4. Hivatalosan árva

Mire kezdett volna igazán komoly lenni a kapcsolatunk már egyáltalán nem tudhattam őt biztonságban. Jóformán csak este jártunk ki, alig beszéltünk, és megtiltottuk magunknak, hogy keressük a másikat. Idegőrlő volt. De ő türelmes volt, én pedig kitartó.

Egyik este belvárost járva, hangosan nevetve beszéltük meg, milyen régóta nem láttuk egymást. Egyik pillanat követte a másikat, de kedvünket szegték.

-Calum! Calum állj meg!!- kiabált utánunk egy 5 főből álló lánycsapat. Időm se volt felfogni mi történik, Zoey hátrébb lépett és nekifeszült a mellkasomnak.

-Nem. Nem, ez nem lesz jó. Most nem jó!- kiabáltam a lányoknak, de ők csak közeledtek. Levettem sapkámat és Zoey fejére húztam.

-Megfulladok, te idióta!- visított fel, majd levegőért kapkodva rángatta le magáról a fekete "hype" feliratú sapkát. A lányok odaértek és Zoeyt félrelökve keresték ki a fényképezőt a telefonjukon.

-Csak egyet!- közöltem hangosan, majd beálltam közéjük.

-Hé, te! Lefotózol minket?- kérdezte egyikük, majd Zoey kezébe nyomta a telefont és beállt közvetlenül mellém. Zoey szembe állt velünk és még egy másodpercre megigazította fején a sapkámat.

-Mosolyt!- adta az utasítást, majd villant a vaku és a kép elkészült. Visszaadta a telefont, majd újra hátrébb lépett.

-Mennünk kell!- ragadtam meg Zoey csuklóját.

-Állj!- ugrott elénk az egyik lány.- Te ki vagy?- kérdezte, és mutatóujjával Zoeyra bökött.

-Calum, ugye ő nem a barátnőd?- kérdezte egy másik.

-Hogy hívnak?- rohanták meg egyszerre. Válasz nélkül rántottam ki közülük, majd az ellenkező irányba indultam el.

-Nem tudok ilyen gyorsan menni!- zihálta Zoey mögöttem.

-Ne haragudj!- lassítottam, majd szorosabban magamhoz húztam.

-Most bajban vagyunk?- kérdezte halkan.

-Te nem. És tudod mit? Én sem. Nem tudtak meg semmit.

-Hát nem tudom...- vonta meg vállát, majd megállt.

-Most mi van?- kérdeztem felé fordulva.

-Bajt hoztam a fejedre.

-Zoey! A francba már... Menjünk haza! Oké?- indultam el újra, de ő ott állt továbbra is, mintha földbe gyökereztek volna lábai.

-Miért nem mondod ki?

-Mert nem igaz! Mehetünk végre?

-Akkor miért nem mondod el nekik? Mondjuk...

-Mondjuk mi?

-Most már úgy is mindegy.- rázta meg fejét, majd elindult.

-Utálom mikor ezt csinálod.- pufogtam.

-Mit fogsz most csinálni?- kérdezte, majd szembefordult velem.

-Ezt hogy érted?

-Csak mondd meg! Mit fogsz most csinálni?

-Veled?

-Kettőnkkel.

-Semmit. Mi maradunk.

-Biztos?

-Biztos.

-És holnap?

-Holnap is. És holnapután. És azután. Amíg csak lehet.- mondtam, majd lassan halvány mosoly jelent meg arcomon. Közelebb lépett és apró tenyerei közé fogta arcomat.

-Most mit csinálsz?- kérdeztem.

-Nem hiszem el, hogy igazi vagy. Tesztelnem kell.

-Nem szeretem a tesztjeidet.

-Ezt szeretni fogod.- mosolygott, majd közel hajolt és összeérintette ajkainkat. Karjaim átfonták derekát és a csók elmélyítésének érdekében kicsit megemeltem őt.

Másnap egészen korán reggel törték rám az ajtót.

-Kelj fel, te idióta!- üvöltötte Luke, majd rávetette magát az ágyamra. Mire kinyitottam a szemem már Ashton is ott ült az ágy mellett, Mike pedig egy szendvicset majszolva telepedett mellé a földre.

-Mi a .....? Tudjátok ti milyen korán van?!- húztam fejemre a takarót.

-Tudod te mekkora szarban vagy?- kérdezte Luke, majd lerántotta rólam a takarót.

-Mázlid, hogy gatyában alszik.- említette meg Ashton.

-Ne már srácok, eszek!- szólt közbe Mike.

-Miről van szó?- kérdeztem megadva magam és felültem az ágyban.

-Zoey.- ejtette ki egyszerűen Ashton.

-Tegnap este...- kezdtem, de Ash közbevágott.

-Tudjuk. Mindenki tudja. Azt is, hogy milyen romantikusan csókolsz utcai lámpa alatt.

-Mi...?- először nem értettem. Aztán kezdett rémleni. Tenyeremet homlokomhoz csaptam és gyakorlatilag kiugrottam az ágyból.

-Most meg hová mész?- kérdezte Luke elkényelmesedve.

-Zoeyhoz.- hadartam, miközben magamra rángattam egy nadrágot és egy pólót. Idejük sem volt közbeszólni, már útban voltam az utca másik végére. Csengettem, kopogtam és még kiabáltam is. Grönland bácsi nyitott ajtót.

-Beszélnem kell Zoeyval!- jelentettem ki magabiztosan.

-Mi a baj?- lépett ki mögüle a keresett személy.

-Gyere!- ragadtam meg csuklóját. Átvonszoltam magunkhoz, majd bezártam az ajtót.

-Sziasztok.- köszönt halkan a fiúknak, majd leült a székemre.

-Itt van. Megnyitottam.- fordította felém Luke a laptopot.

-Én mondtam...- hajtotta le fejét Zoey a kép és a kiírások láttán.- És most mi lesz?

-Nincs visszaút.- rázta meg fejét Ashton.

-Olyan fölösleges vagyok...- halványan elmosolyodva hajtotta le és rázta meg fejét.

-Ezek után te még ki mered ezt jelenteni?- kérdeztem dühösen. Álla alá nyúltam és megemeltem a fejét.- Ha fölösleges lennél, most nem lennénk ilyen helyzetben.

-Ne okold magad, Zoey! Mi is itt vagyunk... és segítünk.- ajánlotta fel Mike.

-Nem éri meg emiatt idegeskedned. És ne foglalkozz a véleményükkel!- sulykoltam belé, látszólag hatástalanul. Tekintete ugyanolyan üres volt, mint addig. Nem tudtam eldönteni, hogy nem képes rám figyelni, vagy egyszerűen nem akar.
-Haza kell mennem.- jelentette ki szomorúan.
-Kikísérlek.- vágtam rá azonnal. A kapunk elhagyása után felém fordult és megállított.
-Remélem nem bántad meg, hogy...
-Ne is folytasd!- vágtam szavába. Egyik tenyeremet az arcára emeltem, mire ő megfogta kezemet és lehunyta szemeit.
-Nem fogunk belehalni. Csak erősnek kell maradnunk és túléljük.- suttogta.
-Én biztos vagyok benne, hogy menni fog.- válaszoltam mosolyogva. Kezemet a szájához emelte, megpuszilta, majd megfordult és hazaindult.
Visszamentem a szobába és elterültem a padlón.
-Sokan írtak már?- kérdeztem.
-Még nem. De majd szétterjed a kép...- válaszolt Mike.
-Ne is mondd...- fújtam ki a levegőt, majd tenyereimmel közrefogtam arcomat és eltakartam szemeim.

-Időnk sem volt feldolgozni.- mondtam fejemet megrázva.
-Egy újabb turné?- kérdezte Loran. Csak bólintottam.- És így mi lett?
-Sokan kérdezték. De nem igazán mondtam semmit. Alig telt el két hónap, Zoey hívott, hogy azonnal a segítségemre van szüksége. És én kérdés nélkül utaztam haza.

Az ajtó előtt ücsörgött, ugyanabban a ruhában, ami akkor volt rajta, mikor először találkoztunk, magassarkúi ugyanúgy a lépcső mellé voltak dobva. Mikor átléptem a kaput felállt és megállt velem szemben.
-Jól vagy?- kérdeztem megölelve.
-Persze. Csak még...
-Tudom, nehéz.
-Borzalmas volt, Calum. Egyedül voltam. Ott álltam egyedül a koporsó felett és senki, de senki nem szólt egy szót sem.
-Sajnálom, hogy nem értem ide időben.- simogattam meg hátát, majd szorosabban magamhoz húztam.
-Anyukád kijött később. És hazakísért.- válaszolt, majd lehunyta szemeit. Elvesztette az egyetlen embert, aki háttérből támogatta, aki tetőt adott fölé, akiről habár én nem is tudtam semmit, ő valószínűleg jobban bízott benne, mint bárki másban. És mégis ugyanolyan erős volt, mint addig. Talán akkor, abban a pillanatban sírt. Vagy a temetésen. Mikor egyedül állt a koporsó felett, és felfogta, hogy senkije nem maradt.
-Segítened kell!- suttogta. Eltolt magától, kinyitotta az ajtót és az asztalhoz lépett. Az asztalon egy fekete-fehér, mintás, díszes urna állt.
-Azt hittem...
-Csak a koporsót temettettem el. Ez volt a végrendelete. Akart egy sírkövet, ahová kijárhatok. De nem itt akar nyugodni.
-Hanem?
-Ahol annyit járt... Grönland.
-Szóval ezért Grönland bácsi?
-Egész fiatal volt, mikor először hallott Grönlandról, és elhatározta, hogy ott fog élni. Több expedíciót is megjárt, minden pénze elment rá. Aztán az egyik expedíción megsérült, elcsúszott és beverte a fejét. Azóta nem járt ott. Az állapota egyre súlyosbodott, és mivel senki sem foglalkozott vele én vállaltam, hogy segítek.
-Feladtál mindent, hogy ápold...
-Nem volt sok minden, amit magam mögött hagyjak.- halvány mosoly jelent meg arcán, majd lenézett az urnára.
-Segítek.- bólintottam. Két nappal később már úton voltunk a világ másik végére, a csomagjaink között egy dobozzal, amiben Grönland bácsi hamvai voltak. 

-Szóval megtudott mindent.- nézett rám Loran.
-Mégis olyan üres volt. Túl egyszerű választ adott. Erre magamtól is gondolhattam volna.- ráztam meg fejem.- Egyértelműbb, komolyabb válaszra vágytam. De nem kaptam meg.
-Később sem?
-Soha.- ráztam meg újra a fejem. Ő szánalommal és együttérzéssel nézettem rám, majd az órájára pillantott, de mire újra felnézett, én már az ajtó irányába indultam.
-Holnap jövök ugyanekkor.- motyogtam.
-Még egy valamit áruljon el!- zárta be az ölében heverő kis könyvet.- Mi történt a képekkel?
-Zoey onnantól kezdve hivatalosan is a barátnőm lett. A rajongóink mindent tudtak.- vontam meg vállam, majd átléptem a küszöböt és becsaptam magam mögött az ajtót.