2. Életem legjobb döntése

A turné első pár hete mindig izgatottsággal teli. Mindenki boldog, tömérdek videó és kép készül, több ezer rajongóval találkozunk, és tízezreknek lépünk fel. Egy hónapja voltunk úton, mikor az a rajongóktól kapott összegyűlt cetliket elkezdtük átnézni. Néhány névre rákerestünk, megköszöntük, hogy eljöttek a koncertre, majd lefeküdtünk aludni. A fáradtság volt az egyetlen dolog, ami visszatartott bennünket.
Az ágyban fekve nyomkodtam a telefont, mikor ismerős képet pillantottam meg a Twitteren. Rákattintottam a névre, majd alaposan megnéztem a képet.
-Hol van a laptop?- kérdeztem kimászva az ágyból.
-Ott.- mutatott Luke maga mellé, majd újra a filmre koncentrált. A gép be volt kapcsolva, csak át kellett lépnem a saját fiókomba. Megnyitva a Twittert újra megkerestem a képet és alaposan végigolvastam a profilt.
-Mit találtál?- kérdezte Luke, majd megdobott popcornnal.
-Zoey követ.
-És ez miért nagy szám?- közelebb ült és újra megdobott.
-A kiírása. Nézd!- fordítottam felé.
-"Nem miattad, miattam."- olvasta fel Luke.- Oké, és ez miért lényeges?
-Érdeklem őt, haver!- löktem meg, mire újra hozzám vágott egy maréknyi kukoricát.
-Én nem akarok beleszólni, haver...- nyújtotta el az utolsó szót gúnyosan-...de nem gondolod, hogy nem ér meg ennyit a csaj?
-Bízd rám! Oké?- mondtam, majd rákattintottam a "követés" gombra. Észre sem vettem, mekkora vigyor ül az arcomon egészen addig, míg Luke meg nem bökött.
-És most mire várunk?- kérdezte még szorosabban mellém ülve.
-Mire várnánk? Semmire.- vontam meg vállam.
-Oké. Akkor várjuk a semmit!- bólintott, majd a fejemre borította a tálban maradt pattogatott kukoricát.
Addig vártuk a semmit, míg végül Luke elaludt a vállamon, de én továbbra is a képernyőt bámultam.
Már egészen világos volt, mikor Luke elemelte rólam a fejét. Erre a mozdulatra felkaptam fejem, ami az éjszaka folyamán lebillent, mikor én is elaludtam. A laptop még mindig ott volt az ölemben, megnyitva rajta Zoey profiljával.

-Mire várt?- kérdezte torkát megköszörülve.
-Talán arra, hogy írjon. Hogy reagáljon valamit.
-Nem kezdeményezett?
-Nem. Számítottam a magabiztosságára. Nem bíztam magamban. Egészen a turné végéig vártam.
-Mi történt akkor?- kérdezte, majd bekapcsolta tollát és jegyzetelni kezdett.
-Megkérdeztem, ott lakik e még, és van e kedve találkozni?- nyeltem nagyot.
-És mi történt?
-Átmentem hozzá.

Az ajtó előtt megállva hezitáltam, majd kopogtattam. Az ajtó kinyílt és a gigászi nagybácsi állt előttem kezében egy szál füstölgő cigivel.
-Jó napot! Zoeyhoz jöttem...- kezdtem magabiztosan.- Megbeszéltük, hogy...- Gröndland bácsi félre állt az ajtóból és fejével befelé intett. Átléptem a küszöböt azonnal a nappaliba érkeztem. Egy kanapé volt a szoba közepén, előtte szürkés színű szőnyeg, annak a végében egy tv, ami abban a pillanatban is ment. A kanapé mögött egy asztal volt négy székkel. A tányérok rendezetten álltak az asztalon, megterítve, evőeszközökkel és poharakkal, de csak két fő részére. Az asztaltól balra egy nyitott ajtón ráláttam a hűtőszekrényre, így feltételeztem, hogy az a konyhába vezet. Balra fordulva láttam, hogy egy folyosó vezet még három szobához. Az egész lakásnak ázott, dohos szaga volt, amire rájátszott még a cigifüst is. Grönland bácsi bezárta mögöttünk az ajtót és felém fordult. Nem szólalt meg, csak fejével intett, hogy kövessem. Elindult a folyosón és megállt a második ajtónál. Kopogás nélkül nyomta le a kilincset és nyitotta ki az ajtót. Újra biccentett, én pedig kérdés nélkül beléptem a szobába.
-Köszönöm!- nyögtem végül, mielőtt bezárta volna előttem az ajtót. Válasz nélkül távozott. Megfordultam és szétnéztem a szobában. A falak vörösek voltak, egy nagy franciaágy volt a falhoz illesztve. Körbe a fal mellett szekrények álltak, és csak egyetlen ablak volt közvetlenül az ajtóval szemben. Ott álltam egyedül a szobában, ami egy külön világa volt a háznak. Itt nem lehetett érezni azt a szagot, ami odakint volt. A falakon képek lógtak, a hozzám legközelebbi képen láttam egy nőt, egy férfit, és felismerhetően Zoeyt kiskorában. Végignéztem a padlón, és ekkor megláttam két lábat kilógni az ágy alól. Az ágy mellé léptem és lefeküdtem a földre. Zoey az ágy alatt feküdt. Mikor rám nézett elmosolyodott egy másodpercre.
-Ez most jó?- kérdeztem egyik szemöldökömet felvonva.
-Döntsd el te!- vonta meg vállát.
-Miért fekszel az ágy alatt?
-Az ágy alatt nem laknak szörnyek.
-Ezt hogy érted?
-A szörnyek bennünk laknak. Ha az ágy alá fekszem, jó helyen lesznek.
-Történt valami, amiről nem tudok?- kérdeztem kezeimet a fejem alá hajtogatva.
-Meghalt a cicám.- a szomorú hír említése ellenére féloldalas mosolyra húzta száját. Ez a mosoly megint más volt, mint az eddig látottak.
-Sajnálom. Mi történt?- kérdeztem közelebb húzódva, így én is az ágy alá kerültem.
-Lenyelte a csikket. Beleesett a táljába.- motyogta, majd rám emelte tekintetét. Ő hason feküdt, én a hátamon, így fordultunk egymás felé.
-Mondott valamit? Elég szűkszavúnak tűnik...- kérdeztem óvatosan utalva.
-Nem tudja. Csak azt, hogy nincs.
-Nem mondtad meg neki?
-Nem veszek vele össze. Ezt még nem értheted. Majd beletanulsz.
-Van annak oka, hogy ennyire tartasz tőle?
-Van. De ezt nem itt és nem most fogom elmondani.- elmosolyodott, majd körmeivel kopogtatni kezdett a padlón.
-Ha nem akarod velem megosztani, elfogadom.- vontam meg vállam egyhangú kijelentésem után. Halkan felnevetett.
-Persze. De közben majd' megöl a kíváncsiság, hogy mi az oka.- kuncogott.
-Kíváncsivá tettél. Ennyi az egész.- mély levegőt vettem, majd lassan fújtam ki. Éreztem langyos lélegzetét a bőrömhöz érni, és ahogy megszólalt átjárt valami különleges érzés, majd kirázott a hideg.
-Minél jobban érdekel, annál élvezetesebb lesz elmondanom.- mondta látszólagos hatalmával kacérkodva. Újra nevetett, majd megrázta fejét és kitolta magát az ágy alól.
-Igen kegyetlenül bánsz az emberekkel, nem gondolod?- vágtam hozzá feltápászkodva. Az ágyon ülve fordult felém és egyik szemöldökét kérdőn felhúzta.
-Nem.- rázta meg fejét.- Csak megválogatom, kivel hogy viselkedek.
-Értem. Szóval velem távolságtartó vagy és közömbös?
-Nem.- válaszolt újra röviden.
-Pedig nekem nagyon is úgy tűnik.- a közelében könnyen befolyásolhatónak éreztem magam. Másodpercek alatt felkaptam a vizet, de ugyanilyen gyorsan enyhültem is meg, amint az ő hangulata is változott. Marionett bábú voltam, amit ő maga a gondolataival rángatott.
-Mit vársz tőlem? Nem ismerlek. Számomra te az a srác vagy, akivel megtelik az internet, ha színpadra lép. Ha közelebb akarlak hozni magamhoz, csak a szomszéd srác vagy, aki képtelen eldönteni mit is akar az élettől és saját magától.- nyers szavai úgy hatottak rám, mintha puszta ököllel vertek volna gyomorszájon.
-Ez felettébb bosszantó.- jelentettem ki dühösen.
-Nekem mondod? Lehet, hogy te vagy az egyetlen, aki az elkövetkezendő hat évtizedre kiéli belőlem a lelket.
-Ezt nem értem.- ráztam meg fejem. Nagyot sóhajtott, majd felállt és közvetlenül elém lépett.
-Tekintsd úgy, drága Calum...- lehelte rám a szavakat. Minden egyes szónál közelebb és közelebb hajolt.- ...hogy én vagyok Rapunzel, a bácsikám a sárkány, és ha minden igaz, te vagy a herceg.
-Vagy éppen te vagy Fiona, én Shrek, és a sárkány szerepe marad.- húztam szám féloldalas mosolyra, miközben egyre közelebb kerültünk egymáshoz.
-És ki Szamár?
-Luke, vagy Mike, vagy Ash. Nem mindegy?- kérdeztem homlokomat ráncolva. Mosolya szégyenlős vigyorrá alakult, majd mielőtt ajkaink összeértek volna széttárta karjait és hátravetette magát az ágyra.
-Ezt most direkt csináltad, ugye?!- fakadt ki belőlem a kérdés, és mint hisztis óvodás, aki nem kapja meg a játékát, dobbantottam egyet.
-Teszteltelek.- nevetett, majd felült.
-Mire fel?
-Tudni akartam tényleg jó lennél e hercegnek.
-Te simán elmennél házisárkánynak.- fontam össze karjaim.
-Te vagy kegyetlen.- dőlt el újra.
-Csak nehezen viselem, ha szórakoznak velem.- mondtam még mindig morcosan.
-Tényleg ezzel akarsz foglalkozni? Mármint a bandával, meg a turné...- váltott hirtelen témát. Hangja megenyhült, sokkal inkább aggódó volt, mintsem érdeklődő.
-Miért kérdezed?- a hirtelen váltás kizökkentett, leültem mellé és értetlenül néztem rá, miközben próbáltam kivenni, mire is gondolhat éppen.
-Nem is élsz igazán.
-De. Nagyon is élek! Ez a pezsgés, ami körülöttünk van...- kezdtem áradozni.- Néha szédülök, le kell üljek egy másodpercre és újra el kell hinnem, hogy ez tényleg megtörténik velünk.
-Én is szerettem volna tehetségesnek lenni valamiben.- mosolyodott el óvatosan.
-Miért? Csak van valami, amiben jó vagy.
-Nem. És a sulit is otthagytam. Hogy vele legyek.- fejével az ajtó felé biccentett.
-Mikor mesélsz róla többet?
-Mindennek megvan a maga ideje, Calum. Várd csak ki!- mosolygott.

-Akkor elhatároztam, hogy várni fogok rá.- motyogtam az ablaknak döntve a fejem. A toronyház sokadik szintjéről tökéletesen belátható volt egész Sidney. Hallottam, ahogy Loran tolla sercegve nyomot hagy a papíron. Aztán abbamaradt a nesz. Megfordultam, de még mindig a kilátásra koncentráltam.
-Hogy várni fog Zoeyra, vagy arra, hogy bevezesse magát az életébe?
-Sosem kértem tőle erőszakosan, hogy magyarázzon meg valamit. Hagytam, hogy magától bontakozzon ki. És mégis mit kaptam cserébe?- hangom kezdett ingerültté válni, ökölbe szorítottam kezeim és úgy mentem vissza a kanapéhoz. Ledobtam magam és dühösen fújtattam.
-Nem gondolja, hogy elhamarkodott lépéseket tett?
-És ő? Ő volt a hibás mindenért! Csakis őt okolhatom!
-Ne kiabáljon, kérem!- szólt rám határozottan. Előredőltem és a hatást fokozván lassan ejtettem ki a következő szavakat.
-A másodperc töredéke alatt beleszerettem egy lányba, akit soha nem ismertem igazán. És mindez mikor derült ki?
-Megint előrébb jár fejben, mint amit elmesél.- ingatta fejét.
-Mit számít magának? Akár a végét is mondhattam volna. Csak onnan, mikor már biztos volt, hogy...- akkora gombóc akadt a torkomon, hogy még csak levegőt se tudtam venni.
-Igenis számít. Ha sorban meséli jobban tudom követni a fonalat.
-Oké.- dőltem hátra, ezzel kicsit fellélegezve.
-Árulja el, mit élvezett benne annyira, ha most így felhúzza magát rajta?
-Volt benne valami... Mint mikor csak azért veszünk meg egy órát, mert jól néz ki.- hoztam fel a példát karjára pillantva.- Az az óra egyedi volt. Csak nekem járt. Csak én tudtam tőle, mennyi az idő. És amikor az órám elromlott, nem dobtam ki, mint mások.
-Hanem próbálta megjavítani.- fejezte be helyettem a gondolatmenetet.
-Igen. Pontosan.- helyeseltem rezzenéstelen arccal.
-Mesélne még erről a bizonyos Grönland bácsiról?
-Maga mondta, nem szaladhatok előre a történetben.
-Akkor folytassa, kérem!- bekapcsolta tollát, majd tekintetét rám emelte, ezzel jelezve, hogy készen áll tovább hallgatni. Próbáltam emlékezni, hol tartottam, de az elmúlt évek minden egyes napját képtelen voltam felidézni. Csak arra tudtam gondolni, mihamarabb érjünk a végére, bármibe kerül is.
-Minden annyira könnyen ment. Egyre többet találkoztunk, egyre többet beszélgettünk, és még a srácok se bánták...- folytattam, miközben felálltam és az ablakhoz sétálva újra a kilátásba révedtem.

Belvárosi utcákat jártunk be órákon át beszélgetve, miközben mindketten egy-egy jegeskávé maradék két kortyával szórakoztunk, és a fennmaradó jégdarabokat kocogtattuk a papírpohár falának. Néha hangosan felnevetett, olyankor hátravetette fejét és haja úgy szállt utána, mintha csak rajzolták volna a mozdulatot. Hirtelen megállt egy falnál, kinézett oldalra, a becsatlakozó utcán nem látott senkit közeledni. Kezében tartott poharának szívószálát körkörösen mozgatta, miközben huncut mosollyal pillantott fel rám a vörös hajfüggöny mögül.
-Utálok veled lenni.- vágta hozzám mosolyogva.
-Ezt most nem értem...- fordultam felé szintén mosolyogva. Tisztában voltam vele, hogy csak poén az egész szituáció.
-Mindig eszembe jut, hogy most hiába szánod rám minden perced, később úgyis lelépsz a turné miatt.
-Nyugtalanít, hogy nem vagyok veled?- hangom sokkal kacérabb és magabiztosabb lett. Büszke voltam magamra, amiért ilyen érzelmeket váltottam ki belőle.
-Nem kifejezetten.- rázta meg fejét.
-Hát akkor?
-Hazudjunk egymásnak!- arca kivirult, még boldogabbnak tűnt, mint azelőtt. Karjait széttárta, majd értetlen arckifejezésemet felismerve le is engedte őket.
-Mit hazudjak neked?
-Hazudd, hogy örökké visszatérsz hozzám! Arra van szükségem, hogy azt hazudd, elég jó vagyok neked, vagy akárki másnak! Tudni akarom, van e esélyem bárki másnál, ha te nem játszod majd a szimpi szomszédsrác szerepet.- hiába tudtam, hogy teljesen komolyan beszél, az a mosoly az arcán annyira megtévesztő volt, hogy kénytelen voltam nevetni.
-Jobbat mondok!- léptem közelebb hozzá.- Senkinek sem lesz esélye nálad!
-Nem! Ne ezt mondd!- dobbantott makacsul.
-De, ezt mondom! Tudod miért?
-Nem...- homlokát ráncolva simult a falhoz.
-Mert egy olyan lánynál kevés az esély, akinek barátja van.- vigyorogtam, majd gondolkodás nélkül a falnak nyomtam és megcsókoltam. A kávés pohár kiesett a kezéből, de a felszabadult kart azonnal felhasználta és átkarolta a nyakamat, az én karjaim pedig a derekát fonták át. Sokkal jobban sült el a pillanat, mint azt vártam. Kimondatlan kérdésemre őszinte választ kaptam, és már biztos voltam benne, hogy Zoey Mitchel életem egyik legjobb döntése volt.