10. Újrakezdeni

Mint az őrült rontottam be az épületbe, ezzel rögtön felborítva két orvost és egy ápolónőt. Ashton és Luke utánam loholtak és beértek még a recepciós pult előtt. Luke megfogta a vállamat és maga felé fordított.

-Biztos vagy benne, hogy ez jó ötlet?- kérdezte. Tekintetéből aggodalom sugárzott, de valószínűleg észrevette, hogy hasonlóan érzek. Ashton hátrébb lépett és magával húzta Lukeot is.

-Maga jött Zoey Mitchelhez?- kérdezte egy orvos. Bólintottam, mire a folyosóra mutatott és elindult, velem a nyomában. A kórteremig csendben követtem, egy ajtó előtt azonban megtorpant és megfogta a kilincset.

-Azt tudnia kell, hogy nincs jó állapotban.- mondta, majd kinyitotta az ajtót. Zoey ott ült az ágyon, felhúzott lábakkal és egy újságot olvasott. Nem értettem miért mondta az orvos, hogy nincs jó állapotban. Ugyanolyan gyönyörű volt, mint mindig. Hosszú hajának egy tincsével szlalomozott ujjai között, de abbahagyta, mikor felnézett a lapból. Közelebb mentem hozzá és megszorítottam a takarót az ágyán.

-Annyira sajnálom, ami történt! Az egész az én hibám. Kérlek, bocsáss meg nekem!- éreztem, hogy szívverésem egyre gyorsul, de az érzésről eltereltem a figyelmem és igyekeztem nem azonnal visszakönyörögni magam hozzá.

-Hé, te ez a srác vagy az újságból!- letette lábait, előrehajolt és mosolyogva bökött rá az arcomra a tinimagazinban. Értetlenül néztem rá, majd az orvosra, aki csak megrázta a fejét. Visszafordultam hozzá, mosolya még mindig ott ült arcán. Könnybe lábadt szemekkel simítottam meg arcát, erőltettem egy mosolyt az arcomra, majd közelebb léptem és megöleltem. A lány, akit megismerkedésünk első pillanatától szerettem, akiért átutaztam a fél világot, a szemembe nézett és nem emlékezett rám. Csak azt tudta, hogy az a srác vagyok az újságból.

Pár percig még álltam felette, aztán kimentem a kórteremből.

-Képes most felfogni a történteket?- kérdezte az orvos unottan.

-Talán.- bólintottam.

-Autóbalesete volt. Taxiba ült, a sofőr elmondása szerint erős fejfájásra panaszkodott, eldőlt a hátsó ülésen, hogy pihenjen, ő rá akart szólni, hogy így nem utazhat, ekkor hátra fordult és karamboloztak egy másik gépjárművel. Egyiküknek sem esett komoly baja...

-De Zoey nem emlékszik rám.- vágtam közbe.

-Nem a baleset okozta. A fejfájása napok óta tarthatott. Az emlékezetkiesése valódi oka a fejfájás volt. Korábban verhette be a fejét.

-És attól, hogy beütötte, már lehet amnéziája?

-Ha rossz helyen sérül, lehet. Nézze, Mr. Hood. Amit tudtunk közöltünk vele. Így most tudja a nevét, a lakcímét, a születési dátumát és a halott rokona nevét. Tudja az ön édesanyjának nevét és telefonszámát, így valószínűleg magában is bízni fog.

-Mikor vihetem el innen?- kérdeztem türelmetlenül.

-Leghamarabb holnap.- válaszolt, majd ránézett a kezében tartott papírokra.
-Itt maradhatok még vele?- kérdeztem az ajtóra mutatva. Ránézett az órájára.
-Tíz percet.
-Az semmire sem elég.- morogtam.
-Tíz perc, vagy semmi.- vonta meg vállát hanyagul.
-Legyen.- egyeztem bele. Visszamentem a kórterembe és leültem az ágy szélére, de képtelen voltam a szemébe nézni. Megérintette vállam és rám mosolygott.
-Mi a baj?- kérdezte.
-Most nincs időm mindent elmagyarázni.- emeltem rá tekintetem.
-Azt azért elmondod, hogy te mit keresel itt?
-Miért kérdezel ilyet?
-Hát...- kezdte szégyellősen.- Az újság szerint híres vagy. Én meg őszintén azt sem tudom, ki vagyok.- ráncolta homlokát zavarában. Lehajtottam a fejem és halványan elmosolyodtam. 
-Holnap elmesélem, jó?- kérdeztem óvatosan felé fordulva. Bólogatott, majd újra az újságra nézett.
-Miért nincs most idő?- kérdezte szomorúan.
-Azért, mert nekünk soha nincs semmire időnk. És amúgy sem volnék elég erős egy levegővel elhadarni neked mindent. Erőt kell gyűjtenem.
-Félsz tőlem?
-A reakciódtól. Nem hallod, hogy remeg a hangom most is?
-Bántottalak valaha?- kérdezte. Tekintete cikázott. Hol rám nézett, hol az újságra. Végül a karomon állapodott meg.
-Soha.- válaszoltam.
-Letelt a tíz perc.- nyitott be az orvos. Felálltam az ágyról.
-Akkor holnap visszajössz?- kérdezte megragadva a karomat.
-Persze.- bólintottam, majd rövid gondolkodás után közelebb léptem.- Aludj jól!- nyomtam csókot homlokára, majd szorosan összezártam szemeim és óvatosan megsimítottam a vállát.
-Várni foglak.- mondta. Bólintottam, majd elengedtem és visszamentem az előtérbe. Luke az ajtó előtt ácsorgott és lábait jobbról balra, aztán balról jobbra pakolgatta unalmában.
-Menjünk!- löktem meg vállát, majd elhaladtam mellette.
-Hé, várj! Mi történt?- szaladt utánam.
-Majd ha együtt vagyunk, elmesélem.- vágtam rá, és folytattam utam a kocsi felé. Miután beültünk elmondtam a történteket, és azt is közöltem, hogy nem vagyok hajlandó magára hagyni Zoeyt. Hiába bólogattak, tudtam jól, hogy másnap le akarnak majd beszélni róla. Én mégis visszamentem a kórházba, hogy magammal vihessem, mielőtt bárki meggondolná magát.
-Hová megyünk?- kérdezte a kocsi mellett állva, míg én beraktam a táskáját a csomagtartóba.
-Hazaviszlek.
-Hozzád haza?
-Együtt lakunk.- mosolyogtam rá, majd kinyitottam neki az ajtót.
-Tényleg?- kérdezte vidám hangon, amire én csak mosolyogva bólogattam. A házhoz érve egy darabig ácsorgott a kapuban, majd követett az ajtóig.
-Nehéz lesz. Igaz?- kérdezte megtörve a csendet.
-Mire gondolsz?
-A nulláról kell kezdened. Az orvos szerint ha nem vagy elég kitartó és türelmes akár el is ronthatod. Mit ronthatsz el, Calum?
-Semmit sem fogok elrontani. Nyugodj meg!- mosolyogtam rá.- Szóval ez itt a nappali, ott van a konyha, erre pedig a szobád és a fürdőszoba.- mutattam be újra a lakást.
-És ez?- állt meg a számomra is titokzatos ajtó előtt.
-Nem tudom. Ide csak te jártál be. A bácsikád szobája volt.
-Akkor talán jobb, ha mindkettőnknek titok marad.- hátrébb lépett és megfordult, hogy saját szobájába menjen.
-Segítsek valamiben?- kérdeztem az ajtóban állva.
-Azt mondtad elmeséled.
-Igazad van. Megígértem.- bólintottam, majd leültem mellé az ágyra.
-Csak egyet kérek. Ha nagyon megdöbbentő dologról van szó, kérlek óvatosan próbáld megkörnyékezni. Oké?- nézett rám mosolyogva.
-Oké.- mosolyogtam én is.- Szóval te és én egy párt alkotunk. Nyilvánosan. És tudod a rajongók most igazán aggódnak érted.
-Nem akarlak megbántani, de kétlem, hogy ez így...
-Tudom. Tudom, hogy nem fog menni.- szakítottam félbe mosolyogva.- Amúgy sem sokat jártunk emberek közé. De ha mostanában feltűnnének, kérlek csak annyit tégy meg, hogy belém karolsz, vagy magamhoz húzhatlak. Csak a látszat kedvéért.
-Persze.- bólintott.- Mindenkinek jobb, ha csend van.- mosolygott.
-Egyetértek.- mosolyogtam én is.- Elmenjünk valahova enni? Vagy rendeljünk pizzát?
-Rendeljünk inkább.
-Rendben.- elővettem a telefonom és tárcsázni kezdtem. A kiszállítóra vártunk a kanapén ülve, mikor a vállamra borult és közel bújt hozzám.
-Lehet még egy kérdésem?
-Akárhány kérdésed lehet.- karoltam át.
-A szüleim?
-Robert és Penelope. Fogalmam sincs hol élnek, mit csinálnak. De nem jelentkeztek érted. És őket sem érték el. Ezért hívták az anyukámat, amikor kórházba kerültél. Hihetetlen, de ő volt a legközelebb. Ha nem utaztam volna el...
-Akkor téged hívtak volna.- vágott közbe.
-Nem. Ha nem utaztam volna el, akkor nem történik meg a baleset.- mondtam szemébe nézve. A szobára ülő csendet a csengő törte meg. Miután megettük a pizzát Zoey lezuhanyzott és úgy döntött lefekszik aludni, hogy kiheverje a kórházi ágy kényelmetlen matracát. Ő már a szobájában volt, mikor én is lezuhanyoztam és követtem őt.
-Te itt szeretnél aludni?- kérdezte félve.
-Oh, persze. Ne haragudj! Nem megyek haza, csak kifekszem a kanapéra. Oké? És ha bármi baj van kijöhetsz szólni.- hadartam, miközben összeszedtem a párnámat és a takarómat.
-Köszönöm.- bólintott, majd befeküdt az ágyba.- Jó éjt, Calum!
-Jó éjt, Zoey!- mosolyogtam rá, majd leoltottam a villanyt. Ledobtam a párnámat a kanapé végébe és leültem. Az utcai lámpa fénye besütött a nappaliba és elérte az üvegasztalt, amin megtört és szétszóródott a fény. Több, mint fél órát ültem a félhomályban, mikor nekiálltam elrendezni a fekhelyem. Mikor felálltam és oldalra fordultam megláttam Zoeyt a fal mellett állni.
-Zoey, minden rendben?- léptem felé riadtan.
-Nem lehetne, hogy inkább mégis velem alszol?- kérdezte összefűzött karokkal.- Nem érzem magam biztonságban. Olyan idegen az a szoba.
-De. Persze, azonnal megyek.- válaszoltam, majd felkaptam a cuccaimat és bekísértem a szobába. Alig pár perccel azután, hogy mindketten lefeküdtünk az ágyba Zoey el is aludt.

-Úgy éreztem minden újra rendben van. Pedig semmi sem volt a régi. Az új Zoey nem úgy tekintett rám, mint a barátjára, hanem mint holmi szociális kisegítőre, akit kirendeltek mellé, hogy ne gyújtsa magára a házat. És én kénytelen voltam játszani a szerepet.
-Ugyan miért lett volna muszáj ezt tennie?- kérdezte Loran, majd homlokát ráncolta.- Más személy a maga helyzetében megragadta volna a kormányt és irányította volna a kapcsolatot. Olyanná formálhatta volna Zoeyt, amilyenné akarja. A helyzet, durva példával élve ugyanolyan, mint amikor egy hatéves gyermeknek azt mondjuk, hogy kiskorában imádta a spenótot, ezért meg fogja kóstolni, és majd újra elválik, hogy szereti-e, vagy sem. Amire nem emlékszünk, azt újraformálhatja más. 
-Nem akartam új Zoeyt alkotni. A régit akartam visszakapni. Ezért hagytam, hogy azt tegye, amit szeretne tenni.- feleltem ingerülten.
-Ne húzza fel magát, Mr. Hood. Már úgysem lehet visszamenni a múltba.- olyan hangsúllyal ejtette a szavakat és olyan flegmán vonogatta a vállát, mintha valami kisgyerek volna, aki megunt játékait vágja hozzá árvákhoz. Felsőbbrendűnek érezte magát a polcon porosodó bekeretezett diplomáktól és oklevelektől, amik alatt már nem csak a polc, de talán az egész szekrény roskadozni látszott. De még így is kénytelen voltam beismerni, hogy Ashtonnak igaza van. Annak ellenére, hogy Loran viselkedése olykor megalázó és lenéző volt, képes volt felismertetni velem olyan dolgokat is, amikre sokszor abban az adott pillanatban nem jöttem rá. És Lorannak is igaza volt. Már úgysem lehet visszamenni a múltba.