15. Mr. Michael Szívtipró Clifford

Lassan egy év telt el a baleset óta, de mi mind erősek és kitartóak voltunk. Minden egyes alkalommal emlékeztetnem kellett magamat, hogy valójában nem magam miatt csinálom végig újra és újra, hanem miatta. Csakis miatta. Minden harmadik hónapban új történettel hozakodtam elő. Egy alkalommal újra meg akartam magam kímélni a fájdalomtól, így azt mondtam Zoeynak, mikor magához tért, hogy én nem vagyok több, mint a legjobb barátja. Hiteles volt az előadásom. Sikerült megint elhitetnem vele is, és magammal is, hogy nem vagyunk és soha nem is voltunk szerelmesek egymásba. És habár én nem tettem semmit, hogy ez változzon, más megpróbálta.
Egy délutáni próbára Zoey és Mike együtt érkeztek meg. Hangosan, hasukat fogva kacagtak Mike egy idióta poénján. Luke és Ash ekkor már tudták, hogy Mike valójában vonzódik Zoeyhoz. Mindig is tetszett neki. És ezt én is tudtam. Csak sohasem ismertem be magamnak, mert attól féltem, hogy akkor Zoeynak is feltűnik majd, hogy jobban féltem őt a srácok közelében és talán gyanakodni kezd, vagy talán eltaszít magától. Nem voltam féltékeny, csak bosszantott, hogy még arra sem tart méltónak, hogy elárulja, mikor merre járkál.
-Küldtem neked sms-t.- léptem elé komoly arccal.
-Ne haragudj!- mondta még mindig mosolyogva, majd elővette mobilját és elolvasta az üzenetet.- Kávézni voltunk.
-Nem késtem el. Szóval nem szegtem szabályt.- vonta meg vállát Mike, majd felvette gitárját és hangolni kezdett.
-Senki sem gyanúsított meg, Michael.- veregette meg vállát Luke.
-Oké, akkor én most itt hagylak titeket és elmegyek vásárolni. Este találkozunk!- mosolygott mindannyiunkra, de az utolsó mondat már csak egy személynek szólt. És az nem én voltam. Miután elhagyta a próbatermet Mike felé fordultam.
-Hová viszed?- kérdeztem.
-Csak vacsorázunk egyet. Még csak nem is valami komoly étterem.- válaszolt.
-Vigyázz rá!
-Cal, a barátja vagy. Nem az apja. És amúgy is, igazán bízhatnál bennem...- féloldalas mosoly húzódott arcára. A kínos csöndet Ashton beszámolása törte meg.
A próba után hazamentem és a kanapéra borultam.
-Cal, te vagy az?!- kiabált ki Zoey a szobájából.
-Igen.- ültem fel alkarjaimon megtámaszkodva.
-Mit csinálsz ma este?- kérdezte, miközben megindult felém kezében egy nyaklánccal, aminek összegabalyodott a medálja a zsinórral.
-Nem tudom. Lehet, hogy megnézek valami filmet, vagy találkozom pár haverral.- vontam meg vállam.
-Aha...- bólintott, habár hangsúlyán érezhető volt, hogy nem is figyelt arra, amit mondtam.
-Segítsek?- kérdeztem mosolyogva.
-Ohh, kérlek!- leült mellém a kanapéra és a kezembe adta a láncot.
-Figyelj, Zoey... Volna egy ötletem.
-Mivel kapcsolatban?- kérdezte érdeklődőn.
-Tudod, az amnéziád... Szóval arra gondoltam, talán ha te magad mondanád el magadnak, hogy mi történt könnyebb lenne.
-Ezt hogy érted?
-Holnap, vagy holnapután, amikor ráérsz vegyük fel videóra, ahogy elmondod a történteket. Nekem is könnyebb lenne, ha nem kellene folyton a nulláról kezdenem.- magyaráztam, miközben a láncot bogoztam.
-Nem rossz ötlet.- vonta meg vállát.
-Komolyan gondolod?- kérdeztem meglepődve.
-Hálás vagyok neked, amiért ilyen kitartó és türelmes vagy. Igazán jövök neked annyival, hogy megkönnyítem a dolgodat a jövőt illetőleg.- mosolygott.
-Parancsolj!- nyújtottam át a nyakláncot.
-Köszönöm!- puszit nyomott az arcomra, majd felállt és visszament a szobába. Alig pár óra elteltével már indult is a randevúra.

-Szóval Mike és Zoey...?- kérdezte Loran kacéran. Épp csak a szemöldökét nem vonogatta.
-Nem volt valami hosszú lefolyású kapcsolat.- feleltem egyhangúan.
-Maga miatt?
-Részben.
-És még?
-Mind tudjuk, hová tartozunk. Akkor is, ha nem emlékszünk semmire a múltunkból.- mosolyogtam. Loran szintén elmosolyodott és elégedetten bólogatott.

Este tizenegy is elmúlt már, mikor hallottam a kulcsot a zárban elfordulni. Amióta elment ott ültem a kanapén. Csak vacsorát intéztem magamnak, és bekapcsoltam a TV-t, hogy ha valaki felhív azt mondhassam, hogy  elfoglalt vagyok. Zoey belépett az ajtón, majd lassan hajtotta be maga után az ajtót.
-Milyen volt a randid?- kérdeztem felállva a kanapéról.
-Ohh..Te még ébren vagy? Pedig azt hittem már aludni fogsz...- fordult meg riadtan.
-Megvártalak.- mutattam a kanapéra, mintha bármi köze lenne a beszélgetésünkhöz. Némán, mosolyogva bólintott, majd levette magassarkúit és az ajtó mellé helyezte őket.
-Kérsz inni?- kérdezte a konyha felé lépkedve.
-Nem. Most nem.- kiáltottam utána összefont karokkal, majd megtámaszkodtam a kanapé háttámláján.
-Mellesleg... Jól szórakoztunk. Köszönöm kérdésed!- kezdte nevetve.- Moziban voltunk, aztán étteremben, és hazafelé még a várost is megnéztük. Gyönyörűek az éjszakai fények és...- már nem is figyeltem arra, amit mondd. Egyre jobban dühített a hangjából áradó boldogság, amit Mike váltott ki belőle.
-Hahó! Figyelsz?- lengette meg előttem tenyerét.
-Elbambultam.- ráztam meg fejem.
-Azt kérdeztem mit csinálsz holnap.
-Miért?
-Elmennék vásárolni és...
-Elkísérlek, ha gondolod.- ajánlottam fel, de láttam rajta, hogy nem erre akart utalni.- Mike már felajánlotta, igaz?- kérdeztem újra feldühödve.
-Ugye nem bánod?- kérdezte közelebb lépve.
-Nem.- fújtam ki a levegőt elfordulva. Inkább lenyeltem a gondolataim, mintsem egyszerre két embert veszítsek el.
-Köszönöm, hogy ilyen megértő vagy.- megpuszilta az arcom, majd megsimította a vállamat és elindult a szobája felé.
-De! Tudod mit? Mégis csak zavar!- tört ki belőlem.
-Miért?- kérdezte meglepetten.
-Mert... Mert felelős vagyok érted! Vigyáznom kell rád!
-Michael is tud vigyázni rám, Cal...- a hanglejtés, amivel kiejtette a szavakat csak még jobban bosszantott.
-Nagyon örülök, hogy jóban vagytok. De...
-De zavar, hogy randim volt vele?- vágott közbe. Ő talán poénnak szánta a kérdést, de a reakciómból rájött, hogy beletrafált.- Mi a baj vele? Azt hittem te és Mike jó barátok vagytok.- lépett felém értetlen arckifejezéssel.
-Pont ez az. Ismerem Mikeot.
-Ne hazudj! Tudom, hogy nem az a fajta srác, akitől meg kéne óvnod!
-Az a baj Zoey, hogy az egyetlen srác, akitől meg kéne óvjalak, pont én magam vagyok.- minden egyes szót fájdalmas nyögésnek éreztem a végső ítélet előtt. Felvonta egyik szemöldökét és összefonta karjait.
-Ezt hogy érted?
-Én hazudok neked a legtöbbet. És mégis bennem bízol a leginkább.- elindultam felé és közvetlenül vele szemben álltam meg.
-Persze, hogy bízom benned. Akkor is, ha minden, amit mondtál hazugság. Csak te vagy nekem, Cal!- apró mosoly tűnt fel szája sarkában, de hamar távozott is. Összeérintettem homlokainkat, majd jobb tenyeremet arcához emeltem és megcsókoltam. A végtelenségnek tűnő két másodperc az ő reakciójával ért véget. Kezeit vállamra emelte és ellökött magától, majd eltakarta száját. Szemébe könnyek gyűltek és láttam rajta, hogy jobban meglepődött, mint azt vártam. Csak ekkor jutott eszembe, hogy még sohasem láttam sírni. Még a bácsikája halálakor sem.
-Miért sírsz?- kérdeztem közelebb lépve, de ő hátrálni kezdett, egészen a falig. Megtörölte arcát, majd lehajtotta a fejét.
-Miért csókoltál meg?- kérdezte óvatosan rám nézve. Egyik kezemet a farzsebembe dugtam, másikat magam elé tártam ki, de hirtelen értelmes válasz adása nélkül csak a combomra tudtam csapni. Erre felemelte a fejét és újra megtörölte arcát.
-Mert...- kezdtem bele dadogva.
-Ő nem csókolt meg. De te igen.- mondta szipogva.
-Mike nem csókolt meg?- fakadt ki belőlem a kérdés, kissé eltúlzott fellélegzéssel.
-Nem.- rázta meg fejét. Közelebb léptem hozzá, megfogtam a kezét és magamhoz húztam. Egyik kezemmel a hátát simogattam, másikkal a fejét támasztottam a vállamhoz.
-Ne haragudj, Zoey! Elragadtattam magam... Sokkal ésszerűbben kellett volna viselkednem.- kértem elnézést, miközben próbáltam megnyugtatni.
-Biztonságban érzem magam.- suttogta átkarolva a derekamat. Elmosolyodtam, majd belepusziltam a hajába.
Másnap reggel Mike a ház előtt várakozott Zoeyra. Még alsógatyában, kócos hajjal és álmos tekintettel tántorogtam ki a konyhába, mikor Zoey már a cipőit húzta.
-Jó reggelt! Most akartalak felkelteni, hogy szóljak, hogy elmentem.- mondta mosolyogva.
-Mikorra jössz?
-Fogalmam sincs. De ha szeretnéd, sietek vissza.- búcsúképp adott egy puszit, majd eltűnt az ajtó mögött. Pár percig csak álltam ott, majd hatalmasat üvöltve ököllel az ajtóban csaptam. Dühös voltam, csalódott és mérhetetlenül haragudtam magamra. Elhatároztam, hogy soha többé nem engedem, hogy azt higgye, csak barátok vagyunk. Nem voltam hajlandó többé másként kezelni, mint ami valójában volt számomra.
Másnap a próba előtt Mike odalépett hozzám és mint ezeréves barátok próbált velem beszélgetni. Nem bírtam az erőltetett mosolyokat és a színjátszást, ami ráadásul nem is ment neki, így félbeszakítottam, hogy őszinte lehessek hozzá.
-Nézd, Michael, én egyáltalán nem haragszom.
-Ezt jó tudni, de miért is volna okod? Úgy tudtam Zoey és te most nem jártok.
-Szerinte most nem járunk.
-Az a baj, hogy mindent az ő szemszögéből kell vizsgálnunk.
-Tudom. De te... Te még csak nem is ismered őt!- fakadt ki belőlem.
-Calum...
-Nem! Fogalmad sincs róla, mit szeret és mit nem. Nem tudhatod mennyire imád frissen mosott ágyneműben aludni, vagy hogy vannak bizonyos süteményfajták, amiket egyáltalán nem eszik meg, mert nem tetszik neki a neve. Vagy azt, hogy hány cukorral issza a kávét, vagy hogy nem hisz a csodákban, de ha hullócsillagot lát, kíván.
-De Calum...
-Haverok vagyunk Mike. De egyikünk sem érdemli meg őt. Érted?
-Calum, állj már le! Zoeynak szüksége van valakire, és ez a valaki te vagy! Talán nem emlékszik, de tudja jól, hogy közel áll hozzád. Benned bízik. Senki másban. És ez eddig minden alkalommal kiderült.- mondta kissé csalódottan. Bűntudatot éreztem. Kiabáltam a barátommal valami miatt, ami pár hét múlva már senkinek sem fog számítani, mert mindannyiunknak felejtenie kell.
-Új tervet dolgoztam ki.- említettem meg neki óvatosabban.
-Ne beszélj így róla! Ne úgy, mint valami gépezet, amihez terv kell. Csak szeresd! Tényleg rád van szüksége. És én egyáltalán nem tudnám végigcsinálni azt, amit te teszel.
-De ti is újrakezditek minden alkalommal.
-De nem nekünk kell elmagyaráznunk neki, hogy mi is történt vele az elmúlt egy évben.- szólt közbe Luke.
-Most már nem kellesz elmondani.
-Miért?- kérdezte Ashton.
-Mert ő maga fogja elmesélni saját magának. Hogy hitelesebb legyen. Talán könnyebben belenyugszik.- mondtam, majd elmagyaráztam az ötletemet a videóval kapcsolatban, a srácok pedig felajánlották, hogy szólnak pár szót magukról is.
Délután hamarabb értem haza, mint Zoey, habár ezúttal sem tudtam, hogy éppen merre jár, kivel, és mit csinál. Egyszer csak berontott az ajtón és azonnal nekem esett.
-Mit mondtál neki?!- üvöltötte.
-Kinek?- kérdeztem értetlenül.
-Mit mondtál neki?! Miért nem akar találkozni velem?!- zokogott és öklével a mellkasomat ütötte egészen addig, míg meg nem fogtam csuklóit. Kimerült volt, meg sem próbált kiszabadulni. A nyakamhoz emeltem a kezeit, majd megöleltem.
-Nem mondtam neki semmit.
-Ne hazudj!
-Mit szeretnél?- simogattam hátát.
-Tőle akarom hallani, hogy nem kellek. És azt is, hogy miért.- mondta szipogva.
-Rendben. Holnap mindenre választ kapsz.- mondtam, majd tovább nyugtatgattam.
-A videós ötleted...- kezdte berekedve.
-Előbb nyugodj meg. Aztán találjuk ki, hogy mit is fogsz mondani pontosan.- mondtam mosolyogva.

Loran az órájára nézett. Tudtam jól, hogy már tíz perce vége az órámnak, de ő sem szólt érte, és én sem tettem szóvá, hogy esetleg sietnék.
-Még azt mondja el, hogy mit mondott Michael! A videót holnap beszéljük meg.
-Nagyjából ugyanazt mondta el neki, mint nekem. A tudtára akarta adni, hogy velem jobb dolga lesz. Megígérte, hogy nem bántja, és ha szüksége van rá, akkor segít neki, de rám bízta. A videót pedig akár be is hozhatom.
-Nagyszerű! Akkor holnap megnézzük!
-Viszlát!- búcsúztam bólintva, majd elhagytam a rendelőt.