19. "Igen" nélkül

A boríték visszakerült, Zoey pedig lezártnak tekintette az ügyet, aminek én nagyon örültem. Pár nappal később azonban csengetés törte meg délutánunk csendességét.
-Kinyitom.- sóhajtottam a kanapéról feltápászkodva. Zoey bólintott és a konyhába ment, hogy elmosogasson. Az ajtó előtt álló két személy egyszerre emelte fel a fejét a küszöbről. Penelope és Robert meglepett arckifejezéssel tekintettek rám, akár csak én rájuk. Előrébb léptem és bezártam magam mögött az ajtót.
-Te ki vagy?- kérdezte Robert.
-A lányuk barátja. Mit keresnek itt?- fontam össze karjaim a mellkasom előtt.
-Visszahoztuk a borítékot. És beszélni szeretnénk Zoeyval.- húzta ki magát Penelope.
-Ő viszont nem akar magukkal találkozni.
-Miért?
-Na vajon? Hagyják őt most már békén! Viszlát!- indultam vissza, de Robert megköszörülte torkát és folytatta.
-Beszélnünk kell.- nyomta meg az utolsó szót.
-Nincs olyan állapotban.
-Talán beteg?- kérdezte Penelope aggódást sem színlelve.
-Úgy is mondhatjuk.- sóhajtottam.
-Mi a baja?
-Hosszú lenne elmondani.
-Akkor fogd rövidre!- sürgetett Robert.
-Zoey elvesztette az emlékezetét. Jöjjenek vissza két hét múlva. Akkor helyrehozhatnak mindent, ha komolyan gondolják, és nem csak a pénzt akartál elhozni.
-Két hét? Miért, mi lesz akkor?
-Letelik a három hónap. Szakasos az amnéziája. Háromhavonta elfelejt mindent, és csak a nevére emlékszik, vagy még pár apró dologra. De elfelejt engem, elfelejti az előző hónapokat.
-Miről maradtunk le, Robert...- suttogta Penelope, ezúttal azonban már látszott, hogy komolyan veszi a veszteséget.
-El se kezd!- förmedt rá a férje.
- Szóval vagy eljátsszák a tökéletes szülőket, és a következő három hónapban hetente meglátogatják, vagy közlik vele a tényeket, és soha többé nem jelennek meg az életében. Van két hetük eldönteni.- zártam le a társalgást, majd visszamentem a házba.
-Mikor mész próbálni?- kérdezte Zoey a konyhaajtóban állva.
-Egy óra múlva.- válaszoltam az órára nézve.
-Bevinnél a városba?
-Persze.- bólintottam az indokra rá sem kérdezve. Megnyugtatott, hogy nem érdeklődött a látogatókról.
A három hónap utolsó napján együtt vacsoráztunk a srácokkal, majd miután ők hazamentek segítettem elmosogatni Zoeynak.
-Holnap reggel nem fogok emlékezni. De szeretném, ha tudnád, hogy nagyon élveztem ezt a három hónapot. És remélem a következő három is ilyen lesz.- mondta mosolyogva.
-Mindent megteszek, hogy ilyen legyen.- mosolyogtam vissza.
-Mit fogsz mondani reggel?
-Elmesélek mindent. Aztán megnézed a DVD-t, és ha jól mennek a dolgok elfogadod a tényeket, és beletörődsz, mint eddig mindig.
-Szeretném megígérni, hogy hinni fogok neked. De nem tehetem.
-Semmi baj. Tudom, hogy rendben lesznek a dolgok.
-Köszönöm Calum, hogy ennyire kitartó vagy. Már rég itt hagyhattál volna.
-Sosem hagylak el.- mondtam magabiztosan, hangom azonban kicsit megremegett. Miután Zoey lefeküdt aludni még hazamentem és leültettem a családot az asztalhoz, mondván beszélni akarok velük Zoeyról. Bármiféle felvezetés nélkül kitettem egy ékköves gyűrűt az asztal közepére, majd vártam a reakciókat.
-Calum, mi ez a gyűrű?- kérdezte anya kissé elsápadva.
-Anya, húsz elmúltam. Bármekkora hülyeség, én tényleg megtennék bármit ezért a lányért.
-Pedig hülyeség.- morogta apa az orra alatt.
-Tudom.
-És mit mondasz neki három hónap múlva? Vagy akkor már karikagyűrűt adsz rá?
-Ez a három hónap ugyanolyan próbaidő, mint az eddigiek.
-De ő ezt nem tudja.- rázta meg fejét a nővérem.
-Nem érzed úgy, hogy kihasználod szegényt?- kérdezte anya.
-Magamat használom ki. Vagy inkább ő engem. Csak nem tud róla.
-Ha ennyire szereted...- simogatta meg vállam, majd apára nézett.
-Úgyis a te döntésed. De ha ennyire komolyan veszed, tényleg ne hátrálj meg. Egy másodpercre se engedd befolyásolni magad!- mondta apa, majd felállt és kiment a konyhába.
-Örülök, hogy szóltál. Így mi is tudunk mindenről.- mosolygott anya, majd újra megsimogatott. A beszélgetés befejezése után elköszöntem, visszamentem Zoeyhoz és óvatosan az ujjára húztam a gyűrűt.
Reggel korábban keltem és kimentem a konyhába reggelit csinálni. Zoey és én a nappaliban találkoztunk össze.
-Jó reggelt!- köszöntöttem, majd lassan elindultam felé.
-Mi történt?- kérdezte zavaros arckifejezéssel.
-Gyere, elmesélek mindent.- mosolyogtam, majd felé nyújtottam a kezem. A tenyerembe adta sajátját, ekkor pillantotta meg a gyűrűt.
-Házasok vagyunk?- kérdezte.
-Még nem.- ráztam meg a fejem mosolyogva, majd kihúztam neki a széket, ő leült és elmeséltem neki mindent, majd megkérdeztem szeretné e látni a videót.
-Talán később.- mondta, majd letörölt egy könnycseppet az arcáról. Felálltam, felhúztam a székről és magamhoz öleltem.
-Nincs semmi baj.- nyugtatgattam, majd elmosolyodtam, mikor éreztem, hogy visszaölel.

-És nem bánta meg, hogy hazudott neki?- kérdezte Loran.
-Nem. Azt bánom, hogy nem mondhatott igent. Mert nem tudta, hogy így lesz.- válaszoltam. Pár perc csend után elköszöntem és elhagytam az épületet.
Az ausztrál tavasz olyan hirtelen forrósággal köszöntött be, hogy egyszeriben megkívántam a londoni őszt. Az esőt, a hideget és a szürkeséget. Mióta is jártam Loranhoz? Alig egy hónapja. De éreztem, hogy még nincs itt az ideje abbahagyni. Erőtlenül indultam meg a lifttől a szobámig, majd az ajtótól az erkélyig. Az óceánban és parton szórakozó emberek és bárok zaja idegesítő zúgásként hallatszott csak el a teraszomig. Sokáig gondolkodtam, hogy lemenjek e fürdeni,de végül meggondoltam magam. Csak a medencéig mentem, és ott is csak a lábamat lógattam bele a hűsítő vízbe.
-Hé, nem is tudtam, hogy visszajöttél.- fogta meg vállam Luke.
-Csak nemrég jöttem meg.- feleltem mosolyogva.
-És milyen jó kedved van. Történt talán valami?- kérdezte mellém ülve.
-Nem. Semmi.
-Nos, az is haladás, ha nem történik semmi. Igaz?-nevetett, majd becsúszott a vízbe.-Gyere te is!-fröcskölt rám, majd hátrébb úszott.
-Bomba!!-kiabált Mike mögülem, majd hatalmas csobbanással megérkezett pontosan elém.
-Ashton?- kérdeztem az arcomat törölgetve.
-Valami dolga van. Azt hiszem Harryvel. Ma van meghallgatása a kis srácnak és ő is elkíséri.
-Milyen jó, hogy ilyen szoros még mindig a viszonya az öccsével.-jegyeztem meg.
-Miért? Te és a nővéred?-kérdezte Luke.
-Nem bírom ezt az új pasiját. De nem találkozunk sokat, szóval nem gáz. Én nem vagyok olyan toleráns, mint te a bátyjaid nőivel.
-Hogy te nem vagy toleráns? Calum, te vagy a tolerancia mintaképe. A szótárban a te neved áll a szó mellett.-nevetett Mike. Elmosolyodtam. Igaza volt.

18. Csak semmi pánik

Valahonnan festékszagot hordott a szél, miközben a parkolóban ácsorogva hatodszorra próbáltam bele a kulcsot az autó zárjába.
-Segíthetek, uram?- kérdezte egy hang mögülem.
-Nem!- förmedtem rá idegesen, majd megszédültem és a kilincsbe kapaszkodva leültem a földre. A férfi utánam kapott, de ellöktem magamtól.
-Hívjak egy taxit Önnek?- kérdezte aggódva.
-Nesze!- nyomtam a kezébe a zsebemben talált összeget, majd nekidöntöttem a fejem a kocsinak. Alkohol égette a torkomat, a pólómon felismerhetetlen folyadék nyoma látszódott egy hatalmas pacában, és meg mertem volna esküdni, hogy még három sarokkal arrébb is érzik a belőlem áradó pia és füst szagát. Felnéztem, egy utcai lámpa vakított az arcomba, amitől újabb pár percre szédülni kezdtem.
-Uram, itt a taxija. Melyik hotelben szállt meg?- kérdezte a srác.
-Nagy, sárga... Talán van "D" betű a nevében...- nyögtem, miközben felsegített a földről.
-Van magánál esetleg telefon? Fel tudunk hívni valakit?
-Gyanús vagy...- néztem rá összeszűkült szemekkel, majd a zsebembe nyúltam és elővettem a mobilom.-Lucas! Ő tudni fogja...- kiáltottam, majd a kezébe nyomtam a telefont.
-Luke?- kérdezte a névjegyzéket olvasva.
-Mi van vele?- kérdeztem vissza. Megrázta a fejét, majd a füléhez emelte a mobilt és pár perc beszélgetés után a taxihoz vezetett. Benyomott a hátsó ülésre, bemondta a címet, majd visszaadta a mobilom.
-Legközelebb jobban vigyázzon magára!- mondta, majd becsukta az ajtót és hátrébb lépett.
-Ki volt ez?- kérdeztem a sofőrt.
-Nem tudom. Azt sem tudom, maga kicsoda.- vonta meg vállát.
-Akkor már ketten vagyunk...- dörzsöltem meg homlokom, majd nekidőltem az ablaknak. Szédülésem ugyan alább maradt, a füleim még mindig zúgtak. Idő közben rájöttem, hogy borzasztó messze lehetek a szállástól, mert már fél órája szenvedtem az üvegnek dőlve.
-Mondja, hogy sikerült három várossal odébb egy ilyen estét csapnia?- kérdezte a sofőr szinte röhögve, mégis kíváncsian.
-Három város?
-Valójában négy, de az egyik kikerülhető.
-Azt sem tudom milyen rendezvényre érkeztem.- ráztam meg a fejem.
-Senki sem aggódik magáért? Attól függetlenül, hogy felnőtt férfi...
-Aki igazán aggódna, már nem aggódik.- halvány mosolyom azonnal el is tűnt. Két órával később szó szerint kiborultam a kocsiajtón, de Luke és Mike összevakartak és felcipeltek a szobába. A liftben ugyan beszélgettek, de nekem csak mormogásnak és érthetetlen pusmogásnak tűnt az egész, és a liftzene is bezavart a képbe. Az ágyra borítottak, majd magamra hagytak. Hajnalig azonban csak hánykolódtam, majd négy óratájt ledobáltam a párnákat a földre és ott aludtam el. Alig három órával később Luke rontott be a szobámba. Ruhástól rángatott be a zuhany alá és a leghidegebb fokozatban eresztette rám a vizet. Miután magamhoz tértem két fájdalomcsillapítót nyeltem le egy nagy csésze kávéval, és csatlakoztam a srácokhoz az étkezdében. Egyikük sem szólt egy szót sem az elmúlt éjszakáról. Viccelődtek egymással, hangosan röhögcséltek, lökdösték egymást, mintha semmi sem történt volna.
-Ma is mész Loranhoz?- kérdezte Mike. A kérdés hallatán Luke és Ashton is elhallgattak és felém fordultak.
-Igen, azt hiszem.- válaszoltam a vállamat vonogatva.
-Délután moziba megyünk. Csatlakozol?- bokszolt vállamba Ashton.
-Aha, jól hangzik.- bólogattam. Nem tudtam leplezni mennyire meglep, hogy fel sem hozzák a tegnapi malőrt. Luke megköszörülte a torkát, majd közelebb hajolt.
-Csak hogy tisztázzuk, nincs harag. Kicsit elszaladt veled a ló, de nincs semmi gáz, hiszen előkerültél. És nem derült ki semmi. Szóval ne játszd a megszeppent kisfiút. Senki sem szidott le a kiruccanásodért.- kacsintott, majd hangosan felnevetett, mire a többiek is követték, így én is elmosolyodtam.
Később Lorannak beszámoltam mindenről. Legalábbis azokról a dolgokról, amikről tisztán, vagy csak homályosan voltak emlékképeim.
-És a kocsija?- kérdezte.
-Ott áll a hotel parkolójában. Egy vontató elhozta.
-Akkor visszaállt a világegyetem rendje?
-Fel sem borult.- vontam meg vállam.
-Tudja Mr.Hood, az ember azt hinné, hogy maga egészen visszafogott személyiség, miután ilyen bensőséges témákat boncolgat egy, valljuk be, nem megszokott környezetben.
-Mire gondol?- kérdeztem homlokomat ráncolva.
-Oh, igazán semmire.- legyintett.- Csak annyira, hogy a részeges kalandjának célja volt.
-Avasson be! Milyen céllal ittam magam a sárga földig?- magabiztosan, összefont karokkal dőltem hátra a kanapén.
-Amiért ma is eljött ide. Mondja, álmodik még Zoeyval?- előredőlt és szinte mosolyogva kérdezte.
-Fogalmam sincs.- vontam meg vállam.
-Talán?
-Talán.
-Akkor inkább folytassa! Mi is történt a borítékokkal?
Megelégedett a válasszal. Tudta, hogy igaza van. Kényelmesebb pozíciót vettem fel, és folytattam.

Feszült csendben ültünk. Zoey a levelet olvasgatta, míg én kibontogattam az összes borítékot és összeszámoltam a pénzt.
-Van telefonkönyvünk?-kérdezte.
-Nem hiszem. De talán anyának van egy.
-Áthoznád, kérlek?
-Persze.- bólintottam, és alig 10 perc alatt megjártam a rövid szakaszt.
-Biztos benne van a nevük, akkor ott kell lennie a címnek is.
-Mit akarsz csinálni?
-Felhívom. Ha ő veszi fel, visszaküldjük a pénzt.
-Micsoda? Miért? És... Mégis honnan fogod megismerni? A hangjáról?
-Nem, nem tudom. Csak... Én csak vissza akarom ezt küldeni. Nézd meg mennyi pénz ez!- mutatott az asztalon heverő borítékokra.
-De ez a pénz mind a tiéd.
-Nem érzem magaménak. Ki tudja miért küldték. És ha lefizették a bácsikámat? Vagy zsarolták?
-Tartásdíj.
-Akár az is lehet, de...
-Nem, Zoey. Ez tartásdíj. Ide van írva.- toltam elé az egyik borítékból kivett cetlit. Az egyes időszakokra tartozó összegek voltak felírva, valamint a végösszeg, ami az összes boríték tartalmát jelentette.
-Keressünk neveket!- vette el mellőlem a telefonkönyvet. Húsz perc elteltével egy papírlapon 10 név és lakcím állt.
-Ez mind?- kérdeztem.
-Ez mind.- bólintott, majd elővette mobilját és beütötte az első számot.
-És mit mondasz?
-Nem tudom.- vonta meg vállát, majd kihangosította. Három csörgés után egy nő vette fel.
-Penelope Mitchel, miben segíthetek?- kérdezte sürgetően. Zoey teljesen lefagyott. A telefont figyelte és várt.
-Haló! Van ott valaki?- kérdezte a nő. Zoey rám nézett, mire én közelebb ültem hozzá és a telefonhoz hajoltam.
-Igen, ömm... Talán érdekes lesz a kérdés, de mondja, Penelope... Van magának gyermeke?
-Mi ez, valami felmérés?
-Igen! Pontosan, ahogy mondja. Szóval az érdekelne, hogy van e gyermeke, hány éves, és esetleg a nevét is elárulhatná.
-Mi a felmérés célja?- hangján hallatszott a türelmetlenség.
-Nos... A kollégáim és én azt próbáljuk felméri, hogy mely fiú és lány nevek voltak igazán népszerűek az egyes években.
-Nem volna ez egyszerűbb egy kórházban, ahol vezetik az újszülöttek névjegyzékét is?
-Ez egy remek kérdés, hölgyem!- mintha kigyulladt volna a kis izzó a fejem fölött, Zoey felé fordultam és elmosolyodtam.
-Egyébként nincs gyerekem.
-Köszönöm válaszát. Elnézést, hogy zavartuk. Viszhall!- kinyomtam a telefont.
-Ez gáz...- húzta el száját Zoey, majd kihúzta az első nevet.
-Nem, Zoey! Ez egy remek ötlet! A kórházban, ahol születtél csak meg tudják mondani.
-És azt honnan találod ki, hogy melyik kórházban születtem?
-Oké, igazad van.- válaszoltam kissé letörve.
-Próbálkozzunk inkább tovább. Már csak kilenc lehetőség.- próbált mosolyogni, de látszódott rajta, hogy valójában aggódik. A hatodik próbálkozás után már igazán látszódott rajta, hogy kezdi elveszíteni a reményt.
-Nézd, Zoey, akár el is költözhettek.
-Ígérem, hogy nem fogom a világon élő összes Robert és Penelope Mitchelt felkeresni. Csak még ezt a négyet. Oké? Kérlek!
-Rendben. Még ezt a négyet.- egyeztem bele végül. A következő számnál a már bevált felméréses szöveget mondtam, a válasz azonban ugyanaz volt. Semmi köze Zoeyhoz. A következőnél azonban más választ kaptunk. Robert Mitchel hosszú csend után felelt csak a feltett kérdésre.
-Várna egy percet?- kérdezte, majd hallottuk, hogy lerakja a telefont és elhagyja a helységet, ahol éppen tartózkodott. Alig telt el két perc, visszatért, és felvette a telefont.
-Itt van?- kérdezte.
-Igen.
-A lányunk neve Zoey.- mondta. Zoey közelebb ült és lélegzettét visszafolytva figyelt.
-Szóval Zoey Mitchel?- kérdeztem.
-Igen.
-És melyik évben született?
-Kilencvenhatban. Nem igazán volt népszerű név. Pont ezért választottuk ezt.
-Értem. Szép név.
-Igen, az.
-Köszönöm, a segítségét, Mr. Mitchel.
-Nincs mit.- vágta rá, majd lerakta.
-Ő az?- kérdezte Zoey.
-Gondolom.- bólintottam.
-Talán fel kéne hívnunk azt a maradék kettőt, hátha mégsem ők azok.- kapott a papírért idegesen.
-Zoey, már megvan! Csak ezt a címet kell megkeresni, elküldeni a pénzt és nyugodt lehet a lelkiismereted.
-És ha mégsem ők azok?
-Ha szeretnéd elmegyünk először a címre, megnézzük. A képről úgyis felismerjük. És ha szeretnél beszélni velük...
-Nem. Semmiképp.- szakított félbe.
-Rendben. Akkor írd fel a címet. Most vacsorázzunk valamit, holnap pedig elmegyek veled, és elvisszük a borítékot is. Reggel írunk egy levelet, amiben közöljük velük Victor halálhírét és majd ők eldöntik, hogyan akarják folytatni. Veled, vagy nélküled.
-Rendben van.- bólintott, majd felállt és a konyhába indult. Vacsora közben már másról beszélgettünk, de lefekvés előtt még szóba jött a másnapi program.
-Ha mégsem ők azok?- kérdezte még mindig aggódva.
-Akkor hazajövünk és felhívjuk a maradék kettőt.
-Oké. Úgy jó lesz.- egyezett bele, majd leoltotta a lámpát és közel húzódott hozzám.- Köszönöm, hogy segítesz.
-Érted bármit, Zoey.- feleltem mosolyogva.
Reggel egészen korán kelt, de engem hagyott még egy darabig aludni. Reggeli közben és után megfogalmaztuk a levelet, majd egy nagyobb borítékba tettük a pénzzel együtt és kocsiba ültünk. Alig háromnegyedóra utazás után megérkeztünk. Két házzal lejjebb álltunk meg, hogy rálássunk az állítólagos szülők lakására. Fél óra várakozás után mocorgás látszódott. Széthúzták a függönyt, egy ablak kinyílt, majd Penelope hajolt ki rajta meglocsolni a párkányon lógó növényeket.
-Ő az.- vágtam rá. Zoey a nála lévő, eléggé régi, képre nézett, majd fel a nőre, aztán újra a képre, és újra a nőre.
-De nem biztos, mert...
-Zoey. Ő az.- mondtam magabiztosan.
-Hát jó. És most? Mit csináljak?- kérdezte felém fordulva.
-Vidd oda a borítékot. Elég, ha berakod a postaládába, ha nem szeretnél találkozni velük.
-Nem szeretnék. Azt hiszem nem lenne jó.- rázta meg fejét, majd a kilincsért nyúlt. Remegő kezéből majdnem kiesett a boríték.
-Nyugodj meg!- simítottam meg kézfejét mosolyogva, majd megpusziltam.- Itt várlak.
-Rendben.- bólintott, majd mély levegőt vett, kiszállt és remegő lábakkal, de mégis magabiztosan elsétált a postaládáig, aztán vissza a kocsihoz.
-Mehetünk?
-Mehetünk.- felelte. Hangján érezhető volt, hogy megkönnyebbült. Mintha egy hatalmas kő gördült volna le a mellkasáról. 

17. Michael Bublé

Loran mosolyogva adta vissza a CD-t a következő alkalommal.
-Végignéztem. Aranyos, hogyan próbáltak minél több emléket megmenteni. Figyelemre és dicséretre méltó küzdelem.
-Nos igen...- vontam meg vállam.- Sok mindennel próbálkoztunk.
-Például?
-Zenével. Nem csak a saját számainkkal. Habár egyre hamarabb tanulta meg a dalszövegeket. Fogékonyabb lett, és mintha látszódott volna rajta, hogy valahol már olvasta, vagy hallotta ezeket a sorokat. De akárcsak a személyisége, a zenei ízlése is váltakozó volt. Egy délután arra értem haza, hogy jazz-t hallgat és táncikálva lépeget a konyhában.- lassan mosoly húzódott az arcomra, ahogy felidéztem az emléket.

Halkan csuktam be magam mögött az ajtót, nehogy megzavarjam a látványt. Néhol hangosan énekelte a szöveget, aztán csak dúdolta, majd megállt és nevetve folytatta a táncot. Halkan mögé lopództam és átkaroltam a derekát. Riadtan fordult ki ölelésemből, és ezzel a lendülettel leverte a vázát az asztalról.
-Jézusom, Calum!- kapott mellkasához.
-Ne haragudj!- nevettem.
-Mióta vagy itt?
-Nem tudtam, hogy ilyen jól tudsz táncolni.- kerültem ki a kérdést mosolyogva.
-Én sem.- kacagott, majd kikerülte a szilánkokat és nekilátott összetakarítani őket.
-Hol találtad?- kérdeztem az albumot forgatva. Michael Bublé feszített rajta, hölgyszíveket megnyerő tekintete pedig valahová a távolba tekintett.
-Abban a szobában volt, amiben olyan hatalmas a rendetlenség.- vonta meg vállát, mintha csak odatévedt volna.
-Nem bántad meg, hogy bementél?- kérdeztem kicsit félve. Megállt a takarításban, felemelte a fejét és kisöpört egy tincset az arcából.
-Nem.- felelt magabiztosan.- Te talán jártál már bent?
-Nem.- ismételtem korábbi válaszát.
-Van egy olyan érzésem, hogy van abban a szobában valami, ami magyarázatot adna pár dologra.
-Mire gondolsz?- kérdeztem közelebb lépve.- Zoey, a bácsikád már nem élt, mikor...
-Tudom.- vágott közbe.- Nem arra gondoltam. Hanem a korábbi múltra. Például a szüleim. Mi van, ha onnan megtudnék valamit?
-Szólj, ha segíthetek valamiben!- zártam le a témát mosolyogva.
 -Rendben.- bólintott, majd folytatta az üvegszilánkok eltávolítását.
Este együtt ültünk a tv előtt és a végeszakadatlan reklámblokkot néztük. De nem igazán figyeltünk. Mindkettőnknek máshol járt a figyelme. Ő valószínűleg a családjáról fantáziált, én pedig arról, hogy hagyhatnánk végképp magunk mögött ezt a házat. Veszélyesnek éreztem egyedül hagyni benne Zoeyt.
-Én megyek aludni.- mondta, majd megpuszilta az arcom és elment zuhanyozni. Bólintani se volt időm. Pár perccel később már lefekvéshez készülődött és az ágy szélén ülve szagolgatta a polcon sorakozó kézkrémeket.
-Találkozom a srácokkal. Ma este otthon alszom, nem baj?- kérdeztem.
-Csak nyugodtan.
-Megleszel egyedül?
-Persze. Ne aggódj!- mosolygott, majd elbúcsúztunk. Rázártam az ajtót, de a saját kulcsát nem vettem el tőle. Fejembe húztam a sapkát és elindultam Lukehoz, ahol a többiekkel találkoztunk.
Már fél órája beszélgettünk, hangosan nevettünk egy egy hülye poénon, mikor egy hirtelen keletkezett kínos csendbe Luke kihúzta magát és lassan végignézett mindannyiunkon, majd rajtam állapodott meg tekintete.
-Mi van?- kérdeztem nevetve, széttárt karokkal.
-Zoey hogy van?- érdeklődött.
-Remekül. Jobban, mint valaha.- mosolyogtam belefeledkezve a pillanatba.
-Nem gondolkoztál rajta, hogy...- kezdte óvatos hangsúllyal.
-Hogy?- kaptam fel fejem. Megköszörülte torkát, majd Ashtonra nézett, ezzel átadva a stafétabotot.
-Arra gondoltunk, hogy a következő három hónapra talán hagyhatnád, hogy egyedül próbálkozzon.- mondta Ashton.
-Hagyjam itt egyedül?
-Dehogy is!- vágta rá Mike.
-Csak tudod, már eltelt egy év. Cal, telik az idő.- magyarázkodott Luke.
-Tudom.
-Tényleg képes lennél örökké leragadni mellette?- kérdezte Mike.
-Leragadni?- ráncoltam homlokom.
-Mike úgy értett, hogy örökké mellette állni. Mert nem kell ezt tenned.- javította ki Ashton.
-Ez nem kötelező dolog.- tette hozzá Mike.
-Nem akarom, hogy folytassátok.- ráztam meg fejem.
-Cal, ő már sosem fog úgy élni. Te viszont... nem hanyagolhatod el magad. És minket sem.- fogta meg vállam Luke.
-Csakhogy Zoey a barátnőm, és nem fogom egyedül hagyni.
-Nem kell egyedül hagynod. Vannak olyan intézetek...- kezdte Ashton.
-Nem!- vágtam szavába dühösen.- Nem fogom őrültek közé záratni. Ezt a vitát fölösleges folytatni.- kijelentésem után kivonultam a szobából és elindultam hazafelé. A kapuban állva még megfordultam, ránéztem a másik házra. A zsebemben kutatva megtaláltam a másik kulcsot. Pár percig még töprengtem, mi volna a helyes döntés, majd úgy döntöttem mégis visszatérek hozzá. Egészen halkan osontam el a szobáig, majd befeküdtem mellé az ágyba.
-Calum?- kérdezte suttogva.
-Igen.- válaszoltam szintén halkan.
-Azt hittem hazamész.
-Itthon vagyok.- mosolyogtam, majd átkaroltam és megvártam, míg visszaalszik.
Következő nap a srácok úgy tettek, mintha semmi sem történt volna, így én sem bocsátkoztam kellemetlen beszélgetésbe.
-Calum! Calum!- kiabált Zoey nevetve.
-Igen?- fordultam felé.
-Nem hiszed el, ki ad koncertet Sydney-ben jövőhéten!- örömében ugrált és rángatta a karomat.
-Kicsoda?- kérdeztem mosolyogva.
-Michael Bublé! Kérlek, Calum, menjünk el!
-Jövőhéten? Akkor már lehet, hogy nem is lesz jegy.
-Nem baj. Akkor csak menjünk oda! Kérlek, hátha látnám élőben!- mosolya egy másodpercre sem tűnt el.
-Megpróbáljuk.- bólintottam.

-Micsoda egybeesés.- kapta fel fejét Loran.
-Nincs ebben semmi véletlen.- vontam meg vállam.
-Hogy mondja?- nézett rám értetlenül.
-Nem volt véletlen. Én csináltam.
-Mit csinált?
-Én tettem oda az albumot. azt reméltem hamarabb meglátja a koncerthirdetést, de nem volt gond, mert a jegyek már rég meg voltak véve.- mosolyogtam. Loran elképedve nézett rám.
-De miért?
-Mielőtt válaszolok, szedje össze az állát.- nevettem.
-Maga megszervezte, hogy...- kezdte kiegyenesedve.
-Hogy Zoeyt boldoggá tegyem. Egy másodperc annak a mosolynak a látványából képes volt feldobni a legszürkébb napokat is. Elfogult voltam, és valljuk be, fiatal.
-És persze szerelmes.
-Igen. Az is.- bólintottam.
-Még mindig jobb, mintha drága sportkocsikra, drogokra és alkoholra költötte volna a pénzt.- nevetett az orra alatt.

Már az operaház előtt ácsorogtunk, mikor Zoey századszorra is elmondta ugyanazt a mondatot.
-El sem hiszem, hogy sikerült jegyet szerezned!
-A jegy a legkevesebb. Remélem a dedikálásra is odaférünk.
-Igen! Igen, az remek volna! Itt a CD. Látod? Elhoztam!- hadart izgatottan. Elmosolyogtam, majd átkaroltam a vállát.
-Örülök, hogy boldog vagy.
-Ez nekünk is jót tesz, igaz, Cal?- emelte rám tekintetét.
-Mire gondolsz?- néztem rá értetlenül.
-Te és én. Itt mindenki, aki ismer úgy tudja, hogy a barátnőd vagyok. Mert az is vagyok. Csak ez ugyebár egy bonyolult helyzet.
-Ne foglalkozz vele!- mosolyogtam, majd megsimítottam a hátát. Pár másodperc múlva vékony ujjai a fülem mögé kerültem, hüvelykujjával pedig az arcomat simogatta, majd laza mozdulattal maga felé fordított és összeérintette ajkainkat.
-Köszönöm, hogy elhoztál.- suttogta. Válaszom csak egy mosoly és egy újabb csók volt.
A koncert két órát vett igénybe, majd a dedikáláson fél órát várakoztunk, hogy sorra kerüljünk.
-Kinek írhatom?- nézett fel az énekes.
-Zoeynak.- vágtam rá azonnal.
-Zoeynak sok szeretettel, Michael Bublé.- diktálta magának.- Már megbocsássatok, de igen fiatalnak tűntök. Mióta hallgatjátok...?
-Igazából nem régóta.- vágott közbe Zoey.- Ez egy bonyolult dolog.- mosolygott szégyenlősen.
-Értem.- nevetett, mint aki pontosan tudja miről van szó.- És megkérdezhetem, mi volt az első véleményed?
-Mikor megtaláltam a CD-t, először utánaolvastam a neten.
-Alapos munkát végeztél?
-Tudta, hogy sok helyen azt írják, a maga zenéjét hátradőlve, csukott szemmel érdemes hallgatni?- kérdezte Zoey nevetve.
-Igen, nos, lehet, hogy igazuk van.- nevetett Michael.- Köszönöm, hogy eljöttetek! További szép estét!
-Viszlát!- búcsúztunk egyszerre.
-Csodálatos volt! Köszönöm, Calum!- hálálkodott még a taxiban is.
-Azért mentünk, hogy jól érezd magad.- mosolyogtam.
-Neked nem tetszett annyira, igaz?
-Nem ez a stílusom.
-De eljöttél velem. És ezt nagyon szépen köszönöm!
-Ezért jöttem el.- mutatóujjamat végighúztam mosolya vonalán. Kicsit elpirult, de hogy ne vegyem észre elfordította a fejét és a vállamra borult.
Pár nappal később épp egy próbáról jöttem haza, mikor ugyanúgy hangosan szólt a zene, de Zoey nem táncolt.
-Zoey!- kiabáltam, hátha előbújik. Nem volt sem a konyhában, sem a nappaliban, sem a szobában. Kezdtem kétségbeesni, mikor kilépett bácsikája szobájából egy dobozzal.
-Zoey, a frászt hoztad rám. Mi az, mit találtál?- kérdeztem tőle.
-Még nem tudom.- felelt mosolyogva, majd lerakta a dobozt a dohányzóasztalra és kibontotta. Borítékok tömkelege bukott ki a földre. Zoey felvett egyet, én pedig összeszedtem a többit. Kibontotta a borítékot és óvatosan belepillantott.
-Mi van benne?- kérdeztem közelebb csúszva.
-Pénz.- ejtette ki ezt az egyetlen szót, majd elővett egy második borítékot és azt is felbontotta. Aztán a következőt, és egymásután hármat még.
-Nincs rajta a címzés?
-Mindre az van írva, hogy Feladó: R & P M. Ez mit jelenthet? Valami rövidítés?- kérdezte a borítékot forgatva, majd tovább bontogatta a többit is. Eközben én már tudtam mit jelent.
-Itt egy levél!- tolta arrébb az eddig kibontott leveleket.
-Olvasd fel!
-"Victor, Zoey pár hónapon belül hozzád költözik, hogy segítsen a ház körül és ellásson. Két évig havonta küldjük majd az összeget, amiről korábban megegyeztünk. Ügyvéd nem hajlandó tárgyalni, mivel Zoey önszántából költözik. Sok szerencsét! Robert és Penelope." Robert és Penelope? Ők lennének az R&P?- kérdezte tekintetét rám emelve.
-Valószínű.
-És az M?
-Robert és Penelope Michel. A szüleid, Zoey.- mondtam vállát megsimítva. Végignézett az asztalon heverő borítékokon, majd újra és újra elolvasta a levelet.