13. Ez a lány, nem az a lány

Három hónappal a baleset után Zoey mosolyogva mozgott velem az utcán, akárhová mentünk. Egyre jobban élvezte a tömeget, a milliónyi lányt, akit féltékennyé tehetett csak azzal, ha közelebb hajolt hozzám, hogy súgjon valamit. Még két állomás volt hátra a turnéból, mikor egyik reggel Zoey sikoltva ébredt, majd szó szerint kiugrott az ágyból és az ággyal szembeni falnak lapult.
-Mi a baj?- ültem fel az ágyban. Oldalra fordult, majd megragadta a szekrényen álló vázát és hozzám vágta. Pontosabban mellém. A porcelán szilánkokra tört, ahogy a falnak csapódott.
-Ki maga?- sikoltott.
-Zoey! Mi a franc folyik itt?- kimásztam az ágyból és próbáltam közelebb jutni hozzá, de ő az ajtó felé rohant. Követtem, próbáltam megnyugtatni, habár magam sem tudtam mivel kéne. Egy ideig bajlódott a zárral, majd kinyitotta és kirontott a folyosóra.
-Jó reggelt!- köszönt rá Mike. Zoey halálsápadtan, lemerevedve nézte őt, majd újra felém fordult. Ezután a másik irányba, és rohanni kezdett. A folyosó végén Lukeba ütközött, aki védekezésképp megfogta felkarját, hogy elkerülje a komolyabb ütközést.
-Minden rendben?- kérdezte mosolyogva, de az arcára pillantva már ő sem értett semmit. Zoey rángatózni kezdett és többször is segítségért kiáltott.
-Hívj már fel valakit!- kiabáltam Mikera, majd odarohantam Lukehoz és átvettem Zoeyt.
-Mi történik itt?- kérdezte Ashton a szobájából kinézve.
-Zoey! Nyugodj meg! Én vagyok az, Calum! Higgadj le, minden rendben van!- magamhoz szorítottam és próbáltam lenyugtatni, de ő továbbra is kapálózott és többször is megütött, így próbált szabadulni. A rendőrség 10 percen belül megérkezett a helyszínre. Azonnal az emeletre siettek, ott átvették Zoeyt és az egyik autóba ültették, amíg minket kihallgattak. Ezután kórházba szállították, ahova már mi is követtük. Luke megúszta egy karcolással, mert őt csak megcsikarta. Én viszont pár kék és zöld folttal lettem gazdagabb a bordáim alatt.
-Meg kell valljam, nem vagyok a modern technológia híve.- vakarta meg fejét az orvos, mikor belépett hozzánk a kórterembe.-Beszéltem Miss Mitchel ausztrál orvosával ezen az internetes, videókamerás...
-Skype.- vágta rá Mike.
-Igen. A Skype-on.
-És akkor együtt kitalálták, hogy mi történt?- kérdeztem fel sem nézve.
-Hogy is fogalmazzak egyszerűen? A barátnőjük amnéziája szakaszos. A három hónappal ezelőtti baleset után maguk újraépítették a memóriáját. Most kezdhetik megint elölről.
-Erről akkor senki sem szólt...- nézett Luke először rám, majd az orvosra.
-Húsz százalék esélye volt annak, hogy ez megtörténik vele. Tudom, hogy nem könnyű így elfogadni, de örüljenek, hogy a nevére emlékszik.
-Persze, hogy emlékszik! Calum vagy ötvenszer elmondta neki, miközben próbálta megnyugtatni.- mondta Ash.
-Nem. Tudja a vezetéknevét is. És a halott nagybácsikájának a nevére is emlékszik. Valamint arra, hogy Ausztráliában él.
-Legutóbb erre sem emlékezett.- sóhajtottam, majd a plafonra emeltem tekintetem.
-Most visszamegyek hozzá. Elvégzünk pár tesztet. Aztán maguk bemennek hozzá és megpróbálják elmagyarázni neki a történteket. És meglátjuk, mi történik.
-Ennyi? Ennyit tud mondani? Hogy "meglátjuk"?- kérdeztem felháborodva. Az orvos segítségérért kiáltó tekintettel nézett a többiekre, de ők meg se mozdultak.
-Sajnálom, jelenleg ennyit tehetek. Esetleg a gyógyszerek...
-Milyen gyógyszerek?!
-Tabletták, amik...
-Nem tömhetik tele tablettákkal!
-Calum, higgadj le!- fogta meg Luke a csuklóm. Az orvos kihátrált a szobából, én pedig kirántottam a karomat Luke szorításából. Fogalmam sincs, mennyi idő telt el, mire bemehettem Zoeyhoz. Leültem az ágy szélére és a semmibe meredve hümmögtem, mint aki igazán töri valamin a fejét.
-Azt mondják te vagy az "őrangyalom".- két vékony ujját úgy húzogatta a levegőben, mintha óvatosan akarná kikaparni a szemeimet. Rá sem mertem nézni. Csak elmosolyodtam.
-Nem vagyok őrangyal.- ráztam meg fejem. Pár perc kínos csend után megköszörültem a torkom és rávettem magam, hogy a szemeibe nézzek. A gondolatok cikáztak a fejemben, szívem majd' kiugrott a helyéről, mégis nyugodtan kellett tűnnöm.-Hogy érzed magad?- kérdeztem elhaló hangon.
-Jól.
-Remek.- bólintottam.- Majd beszélek az orvosoddal, és remélhetőleg már a héten kijöhetsz innen, és a jövőhéten akár haza is utazhatunk.
-Szeretnék itt maradni.
-Tessék?-tört fel belőlem a kérdés.
-Szeretnék maradni.- ismételte meg. Még fájdalmasabban hatott, mint arra számítottam.
-Miért?
-Hová akarsz vinni?
-Magammal.
-Itt is biztonságban vagyok.- vonta meg vállát.
-Meglátogathatlak azért?- kérdeztem felállva az ágyról.
-Persze.- mosolygott.
-Majd hozok neked süteményt és teát. Rendben?
-Rendben.
-Akkor én most megyek.- elindultam a szobából kifelé, de még az ajtóban visszafordultam elbúcsúzni.

-Mi viselte meg jobban? Az újabb visszaesés, vagy Zoey viselkedése?- törte meg Loran a történetemet, mint valami idegesítő reklám, ami pont a legizgalmasabb résznél szakítja félbe a filmet.
-Nem tudom. Mind a kettő.
-Talán nem véletlenül történt.
-Micsoda?- ráncoltam homlokom.
-Hogy Zoey ilyen állapotban inkább ott maradt. A kórházban.
-Nem volt ott sokáig.
-Miért?- kérdezte a noteszt félre téve.
-Folytatom.

Egy héten keresztül minden nap bementem hozzá, beszélgettem vele, vittem neki valamit, amire szüksége lehetett, vagy kimentem vele sétálni. Újra meg kellett neki mutatnom, hogy én milyen vagyok, és el kellett magyaráznom, hogy mi is van kettőnk között. Ezúttal kevesebb beletörődést mutatott. Rettegni kezdtem, hogy ha ez még párszor előfordul teljesen elveszítem őt. Hamarosan azonban kezdtem belenyugodni, hogy talán ennek így kell lennie. Próbáltam mindenre megoldást találni, de egy cseppet sem közelebb kerülni Zoeyhoz. Úgy gondoltam, ha a három hónap újra fog kezdődni, most van időm. Éltem a szerencsétlen lehetőséggel és kihasználtam a saját nyomorúságomat. És bármennyire fájdalmas volt, megpróbáltam minél távolabb tartani őt magamtól. Mindkettőnknek jobb volt, hogy csak a rajongók előtt voltunk egy pár. Így ő csak ott színészkedett, míg én mindenki másnak és magamnak is egy új személyt mutattam. Tökéletes hazugságban éltünk napokon, majd heteken keresztül. És csak vártam, hogy vajon a harmadik hónap tényleg úgy végződik-e, vagy a 20% eltűnik és már soha nem lesz visszaút.