9. Mosolyszünet

Kezdtem megbánni, hogy annyi időt vesztegettem Loranra, és a történetünk elmesélésére. Végül is semmi különös nem volt benne. Mindig is tudtuk, hogy vége lesz. Csak talán arra nem számítottunk, hogy ilyen hamar. Hazafelé menet megszokásból a mellettem lévő ülésre pillantottam, hogy ellenőrizzem a biztonsági övet. Arról már lesz leszoktam, hogy be is kössem, hiába nem ül ott senki. Vezetés közben még mindig oldalra pillantgattam, még mindig belenéztem a visszapillantóba, indokolatlanul is keresem a tekintetet, ami visszapillant rám. A szálloda parkolójában megállva még kivettem a tárcámat a kesztyűtartóból, majd utoljára belenéztem a tükörbe.
-Ne fordulj meg!- mondta mosolyogva. Nem hallgattam rá. Megfordultam, de nem ült ott. Újra a tükörre néztem, ő pedig csak mosolygott.
-Kezdek megőrülni.- mondtam hátradőlve.
-Semmi baj. Ez így normális.
-Nem volna szabad.- ráztam meg fejem.
-Nem is igazán te irányítod. Az elméd.- mondta, majd körmeire nézett és megsimította őket.
-Oh, Zoey. Csak te tehetsz róla.- dörzsöltem meg arcom, majd újra hátradőltem, de nem nyitottam ki a szememet. Még élvezni akartam az illúziót.
-Esik az eső.- motyogta. Résnyire nyitottam a szemem, de már sötét volt. Csak a parkolóban álló utcai lámpa fénye világította meg a szélvédőt, amin hangosan kopogtak az esőcseppek. Elaludtam a kocsiban. Zoey megint csak az álmom szüleménye volt. Hátranyúltam a kabátomért, de csak a fejemre dobtam, hogy vállamat is takarja és elszaladtam a bejáratig.
-Jó estét!- köszöntött a biztonsági őr, majd kinyitotta előttem az ajtót. Válaszul csak intettem, majd célba vettem a liftet.
-Mr. Hood, csomagja érkezett!- szaladt elém a recepciós. Egy barna zacskó volt igénytelenül körbetekergetve szikszalaggal. Kibontottam és megnéztem tartalmát. Zoey "Don't look at me I'm ugly" pólója lapult benne. Mellette egy cetli: "Ez még hozzád tartozik." Se aláírás, se feladó, se külön cím. Csak az én nevem állt a zacskón.
-Van egy tolla?- kérdeztem, mire a hölgy előkapott a zsebéből egyet.
-Parancsoljon!- nyújtotta át.
-Megtenné, hogy feladja ezt a csomagot erre a címre?- kérdeztem, majd a cetli hátuljára felfirkantottam az adatokat. A hölgy bólintott. Megköszöntem a tollát, majd egy kedves, de kissé erőltetett mosollyal átadtam neki a pólót és folytattam utam a liftig. Miután benyomtam a gombot hátradöntöttem a fejem és unottan hallgattam az idegesítő liftzenét. Mindig is irritált. Gyűlöltem. Az emeleten kiszállva az ajtóhoz siettem, de nem úsztam meg a találkozást. Ash pont előttem nyitotta ki ajtaját és felém fordult, majd aggódó, de őszinte mosoly ült arcára.
-Hé, haver! Jössz kajálni?- kérdezte, majd belökte az ajtót.
-Ilyenkor még lehet kajálni?- kérdeztem vissza. Fogalmam sem volt, mennyi az idő.
-Persze. Még csak hét óra.- nevetett rám.
-Rendben. Csak átöltözöm.
-Megvárlak.- bólintott, majd bezárta az ajtaját és zsebre vágta a kulcsot. Ashton többet foglalkozott ezzel az üggyel, mint bárki más. Loran-t is ő intézte. Luke nem akarta bolygatni, úgy gondolta nekem is jobb úgy, ha nem mond semmit. Mike tagadni akart mindent, lemondóbb volt, mint arra számítottunk. Ash viszont szívét-lelkét beleadva próbált mindent megtenni az én lelki megnyugvásomért. Hálás voltam neki, ugyanakkor utáltam, amiért ennyire önfeláldozó volt. Igaz barát. Csak másképp, mint Luke, vagy Mike.
Az étteremben a pincér mindent és mindenkit félrelökve azonnal az asztalunknál termett és felvette a rendelést. Ezután italokat hozott nekünk, mi pedig vártunk.
-Loran hívott.- törte meg a csendet.
-Ugyan, Ash, nem vagy az apám...- forgattam szemeimet.
-Igaz.- bólogatott a terítőt bámulva.- Csak érdekel, hogy miért.
-Elég lett volna onnan tudnia, mikor utoljára veszekedtünk.
-Mármint...
-A balesettől kellett volna csak mesélnem.- vágtam rá. Ash újra bólogatott.
-Lehet.- vonta meg vállát.
-Biztos.- szögeztem le.
Vacsora közben már nem hozta fel a témát, aminek egyrészt örültem, másrészt aggasztott. Így fogalmam sem volt róla, mire gondol éppen, vagy hogy mit mondana még. Már a desszertre vártunk, mikor kitört belőlem a pánik és kíváncsiság hajtotta vallomás.
-Ma is láttam őt.- sóhajtottam, mintha egy hatalmas kő gördült volna le a mellkasomról. Újra kaptam levegőt. Ashton először a kanala tükörképéből nézett rám, majd lassan felnézett kósza tincsei közül.
-Mikor?- kérdezte kiegyenesedve.
-Elaludtam a kocsiban.- vallottam be halkabban.
-Mikor?- kérdezte újra, egyik szemöldökét felvonva.
-Mikor beálltam a parkolóba. Egyre kimerültebbnek érzem magam. Napról napra fáradtabb vagyok.
-Loran miatt?
-Zoey miatt. A kezelések ugyanúgy megviselnek, mint akkoriban azok a napok. Rögtön a baleset után. És a rá következő hónapok.- hátradőltem és már csak piszkáltam a felismerhetetlenségig széttúrt és szétkavart krémet, ami eredetileg fagylalt volt valamilyen darált erdei gyümölcsökkel. Mirelit gyümölcsökkel. Ki se olvadtak rendesen. Vagy csak a fagylalt tette ehetetlenné.
-Szeretnéd, ha...
-Tudod, mai napig azon gondolkodom, mi lett volna, ha aznap este nem hagyom úgy ott.- vágtam szavába.
-Nem a te hibád volt.- rázta meg fejét.
-Mindenki ezt mondja.
-Mert így igaz. És Zoey sem tehetett róla. Emlékszel, nem ő hibázott.
-Az első pillanattól tudnunk kellett volna, hogy nekünk ez sohasem fog működni.
-Ezt már elmondtad egy párszor.- mondta már rám se nézve. A fagylaltos pohárra és az utolsó csepp fagylaltra koncentrált.
-Pedig ő hitt az ilyenekben. Annyiszor elmondta, hogy a Sors mit akar tőlünk. Megérezte, hogy mi lesz velünk. Ashton, ő tudta az elejétől, hogy nem leszünk jók együtt.
-De mégis kitartott melletted. Elhagyta érted a hitét a Sorssal szemben. Ez valamilyen szinten olyan, mintha kilépne a vallásából és megszegné a hagyományait csak azért, hogy veled lehessen. Ateista lett, hogy kettőtökben higgyen.- mondta mosolyogva, majd intett a pincérnek.
-Mit hozhatok?- kérdezte az úr azonnal odapattanva.
-Hozna még egyet ebből a fagylaltból?- kérdezte kisfiús mosollyal.
-Ne fáradjon!- szóltam közbe, majd Ashton elé toltam a tálkámat.
-Azért hozzon egyet!- mosolygott Ashton. A pincér bólintott, ő pedig nekilátott az én desszertemnek is. Pár perc csend után felnézett rám, de én nem néztem vissza rá. Az ablakot és a tájat bámultam. Habár magam sem tudtam mire fókuszálok pontosan.
-Mit mondott?- kérdezte lerakva a poharat.
-A kocsi hátsóülésén ült. Azt mondta nem baj, ha megőrülök.
-Még mindig olyan, mint volt. Igaz?
-Szarkasztikus volt. És imádni való. Mint mindig.- mosolyodtam el. Ashton szintén így reagált.
Őszintén többet vártam magamtól. A vacsora után alig bírtunk elvonszolni magunkat a liftig, majd onnan a szobáig. Fáradtan zuhantam az ágyba, de rájöttem, kénytelen vagyok legalább leöltözni, még ha zuhanyozni lusta is vagyok. Végül rávettem magam és beálltam a zuhanykabinba. Pár perccel később újra az ágyra borultam. Kényelmesen elhelyezkedtem, majd lehunytam szemeim és csak az alvásra koncentráltam. Minél hamarabb el akartam aludni. Azt reméltem, így hamarabb jelenik meg mellettem fekve, vagy a konyhából kilépve, vagy az ágy végében ülve. Csak látni akartam. Ezúttal meg akartam fogni, el akartam neki mondani mindent. Azt akartam, hogy maradjon velem.
De nem történt semmi. És következő éjjel sem. Harmadnap reggel felkeltem és hiába aludtam végig az éjszakát, mégis olyan volt, mintha egy másodpercre se hunytam volna le a szemem. És ez a kimerültség rányomta a bélyegét az egész napomra.
-Jó lenne, ha reggeliznél valamit.- bökött oldalba Luke.
-Föld hívja Calumot!- lengette meg előttem tenyerét Ashton.- Aludtál egyáltalán bármit az éjjel?
-Végigaludtam az éjszakát.- sóhajtottam, majd arrébb löktem a tányéromon heverő kekszeket.
-Ezek szerint nem eszel?- kérdezte Mike. Bólintottam, majd felálltam az asztaltól. Nem hagyhattam el magam. Nem hagyhattam el a srácokat. Erőt vettem magamon és visszaültem, ők pedig értetlenül néztek rám.
-Sajnálom.- nyögtem magam elé bámulva. Szó nélkül bámultak tovább.
-Ha szeretnéd, abbahagyhatod a kezelést. Senki sem fog kötelezni rá, hogy eljárj.- kezdte Luke.
-De...- emelte fel fejét Ashton.
-Nem! Értem én, hogy jót akarsz neki. Én is jót akarok neki. De ez így nem mehet tovább!- emelte meg hangját, majd megfogta a vállam.- Nézz rá! Rosszabb, mint egy élőhalott!
-Annyira azért nem néz ki szarul...- tette szóvá Mike.
-Loran igenis segíthet! Vagy akármelyik más pszichológus. Mi képtelenek vagyunk rá. Ezért választottuk ezt a módszert.- Ashton hangja is egyre idegesebbé vált, már szinte megfojtotta a villát, amit a kezében tartott.
-Miért? Mi nem vagyunk rá képesek?- kérdezett vissza Luke.
-Ezt pont te kérdezed? Egyetlen egyszer sem próbáltál még vele beszélni!- úgy vitatkoztak fölöttem, mintha én ott se lennék, pedig Ashton rám mutogatott, Luke pedig a vállamat szorongatta.
-Pont azért nem kérdezem, mert felzaklatja!
-De csak így fogja feldolgozni!
-Megkérdezted egyáltalán akarja-e ezt az egészet?- kérdezte végső felháborodásában. Ashton hátradőlt, arca kisimult. Csak most jött rá, hogy Lukenak igaza van. Csak úgy odavetettek Loran elé, hogy szedjen ki belőlem mindent.
-Talán most, hogy már ott kínoztatjuk hetek óta, megkérdezhetnéd, hogy tényleg akarja-e!- enyhült meg hangja. Ashton rám nézett, majd a többiek is. Pár percig teljes csöndben ültünk, majd felálltam az asztaltól és elindultam kifelé az étteremből.
-Most hova mész?- kérdezte Ashton szintén felállva.
-Loranhoz.- mondtam, majd elővettem a zsebemből a kocsikulcsot és a parkoló felé vettem az irányt.
Épp mikor a váróba értem kinyílt az ajtó és egy kisfiú távozott az anyukájával. Loran aláírt pár papírt, majd felemelte a fejét és rám mosolygott.
-Fáradjon beljebb, Mr. Hood!- lépett arrébb, majd mikor átléptem a küszöböt bezárta mögöttünk az ajtót. Leült a fotelbe, de nem vette magához a füzetét.
-Először is az érdekelne, miért döntött úgy, hogy mégis eljön ma.- kérdezte mindenféle kárörvendő mosolytól, vagy hangsúlytól mentesen.
-Tegnap nem jöttem el.
-Tudom.
-Tegnap ő sem jött el.
-Ezt hogy érti?
-Nem meséltem magának semmit, így Zoey nem jelent meg álmomban.
-És ez hiányzott magának?
-Már hogy ne hiányzott volna?- kérdeztem szarkasztikusan felnevetve.
-Kezdje csak el!- mosolygott rám, majd a füzetért nyúlt. Hirtelen megnyugvás öntött el, és már csak arra próbáltam koncentrálni, mi fontosat kell elmesélnem még a baleset előtti időről.

A dolgok újra kezdtek megváltozni. Miután Zoey visszament Ausztráliába csendesedett a világ körülöttünk. És újra nem láttuk egymást hónapokig. Mire mi is hazautaztunk már be voltak táblázva a napjaim. Sorra találkoztunk a barátainkkal, akik feltöltötték a képeket, megosztották az élményeket, én pedig reggeltől késő estig talpon voltam, és mire elhatároztam, hogy átmegyek Zoeyhoz, már semmi erőm nem maradt. De ő csendben és türelmesen várt. Egyik délután hamarabb végeztem, mint amire számítottam, így azonnal taxiba vágtam magam és hazasiettem. Lezuhanyoztam, átöltöztem és szinte futva igyekeztem az utca másik oldalán álló házhoz. Kétszer nyomtam meg a csengőt, de még így is várnom kellett pár percet. Zoey ajtót nyitott, hátratúrta szemébe lógó tincseit, majd széles mosolyt húzott arcára.
-Ne haragudj!- mosolyodtam el én is.
-Hiányoztál!- mondta. Átkarolta a nyakam, én pedig az ő derekát, így kicsit megemeltem és beljebb léptem vele a házba. A vállam fölött átnyúlva belökte az ajtót, majd magához szorított. Pár perc ölelkezés után megcsókoltam, és mosolyogva váltam el tőle.
-És a többiek is puszilnak.- mondtam. Felnevetett.
-Gyere! Mutatok valamit!- megfogta a kezem és maga után húzott, majd leültetett az asztalhoz. Ezután eltűnt a konyhában és egy tálcával tért vissza.
-Mi ez?- kérdeztem közelebb húzódva.
-Én sütöttem!- tette elém büszkén. Egy tepsi sütemény állt előttem, vastagon nyakon öntve csokoládéval. Csak úgy tocsogott a kalóriákban. Olyan büszke tekintettel nézett végig rajta, mintha saját gyermeke lenne. Úgy éreztem, nem is ismerem ezt a lányt. Legalábbis ezt az énjét nem.
-És mikor...?
-Ez a tizenhetedik próbálkozás.- borult az ölembe.- Elfáradtam. És eddig mindegyik rossz lett. A környéken élő dingók és kóbor macskák már rég jól laktak. És azt hiszem néhányat ide is szoktattam.- sóhajtott nagyot. Eltűnt a büszkeség az arcáról, helyére csalódottság lépett.
-Mi volt a baj a többivel?
-Valószínűleg ugyanaz, ami ezzel is lesz. Vagy az volt a hibája, hogy nem finom, vagy kihagytam valamit, vagy túlsütöttem és megégett, vagy egyszerűen csak úgy nézett ki, mint ami már átment valakin, vagy mint amin már átment valaki.- sorolta ujjain számolva a variációkat. Elmosolyodtam, majd megpusziltam a vállát.
-Akkor kóstoljuk meg!
-Nem merlek kitenni ilyen veszélynek.
-Miről beszélsz?- néztem rá értetlenül.
-Romba döntöm az edzésterved. Nézz csak rá! Piskótatészta és csokoládé. Az egész ennyiből áll.
-Már azzal romba dől az edzéstervem, hogy hazajövök hozzád. Ugyanis a holnapi napot semmittevéssel töltjük. Ki sem kelünk az ágyból, filmezni fogunk és pizzát rendelünk.- mondtam, miközben vágtam két szeletet a süteményből.
-Biztos? Nincs találkozód valaki mással?
-A holnapi napom csak rólad szól, Zoey Mitchel!- mosolyogtam, majd a kezébe adtam a süteményt.
-Három... Kettő... Egy!- számolt vissza, majd egyszerre haraptunk bele a piskótába. Zoey hirtelen fintorogni kezdett, majd szalvétáért nyúlt és visszaköpte a falatot.
-Nyugodtan kiköpheted te is.- nevetett rám, mikor látta, hogy még mindig a számban forgatom a piskótát. Miután én is kiköptem a süteményt megöleltem Zoeyt.
-Majd legközelebb!- mosolyogtam rá.
-Nem lesz legközelebb. Úgy látszik mégsem leszek konyhatündér. Marad a pizzafutár és a kínai a belvárosban.- vonta meg vállát.
-Először derítsük ki, hogy ezúttal mi volt a gond!- mondtam, majd felálltam és magammal vonszoltam a konyhába. Az összetevőket végignézve azonnal rátaláltunk a hibádzó pontra.
-Romlott tej. És észre sem vettem.- húzta oldalra a száját.
-Hétvégén megpróbáljuk ketten. Oké?- sokkal inkább fix tervnek szántam, mintsem eldöntendő kérdésnek. Mire megnyugodtam volna, hogy talált egy hobbit, amiben sikert érhet el, újra kudarcba fulladt.
Alig egy héttel később a barátaimmal töltött délutánt még elmentünk Zoeyval sétálni a városba. Azonban a bent nyüzsgő tömeg elkerülhetetlenül csapott le ránk és fényképekért rimánkodva követtek minket utcákon keresztül. Zoey végül leült egy padra és megadóan hátradőlt, míg én továbbra sem tudtam szabadulni. Végül újra elindultunk, de megjelent egy újabb csapat. Zoey ott állt tőlem alig egy méterre, körülöttünk pedig 10-15 lány toporgott, hogy sorra kerülhessenek. Ő pedig csak állt ott, mosolygott, és hiába éreztem erős késztetést, hogy odalépjek, megöleljem és megcsókoljam, nem tehettem meg. Elkeseredetten húztam számat művigyorra, majd elnézést kértem, csuklón ragadtam Zoeyt és megléptünk a tömeg elől.
-Ezt miért csináltad?- kérdezte meglepetten.
-Veled akarok lenni. Nem velük.- válaszoltam durcásan. Megtorpant, és mint akinek földbe gyökereztek a lábai, elmozdíthatatlan lett. Értetlenül néztem rá, majd közel léptem.
-Nekem elegem van ebből...- hajtotta le fejét.
-Miről beszélsz?- kérdeztem állánál felemelve a fejét.
-Úgy bujdosunk, mintha szökevények lennénk.
-Tudtuk, hogy ezzel fog járni...
-Azt hittem más lesz.- vonta meg vállát, majd elfordult.
-Ezzel most mit akarsz mondani?- kérdeztem, majd zsebre dugtam kezeimet.
-Talán kéne egy kis mosolyszünet.
-Mosolyszünet?- hördültem fel szarkasztikusan. Rám nézett és bólogatott.
-Talán jó lenne.
-Na ne röhögtess!- emeltem meg a hangom. Felkaptam a vizet. Nem tudtam hová tenni a viselkedését. Eleinte azt hittem csak viccel, de ekkorra már biztos voltam benne, hogy halálosan komolyan gondolja.
-Most úgyis elutazol. Ha visszajöttél meglátjuk.
-Meglátjuk... Szóval meglátjuk?- kérdeztem még mindig idegesen. Bólintott.
-Kérlek ne emeld fel a hangod, mert...
-Ez rohadtul nem így megy, Zoey!- közelebb léptem, de egyáltalán nem lettem csendesebb.
-Nem érdekel, hogy megy! Nem érted, hogy ez így nem jó?- emelte fel ő is hangját.
-Mindezt azért teszem, mert szeretlek! 
-Sohasem mondtam, hogy ez másképp lenne...
-Hát akkor? Szakítani akarsz?
-Most. Egy időre.- bólintott.
-Ilyen nincs!- vetettem hátra a fejemet, majd felháborodva sóhajtottam. Mire újra ránéztem ő már taxiért intett.
-Még beszélünk.- mondta, majd bármiféle köszönés nélkül bevetette magát a taxiba.
-A rohadt életbe!- üvöltöttem, majd belerúgtam a padkán heverő kőbe, ami messzire repült és egy oszlopnak ütközött. Azonnal követni akartam, ezért én is taxiba szálltam. Csak pár perccel később érkeztem meg a házhoz, még égett a nappaliban a lámpa. Egyenesen berontottam a házba, és minden utamba kerülő tárgyat félrelöktem.
-Nem ronthatsz be csak így!- fordult felém riadtan.
-Miért? Talán már a házból is ki vagyok tiltva?
-Ne játszd a száműzöttet! Ez kettőnkről szól!- kiabálta. Már üvöltöztünk egymással. Aki kívülről látta a vitát azt gondolhatta, hogy még pár perc és meg is öljük egymást.
-Ez csak rólad szól!- vágtam a fejéhez.
-Azt mondod önző vagyok?!
-Igen, jobb lesz, ha így fogod fel!
-Oké! Legalább ezt is elmondtad!- üvöltötte, majd becsapta a fürdőszobaajtót és ezzel bezárkózott.
-Ettől még nem oldódnak meg a problémáid!
-Fogd be!
-Miért nem fogod fel, hogy ezt meg kéne beszélnünk?! Ezt nem vághatod csak úgy rá!- az ajtóval szemben álltam és úgy ordibáltam be neki. Kinyitotta az ajtót, megállt előttem és egészen a képembe mászott.
-Elegem van ebből! Elegem van a vitákból! Elegem van belőled! Tűnj el!- üvöltötte, majd visszazárkózott. Lemerevedve, halálsápadtan álltam az ajtó előtt.
-Hát legyen...- egyeztem bele halkan, majd elhagytam a házat és hazamentem. Otthon senkihez sem szólva áthaladtam a nappalin, bevágtam magam mögött az ajtót és szabad utat adtam indulataimnak. Alig negyedórával később csengettek, majd nyílt a szobám ajtaja.
-Haver, minden oké?- kérdezte Luke a szobába lépve.
-Hogy kerülsz te ide?- kérdeztem morogva.
-A nővéred hívott, hogy zaklatottnak tűnsz. Gondoltam átjövök, hogy megbeszéljük.
-Erre semmi szükség.- ráztam meg fejem.
-Segíteni jöttem, Cal. Nem tehetsz csak úgy ki a házból.
-Zoey megtette.- sóhajtottam.
-Ezt hogy érted?
-Szakítottunk.- vontam meg vállam, mint akit nem is érdekel. Próbáltam erősnek tűnni, hogy azt higgye, már túl is vagyok az egészen, és valójában egyáltalán nem viselt meg.
-Most?- kérdezte ledöbbenve.
-Most.- válaszoltam halkan. Luke mellettem ült az ágyon, mindketten a falat bámultuk és valahol egészen máshol jártunk. Nem volt erőm gondolkodni. Csak hagytam, hogy kiürüljön az agyam és elzsibbadjanak a végtagjaim. Egy idő után elborultam az ágyon, és mire felkeltem Luke már nem volt mellettem. Az indulásig már csak két nap volt, így sokkal szomorúbban hagytam magam mögött Ausztráliát, mint azelőtt bármikor.

-Három nappal az indulás után hívott fel anya, hogy azonnal haza kell mennem, mert Zoey kórházban van. Mindent magam mögött hagytam és ész nélkül rohantam a reptérre, csakhogy mihamarabb hazaérjek.- mondtam Lorannak. Nagyot sóhajtottam és igyekeztem kerülni a tekintetét.
-Mr. Hood. Legközelebb innen folytatja! Rendben?- bezárta a füzetét és hátradőlt a fotelben.
-Rendben.- egyeztem bele, majd elköszöntem és távoztam.