12. Különböző életek

Késő estig tartó partikra hordtam magammal, hogy új embereket ismerjen meg és minél több élménye legyen. És minél több időt töltött el másokkal, annál jobban ragaszkodott hozzám is. Az első pár alkalommal rettegve lépett be a hatalmas, emberekkel teli termekbe. Mikor már kezdte megszokni beszélgetésekbe elegyedett, de egy másodpercre sem engedte, hogy magára hagyjam. És a sokadik eseményen már csak néha megkeresett a szemével, hogy biztosan tudja, nem hagytam ott.
-Örülök, hogy megismertelek!- mosolygott és integetett egy srácnak, majd leült mellém az asztalhoz.
-Jól érzed magad?- kérdeztem.
-Igen. Köszönöm, hogy elhoztál!- mosolygott ezúttal rám, majd adott egy puszit az arcomra.
-Mit szólnál hozzá, ha hazamennénk?
-Máris?- kérdezte csalódottan, majd végignézett a tömegen.
-Nem vagy fáradt?
-De. Igazad van. Menjünk!- megfogta a kezem és felhúzott, majd elindult a kijárat felé.
-Zoey! Várj kérlek!- lépett mellénk az a srác, akitől már korábban elbúcsúzott.- Elkérhetem a számodat?- kérdezte egy cetlivel és egy tollal a kezében. Zoey rám nézett, majd elmosolyodott.
-Velem van.- jelentettem ki az ajtó felé nézve.
-Tessék?- kérdezte a fiú.
-Azt mondtam, velem van.- ismételtem meg ezúttal felé fordulva.
-Nekem azt mondták, hogy ti nem jártok.- nézett ránk értetlenül.
-Nekem úgy tűnik, járunk.- vonta meg Zoey a vállát, majd egy másodpercre megemelte összekulcsolt ujjainkat.
-Akkor...- nézett le a cetlire és a tollra.
-Bocs, haver.- magabiztosan átkaroltam Zoey vállát, majd megindultam vele az utcára. Taxiba ültünk és visszamentünk a hotelba.
-Ismerted egyáltalán?- kérdezte tőlem Zoey a fürdőszobaajtóban állva.
-Fogalmam sincs ki volt az.- vontam meg vállam, majd levettem a pólóm, a földre dobtam és leborultam az ágyra.
-Fotós.- mondta, de már a fürdőben volt.
-Milyen fotós?
-Modellfotós.- felelt fogmosás közben.
-Aha. Az jó.- sóhajtottam egyet, majd megnyújtózkodtam.
-Meg sem kérdezed, hogy miért mondtam el?
-Munkát ajánlott?
-Elutasítottam.
-Miért?
-Mert nekem nincs szükségem ilyesmire. És ha modellkednék mindig máshol lennék, mint te.- adta a hosszú, de egyszerű választ.
-Ez igaz.- bólintottam, majd a tarkóm alá helyeztem a tenyereimet. Zoey lekapcsolta a villanyt a fürdőszobában, majd az ágyhoz sétált.
-Miért ide dobtad a pólód?- kérdezte, majd lehajolt a darabért, de ekkorra én már felültem és magammal rántottam az ágyra.
-Örülök, hogy itt vagy.- mosolyogtam rá, majd szorosan magamhoz örültem.
-Nem hiszem, hogy annyira örülsz...- mosolya fájdalmat rejtett.
-Dehogynem! És nem érdekel mi történt, mert...
-Oh, az lehetetlen!- nevetett rám.
-Miért?
-Mert valószínűleg én vagyok itt az egyetlen, aki élvezi ezt a helyzetet.
-Mármint?
-Az amnéziát.
-Élvezed?
-Nevetséges. Nem igaz?- mosolygott, majd elfordult. Megfogtam a vállát és újra magam felé fordítottam.
-Nem érdekel mi történik a fejedben, amíg velem vagy!
-Ezek erős szavak, Cal...
-Tudom.
-Rendben.- arcát a nyakamba fúrta, majd felhúzta lábait és magunkra borította a takarót.
-Ennyire fáradt vagy?
-Igen.- dünnyögte. Mosolyogva simogattam meg a hátát, majd én is lehunytam szemem.

Loran töltött nekem egy kis vizet, majd közelebb tolta a poharat az üvegasztalon. Először értetlenül néztem rá, majd úgy döntöttem jobb, ha ezúttal nem kötök bele minden egyes mozdulatába. Ittam pár kortyot, majd halkan megköszöntem és újra hátradőltem a kanapén.
-Ez mikor történt?
-Ekkor még két hónap se telt el a baleset óta.
-És újra rendben volt minden. Egész gyorsan ment, nem igaz?- kérdezte, és mint aki jól végezte dolgát, bezárta a noteszét és felállt a kanapéról.
-Ugye tudja, hogy még nincs vége?
-Persze. De a foglalkozásnak igen. Holnap találkozunk!
-Rendben.- egyeztem bele, habár megsértődve. Úgy éreztem nem szakíthat félbe pont itt. Annyi mondanivalóm lett volna még. Mégis engedelmesen kisétáltam az ajtón. Végignéztem a folyosón ülő embereken. Egy kisfiú ült a földön és a virágföldet pakolta a bal markával ki a cserépből, majd a jobb markával vissza a cserépbe. A nő, aki kísérte, és feltételeztem, hogy az anyja az, a szék karfáján könyökölt, úgy támasztotta a fejét. Szemei le voltak hunyva, sovány volt és kimerültnek tűnt. Mellettük egy középkorú hölgy ült, aki véresre rágott körmeit vizsgálgatta. A vele szemben ülő férfi némán és mozdulatlanul meredt a semmibe. Mikor elhaladtam előtte megrázta a fejét, valószínűleg csak elbambult és én rántottam vissza a valóságba. Utánam a kisfiú ment be az anyukájával. Még hallottam, ahogy Loran köszönti őket, majd szól a titkárnőjének, hogy takarítsa össze a földet a padlóról.
A hőség ellenére a fejembe húztam a sapkámat és úgy gyalogoltam el egy közeli kifőzdéig. Mike és Ashton már odabent ültek, mikor én odaértem.
-Milyen napja volt, Mr. Hood?- kérdezte Mike vigyorogva.
-Ezzel csak ne is viccelj!- megütögettem a vállát, így ő beljebb csúszott és én leülhettem mellé.
-Luke késik.- jegyezte meg Ashton.
-Épp kérdezni akartam.
-Meghoztam a rendelésüket.- mosolygott ránk a pincérlány, majd letette az asztalra a krumplikat és a húsokat.
-Azt mondta, valami fontos dolgot intéz. De valószínűleg megint gitárt vásárol.- mondta Mike, majd maga elé húzta az egyik sült krumplis tálat.
-Ha a banda befuccsol elmehetsz jósnak.- mondta Ash egy halvány mosollyal, majd beljebb ült az ülésen. Luke csaknem lihegve vágta le magát mellé, majd becsúsztatta az újonnan vett gitárt az asztal alá. Egyikünk sem szólalt meg, csak ettünk tovább csendesen.
-Most mi van?- kérdezte fél oktávval magasabbra csúszott hangon.
-Meg se mutatod?- kérdeztem.
-De.- felelt, majd kinyitotta a tokot.
-Szép. De mi lesz most az eddigi 5 gitároddal?- kérdezte Mike.
-Ha nagyon érdekel, ezt nem magamnak vettem.- válaszolt felháborodást színlelve.
-Hanem?- kérdezte Ash.
-Niallnek. A születésnapjára.
-Honnan tudod, hogy ilyet szeretne?- nézte meg újra a hangszert Mike.
-Tegnap együtt voltunk a hangszerboltban és ez tetszett neki. Szóval mi ezt adjuk neki ajándékba.
-Kösz, hogy elintézted!- veregette meg vállát Ash.
-Most már egyél!- toltam elé az egyik tálat.
-Mi volt Lorannál? Vagy már lemaradtam?
-Alig haladtunk valamire.- vontam meg vállam. Innentől kezdve nem is firtatták a témát. Beszélgettünk ugyan, de nem hozták fel újra.
Másnap már a kanapén ültem, mikor Loran belépett a szobába.
-Üdvözlöm, Mr. Hood! Hogy telt az éjszakája? Tudott aludni?- kérdezte az ajtót bezárva.
-Sokáig próbáltunk. De aludtam pár órát.
-Nagyszerű!- leült a kanapéra, majd a noteszéért nyúlt. Mielőtt elvette volna rátettem a tenyerem a tömzsi kis füzetre. Értetlenül nézett rám.
-Nekik is van történetük. Igaz?
-A kint ülőknek?- kérdezte hátradőlve.
-Igen.
-Persze, hogy van. Különben nem járnának ide.
-A kisfiú?
-Mr. Hood, a szakmai titoktartás...
-Nem érdekel. Biztos vagyok benne, hogy a férfi tudja a történetemet. Különben nem nézett volna úgy rám, ahogy tegnap nézett.
-Igen. Ő tudja.- bólintott.
-Miért?
-Ugyanolyan makacs, mint maga. Ő börtönben ült.
-Mit követett el?
-Semmit. Pont ezért van itt. A bíró rosszul ítélt. Húsz év letöltendőből tizenkettőt bent töltött, mire észrevették a hibát.
-És a nő?
-Rákos.- halvány mosoly ült ki arcára, de azonnal reagált.- Ne értse félre! Nem a betegségének örülök. De tudja, az a nő az utolsó millióit rám költi. Pedig tudja, hogy meg fog halni.
-Bizonyára megnyugtatja a tudat, hogy van, aki meghallgatja.
-Eltalálta. A férje évekkel ezelőtt elhagyta. Jóformán csak én vagyok neki.
-És a kisfiú?
-Aki az anyukájával jár ide?
-Igen. Aki a virágföldet pakolgatta.
-Nehéz gyerekkort él. Apa nélkül. És az édesanyja sem elég erős.
-Nem szeretnék ennél többet tudni.- hátradőltem és elengedtem a noteszt.
-Megnyugodott, Mr. Hood?
-Meg.- bólintottam. És közben csak arra tudtam gondolni, hogy Loran mekkora hatalommal bír. Minden egyes páciensét zsinegeken mozgatja, mintha csak marionettbábok lennének. És én is egy báb vagyok. Mindannyiunk élete másként alakult, mégis egy helyre futottunk össze. És ez a hely az a szoba volt, az a légtér a négy fal között, ahol megannyi titok elhangzott már. Ahol a hallgatóság, azaz Loran előtt már rengeteg életesemény zajlott le. Mintha csak könyvet olvasna, megélheti azokat az életeket, amiket végighallgat.