18. Csak semmi pánik

Valahonnan festékszagot hordott a szél, miközben a parkolóban ácsorogva hatodszorra próbáltam bele a kulcsot az autó zárjába.
-Segíthetek, uram?- kérdezte egy hang mögülem.
-Nem!- förmedtem rá idegesen, majd megszédültem és a kilincsbe kapaszkodva leültem a földre. A férfi utánam kapott, de ellöktem magamtól.
-Hívjak egy taxit Önnek?- kérdezte aggódva.
-Nesze!- nyomtam a kezébe a zsebemben talált összeget, majd nekidöntöttem a fejem a kocsinak. Alkohol égette a torkomat, a pólómon felismerhetetlen folyadék nyoma látszódott egy hatalmas pacában, és meg mertem volna esküdni, hogy még három sarokkal arrébb is érzik a belőlem áradó pia és füst szagát. Felnéztem, egy utcai lámpa vakított az arcomba, amitől újabb pár percre szédülni kezdtem.
-Uram, itt a taxija. Melyik hotelben szállt meg?- kérdezte a srác.
-Nagy, sárga... Talán van "D" betű a nevében...- nyögtem, miközben felsegített a földről.
-Van magánál esetleg telefon? Fel tudunk hívni valakit?
-Gyanús vagy...- néztem rá összeszűkült szemekkel, majd a zsebembe nyúltam és elővettem a mobilom.-Lucas! Ő tudni fogja...- kiáltottam, majd a kezébe nyomtam a telefont.
-Luke?- kérdezte a névjegyzéket olvasva.
-Mi van vele?- kérdeztem vissza. Megrázta a fejét, majd a füléhez emelte a mobilt és pár perc beszélgetés után a taxihoz vezetett. Benyomott a hátsó ülésre, bemondta a címet, majd visszaadta a mobilom.
-Legközelebb jobban vigyázzon magára!- mondta, majd becsukta az ajtót és hátrébb lépett.
-Ki volt ez?- kérdeztem a sofőrt.
-Nem tudom. Azt sem tudom, maga kicsoda.- vonta meg vállát.
-Akkor már ketten vagyunk...- dörzsöltem meg homlokom, majd nekidőltem az ablaknak. Szédülésem ugyan alább maradt, a füleim még mindig zúgtak. Idő közben rájöttem, hogy borzasztó messze lehetek a szállástól, mert már fél órája szenvedtem az üvegnek dőlve.
-Mondja, hogy sikerült három várossal odébb egy ilyen estét csapnia?- kérdezte a sofőr szinte röhögve, mégis kíváncsian.
-Három város?
-Valójában négy, de az egyik kikerülhető.
-Azt sem tudom milyen rendezvényre érkeztem.- ráztam meg a fejem.
-Senki sem aggódik magáért? Attól függetlenül, hogy felnőtt férfi...
-Aki igazán aggódna, már nem aggódik.- halvány mosolyom azonnal el is tűnt. Két órával később szó szerint kiborultam a kocsiajtón, de Luke és Mike összevakartak és felcipeltek a szobába. A liftben ugyan beszélgettek, de nekem csak mormogásnak és érthetetlen pusmogásnak tűnt az egész, és a liftzene is bezavart a képbe. Az ágyra borítottak, majd magamra hagytak. Hajnalig azonban csak hánykolódtam, majd négy óratájt ledobáltam a párnákat a földre és ott aludtam el. Alig három órával később Luke rontott be a szobámba. Ruhástól rángatott be a zuhany alá és a leghidegebb fokozatban eresztette rám a vizet. Miután magamhoz tértem két fájdalomcsillapítót nyeltem le egy nagy csésze kávéval, és csatlakoztam a srácokhoz az étkezdében. Egyikük sem szólt egy szót sem az elmúlt éjszakáról. Viccelődtek egymással, hangosan röhögcséltek, lökdösték egymást, mintha semmi sem történt volna.
-Ma is mész Loranhoz?- kérdezte Mike. A kérdés hallatán Luke és Ashton is elhallgattak és felém fordultak.
-Igen, azt hiszem.- válaszoltam a vállamat vonogatva.
-Délután moziba megyünk. Csatlakozol?- bokszolt vállamba Ashton.
-Aha, jól hangzik.- bólogattam. Nem tudtam leplezni mennyire meglep, hogy fel sem hozzák a tegnapi malőrt. Luke megköszörülte a torkát, majd közelebb hajolt.
-Csak hogy tisztázzuk, nincs harag. Kicsit elszaladt veled a ló, de nincs semmi gáz, hiszen előkerültél. És nem derült ki semmi. Szóval ne játszd a megszeppent kisfiút. Senki sem szidott le a kiruccanásodért.- kacsintott, majd hangosan felnevetett, mire a többiek is követték, így én is elmosolyodtam.
Később Lorannak beszámoltam mindenről. Legalábbis azokról a dolgokról, amikről tisztán, vagy csak homályosan voltak emlékképeim.
-És a kocsija?- kérdezte.
-Ott áll a hotel parkolójában. Egy vontató elhozta.
-Akkor visszaállt a világegyetem rendje?
-Fel sem borult.- vontam meg vállam.
-Tudja Mr.Hood, az ember azt hinné, hogy maga egészen visszafogott személyiség, miután ilyen bensőséges témákat boncolgat egy, valljuk be, nem megszokott környezetben.
-Mire gondol?- kérdeztem homlokomat ráncolva.
-Oh, igazán semmire.- legyintett.- Csak annyira, hogy a részeges kalandjának célja volt.
-Avasson be! Milyen céllal ittam magam a sárga földig?- magabiztosan, összefont karokkal dőltem hátra a kanapén.
-Amiért ma is eljött ide. Mondja, álmodik még Zoeyval?- előredőlt és szinte mosolyogva kérdezte.
-Fogalmam sincs.- vontam meg vállam.
-Talán?
-Talán.
-Akkor inkább folytassa! Mi is történt a borítékokkal?
Megelégedett a válasszal. Tudta, hogy igaza van. Kényelmesebb pozíciót vettem fel, és folytattam.

Feszült csendben ültünk. Zoey a levelet olvasgatta, míg én kibontogattam az összes borítékot és összeszámoltam a pénzt.
-Van telefonkönyvünk?-kérdezte.
-Nem hiszem. De talán anyának van egy.
-Áthoznád, kérlek?
-Persze.- bólintottam, és alig 10 perc alatt megjártam a rövid szakaszt.
-Biztos benne van a nevük, akkor ott kell lennie a címnek is.
-Mit akarsz csinálni?
-Felhívom. Ha ő veszi fel, visszaküldjük a pénzt.
-Micsoda? Miért? És... Mégis honnan fogod megismerni? A hangjáról?
-Nem, nem tudom. Csak... Én csak vissza akarom ezt küldeni. Nézd meg mennyi pénz ez!- mutatott az asztalon heverő borítékokra.
-De ez a pénz mind a tiéd.
-Nem érzem magaménak. Ki tudja miért küldték. És ha lefizették a bácsikámat? Vagy zsarolták?
-Tartásdíj.
-Akár az is lehet, de...
-Nem, Zoey. Ez tartásdíj. Ide van írva.- toltam elé az egyik borítékból kivett cetlit. Az egyes időszakokra tartozó összegek voltak felírva, valamint a végösszeg, ami az összes boríték tartalmát jelentette.
-Keressünk neveket!- vette el mellőlem a telefonkönyvet. Húsz perc elteltével egy papírlapon 10 név és lakcím állt.
-Ez mind?- kérdeztem.
-Ez mind.- bólintott, majd elővette mobilját és beütötte az első számot.
-És mit mondasz?
-Nem tudom.- vonta meg vállát, majd kihangosította. Három csörgés után egy nő vette fel.
-Penelope Mitchel, miben segíthetek?- kérdezte sürgetően. Zoey teljesen lefagyott. A telefont figyelte és várt.
-Haló! Van ott valaki?- kérdezte a nő. Zoey rám nézett, mire én közelebb ültem hozzá és a telefonhoz hajoltam.
-Igen, ömm... Talán érdekes lesz a kérdés, de mondja, Penelope... Van magának gyermeke?
-Mi ez, valami felmérés?
-Igen! Pontosan, ahogy mondja. Szóval az érdekelne, hogy van e gyermeke, hány éves, és esetleg a nevét is elárulhatná.
-Mi a felmérés célja?- hangján hallatszott a türelmetlenség.
-Nos... A kollégáim és én azt próbáljuk felméri, hogy mely fiú és lány nevek voltak igazán népszerűek az egyes években.
-Nem volna ez egyszerűbb egy kórházban, ahol vezetik az újszülöttek névjegyzékét is?
-Ez egy remek kérdés, hölgyem!- mintha kigyulladt volna a kis izzó a fejem fölött, Zoey felé fordultam és elmosolyodtam.
-Egyébként nincs gyerekem.
-Köszönöm válaszát. Elnézést, hogy zavartuk. Viszhall!- kinyomtam a telefont.
-Ez gáz...- húzta el száját Zoey, majd kihúzta az első nevet.
-Nem, Zoey! Ez egy remek ötlet! A kórházban, ahol születtél csak meg tudják mondani.
-És azt honnan találod ki, hogy melyik kórházban születtem?
-Oké, igazad van.- válaszoltam kissé letörve.
-Próbálkozzunk inkább tovább. Már csak kilenc lehetőség.- próbált mosolyogni, de látszódott rajta, hogy valójában aggódik. A hatodik próbálkozás után már igazán látszódott rajta, hogy kezdi elveszíteni a reményt.
-Nézd, Zoey, akár el is költözhettek.
-Ígérem, hogy nem fogom a világon élő összes Robert és Penelope Mitchelt felkeresni. Csak még ezt a négyet. Oké? Kérlek!
-Rendben. Még ezt a négyet.- egyeztem bele végül. A következő számnál a már bevált felméréses szöveget mondtam, a válasz azonban ugyanaz volt. Semmi köze Zoeyhoz. A következőnél azonban más választ kaptunk. Robert Mitchel hosszú csend után felelt csak a feltett kérdésre.
-Várna egy percet?- kérdezte, majd hallottuk, hogy lerakja a telefont és elhagyja a helységet, ahol éppen tartózkodott. Alig telt el két perc, visszatért, és felvette a telefont.
-Itt van?- kérdezte.
-Igen.
-A lányunk neve Zoey.- mondta. Zoey közelebb ült és lélegzettét visszafolytva figyelt.
-Szóval Zoey Mitchel?- kérdeztem.
-Igen.
-És melyik évben született?
-Kilencvenhatban. Nem igazán volt népszerű név. Pont ezért választottuk ezt.
-Értem. Szép név.
-Igen, az.
-Köszönöm, a segítségét, Mr. Mitchel.
-Nincs mit.- vágta rá, majd lerakta.
-Ő az?- kérdezte Zoey.
-Gondolom.- bólintottam.
-Talán fel kéne hívnunk azt a maradék kettőt, hátha mégsem ők azok.- kapott a papírért idegesen.
-Zoey, már megvan! Csak ezt a címet kell megkeresni, elküldeni a pénzt és nyugodt lehet a lelkiismereted.
-És ha mégsem ők azok?
-Ha szeretnéd elmegyünk először a címre, megnézzük. A képről úgyis felismerjük. És ha szeretnél beszélni velük...
-Nem. Semmiképp.- szakított félbe.
-Rendben. Akkor írd fel a címet. Most vacsorázzunk valamit, holnap pedig elmegyek veled, és elvisszük a borítékot is. Reggel írunk egy levelet, amiben közöljük velük Victor halálhírét és majd ők eldöntik, hogyan akarják folytatni. Veled, vagy nélküled.
-Rendben van.- bólintott, majd felállt és a konyhába indult. Vacsora közben már másról beszélgettünk, de lefekvés előtt még szóba jött a másnapi program.
-Ha mégsem ők azok?- kérdezte még mindig aggódva.
-Akkor hazajövünk és felhívjuk a maradék kettőt.
-Oké. Úgy jó lesz.- egyezett bele, majd leoltotta a lámpát és közel húzódott hozzám.- Köszönöm, hogy segítesz.
-Érted bármit, Zoey.- feleltem mosolyogva.
Reggel egészen korán kelt, de engem hagyott még egy darabig aludni. Reggeli közben és után megfogalmaztuk a levelet, majd egy nagyobb borítékba tettük a pénzzel együtt és kocsiba ültünk. Alig háromnegyedóra utazás után megérkeztünk. Két házzal lejjebb álltunk meg, hogy rálássunk az állítólagos szülők lakására. Fél óra várakozás után mocorgás látszódott. Széthúzták a függönyt, egy ablak kinyílt, majd Penelope hajolt ki rajta meglocsolni a párkányon lógó növényeket.
-Ő az.- vágtam rá. Zoey a nála lévő, eléggé régi, képre nézett, majd fel a nőre, aztán újra a képre, és újra a nőre.
-De nem biztos, mert...
-Zoey. Ő az.- mondtam magabiztosan.
-Hát jó. És most? Mit csináljak?- kérdezte felém fordulva.
-Vidd oda a borítékot. Elég, ha berakod a postaládába, ha nem szeretnél találkozni velük.
-Nem szeretnék. Azt hiszem nem lenne jó.- rázta meg fejét, majd a kilincsért nyúlt. Remegő kezéből majdnem kiesett a boríték.
-Nyugodj meg!- simítottam meg kézfejét mosolyogva, majd megpusziltam.- Itt várlak.
-Rendben.- bólintott, majd mély levegőt vett, kiszállt és remegő lábakkal, de mégis magabiztosan elsétált a postaládáig, aztán vissza a kocsihoz.
-Mehetünk?
-Mehetünk.- felelte. Hangján érezhető volt, hogy megkönnyebbült. Mintha egy hatalmas kő gördült volna le a mellkasáról.