14. Naiv

Loran a tollát kattogtatva próbált ösztönözni. Naiv. Azt hitte, így hamarabb elkezdem. Pár percig csinálta, aztán abbahagyta, hogy megnyújtóztassa elgémberedett ujjait. Ekkor elkezdtem.
-A hetek alatt Zoey egyre kevesebbet volt velem, főleg ha épp nem volt muszáj. Rájöttem, hogy rossz döntéseket hoztam. Kihűltünk. Ő már nem kérdezett, nekem pedig már nem volt mondanivalóm. És fordítva. Úgy feküdtem mellette minden éjjel, mintha valami fal lenne köztünk. Nyomasztott a csend, az elmaradt pillantások és a tehetetlenség. Aztán egyre többet jártam vele emberek közé.
-Miért?
-Mert olyankor boldog volt, nevetett a vicceimen, fogta a kezem, megölelt és még képeket is hajlandó volt készíteni. Én pedig...- nyeltem nagyot.
-Mi történt?
-Csapdába estem. A saját csapdámba.- már akkoriban is tudtam, de ekkor jöttem rá igazán, hogy valójában én vagyok és voltam naiv. Minden, ami korábban Zoeyval és velem történt megszüntethető lett volna egyetlen szóval, vagy mozdulattal. De én mégis bíztam benne, hogy minden helyrejön.

Mikor hazamentünk újra bemutattam őt a szüleimnek, majd hazakísértem és pár óra elteltével magára hagytam. A szobámban ültem a széken és elbambulva bámultam a falat, mikor a nővérem kopogtatott, majd belépett a szobába.
-Csak érdeklődni jöttem.- mosolygott.
-Miről?- fordultam felé.
-Hogy jól vagy-e.
-Tökéletesen.
-Ne hazudj, Calum!
-Most már minden rendben. Jobb, mint az elején. Nem kötődik hozzám annyira és így én se hozzá.
-De ezt te magad sem hiszed el, igaz?
-Tehetetlen vagyok.
-Talán csak beszélned kéne vele.
-Talán. Ha végighallgatna és utána nem menekülne előlem a maradék egy hónapban. Aztán keződhet minden elölről.- ráztam meg a fejem.
-Egy próbát megér.- simogatta meg a hátam mosolyogva, majd kiment a szobából.
Másnap reggel átmentem hozzá, hogy megkérdezzem szüksége van e valamire. A beszélgetés azonban egyáltalán nem úgy zajlott le, mint amire számítottam. Duzzogva és az orrát fennhordva mászkált fel-alá a lakásban, csapkodta az ajtókat és a tárgyakat, sőt egyszer majdnem fel is borított.
-Elmondod mi a baj?- kérdeztem óvatosan.
-Semmi.- vágta rá.
-Ugyan, Zoey...
-Nincs dolgod valahol máshol?- kérdezte csípőre tett kézzel.
-Elzavarsz?
-Csak érdeklődtem.- forgatta szemeit, majd elfordult és rendet rakott az asztalon, persze ezt is a tárgyak dobálásával.
-Másfél hónap múlva visszamegyünk. Lesz egy pár kisebb koncert, rádió interjúk...
-Úgy mondod, mintha érdekelne.- vetette oda flegmán.
-Nem tetszik.
-Mi?
-Ahogy viselkedsz. Te nem ilyen vagy.
-És ugyan honnan tudhatnám, hogy milyen vagyok?
-Nézd, Zoey! Bármennyire sajnálom, nem én tehetek róla, hogy így alakutak a dolgok. Segíteni próbálok, de...
-Igazából azt sem tudom, ki vagy te nekem.- vágott közbe, majd leült a székre és lehajtotta a fejét.-Nem érzem azt, hogy szerelmes vagyok beléd. Mégis, amikor rám mosolyogsz, vagy egyáltalán csak beszélgetsz velem, valamilyen szinten elgyengülök. És azt hiszem ez megrémít.- elhúzta a száját, majd mély levegőt vett és rám nézett. Közelebb léptem hozzá és leguggoltam elé.
-Nem merem kimondani, hogy mit érzek irántad.
-Tudom. Én se merném.
-Csak bízz bennem! Kérlek!
-Van más választásom?- kérdezte vállát megvonva.
-Persze, hogy van. De nem akarom, hogy azért higgy nekem, mert úgy érzed nélkülem semmire se vinnéd. Nem vagy rám utalva. Erős vagy és kitartó! De ha bármire szükséged van, segíteni fogok.
-Most le akarsz koptatni?
-Dehogy is!- ráztam meg fejem, de valójában összezavart. Pár perccel előtte még ő akart elzavarni.
-Rendben. Mert nem is mennék. Nincs hova mennem.
-Nekem sincs hova mennem nélküled.- mondtam halvány mosollyal, majd felálltam, felhúztam a székről és megöleltem.
-Ebédeljünk valahol.- tolt el kicsit magától.
-Rendben. De délután be kell mennünk a kórházba. Beszélnünk kell az orvosoddal.
-Oké.- bólintott.
Habár mi pontosan érkeztünk meg a váróterembe, mégis fél órát várakoztunk. Az orvos előkerülése után Zoeyt egy terembe kísérték, velem pedig a folyosón beszélt a doktor.
-Ha megtörténik, ha nem, kell egy biztos pont az életébe, amiről tudni fogja, hogy köze van hozzád.- mondta.
-Milyen biztos pont? Ha nem emlékszik semmire...
-Nem tudom. Csináltass vele tetoválást, vagy egy karkötőt, vagy egy nyakláncot, aminek a medáljában egy közös képetek van. Mindenképp emlékeztesd őt, hogy te vagy az egyetlen biztos pont az életében. Ha csak három hónapra emlékszik is.
-Még volna pár kérdésem.
-Most nincs sokra idő.
-Akkor csak egyet teszek fel. Mi lesz akkor, ha egy nap majd felkel 80 évesen, és arra gondol, vajon mi a francot művelt egész életében?
-Olyan idős korban már bármilyen betegséget ráfoghatunk. De ne ezzel foglalkozz! Addig, amíg veled van minden alkalommal emlékeztetned kell, hogy ki ő, és hogy te ki vagy.
-Minden tőlem telhetőt megteszek.
-Ez a beszéd!- veregette meg vállam, majd magamra hagyott.
Miután Zoey visszatért hazamentünk és együtt töltöttük a délutánt a többiekkel.

-Tudja, hogy mit mondtak neki odabent, amíg maga az orvossal beszélgetett?
-Sohasem kérdeztem meg, mit csinálnak vele, míg nem volt az a szörnyű eset, ami azóta is rémálmokat okoz.- mondtam oda se nézve.
-Mi történt pontosan?
-A harmadik alkalom egész jól indult, mivel megfogadtam a doktor tanácsát. Egy közös képünket helyeztem az éjjeliszekrényére, és egy medálja is volt. Könnyebb volt vele megérteti a helyzetet. Viszont a közepén Zoey szédülésre panaszkodott, én pedig nem akartam kockáztatni. Mentőt hívtunk a szállodához, de én nem mehettem be vele a kórterembe. Kint ültem egy biztonsági őrrel a folyosón. Egyik percről a másikra megtört a csend és Zoey üvöltve tépte fel az ajtót. Kirohant a folyosóra, majd mikor meglátott hozzám rohant és mögém állt. Csak annyit tudott mondani, hogy nem akar több gyógyszert. Az eltelt 10 perc alatt több gyógyszert nyomtak belé, mint az elmúlt fél évben. Az arcára kiült félelem és kétségbeesettség engem is megrémített. Meg akartam védeni. Olyan szorosan öleltem, mint még soha azelőtt. Beleégett az emlékezetembe, ahogy akkor nézett rám. És gyakran visszatér, ha vele álmodom.
-Nem gondolja, hogy valahogy meg kéne szabadulnia az emlékétől? Hogy azok a Zoeyk valaha egyáltalán léteztek?
-Magának csak abban kéne segítenie, hogy feldolgozzam a történteket.- mordultam rá.
-Igaz.- bólintott.- De ha belegondol, hány életet élt meg mellette? És Zoeynak hány élete volt? Háromhavonta mindent újrakezdeni. A lelki ereje becsületre méltó, Mr. Hood.
-Nem vigasztal.
-Tudom. De őszintének kell lennem magával.
-Köszönöm.- préseltem ki fogaim között az utolsó szót, majd felálltam, elköszöntem és távoztam. A kisfiú a folyosón ezúttal lapokat tépkedett a magazinokból. Az anyja némán nézte, és néha megdicsérte, hogy milyen szépen tépi ki az oldalakat. A titkárnő a pultnál unottan nézte a már megszokott arcokat. Mindig ugyanazok várakoztak. Csak mindig más időpontban. Felhívtam Lukeot, hogy negyedórán belül ott leszek a próbahelyszínen, majd elmentem egy kávézóba, vettem négy jegeskávét és taxiba ültem.
-Megjöttem!- kiabáltam be a terembe, ahol a többiek már hangoltak.
-Hoztál kávét!- lépett elém Mike vigyorogva, majd kivette a kezemből az egyik poharat.
-Milyen volt?- kérdezte Ashton.
-Haladunk.- feleltem halvány mosollyal.
-Próbáljuk végig a holnap esti repertoárt, aztán menjünk ki a helyszínre, nézzünk szét újra, próbáljuk ki a bevonulást és utána menjünk el vacsorázni.- lépett be Luke egy lappal a kezében, amiről mindezt felolvasta.
-Igenis, főnök!- húztuk ki magunkat egyszerre, majd nevettünk.
-Nagyon vicces...- grimaszolt, majd ő s elmosolyodott. 
Este még elpróbáltunk két számot a helyszínen, aztán visszamentünk a szállodába és megvacsoráztunk.
-Nem is tudom mikor kajáltunk utoljára így mind a négyen együtt.- jegyezte meg Mike.
-Régen.- mondtam, majd halvány mosolyra húztam a számat, ahogy végignéztem a srácokon. Ott ültem a barátaim között, akik valójában már a testvéreimnek számítottak a banda megalapulása óta. De bármennyire is erőlködtünk, tudtunk mindannyian, hogy már semmi sem a régi. Zoey hiánya nem csak engem viselt meg, de nekem okozta a legnagyobb fájdalmat. Gyakran merült fel bennem a kérdés, hogy jól cselekedtem e annak idején. De a hosszas filozofálást elkerülve inkább csak legyintettem, és továbbra is bizakodtam. Maradtam olyan naiv, mint azelőtt.