3. "Szeretlek"

Némán ültem a kanapén, mutatóujjamat a számhoz nyomtam, így könnyebben tudtam harapdálni alsó ajkamat.
-Nem akarom sürgetni...- kezdte órájára nézve.
-Akkor ne sürgessen!- válaszoltam alig artikulálva, majd folytattam tevékenységemet. Csak ekkor tűnt fel a falon függő óra idegőrlő kattogása, és az a borzalmas festmény a falon, ami egy törött vázából kihajló, haldokló virágokat ábrázolt. Magamat láttam az elhaló csokorban. Zoey volt a víz, ami szép lassan kifolyt alólam, és én ott maradtam kiszáradni. És most Loran P. Cornel próbálja összeragasztani a cserepemet, hogy új vizet öntsön bele. Nem csinált semmi rosszat. Mégis undorítónak és visszataszítónak tartottam a viselkedését. Várakozón nézett rám, szinte sürgetett a tekintetével. Azt várta, hogy végre nyögjem ki, mi történt aznap este. Már csak direkt húzni akartam az agyát. Megmagyarázhatatlan bosszúvágy ébredt bennem. Elengedtem ajkam, majd kényelmes pozíciót vettem fel és újra belekezdtem a mesélésbe.

Annak ellenére, hogy jó ideje ismertem, képtelen voltam tökéletesen eligazodni rajta. Csapongó jelleme és állandóan változó kisugárzása néha őrületbe kergetett, néha annyira magával ragadott, hogy képes voltam éjszakákat tölteni az íróasztalom fölött, miközben dalt írtam róla. Az együtt töltött idő felülmúlhatatlan, felejthetetlen, ugyanakkor utálatos és fájdalmas volt. Hisz mindig tudtuk, hogy véget ér.
-És elhagynál? Bármikor? Bárki másért?- kérdezte rezzenéstelen arccal. Mindig is képes volt tökéletesen leplezni érzelmeit.
-Miért hagynálak el?- kérdeztem kissé idegesen. Felzaklatott, hogy ennyire érzelemmentesen kezeli a témát.
-Valaki másért.
-Nem úgy áll a helyzet.
-Most. De később...
-Később sem.- ráztam meg fejem.
-Oké. Akkor az elkövetkezendő 10 évben...
-Veled leszek, történjen bármi. Zoey, fogd már fel! Szeretlek!- mondtam erőszakosan megszorítva csuklóját. Ő lenézett, majd rám emelte mosolygó tekintetét. Kétségbeesett arckifejezésem megenyhült.
-Nem tudok több hülyeséget kérdezni.- mondta szinte suttogva.
-Sosem foglak megérteni.- nevettem el magam. Szégyenlősen felhúzta vállát, majd hozzám bújt. Karjai átfonták mellkasom, míg én hátát kezdtem simogatni. Az elutasító, vad, érzelemmentes és makacs Zoeyból egyszerre egy szeretetéhes, érzelmes és félénk lány lett. Azt hiszem sosem láttam a kettő közötti átmenetet.
-Csak félek, hogy nem vagyok neked elég jó.- szólalt meg újra halkan. Megfogtam vállait és eltoltam magamtól.
-A francba Zoey, miért kell ilyennek lenned?- kérdeztem feldühödve.
-Ezt hogy érted?
-Megalázóan kiismerhetetlen vagy! Már fél éve járunk, mégsem tudok rólad szinte semmit!- emeltem meg hangom még jobban.
-Nem titkolózom előtted.- rázta meg fejét nyugodt hangsúlyú szavai után, szemében mégis félelem csillogott.
-De igenis titkolózol! Minden egyes mozdulatoddal átversz. Türelmes voltam, de most már talán beavathatnál egy-két dologba!
-Calum, ne kiabálj...- kérte halkan.
-Csak nem értem miért vagy még mindig ennyire zárkózott. Én vagyok az egyetlen, akiben igazán bízhatsz!- rángattam meg vállát.
-Ez önző volt!- lökött el magától. Értetlenül néztem rá, ő pedig riadtan nézett vissza rám. Mint hidegvérű gyilkos, mikor ráeszmél mit tett tekintett le karjaira, majd átkarolta saját vállait és leült az ágyára. Az első veszekedésünk emlékezetesebb maradt, mint az összes többi. Egy mondvacsinált ügyből akkora kiabálás keletkezett, hogy még Grönland bácsi is benyitott a szobába. Zoey felállt és kitolta őt az ajtón, majd suttogva nyugtatta meg, hogy minden rendben van. Bezárta az ajtót, nekitámaszkodott, de nem nézett rám. Bűntudatot keltett bennem, hogy akaratosságommal egy olyan énjét húztam elő, amit még sosem láttam.
-Menj el, kérlek!- motyogta orra alatt, majd kinyitotta előttem az ajtót. Lábaim önmaguktól indultak el a folyosó felé. Még megálltam mellette és megpusziltam a homlokát. Aztán újra elindultam és mire igazán feleszméltem már az ágyamon feküdtem, a plafont bámulva és nem tudtam eldönteni, hogy beázott a tető, vagy tényleg egy könnycsepp gördült végig az arcomon. De a régóta tartó szárazság az utóbbi tényt igazolta.

-Ugyanaz az erős lány volt, mégis annyira összetört, mint az a váza.- emeltem mutatóujjam a képre. Loran megfordult, majd újra rám pillantott. Ekkor újrafogalmazódott bennem a festmény jelentése. Zoey volt a váza, én pedig a víz, és a kapcsolatunk a csokor virág. Ő összetört, én nem tudtam megmaradni vele, és kettőnk nélkül a virágok is meghaltak.
-Sosem kérdezte a családjáról?
-A szüleit nem érdekelte, hogy mit csinál. Ő viszont a bácsikájával akart élni. Ezért otthagyta az iskolát. Ennyit tudtam eleinte.
-És hogy békültek ki az első vita után?
-Rögtön utána...

Dühös voltam magamra és bűntudatom volt.
-A zuhany jót tesz. A zuhany mindig jót tesz.- mormoltam magamban, majd magamhoz vettem a törülközőmet és átvánszorogtam a fürdőszobába. Negyedórán át áztattam magam, majd felvettem a magammal vitt tiszta alsót, és rövidnadrágot, aztán visszaindultam a szobába. Zoey az íróasztalom felett ácsorgott és összefont karokkal olvasgatta a dalszövegeket. Talán megérezte, hogy beértem a szobába, mert azonnal megfordult.
-Anyukád engedett be.- mondta közömbösen, majd leült az íróasztalhoz.- Ezeket te írtad?
-Igen.- bólintottam.
-Nekem?- kérdezte halvány mosollyal.
-Nem mindegyiket. Mármint, ami olyan, azt igen... De van, amit a bandának...- dadogtam.
-Elénekled nekem?- kérdezte hol rám, hol a dalszövegre nézve.
-Melyiket szeretnéd?- kérdeztem elmosolyodva, majd leakasztottam a gitárt a tartóból.
-Ezt!- választotta ki az egyiket, majd átnyújtotta a papírt.
-Oké.- mosolyogtam rá, majd leültem az ágyamra. Ő velem szembe fordította a széket és kényelmesen elhelyezkedett. Már elkezdtem játszani az akkordokat, de még nem énekeltem, mikor felpillantottam rá és csillogó csokibarna szemeibe. Abbahagytam a gitározást, közelebb hajoltam és megcsókoltam. Kellemes csalódás ért, mikor elutasítás helyett visszacsókolt. Mosolyogva váltunk el egymástól, majd újra belekezdtem a dalba és minden erőmet beleadva, a lehető legtöbb érzelemmel adtam elő neki a róla írt dalt.
Annak ellenére, mennyire szélsőséges volt a kapcsolatunk, mellette egésznek éreztem magam. Képes lettem volna érte bármire. Magabiztosabb voltam, mert úgy éreztem szüksége van a támaszomra. Hajlandó voltam kérésének eleget téve hazudni neki, még akkor is, ha tisztában volt vele, hogy nem mondok igazat. Mosolyogva hallgatta, bármiről meséltem neki. Türelmesen várt, míg visszatértem a turnéról, és hajlandó volt még akkor is órákat várni, mikor késtem egy-egy próba után. Cserébe én is türelmes voltam hozzá és igyekeztem a kedvében járni, amikor csak tudtam.
-Nem értem miért hoztál el vásárolni.- sétált mögöttem az üzletben.
-Mert szeretném, ha olyan ruhákat hordanál, amiket a mai fiatalok hordanak.
-Azt mondod ódivatú vagyok?- megállt és csípőre tette jobb kezét.
-Nem. Egy szóval sem mondtam ilyet. Csodálatos vagy úgy, ahogy vagy. De láttam itt néhány darabot, amit szívesen látnék rajtad.- fogtam meg csuklóját, majd magam után rángattam. Sorra hordtam neki a ruhákat a fülkéhez, majd mikor jelezte, hogy készen van, megnéztem hogy áll neki.
-Ez nagyon jól néz ki!- mosolyogtam rá.
-Ne hazudj!
-Mi nem tetszik benne?- léptem be mellé a fülkébe.
-Nézd meg! A lányok legnagyobb ellensége a tükör. Ő megmondja az igazat.
-Miért?
-Ő megmondja, hogy csúnya és kövér vagy.
-Ugyan, Zoey...- simítottam végig alakján.- Gyönyörű vagy!- kezem megállt derekán, magamhoz húztam, majd hátulról közelítve megpusziltam arcát.
-Mehetünk?- kérdezte mosolyogva.
-Ha nem szeretnél több ruhát, mehetünk.- válaszoltam szintén mosolyogva, majd kiléptem a fülkéből és megvártam, míg visszaöltözik.
A házuk előtt megállva az ablakra pillantott, majd felém fordult.
-Most is csak úgy besurransz?- kérdeztem zsebre dugott kezekkel.
-Nem. Tegnap rákérdezett és elmondtam mindent. Nem örül neki. De nem érdekli mit csinálok, tehát magamért felelek.- válaszolt büszkén. Lenézett a kezében tartott szatyrokra, majd újra felém fordult.
-A ruhákat...- kezdte.
-Nem fogod kifizetni, és már rég megháláltad! Úgyhogy viseld egészséggel!- vágtam szavába, majd átkaroltam és szorosan magamhoz öleltem.
-Köszönöm, Calum.- elhajolt tőlem, majd kinyitotta a kaput és elindult befelé. Még mindig ott álltam, valami nem stimmelt, sokkal inkább hiányzott egy mozdulat. Kinyitottam a kaput és utána mentem. Még a bejárati ajtó előtt elkaptam karját, magam felé fordítottam és megcsókoltam.
-Azt hittem elfelejted...- mosolygott rám, de ajkaink alig pár centire váltak csak el egymástól.
-Szeretlek.- ejtettem ki az egyszerű, mégis hatalmas súllyal bíró szót. Zoey hátrébb hajolt, talán még meg is szédült. Tekintete értetlenséget sugárzott, mintha még sosem hallotta volna ezt a kifejezést. Mintha még senki sem mondta volna neki. Új célt fedeztem fel, magaménak éreztem a feladatot, hogy megmutassam Zoeynak, milyen is valójában szeretettnek lenni. Hogy milyen az, ha valakit igazán, szívből, visszavonhatatlanul szeretnek.
-Miért mondtad ezt?- kérdezte. Kiábrándultam a gondolataimból. Ezúttal én néztem rá értetlenül.
-Mert ez az igazság.- válaszoltam.
-Honnan tudod? Mégis mit szeretsz bennem?
-Nem tudom megmagyarázni. Tudod, Zoey, ha az ember igazán szerelmes, nem tudja megmondani, mit szeret a másikban. Csak érzi. Hiányolja, ha nincs vele. Élvezi az együtt töltött idő minden egyes percét. Aggódik, ha nem hall felőle. És igazán érdekli, mit csinált a nap minden egyes percében.
-Akkor mondanom kell valamit...- kezdte komoly, szinte elkeseredett hangsúllyal.
-Igen?
-Szeretlek.- mosolygott rám.

-Olyan volt, mint egy árva kiskutya, akit nem hozhatok el a menhelyről, mert túl nagy árat fizetne érte. Grönland bácsi egy olyan börtönben tartotta, amiből bármikor kiszabadulhatott, de ha csak másképp vette a levegőt, vissza kellett mennie. Sohasem utáltam úgy a búcsúzkodást, mint akkor, mikor tőle kellett elköszönnöm. Főleg, mikor úgy váltunk el, hogy előtte összevesztünk. Olyankor még a levegő is mérgezettnek tűnt körülöttem.- magyaráztam Lorannak, aki csak jegyzetelgetett füzetébe.
-Miken vesztek össze?
-Látja... Már nem emlékszem. Tényleg fogalmam sincs. De mindig volt valami. Egyszerűen felkaptuk a vizet, és csak duzzogtunk, míg egyikünk meg nem enyhült.
-Szóval mindketten tettek azért, hogy rendbe jöjjenek a dolgok?
-Felelősnek éreztük magunkat a kapcsolatunkért. Mindig az kért elnézést, aki beismerte, hogy tévedett. Nem volt olyan, hogy ne jutottunk volna dűlőre...
-És az utolsó vita?- kérdezte jegyzeteiből felpillantva.
-Még mindig van mit mesélnem arról,ami azelőtt történt.- válaszoltam.
-Folytassa csak!- bólintott, majd hátradőlt és minden figyelmét nekem szentelte.

Még szerencsésebbnek tartottam a kapcsolatunkat, mikor rájöttem, hogy a srácokkal is jól kijön. Úgy éreztem én magam vagyok szerencsés, amiért a barátaim és a barátnőm remekül szórakoznak együtt, akkor is, ha én épp nem érek rá. Zoey egyre többször lógott velünk, de mindig csak akkor, ha megfelelő volt az időpont. Sosem kérdezett rá, én pedig sosem mondtam neki, mennyire féltettem a rajongóktól.
-Mikorra kell hazaérned?- kérdeztem tőle, majd kinyitottam neki az ajtót, és magam elé engedtem.
-Ma nincs otthon. Szóval elég, ha reggel hazaesek.
-Hogy hogy nincs otthon?- kérdeztem egyik szemöldökömet felvonva.
-Kórházban van. Végre rávettem, hogy menjen el. Csak pár vizsgálat.
-Nem kéne vele lenned?
-Nagyfiú már.- kacsintott rám, majd megállt a próbaterem előtt.
-Miért nem mész be?- kérdeztem a kilincsre téve kezem. Megfogta kézfejem, ezzel megállította a mozdulatot, hogy lenyomjam a kilincset és még az utolsó pillanatban megcsókolt.
-Nem akarom, hogy féltékenyek legyenek...- suttogta mosolyogva, majd lenyomta kezemet, és ezzel kinyílt az ajtó.
-És íme, az angyal leszállt közénk!- sóhajtott fel Mike az ajtó felé fordulva.
-Ennyire vészes a helyzet?- kérdezte Zoey nevetve, majd ledobta cuccait a sarokba.
-Luke lába borzasztóan büdös.- jelentette ki Ashton.
-Ne szagolgasd!- kiáltottam feléjük nevetve, majd összeraktam a gitáromat és bekapcsoltam az erősítőt.
-A ti lábatok sem illatosabb!- duzzogott Luke, majd megindult felém. Ám nem én voltam a célpont, hanem Zoey, mivel ő mellettem állt. Egyszerű, de óvatos mozdulattal a földre nyomta, majd lerángatta róla a cipőjét.
-Luke!! Add vissza a cipőmet!- kiabált Zoey nevetve.
-Szagold meg! Ez se jobb! Egy lány lába is lehet büdös...- vitte a cipőt Luke Ashton felé.
-Vidd már innen!- lökte el nevetve.
-Nem is büdös...- szagolta bele Mike.- Egyszerűen... Nem illatos.
-Akkor az én lábam sem büdös.- dobbantott Luke.
-De igen!- bólintott Ashton.
-Mégpedig annyira, hogy a borz kéri a receptet.- viccelődött Mike, majd visszaadta a cipőt jogos tulajdonosának.
-Hoztunk nektek kaját.- lépett ki Ash a dobfelszerelés mögül.
-Ez kedves.- mosolygott Zoey, majd beült a sarokba.
-Ez a tiéd.- nyújtotta át a zacskót Mike. Zoey kihúzta belőle a péksüteményt, majd beleharapott.
-Ez diós?- kérdezte félig tele szájjal.
-Igen.- bólintott Mike.
-Allergiás vagyok a dióra.- kezét a szája elé emelte, és a már félig szétrágott falatnak keresett egy kukát. Homlokomat ráncolva, bosszús, szinte gyilkos tekintettel néztem végig a srácokon.
-Nem tudhattuk.- vonta meg a vállát Luke.
-Nincs semmi baj.- mosolygott Zoey, majd letette a zacskót.
-Tessék, az enyém kakaós. Edd meg ezt! Nekem nincs bajom a dióval.- ajánlotta fel Ashton.
-Erre semmi szükség. Kimegyek, veszek magamnak valamit.- utasította vissza, majd elhagyta a próbatermet. Pár perc múlva visszatért, leült szokásos helyére és megette a péksüteményt.
-Eljössz a parkba?- kérdezte Luke Zoeyt a próba végén.
-Melyik parkba? Mikor?
-Még nem mondtam. Fellépünk a városban. Csak amolyan szabadtéri örömzenélés.- magyaráztam. Zoey megvonta vállát.
-Még meglátjuk. Mikor is lesz ez?
-Hétvégén.- mondta Ash.
-Rendben. Elmegyek.- mosolygott.
-Annyi lány mellett nem is lesz feltűnő.- nevetett Mike.
-Majd megpróbálok beolvadni, És csinálok mindegyikőtökkel közös képet.
-Csak a fellépés után ne várd meg Calumot.- tette hozzá Luke.
-Feltűnő lenne, ha együtt távoznánk.- mondtam, majd a helyére tettem a gitáromat és felvettem a táskám a földről.
-Persze. Ez csak természetes.- mosolygott rám.

A városközpontban tartott koncert azonban másképp sült el, mint mi azt elképzeltük. Több rajongó jött, mint amire mi számítottunk, így esélyünk sem volt elkerülni a közös képeket. Így Zoey inkább meg sem várta a koncert végét, hamarabb elhagyta a helyszínt. Miután mindenki megkapta a képet, és végre oszlani látszott a tömeg mi is felszabadultabbak lettünk. Elbúcsúztunk egymástól és én azonnal hazafelé vettem az irányt. Lepakoltam a cuccom, majd átmentem Zoeyhoz és becsengettem.
-Szia!- nyitott ajtót mosolyogva. Szétnéztem a nappaliban, Grönland bácsi sehol sem volt.- Alszik.- magyarázta, mikor feltűnt neki, hogy kit keresek.
-Hogy érezted magad?- kérdeztem tőle, miközben követtem a szobájába.
-Csak most értem haza...- kerülte ki kérdésem.
A szobába érve az ablakhoz sétált, kinyitotta és kihajolt rajta.
-Mit csinálsz?- kérdeztem.
-Kitisztítom a fejem.
-Dühös vagy?
-Nem. Csak az a sok rajongó... Fájt tőlük a fejem.
-Akkor... Szeretnéd, hogy elmenjek? Pihennél esetleg?
-Miért szenvedünk mi ennyit, Cal?- kérdezte mosolyogva.
-Miért? Szerinted szenvedünk?
-Mégis minek neveznéd ezt? Olyan, mintha folyamatosan ki akarnánk nyírni egymást pusztán azzal, hogy együtt vagyunk. Nem értem...- mondta, miközben lehajtotta és értetlenül ingatta fejét.
-Kettőnk közül csak én jelentek veszélyt rád.- jelentettem ki ridegen.
-Hm...- vonta meg vállát, majd újra elfordult.
-A rajongók miatt.- folytattam.- Kiszámíthatatlanok, és...
-Akárcsak mi. Milyen összeférhetetlen. Azt akarják, hogy boldog légy. De ha boldog vagy, már nem is akarják annyira.- kínjában kuncogott, majd bezárta az ablakot és összefogta haját. Így sokkal jobban kirajzolódott arcának vonala, szemeit kihangsúlyozták a kilógó kósza tincsek, és ahogy a füle mögé simította az egyiket, félénken elmosolyodott. Közelebb léptem hozzá, megfogtam a hajgumit és laza mozdulattal kibontottam hajából.
-Így csinosabb.- jelentettem ki mosolyogva. Oldalra fordult, majd maga mellé húzott, így mindketten a tükörrel szemben álltunk.
-Főleg, mert így neked is jut.- nevetett, majd haját a nyakamba dobta. A hátamra emeltem, homlokát a fejemre tette, így tényleg úgy néztem ki, mintha nekem lenne hosszú vörös hajam.
-Nem áll jól. Azt hiszem maradok a sajátomnál.- nevettem, majd eldőltem vele az ágyra.
-Jobb is így.- mosolygott, aztán beletúrt hajamba, amitől kirázott a hideg. Percekig néztünk egymás szemeibe, a mosoly el nem tűnt arcunkról, és mindketten vártuk, hogy a másik lépjen. Ez a várakozás mindent megért. Minél tovább vártam vele, annál izgalmasabb és emlékezetesebb volt minden közös perc.
Mire észbe kaptunk már sötétedett.
-Ideje hazamennem.- sóhajtottam nagyot, majd kíséretében elindultam a bejárati ajtóhoz.
-Találkozunk holnap?- kérdezte az ajtóban állva.
-Mindenképp.- mosolyogtam, majd átöleltem és végszóként ajkai közé suttogtam a legszebb és legőszintébb szót.
-Szeretlek.