eddig mindig sikerült, nem? Vagy erről is hazudtál?
-Egy házasságot más elmagyarázni.
-Ez nem igaz! Neked csak eleged van a gondviselésemből. Beleuntál a felvigyázásba, az örökös újrakezdésbe!
-Zoey...
-Csak mondd ki, hogy "nincs szükségem..."
-Rád.- fejeztem be a mondatot.- Amint kimondtam Zoey visszaadta a gyűrűt és bezárkózott a szobába. Hajnalig zokogott, én pedig csak ültem az ajtó előtt és hallgattam a tettem következményét.
-Még egy kérdésem van.- szakított újra félbe.- Amit Ashtonnak mondott a válásról, mikortól érezte így?
-Az első perctől kezdve.
-Mármint amikor megtudta, hogy szakaszos az emlékezetvesztése.
-Persze.
-Érdekes.
-Miért? Maga nem rettegne?
-Én máshogy döntöttem volna.
-Mégpedig?
-Az intézet jó megoldás.
-Zoey nem volt klinikai eset. Nem volt se skizofrén, se depressziós, csak amnéziás.- ráztam meg a fejem rosszallóan. Loran oldalra billentette a fejét, mint aki nem értett egy szót a mondatból.
-Nem gondolja, hogy így nagyobb veszélyt jelentett magára?
-Nem jelentett.
-De jelenthetett volna.
-Az a múlt.- bukott ki belőlem, némi felháborodással.
-Maga pont a múlt miatt jár ide, Mr. Hood.- önelégült vigyor csúszott szét arcán. Loran megint jól megmondta a magáét. Büszkén húzta ki magát, mint aki azt várja, hogy a várótermében ülő betegek bejöjjenek és állva tapsoljanak minimum tíz percig. Ehelyett csak egy flegma pillantást kapott a vele szemben ülő betegtől. Kicsit összeroskadt önbizalma, de tovább tartva sznob szokását, órájára pillantott, majd megrázta csuklóját és kiejtette a végszót.
-Akkor holnap találkozunk!
-Ahogy mondja.- bólintottam, majd búcsú nélkül léptem ki a kellemesen hűs nyári esőbe.
2015. február 13., péntek
20. Waters
A videó végignézése után Zoey némán ült a kanapén. A nyugtalan csendet azonban az ajtó kicsapódása és hangos kiabálás törte meg. A bandatársaim egymást lökdösve estek be az ajtón. Mike megállt, széttárta karjait és Zoeyra nézett. A levegő újra megfagyott.
-Tudod, kik vagyunk?- kérdezte egyik szemöldökét felvonva.
-Talán.- sóhajtotta Zoey.
-Most nézte végig.- mondtam.
-Calum, kérdezhetek valamit? Négyszemközt. Azaz... Nyolc.- számolt utána Luke, majd elindult a konyha felé, mi pedig követtük őt.
-Szóval?- hajtottam be az ajtót.
-Hogy fogadta a gyűrűt?
-Jól. Jövőhéten a nővéremmel és anyával elmennek ruhát nézni.
-Várj, te komolyan gondoltad, hogy feleségül veszed?!- fakadt ki Mikeból a kérdés némi felháborodással.
-Igen.- magabiztosságom kicsit megrémítette őket.
-Calum!- kiabált át a nappaliból. Egy másodperc alatt mellette voltam. Leültem a kanapéra és szembe fordultam vele.
-Valami baj van?- kérdeztem mosolyogva.
-Nem. Csak egyedül éreztem magam.- mondta fejét lehajtva. Haja az arcába borult. Ugyanazzal a mozdulattal seperte ki szeme elől a hajzuhatagot, amivel legelőször elbűvölt.
-Ma délután újra bemutatom neked a családomat.
-Biztos borzasztóan kellemetlen, hogy mindig újra kell kezdened. És nekik is. Hogy mindig be kell mutatkozniuk. Na és ezek a srácok? Biztosan haragszanak, amiért te újra és újra próbálod felépíteni a múltam, jelenem és jövőm.
-Ne butáskodj!- simítottam meg karját.
-A vőlegényem vagy.- pillantott a gyűrűjére.- De nem is ismerlek.
-Itt az alkalom!- szakította félbe Ashton.
-Menjünk ebédelni!- nyitotta ki az ajtót Luke.- Közben lesz időd eldönteni mindent.
-Mi mindent?- nézett rá értetlenül Zoey.
-Hogy egyáltalán kell e neked ez a kis vakarcs.- veregette meg vállam nevetve Mike, amire válaszom egy óvatos, de hatásos ütés volt a hasfalába. Zoey elmosolyodott, majd elindult az ajtó felé.
Alig két héttel később egy harmadlagos meghívás révén jutottunk el egy fogadásra, ahol a bandánk fellépett. Nem mint sztárvendég, csak mint egyszerű zenekar, akik a háttérzenét szolgáltatták. A fogadást rendező személy egy régi jó barátunk, Kyle volt, aki az este folyamán sorra mutatta be nekünk a gazdagabbnál gazdagabb és híresebbnél híresebb jól menő producereket és lemezkiadó-tulajdonosokat. Hiába szajkóztuk, hogy a saját kiadónk jól fut és ha most leállnánk is elélnénk életünk végéig. Az egyik bemutatott fél azonban különlegesebb volt annál, hogy csak lazán kezet rázzunk és újra elmormoljuk ugyanazokat a mondatokat.
-Mr. Waters, ezek az ifjú urak itt a jövő nemzedékének hírnökei!- lépett mellénk Kyle.
-Üdv, srácok!- nyújtotta kezét a férfi, közben mind bemutatkoztunk. Egész öltönye nagyobb volt rá minimum egy számmal, az ing ráncosan bukott ki nadrágjából, lábfeje pedig érdekesen hanyagul állt.
-Maga mivel foglalkozik, Mr. Waters?- kérdezte Mike unottan.
-Szólítsatok Edwardnak.- mosolygott.- Veterán vagyok.
-Úgy érti, katona?- kérdezte Zoey.
-Ahogy mondja, hölgyem. De már leszereltem.
-A menyasszonyom, Zoey Mitchel.- karoltam át derekát.
-Nagyon örvendek!- mosolygott rá is Edward.
-Szintén.- bólintott Zoey.
-Az egész fogadás, az adományok és ez az egész nagy ünnepség Mr. Waters tiszteletére lett rendezve.- mondta Kyle.
-Valójában nem csak nekem. Egy olyan szervezetnek gyűjtünk, akik katonákat látnak el gyógyszerekkel, élelemmel és felszerelésekkel a frontokon, valamint klinikáknak, akik művégtagok gyártásával foglalkoznak.- magyarázta Edward, majd felhúzta lábán a nadrágot. Alóla műanyagból és fémből összeépített szerkezet látszódott, ami a vádliját és a lábfejét helyettesítette. Ezért állt olyan furcsa pózban a lába.
-Csoda, hogy járni tud...- súgta fülembe Zoey, de nem elég halkan.
-Csak pár hete.- nevetett Edward.- De csodálatos érzés újra egyedül közlekedni.
-Legalább már tudjuk miért jöttünk ide.- vonta meg vállát Mike, majd ledöntötte az utolsó korty alkoholt a pohárból.
-Mivel foglalkoztok pontosan?- nézett végig rajtunk.
-Mi egy zenekar vagyunk. Én gitározok, ahogy Mike is. Asthon dobol, Calum pedig basszuson játszik.- mutatott rajtunk végig Luke.
-És te, Zoey?
-Én csak lelkes rajongótábor vagyok.- mosolygott, majd leengedett egy tincset kontyából és azzal takarta el arcát.
-A legjobb rajongó, aki valaha létezett.- emelte poharát Mike, majd beleivott.
-Hogy kerül hozzád mindig teli pohár?- kérdezte Luke.
-Látod azt a csajt? Járkál egy tálcával, ami tele van mindenféle finomsággal. De engem csak a pia érdekel róla. Szóval ha erre jön...
-Szerintem ebből elég is.- vette el tőle a poharat Ashton.
-Ha megbocsájt, Mr. Waters, a srácoknak ideje színpadra állniuk. Fiúk, utánam!- intett Kyle, mi pedig követtük.
Míg játszottunk szememmel a nem túl népes közönségünket figyeltem. De újra és újra megakadt a szemem Zoeyn. Végig Edwarddal beszélgetett, hol nevetett valamin, hol egyszerűen bólogatott, de azt is mosolyogva.
Este már az ágyon ült, mikor én lezuhanyozva betámolyogtam a szobába.
-Sokat beszélgettél Edwarddal.- álltam meg vele szemben, miközben a hajamat szárítottam a törülközővel.
-Megdicsérte a gyűrűmet. És megköszönte a pénzt, amit a banda ajánlott fel.
-Értem.
-Elhívhatnánk az esküvőre.
-Minek?- bukott ki belőlem a kérdés, némi ellenszenvvel.
-Nekem nincsenek barátaim.
-De ő sem az...
-Calum, úgy érzem féltékeny vagy...- nézett fel laptopja képernyőjéből.
-Jól érzed.- fújtam ki a levegőt.
-De nincs semmi okod.- mosolygott.
-Tudom. Hülyeség.
-Pontosan! Hiszen... Érted több millió lány rajong. Ölelgetnek, puszilgatnak. És még alig ismerlek, ami ijesztő. Mégis itt ez a gyűrű.- emelte fel kezét.-Összeköt.
-De az a több millió lány semmi sincs ahhoz képest, ami te vagy nekem.
-Ugyanerről beszélek.- nevetett, majd felállt a laptoptól és felém sétált.- Te mindent megteszel azért, hogy ne veszíts el. Vársz, felkészülsz, tűrsz, vigyázol rám. Mike azt mondta, melletted nincs okom félni.
-Ígérem, minden rendben lesz!- mondtam. Felemeltem a kezét és megpusziltam a gyűrűt, aztán magamhoz öleltem.
-Nem kértem, hogy tégy ígéretet.- rázta meg fejét, aztán kifordult ölelésemből és a fürdőszobába ment fogat mosni. Ledobtam magam az ágyra és magam elé húztam a laptopot, amin az internet volt megnyitva. Több oldal, mindegyik ugyanazzal a tartalommal: esküvői ruhák. Elmosolyodva tettem vissza a gépet a helyére.
Loran megköszörülte a torkát. Újabban ezt tette, ha elakadtam a történetben. Ezzel jelezte, hogy ne is folytassam, mert közbe akar szólni.
-Tudja, Mr. Hood, meglepő, hogy nem volt bűntudata.
-De volt. Egy kevés.
-És hogy gyűrte le?
-Zoey boldog volt. Az ő boldogsága engem tett boldoggá. Bármit megtettem a mosolyáért. Bármennyit hazudtam volna még.
-És utólag sem bánja?
-Ezeket a kérdéseket fölöslegesen teszi fel.- álltam fel a kanapéról.
-Azért válaszoljon!- mosolygott magabiztosan.
-Nem bánom. Sohasem bántam. Azt viszont igen, hogy többet is tehettem volna.
-Tudod, kik vagyunk?- kérdezte egyik szemöldökét felvonva.
-Talán.- sóhajtotta Zoey.
-Most nézte végig.- mondtam.
-Calum, kérdezhetek valamit? Négyszemközt. Azaz... Nyolc.- számolt utána Luke, majd elindult a konyha felé, mi pedig követtük őt.
-Szóval?- hajtottam be az ajtót.
-Hogy fogadta a gyűrűt?
-Jól. Jövőhéten a nővéremmel és anyával elmennek ruhát nézni.
-Várj, te komolyan gondoltad, hogy feleségül veszed?!- fakadt ki Mikeból a kérdés némi felháborodással.
-Igen.- magabiztosságom kicsit megrémítette őket.
-Calum!- kiabált át a nappaliból. Egy másodperc alatt mellette voltam. Leültem a kanapéra és szembe fordultam vele.
-Valami baj van?- kérdeztem mosolyogva.
-Nem. Csak egyedül éreztem magam.- mondta fejét lehajtva. Haja az arcába borult. Ugyanazzal a mozdulattal seperte ki szeme elől a hajzuhatagot, amivel legelőször elbűvölt.
-Ma délután újra bemutatom neked a családomat.
-Biztos borzasztóan kellemetlen, hogy mindig újra kell kezdened. És nekik is. Hogy mindig be kell mutatkozniuk. Na és ezek a srácok? Biztosan haragszanak, amiért te újra és újra próbálod felépíteni a múltam, jelenem és jövőm.
-Ne butáskodj!- simítottam meg karját.
-A vőlegényem vagy.- pillantott a gyűrűjére.- De nem is ismerlek.
-Itt az alkalom!- szakította félbe Ashton.
-Menjünk ebédelni!- nyitotta ki az ajtót Luke.- Közben lesz időd eldönteni mindent.
-Mi mindent?- nézett rá értetlenül Zoey.
-Hogy egyáltalán kell e neked ez a kis vakarcs.- veregette meg vállam nevetve Mike, amire válaszom egy óvatos, de hatásos ütés volt a hasfalába. Zoey elmosolyodott, majd elindult az ajtó felé.
Alig két héttel később egy harmadlagos meghívás révén jutottunk el egy fogadásra, ahol a bandánk fellépett. Nem mint sztárvendég, csak mint egyszerű zenekar, akik a háttérzenét szolgáltatták. A fogadást rendező személy egy régi jó barátunk, Kyle volt, aki az este folyamán sorra mutatta be nekünk a gazdagabbnál gazdagabb és híresebbnél híresebb jól menő producereket és lemezkiadó-tulajdonosokat. Hiába szajkóztuk, hogy a saját kiadónk jól fut és ha most leállnánk is elélnénk életünk végéig. Az egyik bemutatott fél azonban különlegesebb volt annál, hogy csak lazán kezet rázzunk és újra elmormoljuk ugyanazokat a mondatokat.
-Mr. Waters, ezek az ifjú urak itt a jövő nemzedékének hírnökei!- lépett mellénk Kyle.
-Üdv, srácok!- nyújtotta kezét a férfi, közben mind bemutatkoztunk. Egész öltönye nagyobb volt rá minimum egy számmal, az ing ráncosan bukott ki nadrágjából, lábfeje pedig érdekesen hanyagul állt.
-Maga mivel foglalkozik, Mr. Waters?- kérdezte Mike unottan.
-Szólítsatok Edwardnak.- mosolygott.- Veterán vagyok.
-Úgy érti, katona?- kérdezte Zoey.
-Ahogy mondja, hölgyem. De már leszereltem.
-A menyasszonyom, Zoey Mitchel.- karoltam át derekát.
-Nagyon örvendek!- mosolygott rá is Edward.
-Szintén.- bólintott Zoey.
-Az egész fogadás, az adományok és ez az egész nagy ünnepség Mr. Waters tiszteletére lett rendezve.- mondta Kyle.
-Valójában nem csak nekem. Egy olyan szervezetnek gyűjtünk, akik katonákat látnak el gyógyszerekkel, élelemmel és felszerelésekkel a frontokon, valamint klinikáknak, akik művégtagok gyártásával foglalkoznak.- magyarázta Edward, majd felhúzta lábán a nadrágot. Alóla műanyagból és fémből összeépített szerkezet látszódott, ami a vádliját és a lábfejét helyettesítette. Ezért állt olyan furcsa pózban a lába.
-Csoda, hogy járni tud...- súgta fülembe Zoey, de nem elég halkan.
-Csak pár hete.- nevetett Edward.- De csodálatos érzés újra egyedül közlekedni.
-Legalább már tudjuk miért jöttünk ide.- vonta meg vállát Mike, majd ledöntötte az utolsó korty alkoholt a pohárból.
-Mivel foglalkoztok pontosan?- nézett végig rajtunk.
-Mi egy zenekar vagyunk. Én gitározok, ahogy Mike is. Asthon dobol, Calum pedig basszuson játszik.- mutatott rajtunk végig Luke.
-És te, Zoey?
-Én csak lelkes rajongótábor vagyok.- mosolygott, majd leengedett egy tincset kontyából és azzal takarta el arcát.
-A legjobb rajongó, aki valaha létezett.- emelte poharát Mike, majd beleivott.
-Hogy kerül hozzád mindig teli pohár?- kérdezte Luke.
-Látod azt a csajt? Járkál egy tálcával, ami tele van mindenféle finomsággal. De engem csak a pia érdekel róla. Szóval ha erre jön...
-Szerintem ebből elég is.- vette el tőle a poharat Ashton.
-Ha megbocsájt, Mr. Waters, a srácoknak ideje színpadra állniuk. Fiúk, utánam!- intett Kyle, mi pedig követtük.
Míg játszottunk szememmel a nem túl népes közönségünket figyeltem. De újra és újra megakadt a szemem Zoeyn. Végig Edwarddal beszélgetett, hol nevetett valamin, hol egyszerűen bólogatott, de azt is mosolyogva.
Este már az ágyon ült, mikor én lezuhanyozva betámolyogtam a szobába.
-Sokat beszélgettél Edwarddal.- álltam meg vele szemben, miközben a hajamat szárítottam a törülközővel.
-Megdicsérte a gyűrűmet. És megköszönte a pénzt, amit a banda ajánlott fel.
-Értem.
-Elhívhatnánk az esküvőre.
-Minek?- bukott ki belőlem a kérdés, némi ellenszenvvel.
-Nekem nincsenek barátaim.
-De ő sem az...
-Calum, úgy érzem féltékeny vagy...- nézett fel laptopja képernyőjéből.
-Jól érzed.- fújtam ki a levegőt.
-De nincs semmi okod.- mosolygott.
-Tudom. Hülyeség.
-Pontosan! Hiszen... Érted több millió lány rajong. Ölelgetnek, puszilgatnak. És még alig ismerlek, ami ijesztő. Mégis itt ez a gyűrű.- emelte fel kezét.-Összeköt.
-De az a több millió lány semmi sincs ahhoz képest, ami te vagy nekem.
-Ugyanerről beszélek.- nevetett, majd felállt a laptoptól és felém sétált.- Te mindent megteszel azért, hogy ne veszíts el. Vársz, felkészülsz, tűrsz, vigyázol rám. Mike azt mondta, melletted nincs okom félni.
-Ígérem, minden rendben lesz!- mondtam. Felemeltem a kezét és megpusziltam a gyűrűt, aztán magamhoz öleltem.
-Nem kértem, hogy tégy ígéretet.- rázta meg fejét, aztán kifordult ölelésemből és a fürdőszobába ment fogat mosni. Ledobtam magam az ágyra és magam elé húztam a laptopot, amin az internet volt megnyitva. Több oldal, mindegyik ugyanazzal a tartalommal: esküvői ruhák. Elmosolyodva tettem vissza a gépet a helyére.
Loran megköszörülte a torkát. Újabban ezt tette, ha elakadtam a történetben. Ezzel jelezte, hogy ne is folytassam, mert közbe akar szólni.
-Tudja, Mr. Hood, meglepő, hogy nem volt bűntudata.
-De volt. Egy kevés.
-És hogy gyűrte le?
-Zoey boldog volt. Az ő boldogsága engem tett boldoggá. Bármit megtettem a mosolyáért. Bármennyit hazudtam volna még.
-És utólag sem bánja?
-Ezeket a kérdéseket fölöslegesen teszi fel.- álltam fel a kanapéról.
-Azért válaszoljon!- mosolygott magabiztosan.
-Nem bánom. Sohasem bántam. Azt viszont igen, hogy többet is tehettem volna.
2015. január 24., szombat
19. "Igen" nélkül
A boríték visszakerült, Zoey pedig lezártnak tekintette az ügyet, aminek én nagyon örültem. Pár nappal később azonban csengetés törte meg délutánunk csendességét.
-Kinyitom.- sóhajtottam a kanapéról feltápászkodva. Zoey bólintott és a konyhába ment, hogy elmosogasson. Az ajtó előtt álló két személy egyszerre emelte fel a fejét a küszöbről. Penelope és Robert meglepett arckifejezéssel tekintettek rám, akár csak én rájuk. Előrébb léptem és bezártam magam mögött az ajtót.
-Te ki vagy?- kérdezte Robert.
-A lányuk barátja. Mit keresnek itt?- fontam össze karjaim a mellkasom előtt.
-Visszahoztuk a borítékot. És beszélni szeretnénk Zoeyval.- húzta ki magát Penelope.
-Ő viszont nem akar magukkal találkozni.
-Miért?
-Na vajon? Hagyják őt most már békén! Viszlát!- indultam vissza, de Robert megköszörülte torkát és folytatta.
-Beszélnünk kell.- nyomta meg az utolsó szót.
-Nincs olyan állapotban.
-Talán beteg?- kérdezte Penelope aggódást sem színlelve.
-Úgy is mondhatjuk.- sóhajtottam.
-Mi a baja?
-Hosszú lenne elmondani.
-Akkor fogd rövidre!- sürgetett Robert.
-Zoey elvesztette az emlékezetét. Jöjjenek vissza két hét múlva. Akkor helyrehozhatnak mindent, ha komolyan gondolják, és nem csak a pénzt akartál elhozni.
-Két hét? Miért, mi lesz akkor?
-Letelik a három hónap. Szakasos az amnéziája. Háromhavonta elfelejt mindent, és csak a nevére emlékszik, vagy még pár apró dologra. De elfelejt engem, elfelejti az előző hónapokat.
-Miről maradtunk le, Robert...- suttogta Penelope, ezúttal azonban már látszott, hogy komolyan veszi a veszteséget.
-El se kezd!- förmedt rá a férje.
- Szóval vagy eljátsszák a tökéletes szülőket, és a következő három hónapban hetente meglátogatják, vagy közlik vele a tényeket, és soha többé nem jelennek meg az életében. Van két hetük eldönteni.- zártam le a társalgást, majd visszamentem a házba.
-Mikor mész próbálni?- kérdezte Zoey a konyhaajtóban állva.
-Egy óra múlva.- válaszoltam az órára nézve.
-Bevinnél a városba?
-Persze.- bólintottam az indokra rá sem kérdezve. Megnyugtatott, hogy nem érdeklődött a látogatókról.
A három hónap utolsó napján együtt vacsoráztunk a srácokkal, majd miután ők hazamentek segítettem elmosogatni Zoeynak.
-Holnap reggel nem fogok emlékezni. De szeretném, ha tudnád, hogy nagyon élveztem ezt a három hónapot. És remélem a következő három is ilyen lesz.- mondta mosolyogva.
-Mindent megteszek, hogy ilyen legyen.- mosolyogtam vissza.
-Mit fogsz mondani reggel?
-Elmesélek mindent. Aztán megnézed a DVD-t, és ha jól mennek a dolgok elfogadod a tényeket, és beletörődsz, mint eddig mindig.
-Szeretném megígérni, hogy hinni fogok neked. De nem tehetem.
-Semmi baj. Tudom, hogy rendben lesznek a dolgok.
-Köszönöm Calum, hogy ennyire kitartó vagy. Már rég itt hagyhattál volna.
-Sosem hagylak el.- mondtam magabiztosan, hangom azonban kicsit megremegett. Miután Zoey lefeküdt aludni még hazamentem és leültettem a családot az asztalhoz, mondván beszélni akarok velük Zoeyról. Bármiféle felvezetés nélkül kitettem egy ékköves gyűrűt az asztal közepére, majd vártam a reakciókat.
-Calum, mi ez a gyűrű?- kérdezte anya kissé elsápadva.
-Anya, húsz elmúltam. Bármekkora hülyeség, én tényleg megtennék bármit ezért a lányért.
-Pedig hülyeség.- morogta apa az orra alatt.
-Tudom.
-És mit mondasz neki három hónap múlva? Vagy akkor már karikagyűrűt adsz rá?
-Ez a három hónap ugyanolyan próbaidő, mint az eddigiek.
-De ő ezt nem tudja.- rázta meg fejét a nővérem.
-Nem érzed úgy, hogy kihasználod szegényt?- kérdezte anya.
-Magamat használom ki. Vagy inkább ő engem. Csak nem tud róla.
-Ha ennyire szereted...- simogatta meg vállam, majd apára nézett.
-Úgyis a te döntésed. De ha ennyire komolyan veszed, tényleg ne hátrálj meg. Egy másodpercre se engedd befolyásolni magad!- mondta apa, majd felállt és kiment a konyhába.
-Örülök, hogy szóltál. Így mi is tudunk mindenről.- mosolygott anya, majd újra megsimogatott. A beszélgetés befejezése után elköszöntem, visszamentem Zoeyhoz és óvatosan az ujjára húztam a gyűrűt.
Reggel korábban keltem és kimentem a konyhába reggelit csinálni. Zoey és én a nappaliban találkoztunk össze.
-Jó reggelt!- köszöntöttem, majd lassan elindultam felé.
-Mi történt?- kérdezte zavaros arckifejezéssel.
-Gyere, elmesélek mindent.- mosolyogtam, majd felé nyújtottam a kezem. A tenyerembe adta sajátját, ekkor pillantotta meg a gyűrűt.
-Házasok vagyunk?- kérdezte.
-Még nem.- ráztam meg a fejem mosolyogva, majd kihúztam neki a széket, ő leült és elmeséltem neki mindent, majd megkérdeztem szeretné e látni a videót.
-Talán később.- mondta, majd letörölt egy könnycseppet az arcáról. Felálltam, felhúztam a székről és magamhoz öleltem.
-Nincs semmi baj.- nyugtatgattam, majd elmosolyodtam, mikor éreztem, hogy visszaölel.
-És nem bánta meg, hogy hazudott neki?- kérdezte Loran.
-Nem. Azt bánom, hogy nem mondhatott igent. Mert nem tudta, hogy így lesz.- válaszoltam. Pár perc csend után elköszöntem és elhagytam az épületet.
Az ausztrál tavasz olyan hirtelen forrósággal köszöntött be, hogy egyszeriben megkívántam a londoni őszt. Az esőt, a hideget és a szürkeséget. Mióta is jártam Loranhoz? Alig egy hónapja. De éreztem, hogy még nincs itt az ideje abbahagyni. Erőtlenül indultam meg a lifttől a szobámig, majd az ajtótól az erkélyig. Az óceánban és parton szórakozó emberek és bárok zaja idegesítő zúgásként hallatszott csak el a teraszomig. Sokáig gondolkodtam, hogy lemenjek e fürdeni,de végül meggondoltam magam. Csak a medencéig mentem, és ott is csak a lábamat lógattam bele a hűsítő vízbe.
-Hé, nem is tudtam, hogy visszajöttél.- fogta meg vállam Luke.
-Csak nemrég jöttem meg.- feleltem mosolyogva.
-És milyen jó kedved van. Történt talán valami?- kérdezte mellém ülve.
-Nem. Semmi.
-Nos, az is haladás, ha nem történik semmi. Igaz?-nevetett, majd becsúszott a vízbe.-Gyere te is!-fröcskölt rám, majd hátrébb úszott.
-Bomba!!-kiabált Mike mögülem, majd hatalmas csobbanással megérkezett pontosan elém.
-Ashton?- kérdeztem az arcomat törölgetve.
-Valami dolga van. Azt hiszem Harryvel. Ma van meghallgatása a kis srácnak és ő is elkíséri.
-Milyen jó, hogy ilyen szoros még mindig a viszonya az öccsével.-jegyeztem meg.
-Miért? Te és a nővéred?-kérdezte Luke.
-Nem bírom ezt az új pasiját. De nem találkozunk sokat, szóval nem gáz. Én nem vagyok olyan toleráns, mint te a bátyjaid nőivel.
-Hogy te nem vagy toleráns? Calum, te vagy a tolerancia mintaképe. A szótárban a te neved áll a szó mellett.-nevetett Mike. Elmosolyodtam. Igaza volt.
-Kinyitom.- sóhajtottam a kanapéról feltápászkodva. Zoey bólintott és a konyhába ment, hogy elmosogasson. Az ajtó előtt álló két személy egyszerre emelte fel a fejét a küszöbről. Penelope és Robert meglepett arckifejezéssel tekintettek rám, akár csak én rájuk. Előrébb léptem és bezártam magam mögött az ajtót.
-Te ki vagy?- kérdezte Robert.
-A lányuk barátja. Mit keresnek itt?- fontam össze karjaim a mellkasom előtt.
-Visszahoztuk a borítékot. És beszélni szeretnénk Zoeyval.- húzta ki magát Penelope.
-Ő viszont nem akar magukkal találkozni.
-Miért?
-Na vajon? Hagyják őt most már békén! Viszlát!- indultam vissza, de Robert megköszörülte torkát és folytatta.
-Beszélnünk kell.- nyomta meg az utolsó szót.
-Nincs olyan állapotban.
-Talán beteg?- kérdezte Penelope aggódást sem színlelve.
-Úgy is mondhatjuk.- sóhajtottam.
-Mi a baja?
-Hosszú lenne elmondani.
-Akkor fogd rövidre!- sürgetett Robert.
-Zoey elvesztette az emlékezetét. Jöjjenek vissza két hét múlva. Akkor helyrehozhatnak mindent, ha komolyan gondolják, és nem csak a pénzt akartál elhozni.
-Két hét? Miért, mi lesz akkor?
-Letelik a három hónap. Szakasos az amnéziája. Háromhavonta elfelejt mindent, és csak a nevére emlékszik, vagy még pár apró dologra. De elfelejt engem, elfelejti az előző hónapokat.
-Miről maradtunk le, Robert...- suttogta Penelope, ezúttal azonban már látszott, hogy komolyan veszi a veszteséget.
-El se kezd!- förmedt rá a férje.
- Szóval vagy eljátsszák a tökéletes szülőket, és a következő három hónapban hetente meglátogatják, vagy közlik vele a tényeket, és soha többé nem jelennek meg az életében. Van két hetük eldönteni.- zártam le a társalgást, majd visszamentem a házba.
-Mikor mész próbálni?- kérdezte Zoey a konyhaajtóban állva.
-Egy óra múlva.- válaszoltam az órára nézve.
-Bevinnél a városba?
-Persze.- bólintottam az indokra rá sem kérdezve. Megnyugtatott, hogy nem érdeklődött a látogatókról.
A három hónap utolsó napján együtt vacsoráztunk a srácokkal, majd miután ők hazamentek segítettem elmosogatni Zoeynak.
-Holnap reggel nem fogok emlékezni. De szeretném, ha tudnád, hogy nagyon élveztem ezt a három hónapot. És remélem a következő három is ilyen lesz.- mondta mosolyogva.
-Mindent megteszek, hogy ilyen legyen.- mosolyogtam vissza.
-Mit fogsz mondani reggel?
-Elmesélek mindent. Aztán megnézed a DVD-t, és ha jól mennek a dolgok elfogadod a tényeket, és beletörődsz, mint eddig mindig.
-Szeretném megígérni, hogy hinni fogok neked. De nem tehetem.
-Semmi baj. Tudom, hogy rendben lesznek a dolgok.
-Köszönöm Calum, hogy ennyire kitartó vagy. Már rég itt hagyhattál volna.
-Sosem hagylak el.- mondtam magabiztosan, hangom azonban kicsit megremegett. Miután Zoey lefeküdt aludni még hazamentem és leültettem a családot az asztalhoz, mondván beszélni akarok velük Zoeyról. Bármiféle felvezetés nélkül kitettem egy ékköves gyűrűt az asztal közepére, majd vártam a reakciókat.
-Calum, mi ez a gyűrű?- kérdezte anya kissé elsápadva.
-Anya, húsz elmúltam. Bármekkora hülyeség, én tényleg megtennék bármit ezért a lányért.
-Pedig hülyeség.- morogta apa az orra alatt.
-Tudom.
-És mit mondasz neki három hónap múlva? Vagy akkor már karikagyűrűt adsz rá?
-Ez a három hónap ugyanolyan próbaidő, mint az eddigiek.
-De ő ezt nem tudja.- rázta meg fejét a nővérem.
-Nem érzed úgy, hogy kihasználod szegényt?- kérdezte anya.
-Magamat használom ki. Vagy inkább ő engem. Csak nem tud róla.
-Ha ennyire szereted...- simogatta meg vállam, majd apára nézett.
-Úgyis a te döntésed. De ha ennyire komolyan veszed, tényleg ne hátrálj meg. Egy másodpercre se engedd befolyásolni magad!- mondta apa, majd felállt és kiment a konyhába.
-Örülök, hogy szóltál. Így mi is tudunk mindenről.- mosolygott anya, majd újra megsimogatott. A beszélgetés befejezése után elköszöntem, visszamentem Zoeyhoz és óvatosan az ujjára húztam a gyűrűt.
Reggel korábban keltem és kimentem a konyhába reggelit csinálni. Zoey és én a nappaliban találkoztunk össze.
-Jó reggelt!- köszöntöttem, majd lassan elindultam felé.
-Mi történt?- kérdezte zavaros arckifejezéssel.
-Gyere, elmesélek mindent.- mosolyogtam, majd felé nyújtottam a kezem. A tenyerembe adta sajátját, ekkor pillantotta meg a gyűrűt.
-Házasok vagyunk?- kérdezte.
-Még nem.- ráztam meg a fejem mosolyogva, majd kihúztam neki a széket, ő leült és elmeséltem neki mindent, majd megkérdeztem szeretné e látni a videót.
-Talán később.- mondta, majd letörölt egy könnycseppet az arcáról. Felálltam, felhúztam a székről és magamhoz öleltem.
-Nincs semmi baj.- nyugtatgattam, majd elmosolyodtam, mikor éreztem, hogy visszaölel.
-És nem bánta meg, hogy hazudott neki?- kérdezte Loran.
-Nem. Azt bánom, hogy nem mondhatott igent. Mert nem tudta, hogy így lesz.- válaszoltam. Pár perc csend után elköszöntem és elhagytam az épületet.
Az ausztrál tavasz olyan hirtelen forrósággal köszöntött be, hogy egyszeriben megkívántam a londoni őszt. Az esőt, a hideget és a szürkeséget. Mióta is jártam Loranhoz? Alig egy hónapja. De éreztem, hogy még nincs itt az ideje abbahagyni. Erőtlenül indultam meg a lifttől a szobámig, majd az ajtótól az erkélyig. Az óceánban és parton szórakozó emberek és bárok zaja idegesítő zúgásként hallatszott csak el a teraszomig. Sokáig gondolkodtam, hogy lemenjek e fürdeni,de végül meggondoltam magam. Csak a medencéig mentem, és ott is csak a lábamat lógattam bele a hűsítő vízbe.
-Hé, nem is tudtam, hogy visszajöttél.- fogta meg vállam Luke.
-Csak nemrég jöttem meg.- feleltem mosolyogva.
-És milyen jó kedved van. Történt talán valami?- kérdezte mellém ülve.
-Nem. Semmi.
-Nos, az is haladás, ha nem történik semmi. Igaz?-nevetett, majd becsúszott a vízbe.-Gyere te is!-fröcskölt rám, majd hátrébb úszott.
-Bomba!!-kiabált Mike mögülem, majd hatalmas csobbanással megérkezett pontosan elém.
-Ashton?- kérdeztem az arcomat törölgetve.
-Valami dolga van. Azt hiszem Harryvel. Ma van meghallgatása a kis srácnak és ő is elkíséri.
-Milyen jó, hogy ilyen szoros még mindig a viszonya az öccsével.-jegyeztem meg.
-Miért? Te és a nővéred?-kérdezte Luke.
-Nem bírom ezt az új pasiját. De nem találkozunk sokat, szóval nem gáz. Én nem vagyok olyan toleráns, mint te a bátyjaid nőivel.
-Hogy te nem vagy toleráns? Calum, te vagy a tolerancia mintaképe. A szótárban a te neved áll a szó mellett.-nevetett Mike. Elmosolyodtam. Igaza volt.
2015. január 12., hétfő
18. Csak semmi pánik
Valahonnan festékszagot hordott a szél, miközben a parkolóban ácsorogva hatodszorra próbáltam bele a kulcsot az autó zárjába.
-Segíthetek, uram?- kérdezte egy hang mögülem.
-Nem!- förmedtem rá idegesen, majd megszédültem és a kilincsbe kapaszkodva leültem a földre. A férfi utánam kapott, de ellöktem magamtól.
-Hívjak egy taxit Önnek?- kérdezte aggódva.
-Nesze!- nyomtam a kezébe a zsebemben talált összeget, majd nekidöntöttem a fejem a kocsinak. Alkohol égette a torkomat, a pólómon felismerhetetlen folyadék nyoma látszódott egy hatalmas pacában, és meg mertem volna esküdni, hogy még három sarokkal arrébb is érzik a belőlem áradó pia és füst szagát. Felnéztem, egy utcai lámpa vakított az arcomba, amitől újabb pár percre szédülni kezdtem.
-Uram, itt a taxija. Melyik hotelben szállt meg?- kérdezte a srác.
-Nagy, sárga... Talán van "D" betű a nevében...- nyögtem, miközben felsegített a földről.
-Van magánál esetleg telefon? Fel tudunk hívni valakit?
-Gyanús vagy...- néztem rá összeszűkült szemekkel, majd a zsebembe nyúltam és elővettem a mobilom.-Lucas! Ő tudni fogja...- kiáltottam, majd a kezébe nyomtam a telefont.
-Luke?- kérdezte a névjegyzéket olvasva.
-Mi van vele?- kérdeztem vissza. Megrázta a fejét, majd a füléhez emelte a mobilt és pár perc beszélgetés után a taxihoz vezetett. Benyomott a hátsó ülésre, bemondta a címet, majd visszaadta a mobilom.
-Legközelebb jobban vigyázzon magára!- mondta, majd becsukta az ajtót és hátrébb lépett.
-Ki volt ez?- kérdeztem a sofőrt.
-Nem tudom. Azt sem tudom, maga kicsoda.- vonta meg vállát.
-Akkor már ketten vagyunk...- dörzsöltem meg homlokom, majd nekidőltem az ablaknak. Szédülésem ugyan alább maradt, a füleim még mindig zúgtak. Idő közben rájöttem, hogy borzasztó messze lehetek a szállástól, mert már fél órája szenvedtem az üvegnek dőlve.
-Mondja, hogy sikerült három várossal odébb egy ilyen estét csapnia?- kérdezte a sofőr szinte röhögve, mégis kíváncsian.
-Három város?
-Valójában négy, de az egyik kikerülhető.
-Azt sem tudom milyen rendezvényre érkeztem.- ráztam meg a fejem.
-Senki sem aggódik magáért? Attól függetlenül, hogy felnőtt férfi...
-Aki igazán aggódna, már nem aggódik.- halvány mosolyom azonnal el is tűnt. Két órával később szó szerint kiborultam a kocsiajtón, de Luke és Mike összevakartak és felcipeltek a szobába. A liftben ugyan beszélgettek, de nekem csak mormogásnak és érthetetlen pusmogásnak tűnt az egész, és a liftzene is bezavart a képbe. Az ágyra borítottak, majd magamra hagytak. Hajnalig azonban csak hánykolódtam, majd négy óratájt ledobáltam a párnákat a földre és ott aludtam el. Alig három órával később Luke rontott be a szobámba. Ruhástól rángatott be a zuhany alá és a leghidegebb fokozatban eresztette rám a vizet. Miután magamhoz tértem két fájdalomcsillapítót nyeltem le egy nagy csésze kávéval, és csatlakoztam a srácokhoz az étkezdében. Egyikük sem szólt egy szót sem az elmúlt éjszakáról. Viccelődtek egymással, hangosan röhögcséltek, lökdösték egymást, mintha semmi sem történt volna.
-Ma is mész Loranhoz?- kérdezte Mike. A kérdés hallatán Luke és Ashton is elhallgattak és felém fordultak.
-Igen, azt hiszem.- válaszoltam a vállamat vonogatva.
-Délután moziba megyünk. Csatlakozol?- bokszolt vállamba Ashton.
-Aha, jól hangzik.- bólogattam. Nem tudtam leplezni mennyire meglep, hogy fel sem hozzák a tegnapi malőrt. Luke megköszörülte a torkát, majd közelebb hajolt.
-Csak hogy tisztázzuk, nincs harag. Kicsit elszaladt veled a ló, de nincs semmi gáz, hiszen előkerültél. És nem derült ki semmi. Szóval ne játszd a megszeppent kisfiút. Senki sem szidott le a kiruccanásodért.- kacsintott, majd hangosan felnevetett, mire a többiek is követték, így én is elmosolyodtam.
Később Lorannak beszámoltam mindenről. Legalábbis azokról a dolgokról, amikről tisztán, vagy csak homályosan voltak emlékképeim.
-És a kocsija?- kérdezte.
-Ott áll a hotel parkolójában. Egy vontató elhozta.
-Akkor visszaállt a világegyetem rendje?
-Fel sem borult.- vontam meg vállam.
-Tudja Mr.Hood, az ember azt hinné, hogy maga egészen visszafogott személyiség, miután ilyen bensőséges témákat boncolgat egy, valljuk be, nem megszokott környezetben.
-Mire gondol?- kérdeztem homlokomat ráncolva.
-Oh, igazán semmire.- legyintett.- Csak annyira, hogy a részeges kalandjának célja volt.
-Avasson be! Milyen céllal ittam magam a sárga földig?- magabiztosan, összefont karokkal dőltem hátra a kanapén.
-Amiért ma is eljött ide. Mondja, álmodik még Zoeyval?- előredőlt és szinte mosolyogva kérdezte.
-Fogalmam sincs.- vontam meg vállam.
-Talán?
-Talán.
-Akkor inkább folytassa! Mi is történt a borítékokkal?
Megelégedett a válasszal. Tudta, hogy igaza van. Kényelmesebb pozíciót vettem fel, és folytattam.
Feszült csendben ültünk. Zoey a levelet olvasgatta, míg én kibontogattam az összes borítékot és összeszámoltam a pénzt.
-Van telefonkönyvünk?-kérdezte.
-Nem hiszem. De talán anyának van egy.
-Áthoznád, kérlek?
-Persze.- bólintottam, és alig 10 perc alatt megjártam a rövid szakaszt.
-Biztos benne van a nevük, akkor ott kell lennie a címnek is.
-Mit akarsz csinálni?
-Felhívom. Ha ő veszi fel, visszaküldjük a pénzt.
-Micsoda? Miért? És... Mégis honnan fogod megismerni? A hangjáról?
-Nem, nem tudom. Csak... Én csak vissza akarom ezt küldeni. Nézd meg mennyi pénz ez!- mutatott az asztalon heverő borítékokra.
-De ez a pénz mind a tiéd.
-Nem érzem magaménak. Ki tudja miért küldték. És ha lefizették a bácsikámat? Vagy zsarolták?
-Tartásdíj.
-Akár az is lehet, de...
-Nem, Zoey. Ez tartásdíj. Ide van írva.- toltam elé az egyik borítékból kivett cetlit. Az egyes időszakokra tartozó összegek voltak felírva, valamint a végösszeg, ami az összes boríték tartalmát jelentette.
-Keressünk neveket!- vette el mellőlem a telefonkönyvet. Húsz perc elteltével egy papírlapon 10 név és lakcím állt.
-Ez mind?- kérdeztem.
-Ez mind.- bólintott, majd elővette mobilját és beütötte az első számot.
-És mit mondasz?
-Nem tudom.- vonta meg vállát, majd kihangosította. Három csörgés után egy nő vette fel.
-Penelope Mitchel, miben segíthetek?- kérdezte sürgetően. Zoey teljesen lefagyott. A telefont figyelte és várt.
-Haló! Van ott valaki?- kérdezte a nő. Zoey rám nézett, mire én közelebb ültem hozzá és a telefonhoz hajoltam.
-Igen, ömm... Talán érdekes lesz a kérdés, de mondja, Penelope... Van magának gyermeke?
-Mi ez, valami felmérés?
-Igen! Pontosan, ahogy mondja. Szóval az érdekelne, hogy van e gyermeke, hány éves, és esetleg a nevét is elárulhatná.
-Mi a felmérés célja?- hangján hallatszott a türelmetlenség.
-Nos... A kollégáim és én azt próbáljuk felméri, hogy mely fiú és lány nevek voltak igazán népszerűek az egyes években.
-Nem volna ez egyszerűbb egy kórházban, ahol vezetik az újszülöttek névjegyzékét is?
-Ez egy remek kérdés, hölgyem!- mintha kigyulladt volna a kis izzó a fejem fölött, Zoey felé fordultam és elmosolyodtam.
-Egyébként nincs gyerekem.
-Köszönöm válaszát. Elnézést, hogy zavartuk. Viszhall!- kinyomtam a telefont.
-Ez gáz...- húzta el száját Zoey, majd kihúzta az első nevet.
-Nem, Zoey! Ez egy remek ötlet! A kórházban, ahol születtél csak meg tudják mondani.
-És azt honnan találod ki, hogy melyik kórházban születtem?
-Oké, igazad van.- válaszoltam kissé letörve.
-Próbálkozzunk inkább tovább. Már csak kilenc lehetőség.- próbált mosolyogni, de látszódott rajta, hogy valójában aggódik. A hatodik próbálkozás után már igazán látszódott rajta, hogy kezdi elveszíteni a reményt.
-Nézd, Zoey, akár el is költözhettek.
-Ígérem, hogy nem fogom a világon élő összes Robert és Penelope Mitchelt felkeresni. Csak még ezt a négyet. Oké? Kérlek!
-Rendben. Még ezt a négyet.- egyeztem bele végül. A következő számnál a már bevált felméréses szöveget mondtam, a válasz azonban ugyanaz volt. Semmi köze Zoeyhoz. A következőnél azonban más választ kaptunk. Robert Mitchel hosszú csend után felelt csak a feltett kérdésre.
-Várna egy percet?- kérdezte, majd hallottuk, hogy lerakja a telefont és elhagyja a helységet, ahol éppen tartózkodott. Alig telt el két perc, visszatért, és felvette a telefont.
-Itt van?- kérdezte.
-Igen.
-A lányunk neve Zoey.- mondta. Zoey közelebb ült és lélegzettét visszafolytva figyelt.
-Szóval Zoey Mitchel?- kérdeztem.
-Igen.
-És melyik évben született?
-Kilencvenhatban. Nem igazán volt népszerű név. Pont ezért választottuk ezt.
-Értem. Szép név.
-Igen, az.
-Köszönöm, a segítségét, Mr. Mitchel.
-Nincs mit.- vágta rá, majd lerakta.
-Ő az?- kérdezte Zoey.
-Gondolom.- bólintottam.
-Talán fel kéne hívnunk azt a maradék kettőt, hátha mégsem ők azok.- kapott a papírért idegesen.
-Zoey, már megvan! Csak ezt a címet kell megkeresni, elküldeni a pénzt és nyugodt lehet a lelkiismereted.
-És ha mégsem ők azok?
-Ha szeretnéd elmegyünk először a címre, megnézzük. A képről úgyis felismerjük. És ha szeretnél beszélni velük...
-Nem. Semmiképp.- szakított félbe.
-Rendben. Akkor írd fel a címet. Most vacsorázzunk valamit, holnap pedig elmegyek veled, és elvisszük a borítékot is. Reggel írunk egy levelet, amiben közöljük velük Victor halálhírét és majd ők eldöntik, hogyan akarják folytatni. Veled, vagy nélküled.
-Rendben van.- bólintott, majd felállt és a konyhába indult. Vacsora közben már másról beszélgettünk, de lefekvés előtt még szóba jött a másnapi program.
-Ha mégsem ők azok?- kérdezte még mindig aggódva.
-Akkor hazajövünk és felhívjuk a maradék kettőt.
-Oké. Úgy jó lesz.- egyezett bele, majd leoltotta a lámpát és közel húzódott hozzám.- Köszönöm, hogy segítesz.
-Érted bármit, Zoey.- feleltem mosolyogva.
Reggel egészen korán kelt, de engem hagyott még egy darabig aludni. Reggeli közben és után megfogalmaztuk a levelet, majd egy nagyobb borítékba tettük a pénzzel együtt és kocsiba ültünk. Alig háromnegyedóra utazás után megérkeztünk. Két házzal lejjebb álltunk meg, hogy rálássunk az állítólagos szülők lakására. Fél óra várakozás után mocorgás látszódott. Széthúzták a függönyt, egy ablak kinyílt, majd Penelope hajolt ki rajta meglocsolni a párkányon lógó növényeket.
-Ő az.- vágtam rá. Zoey a nála lévő, eléggé régi, képre nézett, majd fel a nőre, aztán újra a képre, és újra a nőre.
-De nem biztos, mert...
-Zoey. Ő az.- mondtam magabiztosan.
-Hát jó. És most? Mit csináljak?- kérdezte felém fordulva.
-Vidd oda a borítékot. Elég, ha berakod a postaládába, ha nem szeretnél találkozni velük.
-Nem szeretnék. Azt hiszem nem lenne jó.- rázta meg fejét, majd a kilincsért nyúlt. Remegő kezéből majdnem kiesett a boríték.
-Nyugodj meg!- simítottam meg kézfejét mosolyogva, majd megpusziltam.- Itt várlak.
-Rendben.- bólintott, majd mély levegőt vett, kiszállt és remegő lábakkal, de mégis magabiztosan elsétált a postaládáig, aztán vissza a kocsihoz.
-Mehetünk?
-Mehetünk.- felelte. Hangján érezhető volt, hogy megkönnyebbült. Mintha egy hatalmas kő gördült volna le a mellkasáról.
-Segíthetek, uram?- kérdezte egy hang mögülem.
-Nem!- förmedtem rá idegesen, majd megszédültem és a kilincsbe kapaszkodva leültem a földre. A férfi utánam kapott, de ellöktem magamtól.
-Hívjak egy taxit Önnek?- kérdezte aggódva.
-Nesze!- nyomtam a kezébe a zsebemben talált összeget, majd nekidöntöttem a fejem a kocsinak. Alkohol égette a torkomat, a pólómon felismerhetetlen folyadék nyoma látszódott egy hatalmas pacában, és meg mertem volna esküdni, hogy még három sarokkal arrébb is érzik a belőlem áradó pia és füst szagát. Felnéztem, egy utcai lámpa vakított az arcomba, amitől újabb pár percre szédülni kezdtem.
-Uram, itt a taxija. Melyik hotelben szállt meg?- kérdezte a srác.
-Nagy, sárga... Talán van "D" betű a nevében...- nyögtem, miközben felsegített a földről.
-Van magánál esetleg telefon? Fel tudunk hívni valakit?
-Gyanús vagy...- néztem rá összeszűkült szemekkel, majd a zsebembe nyúltam és elővettem a mobilom.-Lucas! Ő tudni fogja...- kiáltottam, majd a kezébe nyomtam a telefont.
-Luke?- kérdezte a névjegyzéket olvasva.
-Mi van vele?- kérdeztem vissza. Megrázta a fejét, majd a füléhez emelte a mobilt és pár perc beszélgetés után a taxihoz vezetett. Benyomott a hátsó ülésre, bemondta a címet, majd visszaadta a mobilom.
-Legközelebb jobban vigyázzon magára!- mondta, majd becsukta az ajtót és hátrébb lépett.
-Ki volt ez?- kérdeztem a sofőrt.
-Nem tudom. Azt sem tudom, maga kicsoda.- vonta meg vállát.
-Akkor már ketten vagyunk...- dörzsöltem meg homlokom, majd nekidőltem az ablaknak. Szédülésem ugyan alább maradt, a füleim még mindig zúgtak. Idő közben rájöttem, hogy borzasztó messze lehetek a szállástól, mert már fél órája szenvedtem az üvegnek dőlve.
-Mondja, hogy sikerült három várossal odébb egy ilyen estét csapnia?- kérdezte a sofőr szinte röhögve, mégis kíváncsian.
-Három város?
-Valójában négy, de az egyik kikerülhető.
-Azt sem tudom milyen rendezvényre érkeztem.- ráztam meg a fejem.
-Senki sem aggódik magáért? Attól függetlenül, hogy felnőtt férfi...
-Aki igazán aggódna, már nem aggódik.- halvány mosolyom azonnal el is tűnt. Két órával később szó szerint kiborultam a kocsiajtón, de Luke és Mike összevakartak és felcipeltek a szobába. A liftben ugyan beszélgettek, de nekem csak mormogásnak és érthetetlen pusmogásnak tűnt az egész, és a liftzene is bezavart a képbe. Az ágyra borítottak, majd magamra hagytak. Hajnalig azonban csak hánykolódtam, majd négy óratájt ledobáltam a párnákat a földre és ott aludtam el. Alig három órával később Luke rontott be a szobámba. Ruhástól rángatott be a zuhany alá és a leghidegebb fokozatban eresztette rám a vizet. Miután magamhoz tértem két fájdalomcsillapítót nyeltem le egy nagy csésze kávéval, és csatlakoztam a srácokhoz az étkezdében. Egyikük sem szólt egy szót sem az elmúlt éjszakáról. Viccelődtek egymással, hangosan röhögcséltek, lökdösték egymást, mintha semmi sem történt volna.
-Ma is mész Loranhoz?- kérdezte Mike. A kérdés hallatán Luke és Ashton is elhallgattak és felém fordultak.
-Igen, azt hiszem.- válaszoltam a vállamat vonogatva.
-Délután moziba megyünk. Csatlakozol?- bokszolt vállamba Ashton.
-Aha, jól hangzik.- bólogattam. Nem tudtam leplezni mennyire meglep, hogy fel sem hozzák a tegnapi malőrt. Luke megköszörülte a torkát, majd közelebb hajolt.
-Csak hogy tisztázzuk, nincs harag. Kicsit elszaladt veled a ló, de nincs semmi gáz, hiszen előkerültél. És nem derült ki semmi. Szóval ne játszd a megszeppent kisfiút. Senki sem szidott le a kiruccanásodért.- kacsintott, majd hangosan felnevetett, mire a többiek is követték, így én is elmosolyodtam.
Később Lorannak beszámoltam mindenről. Legalábbis azokról a dolgokról, amikről tisztán, vagy csak homályosan voltak emlékképeim.
-És a kocsija?- kérdezte.
-Ott áll a hotel parkolójában. Egy vontató elhozta.
-Akkor visszaállt a világegyetem rendje?
-Fel sem borult.- vontam meg vállam.
-Tudja Mr.Hood, az ember azt hinné, hogy maga egészen visszafogott személyiség, miután ilyen bensőséges témákat boncolgat egy, valljuk be, nem megszokott környezetben.
-Mire gondol?- kérdeztem homlokomat ráncolva.
-Oh, igazán semmire.- legyintett.- Csak annyira, hogy a részeges kalandjának célja volt.
-Avasson be! Milyen céllal ittam magam a sárga földig?- magabiztosan, összefont karokkal dőltem hátra a kanapén.
-Amiért ma is eljött ide. Mondja, álmodik még Zoeyval?- előredőlt és szinte mosolyogva kérdezte.
-Fogalmam sincs.- vontam meg vállam.
-Talán?
-Talán.
-Akkor inkább folytassa! Mi is történt a borítékokkal?
Megelégedett a válasszal. Tudta, hogy igaza van. Kényelmesebb pozíciót vettem fel, és folytattam.
Feszült csendben ültünk. Zoey a levelet olvasgatta, míg én kibontogattam az összes borítékot és összeszámoltam a pénzt.
-Van telefonkönyvünk?-kérdezte.
-Nem hiszem. De talán anyának van egy.
-Áthoznád, kérlek?
-Persze.- bólintottam, és alig 10 perc alatt megjártam a rövid szakaszt.
-Biztos benne van a nevük, akkor ott kell lennie a címnek is.
-Mit akarsz csinálni?
-Felhívom. Ha ő veszi fel, visszaküldjük a pénzt.
-Micsoda? Miért? És... Mégis honnan fogod megismerni? A hangjáról?
-Nem, nem tudom. Csak... Én csak vissza akarom ezt küldeni. Nézd meg mennyi pénz ez!- mutatott az asztalon heverő borítékokra.
-De ez a pénz mind a tiéd.
-Nem érzem magaménak. Ki tudja miért küldték. És ha lefizették a bácsikámat? Vagy zsarolták?
-Tartásdíj.
-Akár az is lehet, de...
-Nem, Zoey. Ez tartásdíj. Ide van írva.- toltam elé az egyik borítékból kivett cetlit. Az egyes időszakokra tartozó összegek voltak felírva, valamint a végösszeg, ami az összes boríték tartalmát jelentette.
-Keressünk neveket!- vette el mellőlem a telefonkönyvet. Húsz perc elteltével egy papírlapon 10 név és lakcím állt.
-Ez mind?- kérdeztem.
-Ez mind.- bólintott, majd elővette mobilját és beütötte az első számot.
-És mit mondasz?
-Nem tudom.- vonta meg vállát, majd kihangosította. Három csörgés után egy nő vette fel.
-Penelope Mitchel, miben segíthetek?- kérdezte sürgetően. Zoey teljesen lefagyott. A telefont figyelte és várt.
-Haló! Van ott valaki?- kérdezte a nő. Zoey rám nézett, mire én közelebb ültem hozzá és a telefonhoz hajoltam.
-Igen, ömm... Talán érdekes lesz a kérdés, de mondja, Penelope... Van magának gyermeke?
-Mi ez, valami felmérés?
-Igen! Pontosan, ahogy mondja. Szóval az érdekelne, hogy van e gyermeke, hány éves, és esetleg a nevét is elárulhatná.
-Mi a felmérés célja?- hangján hallatszott a türelmetlenség.
-Nos... A kollégáim és én azt próbáljuk felméri, hogy mely fiú és lány nevek voltak igazán népszerűek az egyes években.
-Nem volna ez egyszerűbb egy kórházban, ahol vezetik az újszülöttek névjegyzékét is?
-Ez egy remek kérdés, hölgyem!- mintha kigyulladt volna a kis izzó a fejem fölött, Zoey felé fordultam és elmosolyodtam.
-Egyébként nincs gyerekem.
-Köszönöm válaszát. Elnézést, hogy zavartuk. Viszhall!- kinyomtam a telefont.
-Ez gáz...- húzta el száját Zoey, majd kihúzta az első nevet.
-Nem, Zoey! Ez egy remek ötlet! A kórházban, ahol születtél csak meg tudják mondani.
-És azt honnan találod ki, hogy melyik kórházban születtem?
-Oké, igazad van.- válaszoltam kissé letörve.
-Próbálkozzunk inkább tovább. Már csak kilenc lehetőség.- próbált mosolyogni, de látszódott rajta, hogy valójában aggódik. A hatodik próbálkozás után már igazán látszódott rajta, hogy kezdi elveszíteni a reményt.
-Nézd, Zoey, akár el is költözhettek.
-Ígérem, hogy nem fogom a világon élő összes Robert és Penelope Mitchelt felkeresni. Csak még ezt a négyet. Oké? Kérlek!
-Rendben. Még ezt a négyet.- egyeztem bele végül. A következő számnál a már bevált felméréses szöveget mondtam, a válasz azonban ugyanaz volt. Semmi köze Zoeyhoz. A következőnél azonban más választ kaptunk. Robert Mitchel hosszú csend után felelt csak a feltett kérdésre.
-Várna egy percet?- kérdezte, majd hallottuk, hogy lerakja a telefont és elhagyja a helységet, ahol éppen tartózkodott. Alig telt el két perc, visszatért, és felvette a telefont.
-Itt van?- kérdezte.
-Igen.
-A lányunk neve Zoey.- mondta. Zoey közelebb ült és lélegzettét visszafolytva figyelt.
-Szóval Zoey Mitchel?- kérdeztem.
-Igen.
-És melyik évben született?
-Kilencvenhatban. Nem igazán volt népszerű név. Pont ezért választottuk ezt.
-Értem. Szép név.
-Igen, az.
-Köszönöm, a segítségét, Mr. Mitchel.
-Nincs mit.- vágta rá, majd lerakta.
-Ő az?- kérdezte Zoey.
-Gondolom.- bólintottam.
-Talán fel kéne hívnunk azt a maradék kettőt, hátha mégsem ők azok.- kapott a papírért idegesen.
-Zoey, már megvan! Csak ezt a címet kell megkeresni, elküldeni a pénzt és nyugodt lehet a lelkiismereted.
-És ha mégsem ők azok?
-Ha szeretnéd elmegyünk először a címre, megnézzük. A képről úgyis felismerjük. És ha szeretnél beszélni velük...
-Nem. Semmiképp.- szakított félbe.
-Rendben. Akkor írd fel a címet. Most vacsorázzunk valamit, holnap pedig elmegyek veled, és elvisszük a borítékot is. Reggel írunk egy levelet, amiben közöljük velük Victor halálhírét és majd ők eldöntik, hogyan akarják folytatni. Veled, vagy nélküled.
-Rendben van.- bólintott, majd felállt és a konyhába indult. Vacsora közben már másról beszélgettünk, de lefekvés előtt még szóba jött a másnapi program.
-Ha mégsem ők azok?- kérdezte még mindig aggódva.
-Akkor hazajövünk és felhívjuk a maradék kettőt.
-Oké. Úgy jó lesz.- egyezett bele, majd leoltotta a lámpát és közel húzódott hozzám.- Köszönöm, hogy segítesz.
-Érted bármit, Zoey.- feleltem mosolyogva.
Reggel egészen korán kelt, de engem hagyott még egy darabig aludni. Reggeli közben és után megfogalmaztuk a levelet, majd egy nagyobb borítékba tettük a pénzzel együtt és kocsiba ültünk. Alig háromnegyedóra utazás után megérkeztünk. Két házzal lejjebb álltunk meg, hogy rálássunk az állítólagos szülők lakására. Fél óra várakozás után mocorgás látszódott. Széthúzták a függönyt, egy ablak kinyílt, majd Penelope hajolt ki rajta meglocsolni a párkányon lógó növényeket.
-Ő az.- vágtam rá. Zoey a nála lévő, eléggé régi, képre nézett, majd fel a nőre, aztán újra a képre, és újra a nőre.
-De nem biztos, mert...
-Zoey. Ő az.- mondtam magabiztosan.
-Hát jó. És most? Mit csináljak?- kérdezte felém fordulva.
-Vidd oda a borítékot. Elég, ha berakod a postaládába, ha nem szeretnél találkozni velük.
-Nem szeretnék. Azt hiszem nem lenne jó.- rázta meg fejét, majd a kilincsért nyúlt. Remegő kezéből majdnem kiesett a boríték.
-Nyugodj meg!- simítottam meg kézfejét mosolyogva, majd megpusziltam.- Itt várlak.
-Rendben.- bólintott, majd mély levegőt vett, kiszállt és remegő lábakkal, de mégis magabiztosan elsétált a postaládáig, aztán vissza a kocsihoz.
-Mehetünk?
-Mehetünk.- felelte. Hangján érezhető volt, hogy megkönnyebbült. Mintha egy hatalmas kő gördült volna le a mellkasáról.
2015. január 1., csütörtök
17. Michael Bublé
Loran mosolyogva adta vissza a CD-t a következő alkalommal.
-Végignéztem. Aranyos, hogyan próbáltak minél több emléket megmenteni. Figyelemre és dicséretre méltó küzdelem.
-Nos igen...- vontam meg vállam.- Sok mindennel próbálkoztunk.
-Például?
-Zenével. Nem csak a saját számainkkal. Habár egyre hamarabb tanulta meg a dalszövegeket. Fogékonyabb lett, és mintha látszódott volna rajta, hogy valahol már olvasta, vagy hallotta ezeket a sorokat. De akárcsak a személyisége, a zenei ízlése is váltakozó volt. Egy délután arra értem haza, hogy jazz-t hallgat és táncikálva lépeget a konyhában.- lassan mosoly húzódott az arcomra, ahogy felidéztem az emléket.
Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, nehogy megzavarjam a látványt. Néhol hangosan énekelte a szöveget, aztán csak dúdolta, majd megállt és nevetve folytatta a táncot. Halkan mögé lopództam és átkaroltam a derekát. Riadtan fordult ki ölelésemből, és ezzel a lendülettel leverte a vázát az asztalról.
-Jézusom, Calum!- kapott mellkasához.
-Ne haragudj!- nevettem.
-Mióta vagy itt?
-Nem tudtam, hogy ilyen jól tudsz táncolni.- kerültem ki a kérdést mosolyogva.
-Én sem.- kacagott, majd kikerülte a szilánkokat és nekilátott összetakarítani őket.
-Hol találtad?- kérdeztem az albumot forgatva. Michael Bublé feszített rajta, hölgyszíveket megnyerő tekintete pedig valahová a távolba tekintett.
-Abban a szobában volt, amiben olyan hatalmas a rendetlenség.- vonta meg vállát, mintha csak odatévedt volna.
-Nem bántad meg, hogy bementél?- kérdeztem kicsit félve. Megállt a takarításban, felemelte a fejét és kisöpört egy tincset az arcából.
-Nem.- felelt magabiztosan.- Te talán jártál már bent?
-Nem.- ismételtem korábbi válaszát.
-Van egy olyan érzésem, hogy van abban a szobában valami, ami magyarázatot adna pár dologra.
-Mire gondolsz?- kérdeztem közelebb lépve.- Zoey, a bácsikád már nem élt, mikor...
-Tudom.- vágott közbe.- Nem arra gondoltam. Hanem a korábbi múltra. Például a szüleim. Mi van, ha onnan megtudnék valamit?
-Szólj, ha segíthetek valamiben!- zártam le a témát mosolyogva.
-Rendben.- bólintott, majd folytatta az üvegszilánkok eltávolítását.
Este együtt ültünk a tv előtt és a végeszakadatlan reklámblokkot néztük. De nem igazán figyeltünk. Mindkettőnknek máshol járt a figyelme. Ő valószínűleg a családjáról fantáziált, én pedig arról, hogy hagyhatnánk végképp magunk mögött ezt a házat. Veszélyesnek éreztem egyedül hagyni benne Zoeyt.
-Én megyek aludni.- mondta, majd megpuszilta az arcom és elment zuhanyozni. Bólintani se volt időm. Pár perccel később már lefekvéshez készülődött és az ágy szélén ülve szagolgatta a polcon sorakozó kézkrémeket.
-Találkozom a srácokkal. Ma este otthon alszom, nem baj?- kérdeztem.
-Csak nyugodtan.
-Megleszel egyedül?
-Persze. Ne aggódj!- mosolygott, majd elbúcsúztunk. Rázártam az ajtót, de a saját kulcsát nem vettem el tőle. Fejembe húztam a sapkát és elindultam Lukehoz, ahol a többiekkel találkoztunk.
Már fél órája beszélgettünk, hangosan nevettünk egy egy hülye poénon, mikor egy hirtelen keletkezett kínos csendbe Luke kihúzta magát és lassan végignézett mindannyiunkon, majd rajtam állapodott meg tekintete.
-Mi van?- kérdeztem nevetve, széttárt karokkal.
-Zoey hogy van?- érdeklődött.
-Remekül. Jobban, mint valaha.- mosolyogtam belefeledkezve a pillanatba.
-Nem gondolkoztál rajta, hogy...- kezdte óvatos hangsúllyal.
-Hogy?- kaptam fel fejem. Megköszörülte torkát, majd Ashtonra nézett, ezzel átadva a stafétabotot.
-Arra gondoltunk, hogy a következő három hónapra talán hagyhatnád, hogy egyedül próbálkozzon.- mondta Ashton.
-Hagyjam itt egyedül?
-Dehogy is!- vágta rá Mike.
-Csak tudod, már eltelt egy év. Cal, telik az idő.- magyarázkodott Luke.
-Tudom.
-Tényleg képes lennél örökké leragadni mellette?- kérdezte Mike.
-Leragadni?- ráncoltam homlokom.
-Mike úgy értett, hogy örökké mellette állni. Mert nem kell ezt tenned.- javította ki Ashton.
-Ez nem kötelező dolog.- tette hozzá Mike.
-Nem akarom, hogy folytassátok.- ráztam meg fejem.
-Cal, ő már sosem fog úgy élni. Te viszont... nem hanyagolhatod el magad. És minket sem.- fogta meg vállam Luke.
-Csakhogy Zoey a barátnőm, és nem fogom egyedül hagyni.
-Nem kell egyedül hagynod. Vannak olyan intézetek...- kezdte Ashton.
-Nem!- vágtam szavába dühösen.- Nem fogom őrültek közé záratni. Ezt a vitát fölösleges folytatni.- kijelentésem után kivonultam a szobából és elindultam hazafelé. A kapuban állva még megfordultam, ránéztem a másik házra. A zsebemben kutatva megtaláltam a másik kulcsot. Pár percig még töprengtem, mi volna a helyes döntés, majd úgy döntöttem mégis visszatérek hozzá. Egészen halkan osontam el a szobáig, majd befeküdtem mellé az ágyba.
-Calum?- kérdezte suttogva.
-Igen.- válaszoltam szintén halkan.
-Azt hittem hazamész.
-Itthon vagyok.- mosolyogtam, majd átkaroltam és megvártam, míg visszaalszik.
Következő nap a srácok úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, így én sem bocsátkoztam kellemetlen beszélgetésbe.
-Calum! Calum!- kiabált Zoey nevetve.
-Igen?- fordultam felé.
-Nem hiszed el, ki ad koncertet Sydney-ben jövőhéten!- örömében ugrált és rángatta a karomat.
-Kicsoda?- kérdeztem mosolyogva.
-Michael Bublé! Kérlek, Calum, menjünk el!
-Jövőhéten? Akkor már lehet, hogy nem is lesz jegy.
-Nem baj. Akkor csak menjünk oda! Kérlek, hátha látnám élőben!- mosolya egy másodpercre sem tűnt el.
-Megpróbáljuk.- bólintottam.
-Micsoda egybeesés.- kapta fel fejét Loran.
-Nincs ebben semmi véletlen.- vontam meg vállam.
-Hogy mondja?- nézett rám értetlenül.
-Nem volt véletlen. Én csináltam.
-Mit csinált?
-Én tettem oda az albumot. azt reméltem hamarabb meglátja a koncerthirdetést, de nem volt gond, mert a jegyek már rég meg voltak véve.- mosolyogtam. Loran elképedve nézett rám.
-De miért?
-Mielőtt válaszolok, szedje össze az állát.- nevettem.
-Maga megszervezte, hogy...- kezdte kiegyenesedve.
-Hogy Zoeyt boldoggá tegyem. Egy másodperc annak a mosolynak a látványából képes volt feldobni a legszürkébb napokat is. Elfogult voltam, és valljuk be, fiatal.
-És persze szerelmes.
-Igen. Az is.- bólintottam.
-Még mindig jobb, mintha drága sportkocsikra, drogokra és alkoholra költötte volna a pénzt.- nevetett az orra alatt.
Már az operaház előtt ácsorogtunk, mikor Zoey századszorra is elmondta ugyanazt a mondatot.
-El sem hiszem, hogy sikerült jegyet szerezned!
-A jegy a legkevesebb. Remélem a dedikálásra is odaférünk.
-Igen! Igen, az remek volna! Itt a CD. Látod? Elhoztam!- hadart izgatottan. Elmosolyogtam, majd átkaroltam a vállát.
-Örülök, hogy boldog vagy.
-Ez nekünk is jót tesz, igaz, Cal?- emelte rám tekintetét.
-Mire gondolsz?- néztem rá értetlenül.
-Te és én. Itt mindenki, aki ismer úgy tudja, hogy a barátnőd vagyok. Mert az is vagyok. Csak ez ugyebár egy bonyolult helyzet.
-Ne foglalkozz vele!- mosolyogtam, majd megsimítottam a hátát. Pár másodperc múlva vékony ujjai a fülem mögé kerültem, hüvelykujjával pedig az arcomat simogatta, majd laza mozdulattal maga felé fordított és összeérintette ajkainkat.
-Köszönöm, hogy elhoztál.- suttogta. Válaszom csak egy mosoly és egy újabb csók volt.
A koncert két órát vett igénybe, majd a dedikáláson fél órát várakoztunk, hogy sorra kerüljünk.
-Kinek írhatom?- nézett fel az énekes.
-Zoeynak.- vágtam rá azonnal.
-Zoeynak sok szeretettel, Michael Bublé.- diktálta magának.- Már megbocsássatok, de igen fiatalnak tűntök. Mióta hallgatjátok...?
-Igazából nem régóta.- vágott közbe Zoey.- Ez egy bonyolult dolog.- mosolygott szégyenlősen.
-Értem.- nevetett, mint aki pontosan tudja miről van szó.- És megkérdezhetem, mi volt az első véleményed?
-Mikor megtaláltam a CD-t, először utánaolvastam a neten.
-Alapos munkát végeztél?
-Tudta, hogy sok helyen azt írják, a maga zenéjét hátradőlve, csukott szemmel érdemes hallgatni?- kérdezte Zoey nevetve.
-Igen, nos, lehet, hogy igazuk van.- nevetett Michael.- Köszönöm, hogy eljöttetek! További szép estét!
-Viszlát!- búcsúztunk egyszerre.
-Csodálatos volt! Köszönöm, Calum!- hálálkodott még a taxiban is.
-Azért mentünk, hogy jól érezd magad.- mosolyogtam.
-Neked nem tetszett annyira, igaz?
-Nem ez a stílusom.
-De eljöttél velem. És ezt nagyon szépen köszönöm!
-Ezért jöttem el.- mutatóujjamat végighúztam mosolya vonalán. Kicsit elpirult, de hogy ne vegyem észre elfordította a fejét és a vállamra borult.
Pár nappal később épp egy próbáról jöttem haza, mikor ugyanúgy hangosan szólt a zene, de Zoey nem táncolt.
-Zoey!- kiabáltam, hátha előbújik. Nem volt sem a konyhában, sem a nappaliban, sem a szobában. Kezdtem kétségbeesni, mikor kilépett bácsikája szobájából egy dobozzal.
-Zoey, a frászt hoztad rám. Mi az, mit találtál?- kérdeztem tőle.
-Még nem tudom.- felelt mosolyogva, majd lerakta a dobozt a dohányzóasztalra és kibontotta. Borítékok tömkelege bukott ki a földre. Zoey felvett egyet, én pedig összeszedtem a többit. Kibontotta a borítékot és óvatosan belepillantott.
-Mi van benne?- kérdeztem közelebb csúszva.
-Pénz.- ejtette ki ezt az egyetlen szót, majd elővett egy második borítékot és azt is felbontotta. Aztán a következőt, és egymásután hármat még.
-Nincs rajta a címzés?
-Mindre az van írva, hogy Feladó: R & P M. Ez mit jelenthet? Valami rövidítés?- kérdezte a borítékot forgatva, majd tovább bontogatta a többit is. Eközben én már tudtam mit jelent.
-Itt egy levél!- tolta arrébb az eddig kibontott leveleket.
-Olvasd fel!
-"Victor, Zoey pár hónapon belül hozzád költözik, hogy segítsen a ház körül és ellásson. Két évig havonta küldjük majd az összeget, amiről korábban megegyeztünk. Ügyvéd nem hajlandó tárgyalni, mivel Zoey önszántából költözik. Sok szerencsét! Robert és Penelope." Robert és Penelope? Ők lennének az R&P?- kérdezte tekintetét rám emelve.
-Valószínű.
-És az M?
-Robert és Penelope Michel. A szüleid, Zoey.- mondtam vállát megsimítva. Végignézett az asztalon heverő borítékokon, majd újra és újra elolvasta a levelet.
-Végignéztem. Aranyos, hogyan próbáltak minél több emléket megmenteni. Figyelemre és dicséretre méltó küzdelem.
-Nos igen...- vontam meg vállam.- Sok mindennel próbálkoztunk.
-Például?
-Zenével. Nem csak a saját számainkkal. Habár egyre hamarabb tanulta meg a dalszövegeket. Fogékonyabb lett, és mintha látszódott volna rajta, hogy valahol már olvasta, vagy hallotta ezeket a sorokat. De akárcsak a személyisége, a zenei ízlése is váltakozó volt. Egy délután arra értem haza, hogy jazz-t hallgat és táncikálva lépeget a konyhában.- lassan mosoly húzódott az arcomra, ahogy felidéztem az emléket.
Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, nehogy megzavarjam a látványt. Néhol hangosan énekelte a szöveget, aztán csak dúdolta, majd megállt és nevetve folytatta a táncot. Halkan mögé lopództam és átkaroltam a derekát. Riadtan fordult ki ölelésemből, és ezzel a lendülettel leverte a vázát az asztalról.
-Jézusom, Calum!- kapott mellkasához.
-Ne haragudj!- nevettem.
-Mióta vagy itt?
-Nem tudtam, hogy ilyen jól tudsz táncolni.- kerültem ki a kérdést mosolyogva.
-Én sem.- kacagott, majd kikerülte a szilánkokat és nekilátott összetakarítani őket.
-Hol találtad?- kérdeztem az albumot forgatva. Michael Bublé feszített rajta, hölgyszíveket megnyerő tekintete pedig valahová a távolba tekintett.
-Abban a szobában volt, amiben olyan hatalmas a rendetlenség.- vonta meg vállát, mintha csak odatévedt volna.
-Nem bántad meg, hogy bementél?- kérdeztem kicsit félve. Megállt a takarításban, felemelte a fejét és kisöpört egy tincset az arcából.
-Nem.- felelt magabiztosan.- Te talán jártál már bent?
-Nem.- ismételtem korábbi válaszát.
-Van egy olyan érzésem, hogy van abban a szobában valami, ami magyarázatot adna pár dologra.
-Mire gondolsz?- kérdeztem közelebb lépve.- Zoey, a bácsikád már nem élt, mikor...
-Tudom.- vágott közbe.- Nem arra gondoltam. Hanem a korábbi múltra. Például a szüleim. Mi van, ha onnan megtudnék valamit?
-Szólj, ha segíthetek valamiben!- zártam le a témát mosolyogva.
-Rendben.- bólintott, majd folytatta az üvegszilánkok eltávolítását.
Este együtt ültünk a tv előtt és a végeszakadatlan reklámblokkot néztük. De nem igazán figyeltünk. Mindkettőnknek máshol járt a figyelme. Ő valószínűleg a családjáról fantáziált, én pedig arról, hogy hagyhatnánk végképp magunk mögött ezt a házat. Veszélyesnek éreztem egyedül hagyni benne Zoeyt.
-Én megyek aludni.- mondta, majd megpuszilta az arcom és elment zuhanyozni. Bólintani se volt időm. Pár perccel később már lefekvéshez készülődött és az ágy szélén ülve szagolgatta a polcon sorakozó kézkrémeket.
-Találkozom a srácokkal. Ma este otthon alszom, nem baj?- kérdeztem.
-Csak nyugodtan.
-Megleszel egyedül?
-Persze. Ne aggódj!- mosolygott, majd elbúcsúztunk. Rázártam az ajtót, de a saját kulcsát nem vettem el tőle. Fejembe húztam a sapkát és elindultam Lukehoz, ahol a többiekkel találkoztunk.
Már fél órája beszélgettünk, hangosan nevettünk egy egy hülye poénon, mikor egy hirtelen keletkezett kínos csendbe Luke kihúzta magát és lassan végignézett mindannyiunkon, majd rajtam állapodott meg tekintete.
-Mi van?- kérdeztem nevetve, széttárt karokkal.
-Zoey hogy van?- érdeklődött.
-Remekül. Jobban, mint valaha.- mosolyogtam belefeledkezve a pillanatba.
-Nem gondolkoztál rajta, hogy...- kezdte óvatos hangsúllyal.
-Hogy?- kaptam fel fejem. Megköszörülte torkát, majd Ashtonra nézett, ezzel átadva a stafétabotot.
-Arra gondoltunk, hogy a következő három hónapra talán hagyhatnád, hogy egyedül próbálkozzon.- mondta Ashton.
-Hagyjam itt egyedül?
-Dehogy is!- vágta rá Mike.
-Csak tudod, már eltelt egy év. Cal, telik az idő.- magyarázkodott Luke.
-Tudom.
-Tényleg képes lennél örökké leragadni mellette?- kérdezte Mike.
-Leragadni?- ráncoltam homlokom.
-Mike úgy értett, hogy örökké mellette állni. Mert nem kell ezt tenned.- javította ki Ashton.
-Ez nem kötelező dolog.- tette hozzá Mike.
-Nem akarom, hogy folytassátok.- ráztam meg fejem.
-Cal, ő már sosem fog úgy élni. Te viszont... nem hanyagolhatod el magad. És minket sem.- fogta meg vállam Luke.
-Csakhogy Zoey a barátnőm, és nem fogom egyedül hagyni.
-Nem kell egyedül hagynod. Vannak olyan intézetek...- kezdte Ashton.
-Nem!- vágtam szavába dühösen.- Nem fogom őrültek közé záratni. Ezt a vitát fölösleges folytatni.- kijelentésem után kivonultam a szobából és elindultam hazafelé. A kapuban állva még megfordultam, ránéztem a másik házra. A zsebemben kutatva megtaláltam a másik kulcsot. Pár percig még töprengtem, mi volna a helyes döntés, majd úgy döntöttem mégis visszatérek hozzá. Egészen halkan osontam el a szobáig, majd befeküdtem mellé az ágyba.
-Calum?- kérdezte suttogva.
-Igen.- válaszoltam szintén halkan.
-Azt hittem hazamész.
-Itthon vagyok.- mosolyogtam, majd átkaroltam és megvártam, míg visszaalszik.
Következő nap a srácok úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, így én sem bocsátkoztam kellemetlen beszélgetésbe.
-Calum! Calum!- kiabált Zoey nevetve.
-Igen?- fordultam felé.
-Nem hiszed el, ki ad koncertet Sydney-ben jövőhéten!- örömében ugrált és rángatta a karomat.
-Kicsoda?- kérdeztem mosolyogva.
-Michael Bublé! Kérlek, Calum, menjünk el!
-Jövőhéten? Akkor már lehet, hogy nem is lesz jegy.
-Nem baj. Akkor csak menjünk oda! Kérlek, hátha látnám élőben!- mosolya egy másodpercre sem tűnt el.
-Megpróbáljuk.- bólintottam.
-Micsoda egybeesés.- kapta fel fejét Loran.
-Nincs ebben semmi véletlen.- vontam meg vállam.
-Hogy mondja?- nézett rám értetlenül.
-Nem volt véletlen. Én csináltam.
-Mit csinált?
-Én tettem oda az albumot. azt reméltem hamarabb meglátja a koncerthirdetést, de nem volt gond, mert a jegyek már rég meg voltak véve.- mosolyogtam. Loran elképedve nézett rám.
-De miért?
-Mielőtt válaszolok, szedje össze az állát.- nevettem.
-Maga megszervezte, hogy...- kezdte kiegyenesedve.
-Hogy Zoeyt boldoggá tegyem. Egy másodperc annak a mosolynak a látványából képes volt feldobni a legszürkébb napokat is. Elfogult voltam, és valljuk be, fiatal.
-És persze szerelmes.
-Igen. Az is.- bólintottam.
-Még mindig jobb, mintha drága sportkocsikra, drogokra és alkoholra költötte volna a pénzt.- nevetett az orra alatt.
Már az operaház előtt ácsorogtunk, mikor Zoey századszorra is elmondta ugyanazt a mondatot.
-El sem hiszem, hogy sikerült jegyet szerezned!
-A jegy a legkevesebb. Remélem a dedikálásra is odaférünk.
-Igen! Igen, az remek volna! Itt a CD. Látod? Elhoztam!- hadart izgatottan. Elmosolyogtam, majd átkaroltam a vállát.
-Örülök, hogy boldog vagy.
-Ez nekünk is jót tesz, igaz, Cal?- emelte rám tekintetét.
-Mire gondolsz?- néztem rá értetlenül.
-Te és én. Itt mindenki, aki ismer úgy tudja, hogy a barátnőd vagyok. Mert az is vagyok. Csak ez ugyebár egy bonyolult helyzet.
-Ne foglalkozz vele!- mosolyogtam, majd megsimítottam a hátát. Pár másodperc múlva vékony ujjai a fülem mögé kerültem, hüvelykujjával pedig az arcomat simogatta, majd laza mozdulattal maga felé fordított és összeérintette ajkainkat.
-Köszönöm, hogy elhoztál.- suttogta. Válaszom csak egy mosoly és egy újabb csók volt.
A koncert két órát vett igénybe, majd a dedikáláson fél órát várakoztunk, hogy sorra kerüljünk.
-Kinek írhatom?- nézett fel az énekes.
-Zoeynak.- vágtam rá azonnal.
-Zoeynak sok szeretettel, Michael Bublé.- diktálta magának.- Már megbocsássatok, de igen fiatalnak tűntök. Mióta hallgatjátok...?
-Igazából nem régóta.- vágott közbe Zoey.- Ez egy bonyolult dolog.- mosolygott szégyenlősen.
-Értem.- nevetett, mint aki pontosan tudja miről van szó.- És megkérdezhetem, mi volt az első véleményed?
-Mikor megtaláltam a CD-t, először utánaolvastam a neten.
-Alapos munkát végeztél?
-Tudta, hogy sok helyen azt írják, a maga zenéjét hátradőlve, csukott szemmel érdemes hallgatni?- kérdezte Zoey nevetve.
-Igen, nos, lehet, hogy igazuk van.- nevetett Michael.- Köszönöm, hogy eljöttetek! További szép estét!
-Viszlát!- búcsúztunk egyszerre.
-Csodálatos volt! Köszönöm, Calum!- hálálkodott még a taxiban is.
-Azért mentünk, hogy jól érezd magad.- mosolyogtam.
-Neked nem tetszett annyira, igaz?
-Nem ez a stílusom.
-De eljöttél velem. És ezt nagyon szépen köszönöm!
-Ezért jöttem el.- mutatóujjamat végighúztam mosolya vonalán. Kicsit elpirult, de hogy ne vegyem észre elfordította a fejét és a vállamra borult.
Pár nappal később épp egy próbáról jöttem haza, mikor ugyanúgy hangosan szólt a zene, de Zoey nem táncolt.
-Zoey!- kiabáltam, hátha előbújik. Nem volt sem a konyhában, sem a nappaliban, sem a szobában. Kezdtem kétségbeesni, mikor kilépett bácsikája szobájából egy dobozzal.
-Zoey, a frászt hoztad rám. Mi az, mit találtál?- kérdeztem tőle.
-Még nem tudom.- felelt mosolyogva, majd lerakta a dobozt a dohányzóasztalra és kibontotta. Borítékok tömkelege bukott ki a földre. Zoey felvett egyet, én pedig összeszedtem a többit. Kibontotta a borítékot és óvatosan belepillantott.
-Mi van benne?- kérdeztem közelebb csúszva.
-Pénz.- ejtette ki ezt az egyetlen szót, majd elővett egy második borítékot és azt is felbontotta. Aztán a következőt, és egymásután hármat még.
-Nincs rajta a címzés?
-Mindre az van írva, hogy Feladó: R & P M. Ez mit jelenthet? Valami rövidítés?- kérdezte a borítékot forgatva, majd tovább bontogatta a többit is. Eközben én már tudtam mit jelent.
-Itt egy levél!- tolta arrébb az eddig kibontott leveleket.
-Olvasd fel!
-"Victor, Zoey pár hónapon belül hozzád költözik, hogy segítsen a ház körül és ellásson. Két évig havonta küldjük majd az összeget, amiről korábban megegyeztünk. Ügyvéd nem hajlandó tárgyalni, mivel Zoey önszántából költözik. Sok szerencsét! Robert és Penelope." Robert és Penelope? Ők lennének az R&P?- kérdezte tekintetét rám emelve.
-Valószínű.
-És az M?
-Robert és Penelope Michel. A szüleid, Zoey.- mondtam vállát megsimítva. Végignézett az asztalon heverő borítékokon, majd újra és újra elolvasta a levelet.
Feliratkozás:
Megjegyzések (Atom)