16. A videó

A DVD-vel a kezemben léptem be Loranhoz. Elkérte a lemezt és berakta a lejátszóba, majd leült a foteljébe és tv felé fordult.
-Kezdhetem?- kérdezte Zoey.
-Igen.- feleltem.
-Oké.- halványan elmosolyodott, majd vett egy mély levegőt és lassan kifújta.- Érdekes... Vagyis inkább furcsa saját magamnak beszélni. Még akkor is, ha most egy kamerába mondok mindent. A nevem Zoey Mitchel, 18 éves vagyok és jelenleg ez minden, amit el tudok mondani magamról. Talán még azt, hogy egyetlen név dereng valahonnan, "Grönland bácsi", de Calum állítása szerint ő sajnálatos módon már nem él. És ha már itt tartunk: Calum nagyon is él. Gyere ide!- intett mosolyogva. Mellé ültem és átkaroltam a vállát.- Calum a barátom és egyetlen bizalmasom. Minden, amit magamról tudok, tőle tudom. Ha háromhavonta, vagy akármennyi is az az időtartam, ismétlődni kezd a memóriám, ő biztosan tudni fogja, mit érdemes tudnom. És most, hogy felvesszük ezt a videót elmondhatok magamnak egy pár dolgot.- mosolya lankadt, az asztalra nézett és felvett onnan egy mappát.
-Ezek az orvosi leletek. A papírok minden kezelés alkalmával gyűlnek, megtartunk mindent, mert bizonyítékként szolgálhat.- mondtam.
-Bizonyíték?- nevetett fel halkan.- Mintha valami bűnügyi esetről lenne szó. Az egész csak arról szól, hogy történt valami kis baleset, aminek következtében most ezt kell tennünk.
-Rendben.- egyeztem bele mosolyogva. Itt megakadt a videó, majd képet váltott. Öten ültünk a kanapén. Zoey, Ashton, Luke, Mike és én.
-Olyanok vagyunk így együtt, mint egy család.- mosolygott Ashton.
-Nem akarom, hogy Calum legyen az apukám.- rázta meg fejét Luke.
-Miért? Jó apa lennék!
-Nem. Nem bíznék benned.
-Calum megbízható!- tiltakozott Zoey. Luke védekezőn maga elé tartotta kezeit, majd visszafordult a kamerához.
-Valójában ennyi.- szóltam közbe. Loran megállította a felvételt.
-Hogy-hogy ennyi?
-Ezután már csak bohóckodtunk. Itt nagyjából pont egy éve volt a baleset. Szóval nekünk nehezebb volt, mint neki. Fogalma sem volt róla, mióta tart az egész.
-Akkor folytassa! Már megvolt a videó. Fel is használták?
-Rögtön a következő alkalommal.

Miután Zoey végignézte a videót nem kérdezett és nem mondott semmit, csak némán ült és az ujjait tördelte. Végül felnézett rám és csak halkan préselte ki a szavakat az ajkai között.
-Hogy halt meg?
-Idős volt és beteg.- feleltem.
-A szüleim?
-Fogalmam sincs, hol élnek. De ha szeretnéd felkutatjuk őket valahogy.
-Tudnak erről a... Erről az egészről?- kérdezte a lejátszóra mutatva.
-Nem. Valójában amióta ismerlek nem kerestek téged. És előtte sem.- leültem mellé és próbáltam közel húzódni.- Elköltöztél otthonról. Így találkoztunk mi.
-És ki vagy te nekem?- kérdezte.
-Az vagyok, akit szeretnél.- válaszoltam mosolyogva, habár nem hatotta meg igazán. Az ajtó ebben a pillanatban kinyílt és a három bandatársam lépett be rajta.
-Idő van!- csapta össze tenyereit Luke.
-Jöttünk bemutatkozni.- viccelődött Mike, mire Ashton meglökte őt a könyökével.
-Most nézte meg a videót.- álltam fel a kanapéról.
-Azért nem baj, ha itt vannak. Legalább ismerős arcokat látok, ha csak a képernyőről...- lehajtotta a fejét, majd felállt és megállt négyünkkel szemben.
-Pénteken este színházba megyünk. Vettünk neked is jegyet.- mondta Luke, majd elővette farzsebéből a jegyeket.
-Mit nézünk meg?- kérdezte Zoey.
-Fogalmunk sincs. Te választottad egy hete és megkértél minket, hogy akkor is vigyünk el, ha letelik a három hónap és nem fogsz emlékezni.- magyarázta Mike.
-Ha jól ismerem magamat, akkor biztos tetszeni fog.- mosolyodott el halványan, majd átvette a neki szánt belépőt.
A színház előtt várakoztunk a tömegben. Mindenki fagyoskodott, ezért az emberek próbáltak közelebb bújni egymáshoz, de mi valahogy kiváltunk a tömegből és öten próbáltuk egymást melegen tartani.
-Nézd, Calum!- mutatott az útra Zoey, majd egészen a járdaszegélyig küzdötte magát, és pedig követtem. Rövid időn belül a srácok is ott álltak mellettünk. Először csak kisebb, majd egyre nagyobb pelyhekben és egyre sűrűbben kezdett hullani a hó.
-Add a kezed!- szólt Ashton, majd megfogta Zoey csuklóját és a tenyerét felfelé fordítva kitartotta a hóesésbe.
-Vicces, de azt kell mondjam: életemben nem láttam még ilyen gyönyörű dolgot.- mondta Zoey nevetve.
-Mármint?- kérdezte Mike.
-A hó.
-Ha szerencsénk van egész este esni fog és megmarad holnapra.- mosolyogtam rá, majd megsimítottam hátát.
-Kinyitották a kapukat.- szólalt meg Luke, majd elindult a tömeg áramlatával.
Az előadás után még az előtérben álltunk, Lukeal beszélgettem, de minden második másodpercben Zoeyra pillantottam, aki boldogan beszélgetett és nevetgélt Mikeal és Ashtonnal. Épp elindultunk feléjük, mikor egy kéz elkapta a csuklómat.
-Elnézést! Calum Hood?- kérdezte egy női hang.
-Igen.- fordultam felé. Barna haja kontyba volt fogva, sminkje egyszerű volt, ruhája pedig egészen a padlóig ért.
-A nevem Elena Ray. Tudom, hogy nem szép dolog, de nekem te vagy a kedvencem a bandátokból, és ha nem bánnád, egy közös kép erejére elrabolnálak a többiektől.- mosolya majd' szétrepesztette arcát.
-Rendben.- mosolyogtam, majd beálltam mellé és átkaroltam a hátát. A képet egy számomra idegen nő készítette, aki miután visszaadta a telefonját Elenának, el is ment.
-Mi járatban erre? Azt hittem már rég a következő turnéállomáson vagytok.- nézett hátam mögé, ahol a többiek néha hangosan felnevettek egy egy ostoba faviccen.
-Holnapután indulunk csak. Megígértük Zoeynak, hogy eljövünk.
-Zoey a barátnőd, igaz?
-Úgy is mondhatjuk.- feleltem halkabban, majd megköszörültem a torkom, hogy elkerüljem a kínos témát. Szerencsére nem kellett terelnem, mert már megtette.
-Én visszamennék a szállodába.- lépett mellém Zoey.
-Persze. Azonnal indulunk!
-Maradj nyugodtan! A srácok eljönnek velem. Nyitva hagyom neked az ajtót.- mondta mosolyogva, majd megsimította a karomat.
-Várj, Zoey! Ő itt Elena. Elena Ray.
-Nagyon örvendek!- mosolygott Elena Zoeyra.
-Szintén!- biccentett Zoey.- További jó szórakozást!- simított meg újra, majd búcsúzóul csak mosolygott és visszament a többiekhez. Taxiba szálltak és velük együtt indult vissza a szállodába.
-Ha már így itt maradtunk...- kezdte szégyenlősen.
-Meghívhatlak valamire?- kérdeztem kissé unottan. Leginkább a fáradtság miatt nem tudtam leplezni érzelmeimet. Elena belement a meghívásba, így beültünk egy kávézóba és elfogyasztottunk egy-egy teát, közben beszélgettünk és sok mindent megtudtam róla, mivel én nem nagyon tudtam olyan információval szolgálni, amit ne tudna. Késő este volt már, mikor taxit fogtam neki, és elbúcsúztam tőle, majd én is visszamentem a szállodához. Az ajtó nyitva volt, ahogy Zoey megígérte. Mosolyogva léptem át a küszöböt, levettem a kabátom, majd a zakóm és minden egyéb cuccomat levágtam a sarokba. Forró vízzel lezuhanyoztam, mivel előzőleg átfagytam a hidegben, majd befeküdtem Zoey mellé.
-Hol voltatok?- kérdezte suttogva.
-Meghívtam egy teára. Én keltettelek fel?
-Nem. Reménykedtem benne, hogy meg tudlak várni ébren.
-Miért?
-Meg akartam köszönni.
-Nincs mit megköszönnöd.- mosolyogtam, majd kitapogattam arcát és megsimítottam.
-Újra fel kéne vennünk a videót.
-Miért?
-Rá akarom mondani, hogy milyen nagyszerű ember vagy.- mondta. Éreztem, ahogy elmosolyodik.
-Ugyan, senki sem hinné el.- válaszoltam nevetve.
-Én el fogom hinni.- zárta le a vitát.
Másnap reggel míg mi próbáltunk Zoey a szobában maradt és összepakolta a cuccainkat. Délután együtt ebédeltünk egy étteremben, ahol összeakadtunk Elenával. Miután bemutattam mindenkinek a többiek felajánlották neki, hogy üljön le hozzánk, és csatlakozzon.
-Tényleg nem bánnátok?- kérdezte meglepetten.
-Ülj csak le!- ütögette meg maga mellett a széket Zoey. Én még jobban meglepődtem, mint Elena. Nem ezt a viselkedést vártam. Egyiküktől sem. Ebéd közben beszélgettünk, majd még ücsörögtünk egy darabig. Végül Zoey felállt és a kabátjáért nyúlt.
-Csúnyán kifejezve, pont kapóra jöttél, Elena!- veregette meg vállát.
-Miért?- kérdezte egyik szemöldökét felvonva.
-Hamarosan karácsony, és én még nem vettem semmit a srácoknak. És mára terveztem. Szóval ha most lekötnéd őket, azt nagyon megköszönném.- mondta mosolyogva.
-Jó, hogy mondod!- igazából nekem is van még mit elintéznem!- pattant fel Mike.
-Még nem pakoltam össze. A dobokat pedig muszáj!- követte Ashton.
-Nagyon örülök, hogy megismertelek!- intett Luke Elenának, majd mind a négyen elhagyták az éttermet. Én pedig ott ültem, és nem értettem semmit. Úgy éreztem magam, mint akit cserbenhagytak. Elena pedig csak mosolygott, habár ő is zavarban érezte magát.
-Ha van kedved szétnézhetünk itt a belvárosban. Van valami karácsonyi vásár...- ajánlotta fel.
-Rendben.- sóhajtottam, majd a kabátomért nyúltam. Fél óra séta után összefutottunk Zoeyval és Lukeal.
-Azt hittem nekünk veszel ajándékot.- álltam meg vele szemben.
-Igazából már csak neked kell.- mosolygott, majd leseperte hajáról a havat.
-Hol a sapkád?- kérdeztem.
-A szállodában.
-A legjobb helyen, hogy ne hagyd el.- ráztam fejem rosszallóan, majd levettem a sapkámat és a fejére húztam.
-Köszönöm.- halványan elmosolyodott, majd hálaképp adott egy puszit.
-Nézd! Olyan, mintha Cal korpás lenne.- nevetett Luke, majd beletúrt hajamba és kirázta belőle a pár másodperc alatt megült havat.
-Jól áll neki az ősz haj.- mosolygott Elena.
-Azért ne öregedj meg ilyen hamar. A szállodában találkozunk!- mondta, majd elhaladt mellettünk, Luke pedig követte.
Elena egészen a szállodáig kísért, mondván, neki úgyis mindegy honnan hív taxit. Útközben Zoeyról kérdezősködött én pedig csak annyit mondtam, hogy nehéz napokat élünk, de mindent meg tudok oldani, és ez így is lesz, amíg ő nem akarja máshogy. Az előtérben várakoztunk, és már kezdett kínossá válni a csend, mikor Elena még kínosabbá tette.
-Tudod Calum, én is lányból vagyok.
-Igen. És?- néztem rá értetlenül.
-Eljátszottam a gondolattal, hogy mi lenne, ha te és én...
-Ohh...- tudtam, hogy ez a beszélgetés nem sülhet úgy el, ahogy én akarom. Mindenképp magyarázkodnom kellesz.
-Látom, hogy nézel rá.- mondta mosolyogva, de csalódottság sugárzott szemeiből.
-Sajnálom.- mondtam kicsit sem őszintén. Mégis örültem neki, hogy így alakult. Legalább nem kellett kimondanom, hogy "mától soha többé".
-Remélem megérti majd. Mármint ha eltelik újra az az idő.
-Emiatt nem aggódom.
-Nem tudnád elfelejteni, igaz?- kérdezte. Csak időhúzás volt az egész. Fölösleges.
-Nem akarnám.- javítottam ki.
-De ő elfog.
-Nem teljesen.- vágtam rá kicsit erélyesebben. 
-Oké, oké. Értem én. Ő az egyetlen, a pótolhatatlan, a mindent jelentő, pótolhatatlan, tökéletes...- szemrehányóan és csalódottan ejtett ki minden egyes szót.
-És szeretem őt.- válaszoltam hidegen. Bólintott, majd elbúcsúzott. Amint ő kilépett az ajtón Zoey és Luke beléptek a másikon.
-Hová megy?- kérdezte Zoey, miközben elkezdte levenni kabátját és a sapkámat.
-Haza.- mondtam, majd ahogy a szemébe néztem, elmosolyodtam.- Van kedvetek vacsorázni?
-Valami meleget együnk! Teljesen átfagytam.- mondta Zoey, majd megfogta a kezem, hogy megmutassa mennyire kihűlt.
-Akkor szólunk a többieknek is és lejövünk enni.- bólintottam mosolyogva.

Hirtelen maradtam csendben, Loran nem számított rá, hogy itt  fejezem be a történetet. Az órára nézett és egyből megértette.
-Pontos. Nagyon pontos.- mosolygott.- Mit kapott karácsonyra?
-Egy sapkát és egy műanyag poharat, amit utána mindenhová magammal vittem. Valójában mai napig abból iszom.
-És a sapka?
-Mindig kölcsönvette a sapkáimat, aztán megtartotta őket. Jobban is állt neki, mint nekem.- mondtam mosolyogva.
-Visszaadom a DVD-t.
-Most már nézze végig. Majd holnap visszaadja.- hagytam rá, majd visszamentem a srácokhoz.

15. Mr. Michael Szívtipró Clifford

Lassan egy év telt el a baleset óta, de mi mind erősek és kitartóak voltunk. Minden egyes alkalommal emlékeztetnem kellett magamat, hogy valójában nem magam miatt csinálom végig újra és újra, hanem miatta. Csakis miatta. Minden harmadik hónapban új történettel hozakodtam elő. Egy alkalommal újra meg akartam magam kímélni a fájdalomtól, így azt mondtam Zoeynak, mikor magához tért, hogy én nem vagyok több, mint a legjobb barátja. Hiteles volt az előadásom. Sikerült megint elhitetnem vele is, és magammal is, hogy nem vagyunk és soha nem is voltunk szerelmesek egymásba. És habár én nem tettem semmit, hogy ez változzon, más megpróbálta.
Egy délutáni próbára Zoey és Mike együtt érkeztek meg. Hangosan, hasukat fogva kacagtak Mike egy idióta poénján. Luke és Ash ekkor már tudták, hogy Mike valójában vonzódik Zoeyhoz. Mindig is tetszett neki. És ezt én is tudtam. Csak sohasem ismertem be magamnak, mert attól féltem, hogy akkor Zoeynak is feltűnik majd, hogy jobban féltem őt a srácok közelében és talán gyanakodni kezd, vagy talán eltaszít magától. Nem voltam féltékeny, csak bosszantott, hogy még arra sem tart méltónak, hogy elárulja, mikor merre járkál.
-Küldtem neked sms-t.- léptem elé komoly arccal.
-Ne haragudj!- mondta még mindig mosolyogva, majd elővette mobilját és elolvasta az üzenetet.- Kávézni voltunk.
-Nem késtem el. Szóval nem szegtem szabályt.- vonta meg vállát Mike, majd felvette gitárját és hangolni kezdett.
-Senki sem gyanúsított meg, Michael.- veregette meg vállát Luke.
-Oké, akkor én most itt hagylak titeket és elmegyek vásárolni. Este találkozunk!- mosolygott mindannyiunkra, de az utolsó mondat már csak egy személynek szólt. És az nem én voltam. Miután elhagyta a próbatermet Mike felé fordultam.
-Hová viszed?- kérdeztem.
-Csak vacsorázunk egyet. Még csak nem is valami komoly étterem.- válaszolt.
-Vigyázz rá!
-Cal, a barátja vagy. Nem az apja. És amúgy is, igazán bízhatnál bennem...- féloldalas mosoly húzódott arcára. A kínos csöndet Ashton beszámolása törte meg.
A próba után hazamentem és a kanapéra borultam.
-Cal, te vagy az?!- kiabált ki Zoey a szobájából.
-Igen.- ültem fel alkarjaimon megtámaszkodva.
-Mit csinálsz ma este?- kérdezte, miközben megindult felém kezében egy nyaklánccal, aminek összegabalyodott a medálja a zsinórral.
-Nem tudom. Lehet, hogy megnézek valami filmet, vagy találkozom pár haverral.- vontam meg vállam.
-Aha...- bólintott, habár hangsúlyán érezhető volt, hogy nem is figyelt arra, amit mondtam.
-Segítsek?- kérdeztem mosolyogva.
-Ohh, kérlek!- leült mellém a kanapéra és a kezembe adta a láncot.
-Figyelj, Zoey... Volna egy ötletem.
-Mivel kapcsolatban?- kérdezte érdeklődőn.
-Tudod, az amnéziád... Szóval arra gondoltam, talán ha te magad mondanád el magadnak, hogy mi történt könnyebb lenne.
-Ezt hogy érted?
-Holnap, vagy holnapután, amikor ráérsz vegyük fel videóra, ahogy elmondod a történteket. Nekem is könnyebb lenne, ha nem kellene folyton a nulláról kezdenem.- magyaráztam, miközben a láncot bogoztam.
-Nem rossz ötlet.- vonta meg vállát.
-Komolyan gondolod?- kérdeztem meglepődve.
-Hálás vagyok neked, amiért ilyen kitartó és türelmes vagy. Igazán jövök neked annyival, hogy megkönnyítem a dolgodat a jövőt illetőleg.- mosolygott.
-Parancsolj!- nyújtottam át a nyakláncot.
-Köszönöm!- puszit nyomott az arcomra, majd felállt és visszament a szobába. Alig pár óra elteltével már indult is a randevúra.

-Szóval Mike és Zoey...?- kérdezte Loran kacéran. Épp csak a szemöldökét nem vonogatta.
-Nem volt valami hosszú lefolyású kapcsolat.- feleltem egyhangúan.
-Maga miatt?
-Részben.
-És még?
-Mind tudjuk, hová tartozunk. Akkor is, ha nem emlékszünk semmire a múltunkból.- mosolyogtam. Loran szintén elmosolyodott és elégedetten bólogatott.

Este tizenegy is elmúlt már, mikor hallottam a kulcsot a zárban elfordulni. Amióta elment ott ültem a kanapén. Csak vacsorát intéztem magamnak, és bekapcsoltam a TV-t, hogy ha valaki felhív azt mondhassam, hogy  elfoglalt vagyok. Zoey belépett az ajtón, majd lassan hajtotta be maga után az ajtót.
-Milyen volt a randid?- kérdeztem felállva a kanapéról.
-Ohh..Te még ébren vagy? Pedig azt hittem már aludni fogsz...- fordult meg riadtan.
-Megvártalak.- mutattam a kanapéra, mintha bármi köze lenne a beszélgetésünkhöz. Némán, mosolyogva bólintott, majd levette magassarkúit és az ajtó mellé helyezte őket.
-Kérsz inni?- kérdezte a konyha felé lépkedve.
-Nem. Most nem.- kiáltottam utána összefont karokkal, majd megtámaszkodtam a kanapé háttámláján.
-Mellesleg... Jól szórakoztunk. Köszönöm kérdésed!- kezdte nevetve.- Moziban voltunk, aztán étteremben, és hazafelé még a várost is megnéztük. Gyönyörűek az éjszakai fények és...- már nem is figyeltem arra, amit mondd. Egyre jobban dühített a hangjából áradó boldogság, amit Mike váltott ki belőle.
-Hahó! Figyelsz?- lengette meg előttem tenyerét.
-Elbambultam.- ráztam meg fejem.
-Azt kérdeztem mit csinálsz holnap.
-Miért?
-Elmennék vásárolni és...
-Elkísérlek, ha gondolod.- ajánlottam fel, de láttam rajta, hogy nem erre akart utalni.- Mike már felajánlotta, igaz?- kérdeztem újra feldühödve.
-Ugye nem bánod?- kérdezte közelebb lépve.
-Nem.- fújtam ki a levegőt elfordulva. Inkább lenyeltem a gondolataim, mintsem egyszerre két embert veszítsek el.
-Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy.- megpuszilta az arcom, majd megsimította a vállamat és elindult a szobája felé.
-De! Tudod mit? Mégis csak zavar!- tört ki belőlem.
-Miért?- kérdezte meglepetten.
-Mert... Mert felelős vagyok érted! Vigyáznom kell rád!
-Michael is tud vigyázni rám, Cal...- a hanglejtés, amivel kiejtette a szavakat csak még jobban bosszantott.
-Nagyon örülök, hogy jóban vagytok. De...
-De zavar, hogy randim volt vele?- vágott közbe. Ő talán poénnak szánta a kérdést, de a reakciómból rájött, hogy beletrafált.- Mi a baj vele? Azt hittem te és Mike jó barátok vagytok.- lépett felém értetlen arckifejezéssel.
-Pont ez az. Ismerem Mikeot.
-Ne hazudj! Tudom, hogy nem az a fajta srác, akitől meg kéne óvnod!
-Az a baj Zoey, hogy az egyetlen srác, akitől meg kéne óvjalak, pont én magam vagyok.- minden egyes szót fájdalmas nyögésnek éreztem a végső ítélet előtt. Felvonta egyik szemöldökét és összefonta karjait.
-Ezt hogy érted?
-Én hazudok neked a legtöbbet. És mégis bennem bízol a leginkább.- elindultam felé és közvetlenül vele szemben álltam meg.
-Persze, hogy bízom benned. Akkor is, ha minden, amit mondtál hazugság. Csak te vagy nekem, Cal!- apró mosoly tűnt fel szája sarkában, de hamar távozott is. Összeérintettem homlokainkat, majd jobb tenyeremet arcához emeltem és megcsókoltam. A végtelenségnek tűnő két másodperc az ő reakciójával ért véget. Kezeit vállamra emelte és ellökött magától, majd eltakarta száját. Szemébe könnyek gyűltek és láttam rajta, hogy jobban meglepődött, mint azt vártam. Csak ekkor jutott eszembe, hogy még sohasem láttam sírni. Még a bácsikája halálakor sem.
-Miért sírsz?- kérdeztem közelebb lépve, de ő hátrálni kezdett, egészen a falig. Megtörölte arcát, majd lehajtotta a fejét.
-Miért csókoltál meg?- kérdezte óvatosan rám nézve. Egyik kezemet a farzsebembe dugtam, másikat magam elé tártam ki, de hirtelen értelmes válasz adása nélkül csak a combomra tudtam csapni. Erre felemelte a fejét és újra megtörölte arcát.
-Mert...- kezdtem bele dadogva.
-Ő nem csókolt meg. De te igen.- mondta szipogva.
-Mike nem csókolt meg?- fakadt ki belőlem a kérdés, kissé eltúlzott fellélegzéssel.
-Nem.- rázta meg fejét. Közelebb léptem hozzá, megfogtam a kezét és magamhoz húztam. Egyik kezemmel a hátát simogattam, másikkal a fejét támasztottam a vállamhoz.
-Ne haragudj, Zoey! Elragadtattam magam... Sokkal ésszerűbben kellett volna viselkednem.- kértem elnézést, miközben próbáltam megnyugtatni.
-Biztonságban érzem magam.- suttogta átkarolva a derekamat. Elmosolyodtam, majd belepusziltam a hajába.
Másnap reggel Mike a ház előtt várakozott Zoeyra. Még alsógatyában, kócos hajjal és álmos tekintettel tántorogtam ki a konyhába, mikor Zoey már a cipőit húzta.
-Jó reggelt! Most akartalak felkelteni, hogy szóljak, hogy elmentem.- mondta mosolyogva.
-Mikorra jössz?
-Fogalmam sincs. De ha szeretnéd, sietek vissza.- búcsúképp adott egy puszit, majd eltűnt az ajtó mögött. Pár percig csak álltam ott, majd hatalmasat üvöltve ököllel az ajtóban csaptam. Dühös voltam, csalódott és mérhetetlenül haragudtam magamra. Elhatároztam, hogy soha többé nem engedem, hogy azt higgye, csak barátok vagyunk. Nem voltam hajlandó többé másként kezelni, mint ami valójában volt számomra.
Másnap a próba előtt Mike odalépett hozzám és mint ezeréves barátok próbált velem beszélgetni. Nem bírtam az erőltetett mosolyokat és a színjátszást, ami ráadásul nem is ment neki, így félbeszakítottam, hogy őszinte lehessek hozzá.
-Nézd, Michael, én egyáltalán nem haragszom.
-Ezt jó tudni, de miért is volna okod? Úgy tudtam Zoey és te most nem jártok.
-Szerinte most nem járunk.
-Az a baj, hogy mindent az ő szemszögéből kell vizsgálnunk.
-Tudom. De te... Te még csak nem is ismered őt!- fakadt ki belőlem.
-Calum...
-Nem! Fogalmad sincs róla, mit szeret és mit nem. Nem tudhatod mennyire imád frissen mosott ágyneműben aludni, vagy hogy vannak bizonyos süteményfajták, amiket egyáltalán nem eszik meg, mert nem tetszik neki a neve. Vagy azt, hogy hány cukorral issza a kávét, vagy hogy nem hisz a csodákban, de ha hullócsillagot lát, kíván.
-De Calum...
-Haverok vagyunk Mike. De egyikünk sem érdemli meg őt. Érted?
-Calum, állj már le! Zoeynak szüksége van valakire, és ez a valaki te vagy! Talán nem emlékszik, de tudja jól, hogy közel áll hozzád. Benned bízik. Senki másban. És ez eddig minden alkalommal kiderült.- mondta kissé csalódottan. Bűntudatot éreztem. Kiabáltam a barátommal valami miatt, ami pár hét múlva már senkinek sem fog számítani, mert mindannyiunknak felejtenie kell.
-Új tervet dolgoztam ki.- említettem meg neki óvatosabban.
-Ne beszélj így róla! Ne úgy, mint valami gépezet, amihez terv kell. Csak szeresd! Tényleg rád van szüksége. És én egyáltalán nem tudnám végigcsinálni azt, amit te teszel.
-De ti is újrakezditek minden alkalommal.
-De nem nekünk kell elmagyaráznunk neki, hogy mi is történt vele az elmúlt egy évben.- szólt közbe Luke.
-Most már nem kellesz elmondani.
-Miért?- kérdezte Ashton.
-Mert ő maga fogja elmesélni saját magának. Hogy hitelesebb legyen. Talán könnyebben belenyugszik.- mondtam, majd elmagyaráztam az ötletemet a videóval kapcsolatban, a srácok pedig felajánlották, hogy szólnak pár szót magukról is.
Délután hamarabb értem haza, mint Zoey, habár ezúttal sem tudtam, hogy éppen merre jár, kivel, és mit csinál. Egyszer csak berontott az ajtón és azonnal nekem esett.
-Mit mondtál neki?!- üvöltötte.
-Kinek?- kérdeztem értetlenül.
-Mit mondtál neki?! Miért nem akar találkozni velem?!- zokogott és öklével a mellkasomat ütötte egészen addig, míg meg nem fogtam csuklóit. Kimerült volt, meg sem próbált kiszabadulni. A nyakamhoz emeltem a kezeit, majd megöleltem.
-Nem mondtam neki semmit.
-Ne hazudj!
-Mit szeretnél?- simogattam hátát.
-Tőle akarom hallani, hogy nem kellek. És azt is, hogy miért.- mondta szipogva.
-Rendben. Holnap mindenre választ kapsz.- mondtam, majd tovább nyugtatgattam.
-A videós ötleted...- kezdte berekedve.
-Előbb nyugodj meg. Aztán találjuk ki, hogy mit is fogsz mondani pontosan.- mondtam mosolyogva.

Loran az órájára nézett. Tudtam jól, hogy már tíz perce vége az órámnak, de ő sem szólt érte, és én sem tettem szóvá, hogy esetleg sietnék.
-Még azt mondja el, hogy mit mondott Michael! A videót holnap beszéljük meg.
-Nagyjából ugyanazt mondta el neki, mint nekem. A tudtára akarta adni, hogy velem jobb dolga lesz. Megígérte, hogy nem bántja, és ha szüksége van rá, akkor segít neki, de rám bízta. A videót pedig akár be is hozhatom.
-Nagyszerű! Akkor holnap megnézzük!
-Viszlát!- búcsúztam bólintva, majd elhagytam a rendelőt.

14. Naiv

Loran a tollát kattogtatva próbált ösztönözni. Naiv. Azt hitte, így hamarabb elkezdem. Pár percig csinálta, aztán abbahagyta, hogy megnyújtóztassa elgémberedett ujjait. Ekkor elkezdtem.
-A hetek alatt Zoey egyre kevesebbet volt velem, főleg ha épp nem volt muszáj. Rájöttem, hogy rossz döntéseket hoztam. Kihűltünk. Ő már nem kérdezett, nekem pedig már nem volt mondanivalóm. És fordítva. Úgy feküdtem mellette minden éjjel, mintha valami fal lenne köztünk. Nyomasztott a csend, az elmaradt pillantások és a tehetetlenség. Aztán egyre többet jártam vele emberek közé.
-Miért?
-Mert olyankor boldog volt, nevetett a vicceimen, fogta a kezem, megölelt és még képeket is hajlandó volt készíteni. Én pedig...- nyeltem nagyot.
-Mi történt?
-Csapdába estem. A saját csapdámba.- már akkoriban is tudtam, de ekkor jöttem rá igazán, hogy valójában én vagyok és voltam naiv. Minden, ami korábban Zoeyval és velem történt megszüntethető lett volna egyetlen szóval, vagy mozdulattal. De én mégis bíztam benne, hogy minden helyrejön.

Mikor hazamentünk újra bemutattam őt a szüleimnek, majd hazakísértem és pár óra elteltével magára hagytam. A szobámban ültem a széken és elbambulva bámultam a falat, mikor a nővérem kopogtatott, majd belépett a szobába.
-Csak érdeklődni jöttem.- mosolygott.
-Miről?- fordultam felé.
-Hogy jól vagy-e.
-Tökéletesen.
-Ne hazudj, Calum!
-Most már minden rendben. Jobb, mint az elején. Nem kötődik hozzám annyira és így én se hozzá.
-De ezt te magad sem hiszed el, igaz?
-Tehetetlen vagyok.
-Talán csak beszélned kéne vele.
-Talán. Ha végighallgatna és utána nem menekülne előlem a maradék egy hónapban. Aztán keződhet minden elölről.- ráztam meg a fejem.
-Egy próbát megér.- simogatta meg a hátam mosolyogva, majd kiment a szobából.
Másnap reggel átmentem hozzá, hogy megkérdezzem szüksége van e valamire. A beszélgetés azonban egyáltalán nem úgy zajlott le, mint amire számítottam. Duzzogva és az orrát fennhordva mászkált fel-alá a lakásban, csapkodta az ajtókat és a tárgyakat, sőt egyszer majdnem fel is borított.
-Elmondod mi a baj?- kérdeztem óvatosan.
-Semmi.- vágta rá.
-Ugyan, Zoey...
-Nincs dolgod valahol máshol?- kérdezte csípőre tett kézzel.
-Elzavarsz?
-Csak érdeklődtem.- forgatta szemeit, majd elfordult és rendet rakott az asztalon, persze ezt is a tárgyak dobálásával.
-Másfél hónap múlva visszamegyünk. Lesz egy pár kisebb koncert, rádió interjúk...
-Úgy mondod, mintha érdekelne.- vetette oda flegmán.
-Nem tetszik.
-Mi?
-Ahogy viselkedsz. Te nem ilyen vagy.
-És ugyan honnan tudhatnám, hogy milyen vagyok?
-Nézd, Zoey! Bármennyire sajnálom, nem én tehetek róla, hogy így alakutak a dolgok. Segíteni próbálok, de...
-Igazából azt sem tudom, ki vagy te nekem.- vágott közbe, majd leült a székre és lehajtotta a fejét.-Nem érzem azt, hogy szerelmes vagyok beléd. Mégis, amikor rám mosolyogsz, vagy egyáltalán csak beszélgetsz velem, valamilyen szinten elgyengülök. És azt hiszem ez megrémít.- elhúzta a száját, majd mély levegőt vett és rám nézett. Közelebb léptem hozzá és leguggoltam elé.
-Nem merem kimondani, hogy mit érzek irántad.
-Tudom. Én se merném.
-Csak bízz bennem! Kérlek!
-Van más választásom?- kérdezte vállát megvonva.
-Persze, hogy van. De nem akarom, hogy azért higgy nekem, mert úgy érzed nélkülem semmire se vinnéd. Nem vagy rám utalva. Erős vagy és kitartó! De ha bármire szükséged van, segíteni fogok.
-Most le akarsz koptatni?
-Dehogy is!- ráztam meg fejem, de valójában összezavart. Pár perccel előtte még ő akart elzavarni.
-Rendben. Mert nem is mennék. Nincs hova mennem.
-Nekem sincs hova mennem nélküled.- mondtam halvány mosollyal, majd felálltam, felhúztam a székről és megöleltem.
-Ebédeljünk valahol.- tolt el kicsit magától.
-Rendben. De délután be kell mennünk a kórházba. Beszélnünk kell az orvosoddal.
-Oké.- bólintott.
Habár mi pontosan érkeztünk meg a váróterembe, mégis fél órát várakoztunk. Az orvos előkerülése után Zoeyt egy terembe kísérték, velem pedig a folyosón beszélt a doktor.
-Ha megtörténik, ha nem, kell egy biztos pont az életébe, amiről tudni fogja, hogy köze van hozzád.- mondta.
-Milyen biztos pont? Ha nem emlékszik semmire...
-Nem tudom. Csináltass vele tetoválást, vagy egy karkötőt, vagy egy nyakláncot, aminek a medáljában egy közös képetek van. Mindenképp emlékeztesd őt, hogy te vagy az egyetlen biztos pont az életében. Ha csak három hónapra emlékszik is.
-Még volna pár kérdésem.
-Most nincs sokra idő.
-Akkor csak egyet teszek fel. Mi lesz akkor, ha egy nap majd felkel 80 évesen, és arra gondol, vajon mi a francot művelt egész életében?
-Olyan idős korban már bármilyen betegséget ráfoghatunk. De ne ezzel foglalkozz! Addig, amíg veled van minden alkalommal emlékeztetned kell, hogy ki ő, és hogy te ki vagy.
-Minden tőlem telhetőt megteszek.
-Ez a beszéd!- veregette meg vállam, majd magamra hagyott.
Miután Zoey visszatért hazamentünk és együtt töltöttük a délutánt a többiekkel.

-Tudja, hogy mit mondtak neki odabent, amíg maga az orvossal beszélgetett?
-Sohasem kérdeztem meg, mit csinálnak vele, míg nem volt az a szörnyű eset, ami azóta is rémálmokat okoz.- mondtam oda se nézve.
-Mi történt pontosan?
-A harmadik alkalom egész jól indult, mivel megfogadtam a doktor tanácsát. Egy közös képünket helyeztem az éjjeliszekrényére, és egy medálja is volt. Könnyebb volt vele megérteti a helyzetet. Viszont a közepén Zoey szédülésre panaszkodott, én pedig nem akartam kockáztatni. Mentőt hívtunk a szállodához, de én nem mehettem be vele a kórterembe. Kint ültem egy biztonsági őrrel a folyosón. Egyik percről a másikra megtört a csend és Zoey üvöltve tépte fel az ajtót. Kirohant a folyosóra, majd mikor meglátott hozzám rohant és mögém állt. Csak annyit tudott mondani, hogy nem akar több gyógyszert. Az eltelt 10 perc alatt több gyógyszert nyomtak belé, mint az elmúlt fél évben. Az arcára kiült félelem és kétségbeesettség engem is megrémített. Meg akartam védeni. Olyan szorosan öleltem, mint még soha azelőtt. Beleégett az emlékezetembe, ahogy akkor nézett rám. És gyakran visszatér, ha vele álmodom.
-Nem gondolja, hogy valahogy meg kéne szabadulnia az emlékétől? Hogy azok a Zoeyk valaha egyáltalán léteztek?
-Magának csak abban kéne segítenie, hogy feldolgozzam a történteket.- mordultam rá.
-Igaz.- bólintott.- De ha belegondol, hány életet élt meg mellette? És Zoeynak hány élete volt? Háromhavonta mindent újrakezdeni. A lelki ereje becsületre méltó, Mr. Hood.
-Nem vigasztal.
-Tudom. De őszintének kell lennem magával.
-Köszönöm.- préseltem ki fogaim között az utolsó szót, majd felálltam, elköszöntem és távoztam. A kisfiú a folyosón ezúttal lapokat tépkedett a magazinokból. Az anyja némán nézte, és néha megdicsérte, hogy milyen szépen tépi ki az oldalakat. A titkárnő a pultnál unottan nézte a már megszokott arcokat. Mindig ugyanazok várakoztak. Csak mindig más időpontban. Felhívtam Lukeot, hogy negyedórán belül ott leszek a próbahelyszínen, majd elmentem egy kávézóba, vettem négy jegeskávét és taxiba ültem.
-Megjöttem!- kiabáltam be a terembe, ahol a többiek már hangoltak.
-Hoztál kávét!- lépett elém Mike vigyorogva, majd kivette a kezemből az egyik poharat.
-Milyen volt?- kérdezte Ashton.
-Haladunk.- feleltem halvány mosollyal.
-Próbáljuk végig a holnap esti repertoárt, aztán menjünk ki a helyszínre, nézzünk szét újra, próbáljuk ki a bevonulást és utána menjünk el vacsorázni.- lépett be Luke egy lappal a kezében, amiről mindezt felolvasta.
-Igenis, főnök!- húztuk ki magunkat egyszerre, majd nevettünk.
-Nagyon vicces...- grimaszolt, majd ő s elmosolyodott. 
Este még elpróbáltunk két számot a helyszínen, aztán visszamentünk a szállodába és megvacsoráztunk.
-Nem is tudom mikor kajáltunk utoljára így mind a négyen együtt.- jegyezte meg Mike.
-Régen.- mondtam, majd halvány mosolyra húztam a számat, ahogy végignéztem a srácokon. Ott ültem a barátaim között, akik valójában már a testvéreimnek számítottak a banda megalapulása óta. De bármennyire is erőlködtünk, tudtunk mindannyian, hogy már semmi sem a régi. Zoey hiánya nem csak engem viselt meg, de nekem okozta a legnagyobb fájdalmat. Gyakran merült fel bennem a kérdés, hogy jól cselekedtem e annak idején. De a hosszas filozofálást elkerülve inkább csak legyintettem, és továbbra is bizakodtam. Maradtam olyan naiv, mint azelőtt.