17. Michael Bublé

Loran mosolyogva adta vissza a CD-t a következő alkalommal.
-Végignéztem. Aranyos, hogyan próbáltak minél több emléket megmenteni. Figyelemre és dicséretre méltó küzdelem.
-Nos igen...- vontam meg vállam.- Sok mindennel próbálkoztunk.
-Például?
-Zenével. Nem csak a saját számainkkal. Habár egyre hamarabb tanulta meg a dalszövegeket. Fogékonyabb lett, és mintha látszódott volna rajta, hogy valahol már olvasta, vagy hallotta ezeket a sorokat. De akárcsak a személyisége, a zenei ízlése is váltakozó volt. Egy délután arra értem haza, hogy jazz-t hallgat és táncikálva lépeget a konyhában.- lassan mosoly húzódott az arcomra, ahogy felidéztem az emléket.

Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, nehogy megzavarjam a látványt. Néhol hangosan énekelte a szöveget, aztán csak dúdolta, majd megállt és nevetve folytatta a táncot. Halkan mögé lopództam és átkaroltam a derekát. Riadtan fordult ki ölelésemből, és ezzel a lendülettel leverte a vázát az asztalról.
-Jézusom, Calum!- kapott mellkasához.
-Ne haragudj!- nevettem.
-Mióta vagy itt?
-Nem tudtam, hogy ilyen jól tudsz táncolni.- kerültem ki a kérdést mosolyogva.
-Én sem.- kacagott, majd kikerülte a szilánkokat és nekilátott összetakarítani őket.
-Hol találtad?- kérdeztem az albumot forgatva. Michael Bublé feszített rajta, hölgyszíveket megnyerő tekintete pedig valahová a távolba tekintett.
-Abban a szobában volt, amiben olyan hatalmas a rendetlenség.- vonta meg vállát, mintha csak odatévedt volna.
-Nem bántad meg, hogy bementél?- kérdeztem kicsit félve. Megállt a takarításban, felemelte a fejét és kisöpört egy tincset az arcából.
-Nem.- felelt magabiztosan.- Te talán jártál már bent?
-Nem.- ismételtem korábbi válaszát.
-Van egy olyan érzésem, hogy van abban a szobában valami, ami magyarázatot adna pár dologra.
-Mire gondolsz?- kérdeztem közelebb lépve.- Zoey, a bácsikád már nem élt, mikor...
-Tudom.- vágott közbe.- Nem arra gondoltam. Hanem a korábbi múltra. Például a szüleim. Mi van, ha onnan megtudnék valamit?
-Szólj, ha segíthetek valamiben!- zártam le a témát mosolyogva.
 -Rendben.- bólintott, majd folytatta az üvegszilánkok eltávolítását.
Este együtt ültünk a tv előtt és a végeszakadatlan reklámblokkot néztük. De nem igazán figyeltünk. Mindkettőnknek máshol járt a figyelme. Ő valószínűleg a családjáról fantáziált, én pedig arról, hogy hagyhatnánk végképp magunk mögött ezt a házat. Veszélyesnek éreztem egyedül hagyni benne Zoeyt.
-Én megyek aludni.- mondta, majd megpuszilta az arcom és elment zuhanyozni. Bólintani se volt időm. Pár perccel később már lefekvéshez készülődött és az ágy szélén ülve szagolgatta a polcon sorakozó kézkrémeket.
-Találkozom a srácokkal. Ma este otthon alszom, nem baj?- kérdeztem.
-Csak nyugodtan.
-Megleszel egyedül?
-Persze. Ne aggódj!- mosolygott, majd elbúcsúztunk. Rázártam az ajtót, de a saját kulcsát nem vettem el tőle. Fejembe húztam a sapkát és elindultam Lukehoz, ahol a többiekkel találkoztunk.
Már fél órája beszélgettünk, hangosan nevettünk egy egy hülye poénon, mikor egy hirtelen keletkezett kínos csendbe Luke kihúzta magát és lassan végignézett mindannyiunkon, majd rajtam állapodott meg tekintete.
-Mi van?- kérdeztem nevetve, széttárt karokkal.
-Zoey hogy van?- érdeklődött.
-Remekül. Jobban, mint valaha.- mosolyogtam belefeledkezve a pillanatba.
-Nem gondolkoztál rajta, hogy...- kezdte óvatos hangsúllyal.
-Hogy?- kaptam fel fejem. Megköszörülte torkát, majd Ashtonra nézett, ezzel átadva a stafétabotot.
-Arra gondoltunk, hogy a következő három hónapra talán hagyhatnád, hogy egyedül próbálkozzon.- mondta Ashton.
-Hagyjam itt egyedül?
-Dehogy is!- vágta rá Mike.
-Csak tudod, már eltelt egy év. Cal, telik az idő.- magyarázkodott Luke.
-Tudom.
-Tényleg képes lennél örökké leragadni mellette?- kérdezte Mike.
-Leragadni?- ráncoltam homlokom.
-Mike úgy értett, hogy örökké mellette állni. Mert nem kell ezt tenned.- javította ki Ashton.
-Ez nem kötelező dolog.- tette hozzá Mike.
-Nem akarom, hogy folytassátok.- ráztam meg fejem.
-Cal, ő már sosem fog úgy élni. Te viszont... nem hanyagolhatod el magad. És minket sem.- fogta meg vállam Luke.
-Csakhogy Zoey a barátnőm, és nem fogom egyedül hagyni.
-Nem kell egyedül hagynod. Vannak olyan intézetek...- kezdte Ashton.
-Nem!- vágtam szavába dühösen.- Nem fogom őrültek közé záratni. Ezt a vitát fölösleges folytatni.- kijelentésem után kivonultam a szobából és elindultam hazafelé. A kapuban állva még megfordultam, ránéztem a másik házra. A zsebemben kutatva megtaláltam a másik kulcsot. Pár percig még töprengtem, mi volna a helyes döntés, majd úgy döntöttem mégis visszatérek hozzá. Egészen halkan osontam el a szobáig, majd befeküdtem mellé az ágyba.
-Calum?- kérdezte suttogva.
-Igen.- válaszoltam szintén halkan.
-Azt hittem hazamész.
-Itthon vagyok.- mosolyogtam, majd átkaroltam és megvártam, míg visszaalszik.
Következő nap a srácok úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, így én sem bocsátkoztam kellemetlen beszélgetésbe.
-Calum! Calum!- kiabált Zoey nevetve.
-Igen?- fordultam felé.
-Nem hiszed el, ki ad koncertet Sydney-ben jövőhéten!- örömében ugrált és rángatta a karomat.
-Kicsoda?- kérdeztem mosolyogva.
-Michael Bublé! Kérlek, Calum, menjünk el!
-Jövőhéten? Akkor már lehet, hogy nem is lesz jegy.
-Nem baj. Akkor csak menjünk oda! Kérlek, hátha látnám élőben!- mosolya egy másodpercre sem tűnt el.
-Megpróbáljuk.- bólintottam.

-Micsoda egybeesés.- kapta fel fejét Loran.
-Nincs ebben semmi véletlen.- vontam meg vállam.
-Hogy mondja?- nézett rám értetlenül.
-Nem volt véletlen. Én csináltam.
-Mit csinált?
-Én tettem oda az albumot. azt reméltem hamarabb meglátja a koncerthirdetést, de nem volt gond, mert a jegyek már rég meg voltak véve.- mosolyogtam. Loran elképedve nézett rám.
-De miért?
-Mielőtt válaszolok, szedje össze az állát.- nevettem.
-Maga megszervezte, hogy...- kezdte kiegyenesedve.
-Hogy Zoeyt boldoggá tegyem. Egy másodperc annak a mosolynak a látványából képes volt feldobni a legszürkébb napokat is. Elfogult voltam, és valljuk be, fiatal.
-És persze szerelmes.
-Igen. Az is.- bólintottam.
-Még mindig jobb, mintha drága sportkocsikra, drogokra és alkoholra költötte volna a pénzt.- nevetett az orra alatt.

Már az operaház előtt ácsorogtunk, mikor Zoey századszorra is elmondta ugyanazt a mondatot.
-El sem hiszem, hogy sikerült jegyet szerezned!
-A jegy a legkevesebb. Remélem a dedikálásra is odaférünk.
-Igen! Igen, az remek volna! Itt a CD. Látod? Elhoztam!- hadart izgatottan. Elmosolyogtam, majd átkaroltam a vállát.
-Örülök, hogy boldog vagy.
-Ez nekünk is jót tesz, igaz, Cal?- emelte rám tekintetét.
-Mire gondolsz?- néztem rá értetlenül.
-Te és én. Itt mindenki, aki ismer úgy tudja, hogy a barátnőd vagyok. Mert az is vagyok. Csak ez ugyebár egy bonyolult helyzet.
-Ne foglalkozz vele!- mosolyogtam, majd megsimítottam a hátát. Pár másodperc múlva vékony ujjai a fülem mögé kerültem, hüvelykujjával pedig az arcomat simogatta, majd laza mozdulattal maga felé fordított és összeérintette ajkainkat.
-Köszönöm, hogy elhoztál.- suttogta. Válaszom csak egy mosoly és egy újabb csók volt.
A koncert két órát vett igénybe, majd a dedikáláson fél órát várakoztunk, hogy sorra kerüljünk.
-Kinek írhatom?- nézett fel az énekes.
-Zoeynak.- vágtam rá azonnal.
-Zoeynak sok szeretettel, Michael Bublé.- diktálta magának.- Már megbocsássatok, de igen fiatalnak tűntök. Mióta hallgatjátok...?
-Igazából nem régóta.- vágott közbe Zoey.- Ez egy bonyolult dolog.- mosolygott szégyenlősen.
-Értem.- nevetett, mint aki pontosan tudja miről van szó.- És megkérdezhetem, mi volt az első véleményed?
-Mikor megtaláltam a CD-t, először utánaolvastam a neten.
-Alapos munkát végeztél?
-Tudta, hogy sok helyen azt írják, a maga zenéjét hátradőlve, csukott szemmel érdemes hallgatni?- kérdezte Zoey nevetve.
-Igen, nos, lehet, hogy igazuk van.- nevetett Michael.- Köszönöm, hogy eljöttetek! További szép estét!
-Viszlát!- búcsúztunk egyszerre.
-Csodálatos volt! Köszönöm, Calum!- hálálkodott még a taxiban is.
-Azért mentünk, hogy jól érezd magad.- mosolyogtam.
-Neked nem tetszett annyira, igaz?
-Nem ez a stílusom.
-De eljöttél velem. És ezt nagyon szépen köszönöm!
-Ezért jöttem el.- mutatóujjamat végighúztam mosolya vonalán. Kicsit elpirult, de hogy ne vegyem észre elfordította a fejét és a vállamra borult.
Pár nappal később épp egy próbáról jöttem haza, mikor ugyanúgy hangosan szólt a zene, de Zoey nem táncolt.
-Zoey!- kiabáltam, hátha előbújik. Nem volt sem a konyhában, sem a nappaliban, sem a szobában. Kezdtem kétségbeesni, mikor kilépett bácsikája szobájából egy dobozzal.
-Zoey, a frászt hoztad rám. Mi az, mit találtál?- kérdeztem tőle.
-Még nem tudom.- felelt mosolyogva, majd lerakta a dobozt a dohányzóasztalra és kibontotta. Borítékok tömkelege bukott ki a földre. Zoey felvett egyet, én pedig összeszedtem a többit. Kibontotta a borítékot és óvatosan belepillantott.
-Mi van benne?- kérdeztem közelebb csúszva.
-Pénz.- ejtette ki ezt az egyetlen szót, majd elővett egy második borítékot és azt is felbontotta. Aztán a következőt, és egymásután hármat még.
-Nincs rajta a címzés?
-Mindre az van írva, hogy Feladó: R & P M. Ez mit jelenthet? Valami rövidítés?- kérdezte a borítékot forgatva, majd tovább bontogatta a többit is. Eközben én már tudtam mit jelent.
-Itt egy levél!- tolta arrébb az eddig kibontott leveleket.
-Olvasd fel!
-"Victor, Zoey pár hónapon belül hozzád költözik, hogy segítsen a ház körül és ellásson. Két évig havonta küldjük majd az összeget, amiről korábban megegyeztünk. Ügyvéd nem hajlandó tárgyalni, mivel Zoey önszántából költözik. Sok szerencsét! Robert és Penelope." Robert és Penelope? Ők lennének az R&P?- kérdezte tekintetét rám emelve.
-Valószínű.
-És az M?
-Robert és Penelope Michel. A szüleid, Zoey.- mondtam vállát megsimítva. Végignézett az asztalon heverő borítékokon, majd újra és újra elolvasta a levelet.