8. Nem tudom.

Felelősnek éreztem magam Zoeyval kapcsolatban, ezért, hogy ne legyen egyedül, a srácok beleegyezésével, egyre többször vittem magammal Zoeyt a koncertekre, akár hosszabb távra is. A turnébusz komoly házirendjét azonban ő sem írhatta felül, és ezt tökéletesen megértette. Akármilyen távra mentünk, ő külön kocsiban utazott, és csak a szállodai szobán osztozkodtunk.
-Mit csináltál ma?- kérdeztem a fürdőszobából kilépve.
-Szétnéztem a városban, és megnéztem pár kiállítást.
-Milyen kiállítást? Megint a festmények?
-Nem. Ezúttal nem.- leült az ágyra és kivett táskájából egy köteg prospektust.
-Mik ezek?
-Olyan munkáltatócégek, akik alkalmaznának az iskolai végzettségem hiányának ellenére.
-Dolgozni akarsz?- kérdeztem felé fordulva. Bólintott, közben a lapokat rendezgette.
-Miért? Ez olyan meglepő?
-Csak nem értem. Azt hittem...- kezdtem, de közbevágott.
-Persze. Most jó. De mi lesz, ha már nem leszünk együtt?- kérdezte fel sem nézve.
-Miért? Úgy gondolod nem leszünk együtt?
-Fogalmam sincs, Calum. Neked ott a banda, nekem meg... Nekem meg nincs rajtad kívül senkim és semmim.
-Ott a ház.- vágtam rá példaként.
-Egyedül nem tudom karbantartani. El kéne adnom. Vagy állást keresnem, hogy legyen pénzem és...
-És ha eladod, hol laknál?
-Albérletben. Akár itt, Amerikában. Vagy valahol máshol.
-Vagy mindig máshol.- vontam meg vállam. Értetlenül nézett rám.
-Nem lóghatok örökké a nyakadon.
-Inkább elhagynál?
-Nem mondtam ilyet.
-De erre utaltál.
-Cal, egy szóval sem mondtam, hogy szakítsunk!- emelte meg hangját.
-Jó. Mert én sem.- feleltem higgadtan. Higgadtságom bosszantani kezdte, szó szerint berontott a fürdőszobába és magára csapta az ajtót. Felvettem egy pulóvert és kimentem az erkélyre. Csak azon járt az eszem, megint milyen gyerekesen viselkedünk. Már fogalmam sem volt, hogy ki ő valójában. Nem az a Zoey volt, akit akkor, a házuk előtt toporogva ismertem meg. Két év alatt folyamatosan változott. És csak most vettem észre. A szerelem tényleg vak, legalábbis meghülyít és idegileg elvágja az embert.
Pár perc múlva az erkély ajtaja kinyílt és ő kilépett rajta.
-Mit csinálsz?- kérdezte vidám hangon, majd magára tekert egy pokrócot. Úgy tett, mintha előbbi beszélgetésünk meg sem történt volna.
-Gondolkodom.- sóhajtottam oda se fordulva.
-És min gondolkodsz?- érdeklődött már kevésbé lelkesen. Mintha olvasott volna gondolataimban. Biztos voltam benne, hogy tudja mi jár a fejemben, de nem akar vele foglalkozni. Ugyanakkor elvárta, hogy ne hazudjak. Mint eddig a legtöbbször, most is a nehezebb utat választottuk.
-Közelebb kellene állnunk egymáshoz.- motyogtam végül.
-Úgy gondolod?
-Miért? Te talán nem?
-Nem tudom.- pár másodperc szünetet tartott, majd rám nézett.- Haragszol rám? Csalódtál bennem?
-Nem tudom.- ráztam meg fejem.
-Oké.- bólintott, majd csókot nyomott vállamra és visszament a szobába. Ott álltam egyedül az erkélyen és szinte éreztem, hogy kicsúszik a kezeim közül az irányítás. Kezdtem elveszíteni Zoey-t.
Reggel tompa zajokra ébredtünk. A szálloda előtt rajongók kezdtek gyülekezni. Még az ágyban feküdtünk, mikor kopogtak az ajtón. Felkeltünk, Zoey a fürdőszobába ment én pedig ajtót nyitottam.
-Nézd meg mennyien vannak!- rontott be Luke, majd Mike és Ash követték. Mike kinyitotta az erkélyajtót és kiállt, hogy integessen a lent várakozó tömegnek.
-Velünk reggeliztek?- kérdezte Ash.
-Persze.- válaszolt Zoey.
-Jól nézel ki.- vigyorgott Ash felé fordulva, majd én is megfordultam. Zoey az egyik pólómat és az egyik rövidnadrágját viselte, és Ashtonnak igaza volt. Kifejezetten jól állt neki. Elmosolyodtam és leültem az ágyra.
-Mike mit csinál?- kérdezte, majd kiment az erkélyre. Alig két perc múlva Mike karjai közül szabadulva rontott vissza a szobába. Mike nevetett, majd bezárta az ajtót.
-Ez az idióta majdnem kidobott az erkélyen!- mutogatott Mikera.
-Ugyan, Zoey...-nevetett még mindig, majd leült az ágyra.
-Menjünk enni!- nyitotta ki az ajtót, majd nélkülünk indult el a folyosón.
Még aznap este még egyszer összekaptunk. Ez a vita azonban tovább tartott. Másnap reggel összefont karokkal, duzzogva hagyta el a szobát és egyenesen az étkezdébe sietett.
-Jó reggelt!- köszönt Mike.
-Csúfolódsz?- kérdezte Zoey szúrós tekintettel, majd elsétált mellette.
-Bal lábbal kelt?- kérdezte rám nézve.
-Nem is aludt.- válaszoltam, majd tenyereimbe temettem arcom és lehunytam szemeim. Én sem aludtam.
-Megint összevesztetek?- kérdezte halkan Luke megfogva a vállam. Felnéztem rá és csak bólintottam egyet.
-És most mi lesz?- kérdezte Ashton.
-Nem tudom.- ráztam meg fejem. Olyan sokszor mondtam már ezt, hogy gyakorlatilag biztos voltam benne, hogy ez a fogalom mindenre használható.- Én most semmit sem tudok.- felálltam a székről és visszavonultam a szobába. Jobban megviselt a múlt éjszaka veszekedése, mint számítottam rá. Tudtam, hogy erősebb vagyok és kitartóbb vagyok. Mégis úgy éreztem magam, mint akit földbe döngöltek, élve eltemettek, megrágtak és kiköptek. Zoey irányított. Minden tőle függött. És én úgy táncoltam, ahogy ő fütyült. Mert attól féltem, elveszítem.

-Alig telt el nap, hogy ne vesztünk volna össze.- vakartam meg a tarkóm. Loran nagyot ásított, majd nyújtózkodott is.
-Untatom talán?- kérdeztem semleges arckifejezéssel.
-Nem, dehogy is!- tiltakozott.- Ne haragudjon! Csak hosszú éjszakám volt. Tudja a betegekhez, akik itt az intézetben laknak ma látogatók jönnek. Havonta egyszer jöhetnek csak. És tegnap egész délután felkészítőórákat tartottunk.
-Maga és még kicsoda?
-Én és még két másik pszichológus, akik az intézetben dolgoznak. Én foglalkozom csak külső betegekkel.
-Én nem vagyok beteg.
-Nem is állítottam. Magának csak ki kell adnia, ami a lelkét nyomja.- mosolyodott el. Ennél kárörvendőbben nem is nézhetett volna rám.
-Mi lenne, ha kifizetném magának a kezelés díját, és nem jönnék többé?- kérdeztem a kanapéról felállva.
-Mondtam már, Mr. Hood, hogy nem érdekel a pénze. Zoey annál inkább.
-Magának semmi köze ehhez az egészhez!
-De...
-Nem. Boldogulok egyedül is. Eddig is boldogultam. Ezután is fogok!- az ajtót olyan erősen vágtam be magam után, hogy még hallottam a falon lógó képet csattani a földön.