21. Nincs szükségem (rád)

Mint a szemészeten a tábla. Egy bizonyos távolságból minden hármas, ötös, hatos és kilences nyolcasnak tűnik. Ugyanígy váltak nyolcasokká a napok Zoey mellett. Féltem a következő hónapoktól. Az újságok és az internet tele volt az esküvő cikkeivel, a pincébe meg azért csak nem zárhattam be, hogy ne lásson semmit. Döntenem kellett. És tudtam, hogy Ashton az egyetlen, aki meg tud győzni a döntésem helyességéről. A stúdióban ültünk és dalszövegeken törtük a fejünket, mikor szünettartást kezdeményeztünk. Luke és Mike kiszellőztették a fejüket, én pedig megkértem Ashtont, hogy maradjon bent, mert beszélni szeretnék vele.
-És miről lenne szó?- kérdezte mosolyogva, majd lehuppant a fotelbe.
-Úgy érzem kifutok az időből.- mondtam homlokomat az ablak üvegének nyomva.
-Mit fogsz tenni?
-Azt hittem, majd te megmondod.- fordultam felé.
-Nem, Calum. Neked kell döntést hoznod. Mindenről. És ez hatalmas teher, de mi mind biztosak vagyunk benne, hogy helyesen fogsz cselekedni.
-Szerinte csak az időmet fecsérlem.
-Mert nem fogja fel mennyit jelent ez neked.
-Nem veszem feleségül.- ráztam meg fejem, majd a plafonra emeltem tekintetem. Pár másodperc múlva újra ránéztem. Némán meredt rám vissza, majd hátradőlt és széttárta karjait.
-És mit fogsz mondani neki?
-Hogy az esküvő napját át kell helyezni. És addigra eltelik a három hónap.
-Nem fog örülni.
-Visszaveszem a gyűrűt. És...
-De ezzel csak otthon intézted a helyzetet. A sajtó továbbra is harsogni fog az eseményről. Illetve arról, hogy nem történt meg.
-Tudom.- bólintottam, majd újra megfordultam.- De nem vehetem feleségül. Hogy magyaráznám meg a következő Zoeynak, hogy el kell válnunk?
-Miért kéne elválnotok?
-Nem élhetem le az egész életemet úgy, hogy három havonta rettegve kelek fel a reakciója miatt. Ez nonszensz. Ki kell találnom valami mást.
-Vannak intézetek, ahol...
-Be se fejezd a mondatot.- mordultam rá.
-Sajnálom. Nem tudok segíteni.- felállt és elindult a másik szoba felé. Még pár percig ácsorogtam az ablakban, majd én is visszamentem. A több órás meddő próbálkozás után mind úgy döntöttünk, jobb, ha hazamegyünk és kipihenjük magunkat, és ha ihletünk adódik, felvéssük egy papírra és másnap megbeszéljük. Ezzel a lendülettel indultam haza. Zoey a kanapén fekve olvasott, mikor beléptem.
-Milyen napod volt?- kérdezte felnézve.
-Hosszú és eredménytelen. Neked?
-Lusta és eseménytelen. Ennél valamit?
-Igen, éhes vagyok.
-Anyukád hozott át valami húst. Ott van a hűtőben.
-Te nem eszel?- kérdeztem megállva felette.
-De.- mosolygott, majd felállt és követett a konyhába. Vacsora közben beszélgettünk, ami jót tett a lelkiismeretemnek. Amíg mosolygott nem fájt a tudat, hogy valami hihetetlenül kegyetlen dolgot készülök elkövetni vele. Ha nem lett volna elég a hazugság a gyűrűről, az esküvőről és a korábbi dolgokról.

Loran töltött egy pohár vizet, majd leült, de nem nyúlt a noteszért.
-Mikor mondta meg neki?
-A második hónap végén. Közöltem vele, hogy átvertek, akiknél a helyet foglaltuk és sajnos más helyet kell találnunk, ami időbe telik. Eszébe sem jutott, hogy már csak egy hónap van hátra. Lázasan kereste az új helyeket, de már nem talált semmit. Aztán volt egy vitánk...

Már csak egy hét volt a három hónapból, mikor Zoey megállt az asztal mellett és lecsapta mellém a telefont.
-Miért hazudtál?- kérdezte könnybe lábadt szemekkel.
-Miről beszélsz?- néztem rá értetlenül, de tudtam jól, mit tudott meg.
-Az egyetlen, aki hazudott, te vagy! Lemondtad a helyszínt. És még rá is fizettél! Miért?
-Zoey, hadd magyarázzam meg!
-Hallgatlak!- összefűzte karjait és szipogva lépett hátrébb. Felálltam és mély levegőt vettem.
-Nem vehetlek feleségül.
-Miért?- kérdezte, könnyei lassan gördültek végig az arcán.
-Mert pár nap múlva erre a vitára sem fogsz emlékezni, nem hogy arra, mikor volt vagy lesz az esküvőd.- próbáltam higgadt maradni, annak ellenére, hogy még ezer dolgot a fejéhez tudtam volna vágni ezzel kapcsolatban.
-Miért kérted meg a kezem?- arcát törölgetve ült le az asztalhoz.
-Mert szeretlek.
-És akkor miért nem akarsz elvenni?
-Mert most még tudod ki vagyok, és tudod, hogy ki vagy te nekem, de...
-Nem bízol bennem?
-Magamban. Hogy meg tudlak e győzni.
-Eddig mindig sikerült, nem? Vagy erről is hazudtál?
-Egy házasságot más elmagyarázni.
-Ez nem igaz! Neked csak eleged van a gondviselésemből. Beleuntál a felvigyázásba, az örökös újrakezdésbe!
-Zoey...
-Csak mondd ki, hogy "nincs szükségem..."

-Rád.- fejeztem be a mondatot.- Amint kimondtam Zoey visszaadta a gyűrűt és bezárkózott a szobába. Hajnalig zokogott, én pedig csak ültem az ajtó előtt és hallgattam a tettem következményét.
-Még egy kérdésem van.- szakított újra félbe.- Amit Ashtonnak mondott a válásról, mikortól érezte így?
-Az első perctől kezdve.
-Mármint amikor megtudta, hogy szakaszos az emlékezetvesztése.
-Persze.
-Érdekes.
-Miért? Maga nem rettegne?
-Én máshogy döntöttem volna.
-Mégpedig?
-Az intézet jó megoldás.
-Zoey nem volt klinikai eset. Nem volt se skizofrén, se depressziós, csak amnéziás.- ráztam meg a fejem rosszallóan. Loran oldalra billentette a fejét, mint aki nem értett egy szót a mondatból.
-Nem gondolja, hogy így nagyobb veszélyt jelentett magára?
-Nem jelentett.
-De jelenthetett volna.
-Az a múlt.- bukott ki belőlem, némi felháborodással.
-Maga pont a múlt miatt jár ide, Mr. Hood.- önelégült vigyor csúszott szét arcán. Loran megint jól megmondta a magáét. Büszkén húzta ki magát, mint aki azt várja, hogy a várótermében ülő betegek bejöjjenek és állva tapsoljanak minimum tíz percig. Ehelyett csak egy flegma pillantást kapott a vele szemben ülő betegtől. Kicsit összeroskadt önbizalma, de tovább tartva sznob szokását, órájára pillantott, majd megrázta csuklóját és kiejtette a végszót.
-Akkor holnap találkozunk!
-Ahogy mondja.- bólintottam, majd búcsú nélkül léptem ki a kellemesen hűs nyári esőbe.