23. "Bánni fogod, ha elmegyek"

-Milyen idegesítő ez a csend.- szorongatta a kórházi ágy érdes, szúrós takaróját, majd rám nézett és óvatosan mosolygott.
-Szeretnél beszélgetni?- néztem fel a telefonomból.
Bólogatott.
Kihúztam magam, megköszörültem a torkom, megigazítottam a pólómat és közelebb húztam a széket, amin addig ültem.
-Miről szeretnél beszélgetni?- kérdeztem nagy sóhajjal.
-Nem tudom.- vonta meg vállát.
-Na de mégis. Csak érdekel valami. Vagy mesélhetek valamit. Sok rajongó aggó...
-Beleuntál már. Igaz?- vágott egyből a közepébe.
-Mibe?- nem is gondoltam komolyan a kérdést. Egyből megráztam a fejem.- Megígértem, hogy vigyázok rád.
-Kinek ígérted meg?
-Neked.
-De én erre már nem emlékszem.
-Gondolod, hogy hazudnék? Pont neked?
-Nem. De mivel nem emlékszem, nem kell megtartanod a szavad.
-De én emlékszem. És szeretném betartani az ígéretem. Nem teszünk olyan ígéreteket, amiket nem tudunk teljesíteni.
-Nincs jobb dolgod, mint...
-El akarsz zavarni?- vontam fel egyik szemöldököm.
-Nem. Nincs  jobb dolgod, mint engem pátyolgatni? Több millió lány álmodozik arról, hogy csak egy percet veled tölthessen.
-Neked pedig több millió perc adatott az életedből, amit velem tölthetsz.- mosolyogtam büszkén.
-De nekem nem volt ez az álmom.
-Honnan tudod? Nem emlékszel.
-Nem emlékszem.
-Nem bizony. Nézd, nem akarom rád erőltetni a jóindulatomat, vagy a segítségemet. De szeretnélek biztonságban tudni. És ez egyenlőre csak úgy megy, ha itt vagyok melletted.
-Vannak olyan speciális intézetek, ahová beadhatnál.
-Mégis mi értelme lenne?- elfordultam az ágytól és a mellette álló szekrényre néztem.
-A gyógyszerek nem fognak meggyógyítani.- bökött fejével a dobozok felé.
-Az intézetben sem fognak meggyógyítani.
-De legalább nem lennék a nyakadon. Púp a hátadon, A sokadik kerék.
-Hányféleképp tudod még lehordani magad? És egyébként is, egyáltalán nem vagy teher, Zoey. Igazán sokat számít, hogy itt vagy. Erőt adsz.
-Aztán el is veszem, mert foglalkozni kell velem. Meg kell nézni a videót, el kell mondani mindent, újra hozzá kell szoktatni a légkörhöz, gyógyszereket kell szerezni, kórházba kell vinni...
-Nem kaphat mindig mindenki jó lapokat. Zoey, én tényleg boldog vagyok veled. És szeretlek!- mosolyogtam. Ő viszont nem reagált.
-Oké, ez talán egy kicsit erős volt.- dőltem hátra.
-Kicsit.- bólogatott.
-Kimegyek a mosdóra. Hozzak esetleg valamit? Enni, inni?
-Menj haza, Calum...
-Tessék?
-Menj haza, kérlek!
-Miért? Aludtam eleget, ettem is rendesen, és próbán is voltam. A szabadidőmet töltöm itt.
-Szeretném, ha hazamennél. Hogy egyedül legyek kicsit.
-Nem elég, ha kiülök a folyosóra pár órára, aztán visszajövök?
-Nem. Most nem elég.
-Rendben.- sóhajtottam. Akkor hazamegyek. Aludj jól, Zoey!- megsimítottam a kezét, majd kisétáltam a folyosóra.
-Mr. Hood! Máris megy?- kérdezte a nővér a recepción.
-Igen. Most nincs beszélgetős kedvében.- mosolyogtam, majd intettem és kisétáltam.
-Mr. Hood! Várjon kérem!- szaladt utánam. Még a kocsimnál utolért.
-Miben segíthetek?
-Olyan... kellemetlen ez. De kérhetnék egy szívességet?
-Hogyne!
-Odaadná ezt a borítékot Ash... Mr. Irwinnek?- kérdezte, majd talpig vörösödve átnyújtotta a borítékot.
-Telefonszám? Lakcím?- kérdeztem hatalmas mosollyal.
-Csak telefonszám.- emelte ki a "csak" szócskát.
-Rendben. Átadom.- kacsintottam.
-Köszönöm szépen! Örök hálám!- épp csak meg nem ölelt örömében.- Akkor, viszont látásra!
-Öhmm.... Kisasszony!- kiáltottam utána.
-Igen?
-Ráér holnap este? Inkább úgy mondom, tegye magát szabaddá. Randevúja lesz! Viszlát!- intettem, majd beültem a kocsiba, ezzel válaszidőt egyáltalán nem hagyva a nővérnek, aki tátott szájjal, földbegyökerezett lábakkal bámult a kocsim után. Nevetve fordultam ki a kórház kapuján, majd az utcából és a szálloda felé vettem az irányt.


-Másnap reggel próbáltunk, megnéztük a színpadot, hülyéskedtünk és ugráltunk kicsit. Aznap egész nap próbáltunk, ezért csak a rákövetkező napon tudtam meglátogatni Zoeyt. Mike és én kocsiba ültünk és a kórházba mentünk. Az egy szörnyű nap volt.
-Amelyiket kihagyta? Ennyire kötődött hozzá?- kérdezte Loran.
-Ez egy elég hülye kérdés volt.
-Pardon?
-Hogy kötődtem e hozzá. Mégis mit gondol?
-Akkor a kihagyott nap?
-Az is. És az a nap, amikor meg akartam látogatni.

-Jó napot!- köszöntem az ismerős nővérnek.
-Jó napot Mr. Hood, Mr. Clifford!- bólintott Mike felé is.
-Milyen volt az estéje?- kacsintottam rá. Felkapta a fejét, hirtelen elvörösödött, majd újra elmosolyodott.
-Remek. Köszönöm!
-Ahh, te randiztál Ashtonnal?- kérdezte Mike csaknem röhögve.
-Mi olyan vicces ezen?- kérdezte egyik szemöldökét felvonva.
-Nem lehetett megmaradni mellette. Miután hazaért még vagy egy órán keresztül azt hallgattuk, hogy milyen tökéletes randevú volt.- nevetett Mike.
-Nem lehetett lelőni.- mosolyodtam el én is.
-Komolyan?- kérdezte elfojthatatlan lelkesedéssel.
-Bizony.- bólogatott Mike.
-Felkelt már Zoey, egyébként?- kérdeztem, majd megköszörültem a torkom.
-Ma reggel volt vizsgálata. Lehet, hogy még...- szeme megállt a pult alatt valamin. Egy másodpercre elsápadt, majd megrázta magát és félve mosolygott csak rám.
-Egy másodperc türelmét kérném!- amint elfordult eltűnt a mosoly az arcáról. Elsétált a folyosóra, majd pár perc elteltével egy másik nővérrel beszélgetve jött vissza.
-Nos?- kérdeztem széles mosollyal az arcomon.
-Nagyon sajnálom, Mr...
-Már akartam szólni...- vágtam közbe.- Szólíthat Calumnak.
-Attól félek nem most jött el az ideje az udvariaskodásnak. Zoey ágyán egy másik beteg fekszik.
-Ezt hogy érti?- kérdeztem, közben eltorzult arcom, és egyetlen másodperc alatt kétségbe estem.
-Nos azt hiszem el... Eltűnt.- dadogta.
-Washington egyik legjobb, legbiztonságosabb kórháza, mégis hogy érti azt, hogy eltűnt!?
-Nem tűnt el, Mr. Hood.- lépett mellém az orvos, elvett két mappát a pult mögül és aláírta őket, majd az egyiket elém tolta.- Elvitték a szülei.
-A szülei?!- felháborodásomnak a fél oktávval feljebb csúszott hangom adott igazán jelentőséget. A lapon a zárójelentés, betegjárólap, és egy teljesen kivehetően és olvashatóan írt "Robert Mitchel" aláírás volt olvasható a "saját felelősségre" felirat mellett.
-Saját felelősségre?! Én miért nem vihettem el saját felelősségre?!- támadtam az orvosnak.
-Mert maga nem családtag.
-Ők sem a családja!
-Anyakönyvi kivonattal bizonyították a rokoni kapcsolatot. Joguk volt kivenni a lányukat a kórházból.- idegesítő higgadtsággal, szinte suttogva ejtette ki a szavakat. A váróterem összes betege, látogatója minket figyelt.
-Menjünk be a társalgóba! Jöjjön velem!- beszálltunk a liftbe és két emelettel feljebb kiszálltunk, majd bementünk egy kulccsal is zárható terembe.
-A szülei 16 éves kora óta felé se szagoltak!! Mégis miből gondolja, hogy ez most jobb lesz?- fakadtam ki.
-Mr. Hood, tudja előfordul, hogy az ember rájön mit is vesztett, és a mélyponton segíteni akar. Ezért vettem el újra a feleségemet, amikor kiderült, hogy rákos.
-Maga nem ismeri a szüleit!
-Ahogy mondja. De én orvos vagyok. Nem ismeretség vagy érzelmek alapján döntöm el, hogy mit tegyek. Robert és Penelope Mitchel Ausztráliából utaztak idáig, hogy magukkal vigyék a lányukat és segítsék hátralévő életében. Talán pont kapóra jött a betegsége, tekintve, hogy Zoey nem emlékszik szülei kegyetlenségére, vagy nagybátyja halálára, ahogy két hónap múlva magára sem fog emlékezni. A szülei olyan környezetet, olyan történetet és múltat építhetnek fel neki, amilyet csak akarnak. Mellesleg az ápolásért jár egy bizonyos összeg, amit ha nem házi-ápolóra költenek, akkor megtarthatnak, mint segély.
-És maga úgy gondolja, hogy ez így tökéletesen rendben van?
-Én elvégeztem a dolgom, Mr. Hood. A barátnője, vagy akárkije magának Zoey Mitchel, gyógyíthatatlan. A gyógyszerek maximum 2-5évet hosszabbíthatnak a szenvedésein.
-Dehát Zoey nem szenved.
-Nem Zoeyról beszéltem. Hadd adjak egy jó tanácsot, Mr. Hood. Kövesse Zoey példáját, és felejtsen el mindent.- az orvos kiment az ajtón és eltűnt a következő kórteremben. Dühöngve és csapkodva hagytam el a kórházat, bevágtam magam a kocsiba, és beindítottam a motort.
-Ne vezessek inkább én?- kérdezte Mike.
-Nem kell.- puffogtam, majd elindultam. A hotel előtt megállva odadobtam a kulcsot a biztonsági őrnek, majd egyenesen a lift felé vettem az irányt és alig öt perc múlva már a szobámban voltam.



srry, hogy ilyen sokáig nem volt rész. nem volt ihlet :( remélem nem vesztettem sok olvasót, és még esetleg többen lesztek! igyekszem a következővel :)